LFG.HU

Diamond Dave
novellaCimkek

Billy Monzano-t még `62-ben láttam először Phoenix-ben, a Plaesure Dome-ban. Éjfekete bőrszerkót, fekete west-coast csizmát viselt, fehér polójának leszakított bal válla láttatni engedte a mellétől a kulcscsontjáig felkúszó, zöld és piros színekben pompázó tetoválást, mely egy tőr köré csavarodó kígyót ábrázolt.
Mai napig tisztán emlékszem a fickóból áradó szuggesztív erőre, ahogy szúrós szemeinek pillantását valahová a maga előtt kavargó, füstös neonfény villogásba fúrja, energikus léptekkel átszeli a színpadot és az agyszaggató, agresszív rockzene ütemére dobálja hosszú, hollófekete szöghaját.

Akkoriban a Kígyószívek pályájuk kezdetén álltak és nagy karrier nézett ki a számukra. Az újdonság erejével hatott, ahogy nyers, szókimondó zenéjük visszahozott valamit a rock`n`roll fenékberúgó erejéből. A nyálas, szódavíz-erejű popkultusz, a delíriumos art-elektro punk, a tupírozott kék és hányássárga hajtaréjok után igazán üdítő színfoltot jelentettek sima, fekete hajukkal, egyszerű, szókimondó szövegeikkel és a kompjuterfaló társadalmat porba sújtó dekadenciájukkal. A tizenéves srácok és csajok megőrültek értük, egy új értékrendre nyílt rá a szemük a bandán keresztül. Nem kellett bogozgatni a mondanivalójukat, mint az art punk barokkos, metafóráktól hemzsegő szóvirágait, melyeket még saját szerzőik sem értettek teljesen. Nem, Billy Monzano-ék egyenesen, nyíltan kimondták, milyen világot akarnak, milyen értékrend szerint élnek és kiket kívánnak a fenébe. Zenéjük megértéséhez nem volt szükség holo-drogokra, VR elektródákra vagy arra, hogy az ember napokon át az ARTNET-re csatlakozva előzőleg jól bezombuljon.

Mondom, ez még `62-ben volt és kezdetben én is nagy rajongóik közé tartoztam. Képes voltam turnéjuk egymást követő állomásain estéről-estére újra megnézni őket, utaztam utánuk városról városra, kivénhedt, platós furgonokon aludtam néhány órát, hogy aztán a hajnal ismét úton találjon. Így szinte testközelből néztem végig, ahogy a Kígyószívek a Nyugati Part meghatározó bandájává, Billy Monzano pedig az évtized egyik legnagyobb gitárosává nőtte ki magát.

Aztán, ahogy ez lenni szokott, az évek múlásával egyre jobban elmaradtam az éjszakai klubélet pezsgésétől és már nem követtem nyomon későbbi munkásságukat. Néha-néha, mikor a Hálón barangolva belebotlottam új anyagaikba, dobogó szívvel böktem a VAW file-t szimbolizáló 3D ikonra, mely ott lebegett virtuális valóságom kékesszürkéjén, épp csak annyival felette, hogy lassú forgása kiemelje a lent futó útvonalak pulzáló szövedékéből. Ilyenkor hirtelen újra tizenéves lettem és rámtört az elmúlt évek felett érzett keserű üresség. Az egy másik élet volt és ahogy a Kígyószívek futószalagon gyártották az újabb és újabb diskeket, újra és újra lehetőséget adtak számomra, hogy a feltáruló kapun át visszatérjek abba a világba, melyet néhány éve önként hagytam el. De még az ARTNET-ről letöltött demo file-t sem tudtam végighallgatni soha, nem hogy megrendelni a komplett anyagot. Valahogy mindent másképp láttam már. Az első három diskjük gyakori vendég volt a deck-emben, de soha többé nem vettem meg az új anyagaikat. Később már a demo file-okat sem töltöttem le és ha a Hálón bármilyen infora akadtam velül kapcsolatban, egy szomorú mosollyal léptem el mellette.

Magam sem értettem, miért teszek így. Halványan éreztem, hogy valahol, valamikor valamit elronthattam. De talán mindannyian így vagyunk ezzel. Kiégett, öreg Rocker voltam…
Meg voltam győződve róla, hogy semmilyen kapcsolat nem lesz többé köztem és Billy Monzano meg a Kígyószívek között.

2
Fülledt augusztusi nap volt, a forró levegő rezegve hullámzott Purple Valley szelíd lankái fölött. Frisco Bay-ből tartottam hazafelé, ahová üzleti ügyben ruccantam át. Megbízóm, egy felettébb titokzatoskodó kis ázsiai (szerintem egy senki volt, egy kis mitugrász) kérésére valami biosoft-dokumentációt szállítottam le egy csapat hollandusnak, akikkel egy friscói harmadosztályú motelben találkoztam. A kis ázsiai bebiztosította magát, mert egy kétharmadrészt sérült file-t adott át nekem, az is mindenféle krikszkrakszott tartalmazott. Amennyire szerény műszaki ismereteim alapján megállapíthattam, valami liszenc-kulcs részlete lehetett. (Mert természetesen átfuttattam az anyagot az otthoni kütyümön. Bár az is lehet, hogy nem tudtam megfelelően kitömöríteni, ezért volt zavaros az egész.) Innentől nem is érdekelt, leszállítottam a cuccot, felvettem az érte járó 5000 e$-t és most gondtalanul fütyörészve hajtottam az öreg, bérelt Ford terepjárón az Északi Kereskedelmi Úton Gomoorrah Bay felé.

Az országút teljesen néptelen volt, kétoldalt amerre szem ellátott rőt homok sivársága húzódott, néha egy-egy csenevész kaktusz nyújtogatta karjait, de ez minden. Az út széles betonszalagja monoton szaladt a kerekek alá és az álmosító, forró levegőben csak az abroncsok surrogása és a menetszél zúgása hallatszott.
La Puertánál megálltam egy üzemanyag töltőnél és vettem némi kaját meg sört. A kutas gyanakvóan, résnyire összehúzott szemmel vizsgálgatta a Fordot. Mikor kifordultam és ráhajtottam a kivezető rámpára, a tükörben láttam, ahogy felemelt karral int az állomást övező, tíz láb magas betonkerítés tetején posztoló, puskás őrnek.
-Nyisd meg, Fred!-Az őr rövid pillantást váltott a másik kapuoszlopon strázsáló társával, majd gombnyomással nyitotta a vaskos acélkaput. Kihajtottam és a szemem sarkából láttam, ahogy összecsukódnak a kapuszárnyak, az őr a kerítés tetején újra felveszi a pozíciót és a sivatag felé fordul. A hátára akasztott lézerirányzékos kétcsövű komoran mutatott az ég felé.

Kábé 50 mérfölddel Gomoorrah Bay előtt váratlanul lassítanom kellett, mert valami őrült fazon egyenesen az út kellős közepét választotta ki délutáni sétája színhelyéül. Már távolról feltűnt, hogy valami nem OK, vagy részeg vagy drogos, mert bizonytalan, imbolygó léptekkel, jobbra-balra dülöngélve az út közepén egyenesen felém haladt. Közelebb érve láttam, hogy beszívott, csapzott hajú, motoros kinézetű hippi fazon az illető. Lehorgasztott fejjel, gyalogosan közeledett, motoros csizmába bújtatott lába minden lépésnél maga alá fordulni látszott. Úgy tűnt, egyáltalán nincs tudatában annak, hogy egy négysávos út kellős közepén gyalogol.
Dudáltam, mint a bolond, fékeztem és néhány méterre a fickótól megálltam. Megfeledkezve minden óvatosságról, magamból kikelve ugrottam ki a Fordból.
-Meg akarsz hallni, apafej?!-ordítottam odalépve elé és megrázva a vállait. Görnyedten állt, teljesen elhagyva magát, roggyant térdekkel, lehorgasztott fejjel.
Ahogy megráztam, lassan emelte fel a fejét, kócos haja az arcába hullt.
Már nem volt semmi szuggesztív erő azokban a valaha szúrós szemekben. Tompa, megfakult, sárgás-beteges izzás nézett vissza rám. Egy roncsot tartottam a kezeim közt.
Billy Monzano volt.

3

Hatszáz méterrel odébb, az út szélén megtaláltam a motorját is, egy 600-as BMW Sport Roadstert, csontszáraz tankkal. Előrehajtottam a Forddal és feldobtam hátulra a motort. Addigra Billy már az anyósülésen ült kókadtan. Beszíjaztam és újra elindultam.
Negyven perc múlva az északi kapunál voltunk. Ő közben nem szólt egy szót sem, legalábbis értelmeset nem, csak néha motyogott valamit.
A Belépési Ponton a Fejvadászok szórakoztak velünk egy kicsit, de szerencsére Billy zsebében megtaláltam az azonosítóját. Egy kemény kinézetű, ötvenes, deresedő halántékú őrmester nyomta rá Billy hüvelykujját az azonosító modulra. A konzolon végigfutó adathalmazt teljesen közönyösen darálta végig a szintetikus női hang.
-Monzano, William Jonathan. Kora 32 év. Született 2041. április 20., Phoenix. Déli Unió. Személyi azonosítójel: MWQ23810071. Lakik: 2034. Montego, Fresh`r, Gomoorrah Bay. Üdvözöljük itthon, Mr. Monzano.
A deres halántékú őrmester visszaadta Monzano azonosítókártyáját.
-Sürgősen tüntesse el a tagot a Zónából!-mondta nekem.-Ha öt perc múlva még itt találom, úgy átvágom a kerítésen, hogy Frisco-ig repül. És még finom voltam, hogy nem küldtem a 01-es Gyűjtőbe.-Komoran bólintott és a következő kocsihoz lépett.
Szó nélkül visszakászálódtam a Fordba és igyekeztem felszívódni. Fejvadászokkal nem flörtöl az ember.

A Belépési Zóna szélén leadtam a bérelt Fordot, levonták a számlámról a szokásos összeget és még néhány dolcsiért leparkolták Billy motorját. A nyüzsgő váróban leültettem, úgy, hogy szemmel tarthassam, aztán egy konzolnál taxit hívtam a számára. Közben megnéztem az órámat. Az őrmester által kilátásba helyezett öt perc már majdnem lejárt. Jó lesz igyekezni. Fejvadászokkal tényleg nem flörtöl az ember.
Megjött a taxi, így hát felnyaláboltam Monzano-t és a kis elektromos cab-hez cipeltem. Néhányan felkapták a fejüket, rámvillant egy-két összehúzott szemöldök, de aztán mindenki közönyösen sietett tovább.
Begyömöszöltem a fickót az egyik ülésre és megpaskoltam sápadt arcát.
-Hé, Billy, mondjon egy címet, ahol várják magát!
Valamit dünnyögött és megint apátiába zuhant. Nem tudtam eldönteni, hogy drogos vagy csak beszívott. Bár nem volt alkoholszaga.

Becsúsztattam a hitelkártyáját a taxi kredit-egységébe és bemondtam a címet, amit az imént a beléptető pont komja eldarált. A kredit-egység csippantott egyet, ahogy leolvasta a kártyáról az adatokat. A kijelzőn vörös szöveg tűnt fel:
ÉRVÉNYTELEN KÁRTYA
HELYEZZEN BE EGY ÉRVÉNYES KÁRTYÁT!
Káromkodtam. Monzano hitelkártyája érvénytelen. Valaki letiltotta.
Egy pillanatig tanácstalanul támaszkodtam a nyitott ajtóban. Pillantásom reflexszerűen körbeszaladt a taxiállomáson. A nyüzsgő tömeg felett két sisakos, plasztikpajzsos, fegyveres zsarut pillantottam meg, mintegy 100 méterre. Tanakodtak és néha felénk néztek.
-Mi a franc? Csinált valamit ez a marha?-dünnyögtem.
Bevágtam magam Monzano mellé és a saját kártyámat dugtam a kredit-egységbe.
-2034. Montego, Fresh`r-mondtam.

A cab egység ajtajai bezárultak, a konzolon fények villantak és halottam a halk zümmögést, ahogy a miniatűr antenna kicsúszott a kocsi tetején. Lassan elindultunk és a műholdas vezérlés pozícióra állította a járművet a kelet felé tartó forgalomban. Néhány pillanat múlva felcsippant a kommunikátor egység.
-Cím azonosítva. Mrs. William Monzano lakása. Címzett visszaigazolást kér. Visszaigazolásig az elérés letiltva. Visszaigazoló kód: CS7257.
-Aha-morogtam-Mrs. Monzano nem vár vendégeket.
A kommunikátor egységen bepötyögtem a 7257-et és míg a kapcsolat létrejött oldalt pillantottam Billyre.

Egy pillanatba sűrítve átvillant az agyamon a Kígyószívekhez kötődő emlékek sokasága és az azóta eltelt egy évtized. Zavart voltam és éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Mert ugyan néhány éve már nem olvasom a bandáról szóló híreket, nem hallgatom az új dalaikat, de azt azért tudom, hogy a csúcson vannak, szimbólummá váltak. Luxuskéglik Bellina Idle-ben és Fresh`r-ben, fürdőmedencés bulik, solar-szűrőkkel fedett, több hektárnyi birtokok, nők, alkohol és pénz minden mennyiségben.
Ehhez képest itt ül mellettem ez a beszittyózott Billy gyerek, egy kérgesnyakú Fejvadász kénye-kedve szabja meg, hogy átléphet-e a városkapun és egy vacak taxit nem képes hívni magának, mert nincs egy árva buznyák sem a letiltott hitelkártyáján.

Gondolataimból a kommunikátor kis 5 inches képernyőjének vibrálása zökkentett ki. Egy hamvas ifjúkorán épp hogy csak túllévő, megállapodott, nyugodt női arc nézett rám, minimális smink, szorosan hátrafésült, rövid copfba fogott szőke haj.
-Cybill Monzano-mutatkozott be.-Azt hiszem, nem hívtam taxit-mondta egyszerűen.
Bemutatkoztam.-Nézze, Mrs. Monzano, az a helyzet, hogy felszedtem a férjét odakint a sivatagban, az Északi Kereskedelmi Úton. Elég rossz állapotban van. Nem tudta megadni a címét, a Városkapun is úgy hoztam át…
Az alacsony színmélységű, kis felbontású képen is átjött, mennyire vonzó nő.
-Igen…?-kérdezte, minha nem értené miről van szó.
-Nos, öö…Nézze, az azonosító kártyáján 2034 Montego szerepel címként.
Keserűen felnevetett.-Jó rég állíthatták ki-mondta.-Már nem lakik itt-és keményen összeszorított szájjal röviden megrázta a fejét.
-Tehát nem igazolja vissza az úticélt, Mrs. Monzano?
-Eltalálta!-válaszolt nyersen és lefelé irányuló pillantása arra utalt, hogy mindjárt rácsap a kom-modul kapcsolójára.
-Várjon, Mrs. Monzano!-kiáltottam rá.- Akkor mit csináljak a férjével?
-Az a maga baja-nézett még egyszer fel, aztán bontotta a vonalat.. A kis 5 inches elsötétült.
-A francba!-mondtam és nagyot csaptam a cab konzolára.
Újra csippantott a kom-egység.-Úticél letiltva. Kérem az új útirányt!
Káromkodtam.
Néhány pillanat múlva újra megszólalt a géphang:-Tíz másodperce van, hogy megadja az új úticélt, ellenkező esetben vissza kell térnem a kiindulási állomásra.
-Kikapcs,bitnyanya!-dünnyögtem és bemondtam a lakcímemet.

4

A medikai analizátor szerint Monzano-nak holo-drog túladagolása volt, valamint alkohol és élénkítőszerek hatása alatt állt. Volt pár pirulám, meg néhány fiola AntiHSD, melyek esetleg hatásosak lehettek, ezeket beadtam neki, majd átvittem a nappaliba a díványra és egy könnyű pokrócot dobtam rá. Édeskettesben töltöttük az éjszakát. A nyugtatók hatottak, egész éjjel aludt.

* * *

Hajnal felé ébredtem, kimentem a főzőfülkébe és készítettem egy jó erős kávét. Felhúztam az elektromos spalettákat, aztán csak ültem és néztem ki az ablakon. Szerettem a magányos reggeleket, szerettem a napfelkeltét bámulni és nem gondolni semmire. Most, bármennyire is próbáltam kiüríteni az agyam, a gondolatok szédítő sebességgel rohantak meg.
Később a gardróbban kezdtem kotorászni. Billy még mindig aludt.
Előszedtem pár régi kacatot fotók, megsárgult újságkivágások, valódi papírra nyomott poszterek, egy poló 3D Kígyószívek emblémával…Egy letűnt korszak emlékei. Még a Pleasure Dome-beli, kék alapon zölddel és vörössel nyomott Snakehearts felíratú koncertbelépő is előkerült. Rajta a dátum: 10.08.2062.

Elszöszmötöltem a kacatokkal és bambultam magam elé. Emlékek. Narancsvörösen tűző napkorong a vakító arizonai sivatagban, később a kölykökkel zsúfolt aréna, motoros dzsekik, áthevült testek és sörszag. Fénykorbács vág végig a sötét Dome-ban szorongó többezres tömeg feje fölött és pokoli hangok kakofóniája, ahogy a Kígyószívek beledörren a phoenixi éjszakába. A koncert, a nyomulás. Az élet szépségének esszenciája pillanatokba sűrítve. Tizenéves kölykök számára egy álom megvalósulása.

Merengésemből a nappali felől érkező zajok risztottak fel. Bementem. Már ébren volt, a díványon ült, lehorgasztott fejjel a padlóra meredt, jobbkezével a halántékát dörzsölgette. Hirtelen köhögés szakadt fel belőle, hosszan rázta a testét. Most tudatosult csak bennem, milyen leépült a tag, göthös, borostás, piszkos.
Felnézett és észrevett, hogy ott állok az ajtóban.
-Helló-mondta és bizonytalan mozdulatot tett a kezével.
-Helló, Billy-mondtam.
-Hol vagyok?-kérdezte. Száraz volt a hangja, de józannak tűnt.
Megmondtam a nevem és hogy mi az ábra.
-Köszönöm, hogy fáradt miattam, de talán jobb lett volna, ha odakint hagy az Északi Kereskedelmi Úton.
-Mit keresett ott kinn, Billy?
Újra a bizonytalan mozdulat a kezével.-Mit?-merengett.-Az Életet, a Múltat, mindent…Talán egy kicsit a Jövőt is.
-Nagy szavak, Billy.
-Nagy szavak egy “Nagy Embertől”-mondta gúnyosan.-Billy Monzano, a Legenda. Monzano a Roncs…-keserűség volt a hangjában.
Néhány pillanatig csendben voltunk.
-Mi történt magával, Billy?-kérdeztem aztán.
Hirtelen ingerült lett.
-Problémáim vannak, és kész! Szálljon le rólam, haver! Magának soha nem voltak problémái?

Próbáltam lelket önteni belé. -Magánéleti problémák? Dehogynem. Mindenkinek vannak. Nézze, ez egy kemény világ. Itt csücsülünk tízegynéhány milliárdan a Nagy Semmi közepén és senki nem tudja, mit hoz a holnap. Akiktől elvárnánk, hogy megmondják, mit tegyünk, óriási balfékek és a saját mocskos üzelmeikkel vannak elfoglalva. Ezért mindannyian akkor teszünk a legjobban, ha a magunk érdekét tartjuk legelőbbre valónak. És ez gyakran problémákat szül. Túl gyakran.
Legyintett.-Ne prédikáljon itt. Mit tud maga rólam?
Vállat vontam. Talán igaza volt. Talán tényleg nem kellenne ennyire a szívemen viselnem a sorsát. Tíz fickóból nyolc otthagyta volna kinn a sivatagban.
Merengőn nézett valahová maga elé a semmibe.
-Cybill-mondta halkan.-Cybill nem volt kíváncsi rám.-Majd rövid hallgatás után, mintegy ráeszmélve, hogy még mindig ott vagyok, felnézett és hozzátette:-Tudja, egy ideje nem élünk együtt.
Elnéztem, ahogy ott ült megtörten, sápadtan, betegen.
Átmentem a beépített szekrényhez és hoztam neki egy bontatlan Zewa tisztasági kittet. Ledobtam mellé a díványra.
-Hozza rendbe magát! Én addig csinálok valami kaját. Aztán megnézzük, mit tehetünk.

* * *

A reggelinél már egész emberien nézett ki. Képéről eltűnt a többnapos borosta és piszok. Fekete haját gondosan kifésülte és lófarokba fogta.
Csendben ettünk. Pirítós, szintetikus joghurt, néhány lapka méregdrága Cheddar sajt, algakonzerv ennyi volt a menü.
-Elnézést, ha nyers voltam-mondta később.-Még egyszer köszönöm, hogy fáradozott miattam. Az ügynököm minden költségét megtéríti majd. Reggeli után használhatnám a kom-ját?
Felhívta az ügynökét, aki megígérte, hogy fél órán belül érte jön.
Csak ültünk a nappaliban és szinte alig esett szó közöttünk. Egyszer megjegyezte: -Láttam a hallban az újságkivágásait, a diskeket meg mindent. A régi szép idők, mi?…Sajnálom, ha felkavartam a mindennapjait.
Igen, a régi szép idők. Ültünk tovább csendben két ember, aki régi dolgokon mereng, két olyan ember, aki útközben meghalt egy kicsit.

5

A következő hónapokban rendszeresen olvastam a friss híreket az ARTNET-en Monzano-ról és a bandájáról. Csúcson voltak, azonban a vak is láthatta, hogy Billy-vel nincs minden rendben. Az ügynöke kemény pénzeket fizetett egy magánklinikának, hogy helyrepofozzák, de talán mégsem ment minden simán, mert az év elején a mindig a bandával lógó médiák egyike kiszivárogtatta, hogy Monzano és a Kígyószívek útjai elválnak egymástól.
Aztán egy hideg, szeles, március végi napon százezrek nézték végig az ARTNET-en Billy Monzano utolsó fellépését a Kígyószívekkel a Fistfull Arena-ban.

A buli este 10.30-kor kezdődött és én is becsatlakoztam a Hálóra. Felcsatolt VR elektródakészletemmel több száz mérföld távolságból magam is úgy éreztem, mintha ott préselődnék a színpad előtt tolongó tömegben. Éreztem a fülledt hőséget, zsivajt, az olcsó marihuána füstjét, áporodott testek és bőrszerkók szagát és rajtam is átcsapott a hisztéria hulláma, mikor pontban 10.30-kor a színpadra robbant az őrület.
A Kígyószívek a Snake Eyes Boogie-val nyitott és percnyi pihenőt sem engedélyezve magának döngölt át az első félórán olyan nótákkal mint az I am Burning, a Shithead vagy a Sexual Favour.
Billy Monzano frenetikusat nyújtott, fényévekre volt attól a Billytől, akit augusztusban az autópályán szedtem fel és aki összetörve ült a nappalimban. Most sütött belőle a tűz és karizmatikus személyisége húzta a csapatot. Talán mégegyszer régi fényében akart tündökölni, de az is lehet, hogy alaposan be volt lőve.
A koncert közepe táján előrejött a mikrofonhoz és néhány szóban hivatalosan is bejelentette távozását. Megmaradtak bennem keserű mondatai:
-Ez az üzletág már nem az, mint ami tíz éve volt. Mindent felfal a technikának nevezett szörnyeteg. Én nem akarom arra a sorsra ítélni magam, hogy egy elektronikus kacattárban porosodjak.

A buli csúcspontján Monzano egy csupasz gitárral belecsapott a No Way Out-ba megspékelve néhány egyedi, csak rá jellemző futammal. A csajszik sikítoztak, ahogy ott állt a sötét színpad egy megvilágított fénykörében és szívszaggató hangokat csalt elő hangszeréből. Improvizatív szólói egy valomással értek fel, bár lehet, hogy csak nekem tűnt úgy, mintha egy fuldokló utolsó, görcsös erőfeszítése lett volna az a gitárszóló. Mikor már elviselhetetlen lett a feszültség és a dobhártyarepesztő gitársikoly a mennyezetig ért, egy pillanatnyi döbbent csend után elődübörgött a háttérből Ike “The Pride” ahogy végigvert egy rövid, pattogós átvezetést elektromos dobcuccán és valahonnan a semmiből berobbant a banda többi tagja. Belecsaptak a Winner-be. Ekkor teljesen elszabadult az őrület odalenn a dühöngőben, a csajok letépték magukról a ruhát, fehérneműk röpködtek, kigyúrt, szegecses srácok pedig az első sorokból ostrom alá vették a színpadot.

A téboly rám is átragadt és teljes kíbertéri valómban belevetettem magam a tomboló tömegbe. VR szettemen alacsonyra volt állítva az érzékenység, de még így is teljesen közelinek éreztem a testek kavalkádját. Éles, vakító reflektorfények cikáztak a fejek fölött, másodpercenként háromszor vágott végig az arénán a fénykorbács pörgő-forgó testek, bakancsok, tetoválások, extázisba merülő arcok villantak az elmémbe, néhány lábnyira a fejem felett pedig zakatolt, dübörgött a Kígyószív és pattanásig feszítette a dobhártyákat.
A buli éjféltájban ért véget Monzano-ék szimplán meghajoltak és lemasíroztak. Még negyedórán át jött az idegvégződéseket bizsergető adathalmaz a Hálón át és az elektródák mindvégig rajtam voltak. Testem valódi verejtékben úszott, virtuális énem együtt követelte a tomboló tömeggel a ráadást. Hiába. A reflektorokat fegyújtották és a Kígyószívek nem jöttek ki többet ezen az estén.

6

A banda nyár elején tért vissza és bemutatta új gitárosát, valami Larry Garreth nevű kölyköt. Enyhén szólva nem érdekelt a dolog. A márciusi búcsúkoncert óta felfordult a gyomrom a Kígyószívek zenéjétől. Már a régi albumokat sem voltam képes meghallgatni.
Billy sorsa azért valahogy még mindig érdekelt. Magam sem tudom miért, de hosszú estéket töltöttem az ARTNET keresőprogramjait böngészve: valami hírre vadásztam Monzano-ról, akár a legcsekélyebb kis cikkre, ami március vége utánról kelteződik, de semmit nem találtam. Billy Monzano megszűnt létezni a média számára.
Egyszer, a CaliforniaTel adatbázisába való ravasz bejutás árán találtam egy titkosított telefonszámot, felesége Fresh’r-i házának számát. De mikor felhívtam, egy temetkezési vállalat jelentkezett. Ezt annyira morbidnak találtam, hogy hagytam a fenébe az egészet. Elvégre semmi közöm hozzá. Ha el akar tűnni, az az ő dolga. Bizonyára lelécelt és a rengeteg pénzén vett magának új személyazonosságot valahol délen Montecito-ban, vagy az ördög tudja hol.

7

Egy június végi estén üzenet várt a lakásomon. Mikor beléptem a Hálóra és megnéztem a tárhelyem, ott forgott méltóságteljesen a 3D boríték. Ahogy a feladót azonosító ikonra böktem, egy értelmetlen karakterhalmaz ugrott elém. Semmit nem mondott nekem. A levél utját könnyen vissza lehetett követni: Fresno-bol érkezett, egy ottani szolgáltató ingyenes mail-küldő oldaláról.
Mikor megnyitottam az üzenetet valami dilettáns óvodásba oltott Salvador Dali agyszüleményével találtam szemközt magam. Színek kavalkádja giccses kék, piros, zöld háttérre véletlenszerűen feldobált, elcsúszott, újságkivágás-szerű betűk, alakzatok. Mintha valaki egy ősrégi bittérképes rajzolóprogrammal torz mértani idomokat kreált volna puritán 16 színes grafikával. A szöveg az elcsúszott betűk ellenére könnyen olvasható volt: “Hullócsillag Blues”, ez volt középen, kicsit lejjebb pedig négy számjegy: �”.
Az üzenet tartalmazott egy betömörített hang file-t is, amit kicsomagolás után az audióra irányítottam és elindítottam. A következő pillanatban már egy kvadrofón hangorgia kellős közepén pislogtam megrökönyödve.

Semmi kétség, az ő gitárja szólt, a hamisítatlan Billy Monzano-hangzás. Akkord és ritmusváltások az első néhány Kígyószívek album legszebb hagyományai szerint, majd egy ördögi szóló, aztán…csend. Sistergő fehérzaj a hangszórókból utána már az sem.
Még kétszer lejátszottam az egészet és teljesen értetlenül álltam ott. Mi a fenét akar ez jelenteni? Leültem a deck elé és átvizsgáltam az üzenetet. Először rejtett állományok után kutakodtam, sikertelenül, aztán bevillant egy ötlet. Egy grafikai transzformációs programmal kicsit megbuheráltam a Dali förmedvényt. Néhány konverziós trükk, és össze is állt a kép. Elég egyszerű formában ugyan, de Monzano-ék kígyós-tőrös logóját ábrázolta a bronzos-pirosas penge a méregzöld kígyóval meglehetősen giccsesre sikeredett.
-Na, és most mi van?-kérdeztem, de mivel senki sem felelt, hát magam vontam le a következtetést.-Az elveszett Billy gyerek hírt ad magáról. Egészséges és úgy tűnik jobb, mint valaha.

Mert az a nóta valóban ütött. Abban benne volt a dög rendesen. Hullócsillag Blues. Ízlelgettem a szavakat magamban. És megint beugrott egy ötlet. Nemhiába vagyok jólfelszerelt melós a szakmában, most is rendelkezésemre állt minden, hogy az ötletet ki is próbáljam. Egy szekvenszer programot eresztettem a hang file-ra. A szoftver tényleg vadi új volt, hát most bebizonyosodott, hogy megérte az árát. Pillanatok alatt kilökte a gitártéma analízisét. Egy sima háromkeresztes blues téma adta az alapot ravaszul megkevert ritmusváltásokkal. Két gitárszoló is volt rájátszva, egy alulkevert, és egy másik, mely a fő dallamot vitte. A háttérbeli egy monoton, mindössze hat hangból álló témát variált, aztán a felvétel vége előtt az első szólam is sikoltva átvette a kis dallamot. Végül hirtelen csak a visszhang maradt a levegőben és minden elhallgatott.
Álltam és bámultam. A fejem hasogatott, szemgolyóim égtek a fáradtságtól. Zaklatott elmém mélyéről újabb morbid ötletek kezdték bontogatni szárnyaikat és szép lassan teret nyertek maguknak.-Egy üzenet-zakatolt a fejemben.-Ez egy üzenet.
-Hé, öreg, állj le! Túlpörögtél, ez minden-mondta egy nyugodt belső hang.
Kimentem a fürdőszobába, megnedvesítettem a homlokom és a halántékom. Egy összeszorított szájú, erőlködéstől elkékült, zord pasas nézett rám a tükörből. Fintort vágtam rá és kimentem.
Később egy pohár itallal tértem vissza a nappaliba. Teljesen besötétítettem és elszánt arccal ismét leültem a deckhez.
-Oké, Billy fiú-mondtam az időközben elfeketedett képernyőnek,-kapsz még egy esélyt.

8

Reggel a 10.30-as fresno-i járaton ülve a sokadik kávét szürcsöltem és próbáltam nem venni tudomást szaggató fejfájásomról. Az átvirrasztott éjszaka lüktető, ólmos emléket hagyott az agyamon.
Hajnaltájban jöttem rá a megoldásra, mikor már órák óta álmatlanul, zsibongó elmével hánykolódtam. Egy viszonylag egyszerű dekódoló algoritmus segítségével, mely képes volt zenei kottákban titkosított üzenetek megfejtésére, értelmet nyert a Monzano-nóta második gitárszólamába elrejtett kód. Két szó volt csupán: “Segíts rajtam!”, de elemi erővel hatott. Sikerült még jobban összezavarnia és tanácstalanná tennie. Később, az álom és ébrenlét határán a mozaik utolsó darabja is a helyére ugrott.

Monzano üzenetének kulcsa a nyitóképernyőben rejlett, mely a maga primitív módján meghívó volt számomra egy végletekig lecsupaszított grafikájú belépőjegy formájában a Kígyószívek másnap esti, fresno-i koncertjére. Június 23-a. A számok a jobb sarokban, melyekkel elsőre nem tudtam mit kezdeni. A logo a tőrrel meg a kígyóval analógiája volt annak a régi, tíz évvel azelőtti koncertjegynek, melyet Monzano látott nálam a hallban. Innentől gyerekjáték volt megtudni, hol lép fel a banda a következő este. Így hát most úton voltam, hogy közel hét év után újra élőben megnézzem a Kígyószíveket.
Abszolút nem voltam biztos a dolgomban, továbbra is ott motoszkált a fejemben, hogy talán tévúton járok. Egyik pillanatban úgy éreztem, rossz tréfa az egész, aztán felerősödtek bennem a balsejtelmek és szinte biztos voltam benne, hogy valami történni fog. Hullócsillag Blues…
A szám kiszáradt, a kezem remegett és Monzano keserű mondatai egyre a fülemben csengtek: “Nem akarom arra a sorsra ítélni magam, hogy egy elektronikus kacattárban porosodjak.”…“Cybill nem volt kíváncsi rám.”…“Billy Monzano, a Roncs.”…És egyfolytában vijjogott az agyamban az a visszatérő kis dallamtöredék, melyet a kódfejtő kifordított. “Segíts rajtam!…Segíts rajtam!”
Mire a gép leszállt Fresno-ban, kellően kiborítottam magam.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához