LFG.HU

Abdul
ismertetőCimkek

A Tropico 2001-es kiadási dátuma okán az alábbi írás retro-ajánlónak is tekinthető; hallani persze hallottam már a játékról, de csak nemrég jutott el hozzám, és azonnal beleszerettem. Dióhéjban összefoglalva gazdasági-politikai szimulációval van dolgunk, ahol egy 50-es évekbeli, karibi banánköztársaság, Tropico diktátorának (Presidente) bőrébe bújhatunk, mindezt meglehetősen humoros körítéssel.

Részletekbe menő stratégiai elemzéseket és különösebb okosságokat senki ne várjon; egy rengeteg mikromenedzsmenttel járó játékról van szó, kismillió fejlődési lehetőséggel, amiknek szerintem még a tizedére sem sikerült rájönnöm. Építkezés, fejlesztés, zsarnokoskodás és hasonlók jellemzik a játékmenetet, cél a jólét, szóval csupa olyasmi, amiket az ember általában egy gazdasági-politikai szimulátortól elvár – a mélyebb részletekre ott a kézikönyv, meg a saját tapasztalat.

Na de mit is kínál nekünk Tropico szigete?

A játékot elindítva szappanopera főcímdal-jellegű karibi zene csendül fel, ami az egész játékmenetet végigkíséri – szerintem nagyszerűen passzol a sziget hangulatához, de megértem azt is, aki fél perc múlva agyzsibbadás miatt kikapcsolja.

Nyúlfarknyi bevezető videó után rögtön a Presidente dolgozószobájában találjuk magunkat, néhány opcióval az orrunk előtt. Az oktatórészt, bár csak az alapvető teendőket veszi át, mindenképpen érdemes végigjátszani, de a kézikönyv átolvasása is erősen ajánlott.

Kétfajta játékmód közül választhatunk: nyolc, előre felépített forgatókönyv áll rendelkezésünkre, amik nehézségük miatt kezdők számára erősen ellenjavaltak, de a véletlenszerű térképpel is sokáig elleszünk. Az újrajátszhatóságot jelentősen megdobja, hogy a térkép profin skálázható: kedvünk szerint módosíthatjuk szigetünk méretét, az ásványi anyagok gyakoriságát, győzelmi feltételeket, különleges eseményeket, politikai stabilitást, a játék hosszát, stb. – ráadásul mindezeket nagyjából fél perc alatt.

Diktátorunk dossziéjának összeállítása, amellett, hogy finoman szólva is szórakoztató, szintén megsokszorozza az újrajátszhatóságot. A kötelező jellegű, ismert nevek (Fidel Castro, Augusto Pinochet, Juan Perón), kamunevek (Antonio el Bombastico), és poénok (Lou Bega) mellett személyre szabott Presidentét is létrehozhatunk. Négy fő csoportban – háttér, jellemhibák, előnyök, hatalomra kerülés – ötven körüli jellemvonást kombinálhatunk.

Diktátorunk háttere a teljesség igénye nélkül az egyszerű bányásztól (kapitalisták, kommunisták támogatják, hatékonyabb bányászat, környezetvédők nem csípik), a katonás rendőrfőnökön (a hadsereg támogatja, alacsonyabb bűnözés, a lakosok szabadságérzete rosszabb) és a balos publicistán át (kommunisták, értelmiségiek támogatják, jobb iskoláztatási mutatók), a jólfésült popénekesig (minden belpolitikai frakció komálja a zenéjét, magasabb turisztika, jobban működő night-clubok) és az alkoholbáróig terjed (a vallásosak morognak rá, viszont agyament áron tudja exportálni a karibi rumot).

Jellemhibából rögtön kettőt is fel kell venni. Olyan színfoltok szerepelnek itt, mint például a szoknyavadász (vallásosak és nem meglepő módon a szerencsétlen sorsú női lakosság körében nem túl népszerű), alkoholista (vallásosak nem csípik, alacsonyabb termelékenység, viszont a szovjet külkapcsolatokban előny), szerencsejátékos (bizonyos mennyiségű pénzveszteség évente, hiába, szereti a kaszinót), paranoiás (a belpolitikában mindenki utálja, a katonaság tiszteli), de még a Tourette-szindrómás is (gyakorlatilag mindenki idiótának nézi, de kap egy kisebb összeget évente, ugyanis egyes beteg hajlamú külföldiek fizetnek azért, hogy megnézhessék az ámokfutásait…).

Nem kell azért kétségbe esni, diktátorunk hátrányai mellett előnyökkel is rendelkezik, szám szerint kettővel. Ezek kevésbé színesek (adminisztrátor, megvesztegethetetlen, diplomata), viszont annál hasznosabb bónuszokat adnak.

Utolsónak a hatalomra jutás mikéntjét kell kiválasztanunk, amiből előnyeink és hátrányaink is származhatnak – nem mindegy, hogy például katonai puccs során lett az emberből Presidente (a hadsereg támogatja, a lakosságnak csípi a szemét), esetleg CIA-bábként (USA támogatás, évente kap egy kis „mellékest” a Cégtől, viszont az emberek zsarnoknak tekintik), neadjisten kommunista felkelés útján (kommunisták és földtúrók támogatják, a SZU nagy haver), esetleg nagyvonalúan zsebből fizette a választásokat (később is könnyebben visz véghez választási csalást, ami ebben a játékban nem elhanyagolandó előny).

Érdemes elmolyolni az összeállítással, mert jelentős kihatásai lesznek, attól függően, később milyen irányba szeretnénk fejleszteni szigetünket – maradunk az alap mezőgazdaságnál, iparosításra hajtunk, turistaparadicsom létrehozására vágyunk, esetleg rendőrség-laktanya-őrtorony-jellegű katonai diktatúrát építünk ki.

Miután megtekintettük a Presidente összefoglaló statisztikáit, irány Tropico szigete!

2001-es játékról lévén szó a grafikáról nem érdemes sokat írni; lényeg, hogy áttekinthető, használható, és a kezelőfelülettel egyetemben én kimondottan hangulatosnak találtam.

Egy tengerparti településen kezdünk, a dzsungel peremén, ahol pár tucat lakos kóvályog néhány elszórt kukoricaföld, egy dokk, egy rakat lemezputri, egy-két gazdasági épület (építőmunkások, fuvarosok), és természetesen a pompázatos elnöki palota épületei közt. Ebből az áldatlan állapotból kell felvirágoztatnunk szigetünket – a hogyan, és a mennyi idő alatt csak rajtunk áll…

… meg persze az előre nem látott eseményeken, mint például időjárás („három éve nem láttam felhőt, mi lesz a papaya-exporttal?”), belpolitikai kavarások („már megint óbégatnak a hülye környezetvédők?), elégedetlenkedő állampolgárok („választások? de hát a nép szeret engem!”), és sok egyéb.

 

A kezelőfelületen alapvetően három fő panelt kell babrálnunk:

Építkezés: neve magáért beszél, meglepő módon itt tudunk építeni. Több alpontja van, mint például a házak (folytonos siránkozás tárgya a lakosság körében, ha nincs, az a baj, ha van, jobb kell, ha az is van, akkor olcsóbb), ipar (rumlepárló, szivargyár, hasonlók, kokacserjét sajnos nem lehet nevelgetni), szociális ellátás (templom, kórház és iskola sürgősen felépítendők, bár a Presidente legszívesebben csak dohányföldeken legeltetné a szemét), turisztika (szálloda, szuvenírbolt, etcetera, hozza csak a dagadt jenki a zöldhasút), szórakozás (kocsma, night-club, mulató, turista és helyi egyaránt szeretik a fesztivált), infrastruktúra (még egy banánköztársaságban sem hátrány, ha vannak építőmunkások, utak és hasonlók, az áramellátásról nem is beszélve), kormányépületek (rendőrség, laktanya, rádióállomás, utóbbinál az éterből természetesen egész nap a Presidentét magasztaló, agymosó szöveg szól), stb. Ezek néha előfeltétellel bírnak, teszem azt elektromosság nélkül elég nehéz mondjuk TV-állomást üzemeltetni, és kemény pénzekbe kerülnek, amiből persze egy banánköztársaságban soha nincs elég.

Kormányrendeletek: ez már érdekesebb hely, érdekesebb opciókkal. Különböző rendeleteket hirdethet meg itt a Presidente, mint például a diktatúrában népszerű börtönbüntetés és likvidálás, de szerepelnek a palettán külpolitikai rendeletek (egyszerűbben: előnyökért nyalizás az USA, vagy a SZU felé), gazdasági rendeletek (turisztikai reklámkampány dagadt jenkiknek, pán-karibi játékok a népnek, megvesztegetés mindenkinek), politikai/vallási rendeletek (amnesztiától a pápai látogatás leszervezéséig), és szociális rendeletek (írástudatlanság felszámolása, környezetvédelmi kampány, élelmezésügyi program, szóval főként népszerűségi intézkedések, kivéve az alkoholtilalmat, ami javítja ugyan a termelékenységet, de alávág a turizmusnak, és megnöveli a bűnözést, meg alapban is nonszensz).

Információ: a legkevésbé színes, ellenben a leghasznosabb hely a három közül. Itt tekinthetjük meg, hogy a tízféle haszonnövényből mit hol érdemes termeszteni, csekkolhatjuk az ásványkincs-lelőhelyeinket, a turisztikai mutatókat, a bűnözést, a lakosok szabadság iránti vágyát (ha valahol magas, piszkosul gyorsan oda kell építeni egy őrtornyot), és más hasznosságokat.

A lényegi tényező, a játék alapja persze trópusi szigetünk lakossága. Őket csak közvetetten irányíthatjuk, és nem kevés nyűgjükre kell odafigyelnünk. Az alapvető dolgokon kívül, mint az élelmezés, lakásuk minősége, egészségi állapotuk, fizetésük, még vallási önérzetükre és szórakoztatásukra is oda kell figyelnünk, nem kevésbé általános biztonságérzetükre, környezetük kinézetére, szabadságérzetükre (pardon, szabadságérzetük illúziójára), és természetesen a Presidente iránti – lehetőleg minél mélyebb – tiszteletükre.

Mivel Tropico minden egyes lakója külön személyiséggel bír, vakarhatjuk a fejünket, ha a mutatók csökkenni kezdenek. Ilyenkor az állampolgárok elégedetlenkedni kezdenek, ami alapban munkakedv-csökkenésben nyilvánul meg, súlyosabb stádiumban Jorge és Manuela begőzölnek és elszöknek gerillának, a legrosszabb forgatókönyv esetén pedig a Presidente uralma az előre beállított játékidőnél hamarabb ér véget, mert elkergetik a szigetről.

Ősi emberi magatartási formákhoz igazodva szigetünk lakói nem átallanak összejárni, szószólókat választani, és különféle frakciókat alkotni. Ilyen belpolitikai csoportból Tropico szigetén hat létezik: militaristák, vallásosak, kommunisták, kapitalisták, értelmiségiek és környezetvédők. A vallásos az értelmiségit ekézi, a kommunista a kapitalistát – és ha éppen nem egymással vannak elfoglalva, mindig találnak okot, ami miatt szegény Presidentét nyaggathatják. A kapitalisták vesszőparipája a mielőbbi iparosítás és a turizmus kiépítése, a kommunisták kedvence a rossz(nak gondolt) lakhatási feltételek, de vannak itt még iskoláztatási problémák, vallási intézmények hiánya, vagy környezeti ártalmak, minden olyan, amit egy forrófejű karibi agyában kiforrhat. Mivel persze annyi pénze az egyszeri Presidentének soha nincs, hogy minden igényt kielégítsen, jobb esetben megpróbál ellavírozni a frakciók között, rosszabban épít még egy-két laktanyát, megemeli a katonaság fizetését, és reménykedik.

Ezer dolgot meg lehetne még említeni a lakosságról, kezdve azzal, hogy mindenféle múló imperialista divathóbortot benyalva időnként nem átallanak pofátlan módon választásokért nyöszörögni (el lehet utasítani, de akkor durcázás van, ellenkező esetben meg leválthatnak – bár a választási csalás, megvesztegetés, vagy az ellenfél letartóztatása is élő opció); hajókon bevándorolni (amit egy bevándorlási hivatallal szűrni lehet); családot alapítani (szerencsére a karibi kölykök 13 évesen már elkezdenek dolgozni a Presidente nagy örömére, de addig csak gond van velük); stb, de mindenre egyszerűen lehetetlen kitérni, szóval ezeket fedezze fel mindenki önállóan.

A játék fentebb felsorolt (és a körülbelül hatvanszor annyi, fel nem sorolt) tényezőinek átlátására szerencsére több segítséget is kapunk. A legkevésbé hasznos, viszont a legszórakoztatóbb ezek közül a lakosság nyomon követése. Tropico bármelyik lakójára rákattintva színes kis egysorosok révén betekintést nyerhetünk éppen aktuális gondolataiba (ami nem mindig hízelgő a szeretett diktátorára nézve, de hát ezért találták ki ugye a börtön intézményét).

Egy fokkal hasznosabb a Presidente jobbkeze, aki – amellett, hogy felköszönti elnökét uralkodásának bizonyos évfordulóin, néha gratulál, szóval úgy nyalizik, ahogy az egy diktátor jobbkezétől elvárható – hasznos információkkal szolgál. Ő számol be róla, ha valamelyik lakos választásokon szeretne indulni (sürgős ellenlépéseket kell tenni), figyelmeztet, amikor a katonaság elégedetlenkedik (azonnali fizetésemelés ajánlott), valamelyik frakció morog, és jelzi a váratlan eseményeket.

A legfontosabb azonban a minden év végén felugró – de év közben is megnyitható – Informe, a sziget száraz statisztikáit tartalmazó dosszié. Ebben minden lényeges szerepel Tropico lakosságáról (számuk, átlagos keresetük, életkoruk, iskolázottságuk, a Presidente iránt tanúsított tiszteletük és elégedettségük); politikai állapotáról (választások iránti igény, belpolitikai viszonyok, frakciók erőssége, vezetőik, USA/SZU külkapcsolatok (előbbiből a turisták jönnek, utóbbiból a segély, szóval itt is lavírozni kell)); gazdasági mutatóiról (farmok, bányák, segélyek, kiadás-bevétel, export) stb.

 

Végső eredményünket is itt tekinthetjük meg, a cél nyilvánvalóan ennek az értéknek az egekbe – de legalábbis minél magasabbra – tornázása. Az összpontszám az előre beállított játékidő lejárta után (10-50 év, már persze ha sikerül addig kihúzni katonai puccs, vagy más kellemetlenségek nélkül) kerül kiszámításra. Az eredmény a sziget lakosságának elégedettségétől, épületeink értékétől, összeharácsolt vagyonunktól és a svájci bankszámlánkon pihenő „nyugdíjunkból” jön össze (érdekes, eddig elfelejtettem megemlíteni, hogy a svájci bankszámla is a játék szerves részét képzi, tropicoi beidegződések). A pontszámtól függően rövidke videóval zárul a játék; korrekt eredmény esetén a Presidente elnöki palotája teraszáról elégedetten figyeli az örömmámorban tomboló tömeget, de az is előfordulhat, hogy egy lélekvesztőből nézi búsan az egyre távolodó szigetet, egy bőrönd, és egy pár zokni társaságában…

 

Komoly gazdasági-politikai szimulátor, karikatúraszerű korkép, játékparódia: a Tropicora mindhárom kitétel igaz, de mégis több, mint ezek összessége. Nem tudom, a készítők hogyan voltak képesek így eltalálni az összetevők arányát, de annyi biztos, hogy a maga nemében mesterművet alkottak – a témaválasztás, az okosan felhasznált hangulati elemek, a zene, a játékmenet tanítanivalóan állnak össze, és sok-sok órányi kikapcsolódást kínálnak. Búcsúzásul nem is mondhatnék mást, mint ami teljesen nyilvánvaló (meg hát a börtönt sem akarom kockáztatni): Viva el Presidente! Viva Tropico!

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához