LFG.HU

CikkBot
novellaCimkek

Mondtam én valaha olyat, hogy ellenezném a sztereotip helyzeteket? Épp ellenkezőleg. Semmi kifogásom például egy csinos lány heroikus megmentése ellen, különösen, ha én ezzel semmit nem kockáztatok. A lány pedig nagyon csinos volt, pont az esetem: szőke, nagy szemű, madárcsontú. (A gyanútlan szemlélő szinte azt hihetné, megrendeztem az egészet, de ez aljas rágalom volna: bármiféle előre megfontolt tervezgetés mélységesen ellenkezik az elveimmel.)

Egyébként valószínűleg olcsón megúszta volna a közbeavatkozásom nélkül is. A támadói – az amatőrök! – láthatólag inkább a tárgyi értékeire utaztak; gondolom azok a típusok, akik egy bizonyos határt nem szívesen lépnek át, és a késelést meg a nemi erőszakot meghagyják a szakszervezeti tagoknak. Érdekes módon a sziréna hangja nem gyakorolt rájuk különösebb hatást. A begördülő rendőrautó már megtette a magáét: mindhárman futásnak eredtek. Így persze lemaradtak az impozáns látványról, amint a tiszteletet parancsoló jármű semmivé foszlik.

A lány ellenben sajnos fittyet hányt a klisékre. Megmentett hölgyhöz méltatlan rémülettel meredt rám.
– Nem én kértem. Nem volt vészes. Megoldottam volna egyedül is – hadarta.
– Azért egy „köszönöm” jól esne – jegyeztem meg. Hiszek a nyíltan megfogalmazott igényekben.
– Mi az ár? – bökte ki a leányzó. Szemlátomást erőfeszítésébe került. Nem nagyon tudtam erre mit mondani, úgyhogy folytatta: – Most jön az, hogy leköteleztél, és közlöd, mivel tartozom, nem? Az apró szívességek és társaik.
A dac nyilvánvalóan a félelem féken tartására szolgált. Ejha.
– Hé – szóltam közbe végre – azt sem tudod, ki vagyok.
– Fráter vagy. Ez elég nyilvánvaló.
– Nem vagyok. Semmi közöm hozzájuk.
A lányról meg lehetett volna mintázni a gyanakvás szobrát.
– Láttam, mit csináltál. Nem vagyok hülye.
Oké, elismerem, ezt nem gondoltam végig. Hosszabb magyarázkodásra lesz szükség, mint amire számítottam. Bevezetés gyanánt jobb híján kezet nyújtottam:
– Máté. Vagy, ha azzal nehezen boldogulsz, akkor Mat. – Konok hallgatás. – Te, ha tényleg Fráter vagyok, és így akarlak behálózni, akkor már úgyis lenyomoztam rólad mindent, beleértve a melltartóméretedet.
– Nem, azt nem fogom engedni, hogy lecsekkold.
– Pech. De a nevedet azért elárulod?
– Alice – bökte ki vonakodva.
– Szóval, Alice, nem vagyok Fráter.
– Hát?
– Szabadúszó.
A bizalmatlanságot újfent riadalom váltotta fel. Futásnak is eredt volna, ha nem ragadom meg a karját időben.
– Most meg mi ütött beléd?
– Viccelsz?
– Csak ritkán, és olyankor is komolyan gondolom.
– Akkor nem vagy normális! Engedj el, perceken belül itt lesznek érted!
– Mert?
– Hogyhogy mert? A licensz kizárólagos, és detektálják…
– Na ez az! Mit detektálnak?
– Ha valaki jogosulatlanul EG-t használ.
– Ott a pont. Én viszont nem használtam EG-t.
– Akkor mi volt ez az előbb?
Szélesen elmosolyodtam.
– Bűvésztrükk. Illúzió.
Igazat mondtam Alice-nek. Semmi közöm a Fráterekhez, és ez szívből remélem, hogy így is marad. Két dolog van a világon, amit szívből gyűlölök: az álszentség meg a vak engedelmesség; nekik pedig szemlátomást mindkettő a működési mechanizmusuk szerves részét képezi.

Az egész azzal kezdődött nagyjából egy évtizede, hogy egy bizonyos Mr. Lawrence – afféle tisztes középkorú vérszívó – bejegyeztette saját találmányaként az EG technikát. Hogy valójában kinek a találmánya, azt ne firtassuk. Mr. Lawrence szakmáját tekintve jogász, vagyis nyilván gyakorlott mások testi-lelki kifacsarásában, ami jól összefér az EG-vel, de valahogy nem hiszem, hogy ő állt volna elő olyan korszakalkotó áttöréssel, ami mellett az összes génkísérlet háttérbe szorul. Mindenesetre a licensz mellé gyorsan bejegyeztetett egy társaságot is, valamiféle sznob szabadkőműves-romantikától vezéreltetve Fraternitas néven, és máris nekilátott, hogy magas fokú hozzáéréssel mindkettőből a lehető legtöbb profitot csikarja ki.

Ez persze önmagában még nem lett volna kirívó eset. A pokol néhány évvel később szabadult el valami szellemi termék lopásos vita kapcsán, mikor is kisült, hogy Mr. Lawrence értelmezése szerint a találmány bejegyzésének szövege feljogosítja őt arra, hogy a tulajdonjog kizárólagosságát minden eszközzel érvényre juttassa. Mivel pedig a Fraternitas ifjú titánjai addigra meglehetősen ütőképesen bántak az EG-vel, az ügyvéd úr nem csupán fiskális természetű érveket volt képes felsorakoztatni. A trükk pedig, amit addig elfelejtettek megemlíteni, az az, hogy az EG használók érzékelik egymást. Így hát a kalózkodók nemigen jutottak messzire.

A későbbiekben is ez lett a stratégiájuk: Mr. Lawrence megtalálta a jogi kiskapukat, amiken át aztán a „Fráterek” magánhadserege bemasírozhatott, rendületlenül építgetve századunk legsikeresebb globális bűnszövetkezetét. Persze, nyilván voltak, akiknek ez nem tetszett, de a legtöbb állam rendőrsége elég hamar feladta a harcot. Lássuk be, nem olyan ellenfelekre képezték ki őket, akik puszta gondolatukkal rájuk gyújtják a házat. Mr. Lawrence meg tudja, hol a határ: a status quo-t többre tartja holmi törékeny világuralomnál. Így hát a laissez-faire alapján létrejöttek a demarkációs vonalak, amikhez többé-kevésbé azóta is mindenki tartja magát. Kivéve persze a magamfajta kóbor lovagokat – de hát ki törődne velünk?
– Az EG ugye valahogy úgy működik – magyaráztam Alice-nek séta közben – hogy erőteljes érzelmi reakciókat konvertál energiává. Ezért Emóció-Generáció…
– De ők is keltik az érzelmeket? Egyáltalán, másokét vagy a sajátjukat használják?
A fenébe, túlságosan agyalós lányt mentettem meg. Vagy csak nem adja fel, hogy majd lebuktatja bennem az álruhás Frátert.
– Igazából fogalmam sincs. Sose tanulmányoztam behatóan. Amit én csinálok, az az agy érzékelő funkcióival machinál.
– Akkor ez is az agyra megy rá.
– Minden mágia fejben dől el. – Valójában imádom Thomas hatásvadász szövegeit. Főleg mikor épp csajozni próbálok.
– És ez a te saját módszered? A te fejlesztésed?
– Úgy nézek én ki?
– Nem.
– Egy kicsit reménykedtem, hogy mást válaszolsz. De nem, Thomas, a… mondjuk, hogy a mesterem az értelmi szerző.
– És hányan ismerik még a módszert?
– Passz. Talán egy tucatnyian. Én legalábbis ennyiről tudok, aztán persze lehet, hogy ötször ennyi van. Thomas nem viszi túlzásba a szervezeti kereteket.
– Hogyhogy sosem hallottam még róla?
– Te nagydobra vernéd a helyünkben?
– Akkor meg miért mondod el most nekem?
– Mert így tartja kedvem. Egyébként megérkeztünk.
Őszintén meglepett, hogy Alice hajlandó volt feljönni hozzám. Nem hinném, hogy sikerült volna eloszlatnom a velem kapcsolatos aggályait – talán úgy ítélte meg, jobb, ha együttműködést színlel és kivár. Akárhogy is, azért nem minden elégedettség nélkül löktem be az ajtót az üres lakásba.
Mármint a lakásba, ami arra számítottam, hogy üres lesz.
Szerintem Thomas direkt hajtotta a deviáns alakokat. A tizenegynéhány tanítványa közül, akikkel volt alkalmam találkozni, egy se volt egészen ép, beleértve saját magamat is. Már nem úgy értem, hogy csupa nyáladzó idióta, de mindnek megvan a maga furcsasága, amivel finoman szólva is kilóg a sorból.

Mikey furcsaságát talán úgy lehetne leginkább összefoglalni, hogy kevéssé hajlandó a világ tényeit tényként elfogadni. Az a típusú ember, akinek ha elmagyarázod, miért lehetetlen fénysebességnél gyorsabban közlekedni, akkor szuggesztíven csillogó, nagy, kék szemekkel közli, hogy azért próbáljuk csak meg. Ezzel persze egy nap még akár sokra is viheti. Vagy nagyot is bukhat. Vagy mások nagyot bukhatnak miatta.
Hellyel és teával kínáltam a konyhában, miután Alice-t betessékeltem a szobába. Reméltem, hogy nem mászik ki az ablakon: a házinéni kényes a muskátlijaira.
– Te vagy ma a második váratlan találkozásom, és bocs, de nem mondhatom, hogy a kellemesebbik – mondtam társalgási hangnemben, a szoba felé sandítva. Oké, eddig semmi gyanús zaj. Ha leverné a cserepeket, azt biztos hallanám.
– Ha nem képtelenség felhajtani hozzád bármilyen emberi kommunikációs csatornát, akár tisztességesen előre is jelezhettem volna az érkezésem – vágta rá Mikey lazán. Lássuk be, az évek semmit sem finomítottak a bicskanyitogató stílusán.
– Minek köszönhetem a szerencsét?
– Próbálom összeszedni a tanítványokat.
– Mi az, Thomas érettségi találkozót szervez?
– Thomas halott.
Na ez nem hiányzott így a napom végére.

Thomas igenis fontos alkotóeleme volt az életemnek. Igaz, hogy legalább két éve nem láttam, de fejben gyakran vitatkoztam vele, és fel-felmerült bennem, úgy kétnaponta, egy jellegzetes mondása vagy sarkalatos véleménye. Afféle viszonyítási alap volt a mindennapjaimban. Francnak kellett Mikeynak idetolnia az önelégült szőke fejét, hogy ezt közölje? Ha megkímél ettől, még akár évekig élhetett volna az én számomra ugyanúgy, mint eddig…
Illúzió minden, szokta mondani Thomas.
A rühes életbe – erről beszéltem…
– Oké. Tönkretetted a randimat, az estémet, igazából valószínűleg a hónapomat is. Egyéb mondanivalód?
– Mattie, szükségem van a segítségedre. Úgy döntöttem, hogy lépek.
– Ahhoz nem kell nagy segítség: szerintem letalálsz a lépcsőn.
– Nem úgy.
– Kár.
– Figyelj, legalább hallgass meg, jó? Van egy tervem. Aztán ha nem tetszik, kisétálok, és kedvedre vigasztalódhatsz.
Ez Mikey szájából nagyon rossz kezdet. Bár rosszabbat már valószínűleg úgyse mondhat, mint eddig.
– Essünk túl rajta!
Felállt és az ablakhoz lépett. Szerintem fejben külön megkomponálta ezt a mozdulatot idefelé jövet.
– Jó okom van azt hinni, hogy a Fraternitas áll a halála hátterében. És ha mi nem teszünk végre valamit ellenük, akkor senki.
– Nekik akarsz menni? Ahhoz túl erősek.
– Pontosan. Méghozzá a monopolhelyzet miatt. De ha hivatalos konkurenciát csinálunk nekik, ha bejegyeztetjük az IM-et, mint saját találmányt…
– Ezt még te sem gondolhatod komolyan.
– Már beadtam a kérvényt. Holnapra várható válasz, méghozzá értesüléseim szerint kedvező. Ha minden jól megy, holnapután már be is jegyzik.
– És Mr. Lawrence ezt csak úgy hagyni fogja.
– Épp ezért van szükségem rátok.
– Ember, annak a fazonnak egy orbitális magánhadserege van!
– Arról viszont fogalma sincs, hogy mink van nekünk!
– Te, ez egy egyszer használatos trükk!
– Komolyan azt gondolod, hogy nem lennénk képesek egynél többször meglepni? Őket egy évtizedünk volt kifigyelni, mi meg a teljes ismeretlenség homályából törünk elő! Fogalmuk sincs a képességünk határairól! Arról nem is beszélve, hogy egy meggyőződésből küzdő, gondolkodó emberekből álló szabadcsapatnak megvannak az erősségei egy vak fogaskerekeket számláló gépezethez képest. De nem azt kérem, hogy kötelezd el magad az ügyünk mellett. Csak annyit kérek, hogy legyél ott a bejegyzésnél. Arra az esetre, ha a Fraternitas készülne valami… meglepetéssel.
Én azt utálom a legjobban Mikeyban, mikor elkezd fertőzni. Mikor a közelében egyszer csak elkezdesz úgy gondolkodni, hogy „Itt van ez a fénysebesség-dolog… Most komolyan, egy próbát megér, nem?”

Alice nem mászott ki az ablakon, de ennek ellenére a hangulatos estémnek valóban lőttek. Ott ült mellettem a kanapén egy dögös, belevaló szőke csaj, nekem meg egyre Thomason, a licenszen, Mr. Lawrence-en és hasonlókon járt az eszem. Így jobbára Alice vitte a társalgást (tessék, úgy látszik, nem csak agyalós, de beszédes is tud lenni). Az viszont még ilyen szórakozott állapotban is szemet szúrt, hogy gondolatait búvópatak módjára átjárja a Fráterektől való szorongás. Vajon személyes félnivalója van tőlük? Vagy így érez minden egyszerű lakos, aki velem ellentétben nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy fittyet hányhat rájuk? Vajon a társadalom mekkora szeletét hálózza be és bénítja meg a tőlük való rettegés?
„Látod? Ha jelent neked bármit is az a fene nagy Személyes Szabadság, aminek a jegyében élsz, nincs más választásod, mint felvenni a harcot!” – mondta a kicsi Mikey a fejemben, és én éreztem, ahogy az ellenállásom lassan porrá omlik. Talán Thomas halálhíre puhította így meg. Bármennyire próbáltam ezt is félvállról venni, szinte tapintani tudtam, hogy amint egyre inkább átér bennem az információ, úgy inog meg alapjaiban a világképem.

Végül a kanapén ágyaztam meg Alice-nek, és egész éjjel meg sem kíséreltem kihasználni a helyzetet. Másnap mégis vonakodtam elengedni. Szégyenletes – a csábításhoz nem tudtam eléggé jelen lenni a pillanatban (ami súlyos vétség az én erkölcsi kódexem szerint), de ódzkodtam attól is, hogy magamra maradjak a gondolataimmal (ami meg valóságos szentségtörés). Úgyhogy kitartottam amellett, hogy elkísérem, nehogy eltévedjen. Láthatólag nem szívesen ment bele, és javarészt némán baktattunk egymás mellett, magamban mégis hálás voltam a társaságáért.
A rakparton egyszer csak megállt és szembefordult velem.
– Nem kell hazáig kísérned. Innen már eltalálok.
– Gyakorlatilag szobára jöttél velem, de azért nem akarod, hogy tudjam, hol laksz? – próbáltam feléleszteni az incselkedő hangnemet.
– Felmenni hozzád egy alkalomra szólt, de a közeljövőben nem terveztem elköltözni.
– Nem akarlak zaklatni. Bár gondoltam rá, hogy összefuthatnánk néha…
Se szó, se beszéd, nekiiramodott a híd felé. „Menjen csak” – volt az első sértődött gondolatom, amíg észre nem vettem, amit ő már korábban: a lámpák fénykörén túl felénk rohanó alakot. Aztán rögtön utána egy másikat, aki a következő saroknál vált el a faltól, hogy elé vágjon.
Meg kell adni, mindkettő gyorsan futott és jól helyezkedett. Hát, ez sem Alice hete, annyi szent. Véletlennek ez már lassan erős volna – vajon kinek a tyúkszemére léphetett rá?
De semmi gond, tiszta sor az egész. Még IM nélkül is elbírnánk velük. Ahhoz képest, hogy milyen agresszívan nyomulnak, csak két suhanc, és ha jól látom, nincs is…
Nincs náluk fegyver.
Ezek Fráterek.

A következő pillanatban már éreztem is a légzárat: a hírhedt EG technikát, amivel az áldozat menekülési útját el szokták vágni. Csakhogy nem mögöttem, hanem előttem lépett fel. Tehát valóban Alice-re hajtanak.
Semmi gond, pörgött végig a fejemben. Tiszta sor így is. Legalább Alice talán végre hinni fog nekem. Szinkron fény- és hőhatás: ez a leghatékonyabb fogásunk közvetlen küzdelemben. Az agyat egyfajta sokkhatásként éri. Egyiküket biztos kiütöm vele, a másik meg nyilván elfut…
És fut egyenesen a közvetlen feletteséhez. Akinek elújságolja, hogy valami EG-vel nem érzékelhető hatásmechanizmussal találkozott. Akinek meg talán eszébe jut kicsit utánanézni ennek a különös jelenségnek.

Tegnap ilyenkor még gondolkodás nélkül bevállaltam volna, fütyülve a következményekre. Így, egy nappal a bejegyzés előtt, nem mertem. Mikey, ott rohadj meg, ahol vagy – tudod, valahol most kinyírtál, mert a pillanatnyi késztetéseim helyett te irányítod a cselekedeteimet. Mert az Egyetemes Szabadság nevében épp most köpöm arcul a szabadságot.
Az lett volna a minimum, hogy legalább végignézem, mi lesz Alice sorsa: hogy összeverik, lerobbantják a fejét, vagy csak betuszkolják egy nagy sötét autóba. Hogy egyáltalán tudjam, megmenteni vagy megbosszulni induljak, ha egy nap megint heroikus kedvemben talál. Ehelyett elfutottam. Később sem álltam meg, csak lassítottam; mániákusan róttam az utcákat, míg a nap le nem nyugodott és újból föl nem kelt.

***

Sosem vettem még részt ehhez hasonló hivatalos eseményen, de határozottan nem ilyennek képzeltem volna el. A teremben ünnepélyesen és várakozásteli idegességgel szorongó tömeg inkább hasonlított arra a képre, ami egy diplomaosztóról él bennem.
Mikeyt nem volt nehéz kiszúrni: láthatólag elemében volt, ahogy fontoskodva rohangált fel-alá. Mikor észrevett, odacsörtetett hozzám, és forró kézszorítással üdvözölt.
– Mattie! Tudtam, hogy eljössz!
– Remélem, ez csak egy szóvirág.
– Mert?
– Mert nekem fogalmam sem volt róla.
Válaszra már nem maradt ideje. Nem csoda, hiszen rajtam kívül egyszerre legalább három emberrel volt éppen halaszthatatlanul fontos beszélnie. Nem mintha bántam volna. A feszült és elegáns férfiak és nők között lézengve, a szememmel ismerősöket számba véve épp azon kezdtem törni a fejem, mit is keresek én itt, mikor a teremben kinyílt egy oldalajtó, egy öltönyös emberke sietett fel az addig üresen álló pódiumra (vajon az a szemüveg az orrán kötelező hivatali jelkép?), és idegesen megköszörülte a torkát.
A zsezsgés elcsendesedett.

Mielőtt a hivatalnok vagy bárki megszólalhatott volna, összehangolt mozdulatokkal tíz-tizenkét férfi lépett ki a falhoz, laza kört formálva. A teremben tapinthatóan megemelkedett a légnyomás, ahogy létrejött a légzár.
Az idegszálaim megfeszültek, de a következő pillanatban ráeszméltem, hogy rám itt semmi szükség. Mikey jó szervezőmunkát végzett: vagy kéttucat elme mozdult egyszerre. Szinkron fény- és hőhatás. Nem láttam és nem éreztem, hiszen nem rám fókuszált, csak másik IM-használóként észleltem az agyi szenzorokat stimuláló energiaáramlást.
Ja, és persze láttam a kört alkotó embereket összerogyni.

Mindez néma csendben zajlott. Leszámítva persze a testek puffanását. Azok elültével a hivatalnok figyelemre méltó igyekezettel próbált úgy megszólalni, mintha semmi különös nem történt volna, és észrevehetően hadarva olvasta fel a szöveget, mint aki szeretne mihamarabb túllenni rajta:
– E pillanattól érvénybe lép a kizárólagos tulajdonjog, amelyet Michael Morton „Illuzórikus Mágia” néven bejegyzett saját szellemi termékére formál. Az Illuzórikus Mágiát a hatályba lépéstől számítva az ő hozzájárulása nélkül felhasználni, tanulmányozni vagy oktatni a Nemzetközi Egyezményes Szellemi Tulajdonjogi Törvények értelmében a világ valamennyi országában jogtalannak minősül. Egyszersmind bejelentem, hogy e pillanattól Michael Morton elnöksége alatt hivatalosan működésbe lép a Michael Morton által alapított társaság, amelyet Societas néven jegyeztetett be, és amelynek az alapszabálya a bíróságon bármikor megtekinthető. A társaság hivatott ellenőrizni az Illuzórikus Mágia felhasználásának törvényességét, és szükség esetén jogosult érvényre juttatni a szellemi termék tulajdonjogának kizárólagosságát. Felkérem a tanúkat, hogy aláírásukkal hitelesítsék a bejelentés jegyzőkönyvét.

[poll id="12"]


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához