LFG.HU

Ladaniel
novellaCimkek

Élvezte az arcát és fekete ruháján át egész testét melegítő fényt. Aztán rágyújtott. Nem törődött többet a nappal, csak a cigarettája izzó parazsát figyelte. Semmi se elég, hogy elűzze a belső hideget. Vacogott. Eleinte még hitte, rendbe jöhetnek a dolgok, elsimulhatnak a köztük lévő problémák. Mostmár csak csendre vágyott. A hangok a fejében szünet nélkül beszéltek, hiába fenyegette őket, hiába üvöltött velük. A hangok belőle születtek. Abból a határtalan űrből, ami a lelkében terpeszkedett. Úgy érezte nincs tovább. Szabadulni akart az érzelmeitől, de azok hűséges kutyaként követték mindenhová. Gyűlölte a másikat és a napot, mikor megismerte őt. Éveken át boldogan élt, megvolt mindene. Aztán jött ő és minden megváltozott.

Gyűlölte ezért. Bárcsak visszamehetne és megmondhatná magának, hogy ne engedjen. Újra beszél vele. Nem bírta ki. Vagyis bírta volna, ha van értelme. De így visszagondolva annak az egy hónapnak se volt, amíg összeszorított szájjal figyelte, amint a jól ismert név kékre vált a képernyőn és a monoton géphang elmondja a szokásos „Takarás aktív, célszemély online.” Szöveget. Menekült. Azzal hitegette magát, hogy azért teszi, mert így majd hiányozni fog és a másik megkeresi majd. Pedig csak önmaga elöl menekült. Szerelmes volt. A szerelembe. Ezért nem tudott elszakadni. Csak iránta tudta ezt érezni, ezért belé is szerelmes lett. Vagy csak ragaszkodott. Végeredményben mindegy is. Reszkető kézzel nyomta el a cigarettáját, tudta itt a vége, nem bírja már. Nem aludt hetek óta egy – két óránál többet, a hangok nem hagytak nyugtot neki. Csendre és pihenésre vágyott. Elugrott. Szárnyai felfeküdtek a légáramlatok hátára, és egyre feljebb vitték őt. Tudta, odafent másképp számolják az időt. Pillanatoknak fog csak tűnni, mire újra karjaiban tarthatja égi kedvesét, kit itt a földön elvett tőle a világ, de ki ott hol ők ketten megszülettek, ott örök szerelemmel szereti.

A nyomozó szomorúan csóválta meg fejét. „Szegény ördög, jól megcsinálta. Hihetetlen, hogy senki se vette észre, hogy a templom tetején ücsörög.” Valamit arrébb fujt a szél. Egy toll volt az, nagyobb, mint bármely madár tolla amit a rendőr valaha is látott, ezért gyorsan a zsebébe süllyesztette, óvatosan, nehogy megtörje a pihéket. Mikor utoljára ránézett a testre, annak arcán a halál iszonyata helyett boldog mosoly ragyogott.

Hajnali kettőre járt az idő. A lány felriadt álmából. Valahogy kevesebbnek érezte magát, mintha egy része eltűnt volna belőle. Elhagyta a szokásos magabiztossága, állandó jókedve. És félt is. Nem tudta az okát, de nagyon nyugtalanul aludt el újra. Mikor délelőtt a moziműsort nézték barátjával, feltűnt neki egy cikk az újságban. „Öngyilkos lett egy 22 éves fiatalember.” Ez volt a szalagcím. Majd mindennapos dolog, ám ehhez a cikkhez fotót is közöltek, igaz csak az arcról. Viszont az boldog mosollyal tekintett az ég felé. A lány sírva borult az újságra s a fiú nem értette mi baja lett. Próbálta nyugtatgatni, de a lány elküldte. Rádöbbent mennyire szerette a férfit, aki miatta nem él már. Mindennél jobban. És saját butasága miatt eldobta, és most végleg elveszítette. Zokogott. Könyörgött, hogy ne legyen igaz, hogy megcsörrenjen a telefon, és az imádott enyhén mély hang megnyugtassa, nem ő van a képen, nincs semmi baja. De a telefon nem csöngött. A lány széttárt karokkal állt a tavaszi napsütésben. Élvezte az arcát és fekete ruháján át egész testét melegítő fényt.

Mikor a nyomozó késő este egy újabb öngyilkosság helyszínelésének befejezése után hazaért, a tintatartója mellé szúrt toll helyén nem talált mást csak egy apró kupac hamut. És sírni kezdett.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához