LFG.HU

Diamond Dave
novellaCimkek

A délutánt egy üveg jóféle whisky társaságában töltöttem egy alvókapszulában a fresno-i reptér mellett. A nyitott ajtóból egy széles, betonozott térre nyílt kilátás, ahol ötpercenként böhöm nagy kamionok forgolódtak, baseball sapkás sofőrök ordítoztak, és szerelők rohangáltak olajtól megszürkült overalljaikban. Ha sétálni támadt kedvem, végimehettem egy könnyűfém-szerkezetű vázakra dobált plasztiklapokból álló idényjellegű bódésoron, mely kifőzdéknek, pizzakunyhóknak, olcsó piáldáknak meg efféle szemétnek szolgált üzlethelyiségül. Néha párdolláros prostik tűntek fel a kamionparkolóban, hogy aztán egy méltóságteljesen megtett hossz után peckesen tovább bukdácsoljanak 4 inches sarkú cipőjükben, óvatosan kerülgetve a lavórnyi lyukakat a betonban.

Délután öt körül taxin elvitettem magam az Egyetemi Sportcsarnokhoz és ott bóklásztam egy fél órát. Magam sem tudom mire számítottam. Már akkor szoros volt az ellenőrző gyűrű az aréna körül, a plasztikpajzsos zsaruk szúrós szemmel méregették a lassan gyülekező és vidáman hangoló rockerek csoportjait. Amúgy egész nyugodt volt minden.
Halványan megfordult a fejemben, hogy valahogy a banda közelébe kellene jutnom, de sejtelmem sem volt, hol tanyázhatnak. Az elég valószínűtlennek látszott, hogy már odabenn lennének.
Bizonytalanság fogott el Monzano jelenlétét illetően is. Teljesen logikátlannak tűnt, hogy kiválása ellenére itt legyen régi társaival, de próbáltam szuggerálni magamnak, hogy jó nyomon járok. Mindent összevetve úgy véltem, legjobb, ha kivárom a hivatalos kapunyitást. Ha már bent leszek, majd jól nyitvatartom a szemem.

* * *
Este 9-kor már egy gombostűt sem lehetett volna leejteni az Egyetemi Sportcsarnokban. Úgy tűnt, Monzano-val vagy nélküle, de a Kígyószívek népszerűsége töretlen. A tömegben a jólértesültek tudni vélték, hogy az új gitáros, Larry Garreth jobb, mint Billy volt ezt rögtön cáfolta egy legalább 120 kilós, nomád kinézetű fazon, aki már látta Garreth-t élőben, de szerinte a közelébe sem ér Billy Kölyöknek. Leginkább Garreth kinézetével nem volt kibékülve.
9.15-től a Csontszilánk Galeri, valami helyi banda lépett fel, hogy bemelegítse a tömeget, de kevés sikert arattak. A zenéjük nem lett volna rossz és kellően agresszív is volt, de az énekesük, egy cérnavékony, lila taréjos, maszkírozott arcú csaj többnyire csak sikongatott.
Oldalt álltam a falnál és egy doboz Budweisert szorongatva figyeltem az arcokat a tömegben. Néhányuknál Billy Monzano képével díszített nyaksál, egy-kettőn “Visszavárunk Billy” felíratú poló volt.
Az átszerelés alatt ismét megrohantak a balsejtelmek és kétségek, hogy talán rossz helyen keresem Monzano-t. Jobb híján tovább kellett várnom.

10-kor belecsaptak a fiúk és pillanatok alatt mozgásba lendült a terem. Érdekes módon hűvös nyugalom szállt rám és kívülről, tiszta fejjel figyeltem a történéseket. Nagyjából ugyanazokat a dalokat nyomták, mint tavasszal a Fistfull-ban, csak más sorrendben.
Összegyűrtem a sörösdobozt, ledobtam a fal mellé és előrefurakodtam a tömegben, hogy megnézzem Garreth-t. Lecövekeltem néhány méterre a színpadtól és közönyösen lökdöstem el magamtól a villázókat.
Garreth fazonja valóban a nyomába sem ért Billy agresszív, tüzes és vad stílusának, de gitárjátékában nem találtam kivetnivalót. Szinte hibátlanul vette le Billy komplexnél komplexebb riffjeit, a szólókat hangról hangra végigjátszotta, bár semmit nem tett hozzá a saját egyéniségéből. Ez az egész bandára igaz volt mindent egybevetve hozták magukat, de ha akkor láttam volna őket először, nem estem volna hasra. A kölyköknek mindenestre tetszett a dolog, vadul beindultak az ismerős hangokra.
Teltek múltak a percek és én még mindig Monzano-t kerestem a tömegben, néha a színpad homályba és füstködbe vesző hátsó részeire próbáltam fókuszálni a tekintetemet, amikor -talán már mondhatni, hogy szokás szerint – beugrott az ötlet.

10

Körülbelül három percbe tellett, míg áttörtem a kijáratig és további kettőbe, mire a nagyterem körül futó körfolyosón találtam egy fali terminált, ahol nyugodtan dolgozhattam. Ha az ember hasonló ügyekbe keveredik, nem árt, ha otthonosan mozog az információ hozzáférés világában. Némi próbálkozás után sikerült megtalálnom a csarnok tűzvédelmi tervét – az ilyen jellegű info-t nem ássák túl mélyre – és vele egy egész részletes alaprajzot az épületről. Az elektromos hálózat rajza alapján beazonosítottam azt a helyiséget, ahol a számítógép-központ elhelyezkedett és ahonnan nagy valószínűség szerint az épületfelügyeleti rendszert is irányították.

A körfolyosón tizenéves kölykök kóvályogtak a büfé és a ruhatárak körül. Néhányan magukba roskadva üldögéltek a nagyterem falának dőlve és üveges szemmel meredtek a padlóra. A dühöngő bejáratánál és az ülőhelyekre felvezető lépcsőknél biztonságiak álltak, csakúgy, mint az állandóan nagy forgalmat bonyolító mosdóknál. A körfolyosót kábé kétharmadánál magas, erős, mobil vasrács zárta le, így a karéj végébe, a színpad és az öltözők irányába nem volt átjárás. Itt már egy teremtett lélek sem volt, a buli hangjai is csak monoton dübörgéssé tompulva jutottak el idáig.

Felkaptam a földről egy elhagyott, Kígyószívek emblémás kendőt, hanyagul a nyakam köré tekertem és gyűrött baseball sapkámat megfordítottam a fejemen. Visszamentem a klotyóhoz és úgy tettem, mintha be lennék nyomva.
-Hé, Főnök!-mondtam az egyik smasszernak. -Valami gáz van ott hátul…
Nagy tohonya tag volt, fekete dzsekijének hátán és ujjain a GuardTech emblémája virított. Unottan rágózva állt ott, nem szólt, csak bámult vizenyős szemekkel. Oldalán egy elektromos sokkolóval kombinált szabványos rendőrségi gumibot lógott.
-Ott hátul-mutogattam készségesen abba az irányba, ahonnan jöttem.-Egy gyerek kidőlt és padlót fogott.
-Egen?-kérdezett vissza.-Azt’ mit kezdjek vele?
-Tán megnézhetné-próbálkoztam-hátha nagyobb baj van.
-Haver, ha mindenkit élesztegetnék itt, aki lekornyadt…-kezdte, de közbevágtam.
-Nemt’omm, de az a másik ürge nagyon megvághatta, minden csupa vér lett.
Egy hosszú pillanatig zordan nézett rám, aztán a rágógumiját kelletlenül csócsálva szűrte a szót a fogai között: -Ha szórakozol velem, pajti…
Hátrajött velem, de végig maga előtt terelt.
-Hol?-kérdezte mikor odaértünk, mert nem látott semmi rendkívülit.
-Ott bent, a mellvéd mögött-mutattam az üres ruhatárat leválasztó, öt láb magas fal mögé.
Melettem állt, gyanakodva bámult rám és nem mozdult. Talán nem bízott benne, hogy át tudja emelni a hájas ülepét a falon túlra. Felhagytam a narkós hülyegyerek hanggal.
-Vazeg, csumba, mondom, hogy ott belül! Nézd már meg, haver!-fömedtem rá váratlanul agresszíven a saját hangomon és egy pillanattal később behajlított alkarommal lekentem egyet a járomcsontjára. Felhördült, elvesztette az egyensúlyát és rábukott a mellvédre én meg késlekedés nélkül rányomtam egyet a veséjére is és átborítottam az alacsony falon. Szempillantás alatt utána vetettem magam, a földre nyomtam, hogy takarásban legyünk és addig ütöttem, míg elájult.

Lehúztam róla és magamra kaptam a GuardTech emblémás dzsekit, elvettem a gumibotját, a kommunikátorát és az épületen belül szabad mozgást biztosító mágneskártyáját. Lőfegyver nem volt nála, az ilyeneknek tiltja a szabályzat. Az a zsaruk privilégiuma.
Kikémleltem a mellvéd felett, hogy tiszta-e a levegő, aztán fellendültem és átmásztam a kordonként szolgáló rácson.
Fél perc múlva a smasszer mágneskártyájával bejutottam a központi vezérlő helyiségbe. A szoba nagy része sötét volt, az egyik falat szinte teljesen betöltő monitor-erdő felől jött csak vibráló, kékesfehér fény. A konzolok előtt kapcsolókat piszkálgatva sötétbe burkolt alak kuporgott egy forgószékben, háttal nekem. Visszajelző lámpák apró fényei hunyorgó glóriát vontak a feje fölé. Fiatal technikusgyerek lehetett.
Meg se fordult jöttömre, csak hátraszólt: -Hé, hol a pokolban voltál, már majd’ éhen halok!
Szó nélkül keresztülmentem a szobán. Lentről tompán, összemosódva hallatszott fel a buli hangja.
Megálltam a kölyök forgószéke mögött és hátulról a tarkójához nyomtam a smasszer gumibotját.
-Nem lesz semmi baj, fiam, ha azt csinálod, amit mondok-duruzsoltam neki barátságosan.

11

-Mi a francot akar?-kérdezte idegesen a kölyök, miközben mereven tartott nyakát egy félujjnyira balra tekerve megpróbált hátralesni.
-Nézz előre!-szóltam rá és kicsit erősebben nyomtam a tarkójába a gumibotot.-Egy tagot keresek, valószínűleg odalent van valahol. Az összes webkamera ide közvetíti a képet, mielőtt fellövitek az ARTNET műholdjára?-intettem a monitorok felé.
-Igen, mind-biccentette meg kissé a fejét aztán mereven összeszorította a száját.
-Látom, most automatán van. Te fogod manuálisan működtetni és pásztázni a tömeget. Gyerünk, láss hozzá, öcskös!
Továbbra is mögötte álltam és figyeltem, ahogy az ujjai végigsöpörnek a konzolon és megjeleníti a számomra már ismerős épületalaprajzot rajta kis sárga, zöld és piros szimbólumokkal, a vezérelhető pontokkal. Egy zöld foltra böktem a technikai helyiséget jelképező téglalap mellett.-Ajtókat is tudsz vezérelni?-kérdeztem.
Nagyot nyelt és nem akaródzott neki válaszolni.
-Ne sumákolj, fiam! Zárd be azt az ajtót!
Kelletlenül megcsinálta, a zöld folt pirosra váltott.
-Ez az!-mondtam-Látom érted, mi az ábra. Most menj rá a tömegre, forgasd azokat a kamerákat!
Csinálta ellenkezés nélkül. Sajnos fél perc alatt rá kellett jönnöm, hogy ezzel nem megyek semmire.
-Oké. Add be a színpadot! Gyorsan!
A színpadot legalább tíz különböző kameraállás vette. Egyenként körbenéztem minegyik kamera szemével. Ráközelítettem az arcokra, próbáltam a színpad mögé látni.

Larry Garreth éppen valami virga szólót nyomott a színpad jobb oldalán, teljesen közönyös arckifejezéssel. Valahogy ismerősnek tűntek a fekvésváltásai a Les Paul Syntheser nyakán.
-Add be a kontroll hangot!-szóltam a fiúra, mire ő megpöccintett egy kapcsolót a bal kezénél.
A földszintről felhallatszó, monoton dübörgés, lüktetés, sivítás most értelmet nyert, ahogy a helyiség belső hangszóróin át megérkezett hozzánk a buli hangja. Nem épp stúdió minőségben, de felismerhető volt, hogy a banda épp a No Way Out-ot játsza.
Fapofa Larry közönyösen bámult az egyik kamerába, de a hangok olyan simán és precízen gördültek ki az ujjai alól, mintha óramű lett volna.
-Honnan a pokolból kaparták elő ezt a gyereket?-dünnyögtem magam elé és nem tudtam elszakítani a tekintetem a Larry-t mutató képernyőtől.
A gitár-eksztázis a végkifejlethez közeledett, Garreth ujjai összeolvadni látszottak a hangszer nyakán. Keze önálló életet élt, siklott, csúszott, vonaglott a fogólapon, mint egy groteszk négylábú pók és szinte barázdát szántott a fába.

Akkor a már unalomig ismert gitárszólóba idegen hangok kezdtek keveredni, először lassan, észrevétlenül, majd egyre kivehetőbben. Idegen, oda nem illő hangok, melyek lassan valami ismerős dolgot kezdtek előcsalogatni agyam hátsó zugából. A zene tempója csökkent, bizonytalanná vált. A közönséget mutató kamerán mintha egy lassított képet láttam volna, rázkódó fejek úsztak a hangok kakofóniájának tengerén. Garreth mindkét kezével a fogólapon bűvészkedett és a No Way Out szólójának elhaló romjai felett lassan kiemelkedett, formát öltött és összeállt a Dallam. Az a bizonyos, hat hangból álló vezérmotívumra épülő dallam, melyet előző nap hallottam először a nappalimban. A vadiúj Monzano-nóta a rafinált, blues-os riffjeivel.

A show villogó fényei képeket és mondatfoszlányokat keltettek életre és vágtak be filmszerűen elmémbe a közelmúlt eseményeiből.
Hullócsillag Blues.
“Monzano a Roncs.”
“…mindent felfal a technikának nevezett szörnyeteg.”
“Problémáim vannak és kész!”
“Jobb lett volna, ha odakint hagy a sivatagban…”
Garreth gitárja időközben magabiztossá vált és már fanatikusan sivította a dallamot. Monzano dallamát.
“Segíts rajtam!”
“Segíts rajtam!”
“Segíts rajtam!”
A többi hangszer hangját a technikusok lekeverték csak a közönség monoton zúgása, eksztatikus sikoltások és Garreth életre kelt gitárja hallatszott. A banda többi tagja átengedte neki a terepet. A gitáros mostanra már teljes transzban a földön hevert, a hátán pörgött-forgott és mindkét kézzel játszott. Valami ödögien brilliáns technikával egyszerre nyomatta önmagának a kíséretet és közben szólózott is hozzá mély átéléssel, mintegy rácáfolva addigi merev, lélektelen, érzelem nélküli játékára. Úgy tűnt, mindez egy fantasztikusan találóan, előre megtervezett show-elem, az est csúcspontja. Mindenki ámulattal meredt a földön fekvő Garreth-re és talán az egész arénában én voltam az egyetlen, aki – a kamerák révén – láthatta a másik három zenész döbbent arckifejezését. Balsejtelmeim újra élénken törtek elő zsigereim mélyéről.

-Honnan megy ki a buli a hangja?-csaptam le a technikusgyerekre.-A hangot is ebből a szobából lövik fel a műholdra?-A kölyök is elképedve meredt a monitorokra és most meg kellett ráznom, hogy rám figyeljen. Hirtelen zökkent vissza kis magánszámunk kellős közepébe és egy pillanatig értetlen arccal meredt rám.
-Mi? Hogy mi van?…Ja, a hangot? Dehogy! A színpad mögött, a hátsó kijáratnál, kinn az udvaron áll egy bazi nagy Yamaha studiókamion. Egy sereg dróthúzogató melózik ott, nekik van mindenféle ketyeréjük…-Kikerekedett szemmel nézett rám. Mellette álltam és időközben teljesen elfeledkeztem arról, hogy sakkban tartsam a gumibottal. Most feleszmélve megfordult és észrevette a kezemben.
-A francba ! Magánál nincs is stukker!-méltatlankodott.-Egész végig ezt a szart nyomta a nyakamba?!-megpróbált felugrani és elinalni. Keményen elkaptam a nyakát meg a vállát és visszanyomtam a székbe.
-Itt maradsz!-rivalltam rá.
Visszanéztem a Garreth-t mutató monitorra. A srác még mindig gyilkolta a gitárt, de már semmi zenei nem volt abban, amit művelt. Arcára ráfogyott az eksztázis, fura torzó volt amint a földön fekve, lábaival őrjöngve-kínlódva tapodta a színpadot.
-Nagyíts rá, nagyíts rá!-ordítottam és nem voltam tudatában, hogy hatalmas erővel szorítom a fiú vállát. Felordított és azonnal pozícionálta a megfelelő kamerát.
Garreth ujjai a húrok alá tekeredve tépték, cibálták a hangszert és ahogy a kamera ráközelített, megláttam az arcát, melyen rettenetes fájdalom kifejezése öltött testet. Groteszk pózban, csípőjét feltolva vonaglott, orrából, füléből vérpatak folyt.
Odalent az arénában ezrek elragadtatott sikolya szállt, összeolvadva egyetlen tébolyult gyönyörmasszává, ahogy a hisztérikus tömeg új kedvence oltárán áldozott.

12

Lélekszakadva rohantam lefelé a lépcsőn, vadul lökdöstem félre az utamba kerülő biztonságiakat, technikusokat, dróthúzigálókat. A színpad oldalánál az emeletmagas hangnyomók holtterében jártam, de még itt is akkora volt a hangzavar, hogy a fülemre kellett szorítanom a tenyeremet. Berobbantam a színpad hátuljára és rohantam tovább. Szemem sarkából láttam, hogy Garreth még mindig a földön görcsöl. Már rég nem lehetett játéknak nevezni, amit művelt merő gerjedés szólt a hangládákból és a szerencsétlen ember magán kívül tépte, szaggatta hangszerét. A húrok már véresre vágták a tenyerét és az ujjait.

Futás közben pillantásom gyorsan végigkövette a színpadról kígyózó deréknyi vastag kábelköteget, mely a csarnok hátsó kijáratánál álló stúdiókamionban tűnt el. Teljes volt a zűrzavar, biztonságiak szaladgáltak összevissza és nem tudták mit csináljanak, mikor hirtelen feltűntem a GuardTech emblémás dzsekiben. Smasszerokat és bérzsarukat taszigálva rohantam fel egy kis fémlétra néhány fokán a járgány hátsó platóját lezáró ajtóig. Feltéptem és két lépéssel odabenn voltam.
Kábelkötegek, elektromos kütyük, mindenféle műszerek, decibell mérők, szekvenszerek és equalizerek látványa fogadott. A zsúfoltság közepén egy Benchmark-Raphson rendszerű, nagyteljesítményű Intell PROM Pack chip-író és egy kishatósugarú celluláris adó mellett ritkás hajú, öltönyös pasas állt. Könyörgésre emelt kezeinek, összekulcsolt ujjainak szövevényéből aranygyűrűk fénye villant felém. Egy augusztusi napon a lakásom ajtajában láttam először ezeket az alamuszi szemeket, a kövér arcot a lefittyedő tokával. Akkor azért jött, hogy hazavigye Billyt. Ted Rosenthall volt, Monzano menedzsere.

Következő pillantásom már befogta az alacsony támlás széket is, a benne ülő, szorosan leszíjazott alakkal, akinek abroncshoz hasonló keret zárta bilincsbe a fejét. A szívem vadul ugrott a torkomba, mikor a csontsovány férfiben felismertem Monzano-t…
Az ezt követő pillanatok annyira élénken élnek az emlékezetemben, hogy bármikor, ha újra felidézem, hirtelen olybá tűnik, mintha visszakerülnék az akkori jelen egy időzárt buborékjába.
Mintha filmet néznék, látom magam, amint Monzano-hoz ugrok. Eltorzult arccal üvölt és üvölt Rosenthall is. –Ne, Billy, kérlek! Hagyd abba! Megígértem neked Phoenix-et. Phoenix-ben, Billy, felmehetsz és elnyomhatsz egy nótát, de most, kérlek, hagyd ezt abba!
Monzano mellett állok, félrelököm Rosenthall-t és megdöbbentem bámulok lefelé. Drótok mindenütt. Villogó lámpácskák a chip-író konzolán. A PROM Pack hátuljából szintén két vékony, zöld drót kanyarog elő és eltűnik a Billy fejét övező abroncsban. Lerázom a döbbenetet magamról és mint a megszállott tépem ki a tarkójában lévő implantból a miniatűr csatlakozókat. Szaggatom a szerencsétlent bilincsbe verő szíjakat. Néhány pillanat és Billy szabad. Rosenthall döbbenten, földbe gyökerezett lábbal áll, már ordítani is elfelejt.
Felnyalábolom Monzano-t és rohanok ki vele a fresno-i éjszakába. Észre sem veszem, hogy időközben elült a megtépázott gitár kakofóniája és döbbent csend telepedett az arénára. Néhány hosszú pillanat után kósza füttyök harsannak.
Véget ért a Hullócsillagok éjszakája.

13

Négy nap múlva bérelt autón hajtottunk az északi határ felé. Megígértem Billy-nek, hogy átviszem Tacoma-ba, ahol vannak kapcsolataim és el tudom őt helyezni egy jó nevű rehabilitációs klinikán. Egy olyan helyen, ahová nem ér el Rosenthall és az Intell-EMI Records keze.
Lassan hajtok ahogy az északi határhoz közeledünk. Billy-nek vadiúj papírjai és személyazonossága van. Remélem nem lesz baj. A tükörben rápillantok meggyötört arcára. Lefogyott, borostás és a haját is levágatta. Jobb füle mögött az implantot hússzínű ragasztószalag takarja. Alig üt el a bőrétől.
Már megnyugodott, bár naponta két-három alkalommal szüksége van némi drogra, hogy a kedélyállapotát fenntartsa. Ez a néhány nap, míg Tacoma-ba érünk már nem oszt, nem szoroz.

Minden nehézség nélkül átjutunk a határ túloldalára. Mostantól az Északi Konföderáció területén járunk. Immár ez jelenti Billy számára az otthont. Végleg odaát hagyta a múltját és talán az emlékeiből is szívesen hátrahagyna, ha tehetné.
Most nem beszélünk, de élénken él bennem néhány órával azelőtti vallomása.
Az évek folyamán a Kígyószívek zenéje egyre inkább azok szolgálatába állt, akiket kezdetben a legjobban megvetettek. A jólétnek, az ismertségnek ára volt beálltak a sorba és arcukat feladva tévedhetetlen, precíz pénzgyártó géppé kellett átalakulniuk. Billy rémálma valóra vált. Felfalta őket a technikának nevezett szörnyeteg.
A fresno-i koncerten történtek már nem állíthatnak meg semmit. Billy akarata ellenére halhatatlanná vált. Minden trükkjét, minden hangot, mely valaha kigördült a keze alól, a tudást, melyre élete folyamán szert tett megőrzi az elektronikus kacattár, ahogy ő nevezné.

Enyhén emelkedő hegyi úton haladunk, susogó fenyvesek között. A táj meghitt nyugalmat áraszt. Leengedem az ablakot és nagyokat harapok a friss levegőből. Egy darab érintetlen természet. Aprócska sziget, melyet nem falt fel a terjeszkedő acél és betonrengeteg, melyet nem fojtogatnak még elektromos vezetékek mohón tekergő csápjai.
A biosoftra gondolok. Az apró kis műanyag és szilicium darabkára, mellyel mostantól kezdve bárki Billy Monzano-vá válhat. Nincs szükség többé különösebb ügyességre. Generációk végeláthatalan sora, álmodozó kiskölykök százai léphetnek majd ki a fénybe, hogy ideig-óráig sztárrá legyenek. Egy könnyed mozdulat és rövid időre kibújhatnak bőrükből, mikor a Billy Monzano művészetének esszenciáját tartalmazó biosoftot a tarkójukban lévő implantba csatlakoztatják.

VÉGE


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához