LFG.HU

CikkBot
novellaCimkek

Az arcomat összeverték, a szajrét elvették; így kellett a Fivérek elé állnom. Nem is tudom, melyik volt ezek közül a rosszabb.
Sétáltam a Kodolányi utcán, és közben igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hányan bámulják meg a felrepedt számat, a zúzódásokat a szemem alatt és a megszáradt vért a fülem tövében. Befordultam a sarki játékboltnál, átvágtam egy lerombolt épület udvarán a kertvárosi lakótelepig, és reménykedtem, hogy egyetlen ismerősbe sem futok bele. Zavart, hogy fényes nappal így kell végigsétálnom az egész városon, de amint visszanyertem az eszméletemet, jobbnak láttam, ha nem késlekedek a rossz hírrel.
A megbízóim ugyanis valószínűleg mindent láttak, és alig várták, hogy saját kezükkel fojtsanak meg.
Ezt talán egy kicsit nehéz lenne megmagyarázni valakinek, aki nem tartozik a köreinkbe. Hogy kinek milyen képességei vannak, az sok mindentől függ, de legelsősorban a hierarchiától. És ha egy de facto bűnszervezet piramisának az alján kapirgálsz, nem tanácsos titkolózni a legfelsőbb körök előtt. Márpedig a Fivérek oda tartoztak. A Bastone érintettjeiként kiváltságosak voltak, és a tőle kapott közvetlen hatalom olyan tulajdonságokkal ruházta fel őket, amelyek még számomra is egyszerre csodálatosnak és hátborzongatónak hatottak. Egy biztos, képességeik között szerepelt, hogy bárkit meg tudtak figyelni, akár kilométerekről is.
A lakótelepet megkerülve a szorongás felerősödött bennem, és nem csak azért, mert közeledtem a célomhoz.
Egy fiatal, gördeszkát cipelő, baseballsapkás srác követett.
Őszintén reméltem, hogy közülünk valaki. Pedig nem divat nálunk ilyen fiatalokat ráakasztani az emberre. A Fivérektől kiérdemelt mágikus hatalomtól megrészegülnek, állatokká korcsosulnak. A hideg kirázott a gondolattól.
A Fivérek egy viszonylag egyszerű tömbházban szállásolták el magukat és az embereiket. Vagy, hogy pontosítsak: az egész épület az övék volt.
Ettől függetlenül nem igazán lehetett róluk hallani, ahogy az itteni tevékenységünkről sem. Diszkrét, harmincas éveikben járó hármas ikrek, az utcán viszont soha nem mutatkoztak együtt. Ha egyáltalán kiléptek valaha a falak közül.
Ha Mohammed nem megy a hegyhez, gondoltam, és mielőtt még a leskelődő deszkás kölyök látná, hova megyek, besurrantam az ajtón.

Verdi végignézett rajtam, de nem állt fel, hogy közelebbről is megvizsgáljon. Valószínűleg úgy gondolta, hogy a hatalmas ébenasztal mögött jobban megőrzi a tekintélyét.
– Nem csoda, hogy a Bastone ki nem állhatja a magyarokat – szólalt meg rövid hallgatás után. – Nem is azt mondta, hogy amatőrök vagytok… mi is volt a szó? Fesso?
Hosszan kifújta a levegőt, és közben a fejét ingatta.
– De téged, Cseles, téged valamiért kedvel. Kivételesnek tart. Talán azért, mert tudsz olaszul. Ebben az országban kevesen tanulnak nyelveket önszántukból.
Erre felvontam a szemöldökömet, ami pimaszságnak tűnhetett, mivel Verdi keze ökölbe szorult.
­– A Bastone kifejezetten érzékeny a szülőföldjére, és arra a tényre, hogy ide száműzték. – Rám nézett. – Azt üzente, hogy léptessünk elő. Hogy legyél beavatott. – Amikor meglátta az arckifejezésemet, hosszan bólintott. – Én sem értem. De ez van. A testvéreim most mással vannak elfoglalva, szóval nekem kell gatyába ráznom téged.
Felállt, intett, én meg követtem az egyik szomszédos szobába.
– Mindenki követ el hibát – magyarázta közben Verdi. – Egy bizonyos fokig ez megengedett. Azt elismerem, hogy összehoztál néhány jó balhét. Több alkalommal bizonyítottad a hűségedet.
A szobába, ahova beléptünk, tömény fűszerillat fészkelte be magát: bazsalikom, rozmaring és szurokfű keveréke. Körülnéztem, de sehol nem láttam semmilyen szárított, vagy élő növényt. A polcok tele voltak különféle antik és modern, de analóg órákkal, voltak hatalmas, aranyozott tányérokra emlékeztető darabok és apró, szinte csak fogaskerekekből álló rozsdás kacatok is.
A Fivér kirántott egy fiókot, és kést vett elő. Letette elém az asztalra.
– A vér az vér – mondta. Ezen láthatóan eltöprengett. – Akarod ezt?
Rá kellett jönnöm, hogy még mindig reszketek. Tehát így történik meg, gondoltam. Semmi felvezetés, semmi figyelmeztetés. Vagy belépek, vagy visszafordulok. Talán már nem is fordulhatok vissza. Nem ok nélkül fogtam bele. Ők megmentettek, feladatokkal bíztak meg, amikor egy romos épületben laktam a város szélén egy rakás drogos között. Kicsi voltam még, nekik kellett valaki, aki jól mozog a kábszeresek között, nekem meg kellett az ésszerű, kényelmes élet lehetősége.
Maguk közé vettek, biztosították, hogy iskolába járhassak, cserébe én elintéztem nekik ezt-azt. Magukról nem sokat mondtak. Azt tudtam csak, hogy a Bastone valami láthatatlan főnökként állt az egész mögött.
A francba, azt sem tudtam, mi is ez az egész, ami itt zajlik. Csak azt tudtam, hogy életemben először keresztezte utamat egy másik banda, miközben lopott áruval szaladgáltam, és most ezért az a jutalom, hogy beavatnak mindenbe. Nem tetszett nekem ez a dolog, de már régen megtanultam, hogy ne kérdőjelezzem meg a Fivérek döntéseit. S legfőképpen a Bastone döntéseit ne.
Itt volt tehát a válasz Verdi kérdésére.
– Elköteleztem magam – mondtam ki.
Verdi bólintott.
– Jó megfogalmazás. Minden benne van. Sajnálom, ami veled történt, de ha ezzel végeztünk, bosszút állhatsz. Átadhatod az üzenetet, hogy veled ezt többé senki nem teheti meg. Akarsz még valamit mondani?
A gördeszkásra gondoltam, aki követett.
– Valaki…
– Tudom – mondta Verdi. – Azzal most nem kell törődnöd.
Elbizonytalanodtam. A késre pillantottam az asztalon.
– Ne hidd, hogy elnézzük a botlást – folytatta a Fivér. – Az, hogy valaki megvert, és elvette tőled azt, amit nekünk kellett volna elhoznod, még mindig a te hibád, de most képes leszel helyrehozni, és ami a legfontosabb, megelőzni a további bajt. A feladatod világos, ha nem tévedek.
Világosabb nem is lehetett volna, de nem akartam rá gondolni. Nem voltak egyedül, akik ezt tették velem, de hogy nekem kelljen elintézni őket, az egy kicsit túlzásnak tűnt.
De nem vitatkoztam.
Verdi bólintott, felkapta a kést, megragadta a csuklómat, és mielőtt még felkiálthattam volna meglepetésemben, mély sebet vágott a tenyerembe.
Azonnal elkaptam a kezemet, de aztán láttam, hogy Verdi keményen figyel engem, miközben ő is elvágja a sajátját.
A kést visszadobta az asztalra, és kézfogásra nyújtotta karját.
– A vér az vér – mondta. – Mondhat bármit a tudomány.
Az érzés korábban jött, mint hogy összeért volna a kezünk és a vérünk. Később eltűnődtem rajta, hogy vajon amiatt az időészlelés miatt-e, amit a képesség biztosított, de ez a kérdés mindig fejfájást okozott. Verdi vérével szinte azonnal a szervezetembe tolult valami, amitől teljesen kicserélődtem.
Ha azt mondanám, élesebben láttam, erősebb, gyorsabb gondolkodású, ügyesebb lettem, meg a többi baromság, akkor az az igazságnak olyasféle leegyszerűsítése lenne, mintha egy fizikus azzal magyarázná a relativitást, hogy egy meg egy az talán kettő.
Egy pillanatig tartott az egész, de megmaradt, és leírhatatlan eufóriát éreztem.
– Te csak ne örülj! – dörrent rám Verdi. – A körülmények miatt kapod, és mert feladatod van, ahol nem hibázhatsz.
Viszketést éreztem a tenyeremben, és döbbenten figyeltem, hogy a seb majdhogynem teljesen begyógyult.
– De ez… ez…
– Nem tart örökké – mondta Verdi. – Talán egy hétig, aztán ugyanolyan mammone leszel, mint voltál, és szaladgálsz továbbra is hozzánk, mert nincs tovább.
Ekkor még nem tudtam, de ezzel az egy mondattal jobban összefoglalta az egész szervezetünk működését, mintha egy történész tartott volna róla előadást. Azonnal rámtört a kétségbeesés. Hogy lehet erről lemondani? Úgy éreztem, bármire képes vagyok, bárkit legyőzhetek, aki az utamba áll. Mint később rádöbbentem, ez egyáltalán nem volt igaz.
– A Bastone adja a gyermekeinek, akik már egyáltalán nem olyan erősek, mint ő – mondta Verdi. – Ennyi az egész hierarchia. Aki adja, akik továbbadják, és a végén, akik megkapják a zaccot.
Ránéztem, hosszan. Erre ő elmosolyodott.
– Sejtetted, hogy többek vagyunk. Én és a tesóim.
– A Bastone gyermekei – feleltem elismerően. – Szóval… amit én most kaptam…
– Az bizony nem zacc – felelte Verdi. – Harmadik szint, ha matematikásra veszed a dolgot, ahogy szoktad. Elit vagy egy hétre. Aztán elintézzük, hogy valamit megkapj örökre. Persze nem ennyit.
Ezt szemétségnek éreztem. Ha viszont hierarchia van, létra is van. Ami felfelé vezet. Bólintottam. Ezzel együtt lehet élni. Ha van cél, van motiváció. Egy kóstoló a célból pedig bőven elég üzemanyag.
– Szóval a Bastone az apátok – mondtam ki. – A Keresztapa fiai, nem rossz.
Erre rám nézett, mintha valami szörnyűséges dolgot mondtam volna.
Mannaggia! – szakadt ki belőle. – Ennyi év, és… porca miseria!
– Mi rosszat mondtam? – kérdeztem ijedten.
Verdi kifújta a levegőt, aztán a homlokát ráncolva megrázta a fejét.
– Bastone… egy cím. Az édesanyánk ti-tu-lu-sa. Rangja, ha úgy tetszik.
Ez összezavart.
– A Bastone egy ? – Ez meglepett, főleg, hogy tényleg évekig mozogtam a köreikben. Ugyanakkor, töprengtem, a magyar nem használ különböző nemű névmásokat, a Fivérek pedig valami egyezmény miatt magyarul beszéltek, ha a közelben voltam.
Verdi továbbra is a fejét rázta, majd folytatta:
– És semmiképpen sem… Keresztapa. Mondtam, hogy verd ki a fejedből ezt az analógiát. Mi egy magasabb célt szolgálunk. Szentesítetlen eszközökkel, de ettől függetlenül nemes cél.
Megrázta a fejét.
– És a Bastone, csak hogy tudd, nem szicíliai – tette hozzá ingerülten. – Pugliese. Ráragadt, hogy Taccaru. Kegyetlen volt, de követett el hibákat. Hát itt kell folytatnia, ebben a szarfészekben. Szóval a minimum, hogy tisztelettel tekintesz rá, ha már itt vagy, és nem hibázol többé.
Ezzel sarkon fordult és ott hagyott a szobában.
Az órák, a fűszerszag, a gondolataim és a frissen kapott varázslatos képességeim társaságában.

Tulajdonképpen Verdi nem sértődött meg, de tudta, hogy szükségem lesz a magányra és egy kis időre, hogy elkészüljek. Nem kellett kimondania, tudtam: elvárja, hogy én intézzem el azokat, akik keresztezték az utamat. Én voltam meggondolatlan és figyelmetlen, hát én hozom helyre.
Felugrottam a „rekreációs” emeletre, vettem egy zuhanyt, átöltöztem, beszéltem Rab Lacival, aki közben azt az utasítást kapta Verditől, hogy adjon nekem felszerelést.
Csalódnom kellett, mindössze egy viszonylag egyszerű fekete ruhát, két kést és egy pár bőrkesztyűt kaptam, mintha ez egyfajta üzenet lenne: a feladat egyértelmű, végezd el úgy, ahogy a profik.
Ami azt illeti, életemben először éreztem, hogy menni fog. Nem ebben a helyzetben, mert a feladat szintén új volt. De eddig bármibe fogtam bele korábban, bennem volt a szorongás, hogy talán nem vagyok alkalmas rá.
A Verditől átöröklött hatalom viszont megváltoztatta a világról alkotott szemléletemet. Bármi, amit eddig kihívásnak hittem, most tudtam, hogy gyerekjáték.
Ez a büszkeség, ahogy az lenni szokott, végül majdnem a vesztemet okozta.
Mivel a képességeim között, akárhogy koncentráltam, nem fedeztem fel telepatikus képességeket (bár egyfajta megérzés mindig fellobbant bennem, ha döntésekről volt szó), mindenképpen konzultálnom kellett Verdivel, hogyan tovább.
Amikor beléptem hozzá, láttam, hogy nincs egyedül: ott volt Verdi két ikertestvére, Rossini és Morricone is (ciki, de nálam eltartott egy ideig, míg leesett, hogy nem ez az igazi nevük, igaz, nem ez volt az egyetlen hülyeségem az évek során).
– Szóval most már grande vagy, mi? – kérdezte Rossini. – Mindig is tudtam, hogy nem semmi gyerek ez a Cseles.
Morricone nem osztozott a lelkesedésben, csak átnyújtott egy borítékot.
– Itt látták őket. És itt is találod meg őket.
Ennyit mondott.
Bólintottam, és a rám szegeződő tekintetekből azt matekoztam ki, hogy talán nem kellene tovább tökölnöm.
Hát elköszöntem, és indultam a dolgomra.

Persze, feltehettem volna magamban a kérdést, hogy mi is történik itt valójában, mi van a táskában, amit valami patikustól kellett elrabolnom, és amit végül erőszakkal szedett el tőlem néhány véletlenszerűen arra tévedő huligán… Feltehettem volna magamban a kérdést, és akkor nem kerültem volna ebbe az egész átbaszósdiba, de minden csibész megfizeti a tanulópénzt előbb-utóbb. Jobb fiatalon, mint később.
Hogy életemben hányszor raboltam ki embereket olyan okokból, amit magam sem értettem, azt nem tudtam már megszámolni, de ez volt az első, hogy valami véresen erőszakosat cselekedjek. Valószínűleg gyilkosságot.
Jó ég, töprengtem. Csak így bele a lecsóba.
Rémlett gyermekkoromból, hogy sokszor verekedtem, és hogy az emberi életet képtelen voltam értékelni. Ez azért megváltozott abban az időben, amikor iskolába járhattam, és sokat olvastam.
Szóval a feladat kezdett kényelmetlenné válni, annak ellenére is, hogy a Bastonétól eredő képesség úgy égett bennem, mint gőzmozdonyban a szén, és annak ellenére is, hogy végre teljes jogú tagja lehettem a családnak.
Szédületet is hozott ez az érzés, meggondolatlanságot. Az agyamban pörögtek a gondolatok. Ez a valami tényleg vér útján átadható? Mi történne, ha csak úgy felvágnám a Fivéreket? Eretnek gondolat, de lehetőségek ezrei nyíltak meg előttem. Ha a hatalom adott, mi a terve a Bastone szervezetének? Mi lehet a célja? Gyanítottam, hogy ezek olyan kérdések, amelyekre csak évek múlva kaphatok választ, így ki is vertem őket a fejemből.
Koncentrálnom kellett.
Megkaptam a címet, végül ráállt az agyam a célra, és valamiért aztán el sem tudtam engedni ezt a gondolatot.
Még arra sem vettem a fáradságot, hogy ellenőrizzem, követ-e valaki.

Végül megtaláltam őket: egy rég nem használt vegyesbolt raktárához érkeztem. Két figurát felismertem: ott cigarettáztak és nevetgéltek. Ők voltak azok, akik helyben hagytak. Egészen biztosan ők voltak.
Körülnéztem. Viszonylag lerobbant környék. Régóta nem laknak itt normális emberek.
Elkapom őket, gondoltam megrészegülten. Elkapom a nyomorultakat.
Alig bírtam türtőztetni magamat. De meg kellett várnom, míg bemennek a raktárba, és ez a várakozás valamiért kínzó fájdalommá erősödött. A hatalom miatt, jöttem rá később, ekkor még veszedelmes és irányíthatatlan löket volt.
Gondolatban kapkodtam, de fizikailag csak toporzékoltam az egyik fa mögött.
Egészen katartikus élmény volt, amikor végre beléptek a raktárba.
Hát így ért véget.
Odamentem. Berúgtam az ajtót. Ott állt az összes rohadék. Öten.
Tele voltam erővel, és végre motivált is voltam, hogy szétszabjam az arcukat. Készen álltam, hogy bosszút álljak.
Jaj, ember. Hogy is van az az elcsépelt mondás?
Ne ránts kést, ha lövöldözés lesz? Na igen. Ne ránts kést, ha lövöldözés lesz.

Fehér fénnyel tértem vissza, mintha spirituális jelentősége lenne a feltámadásnak.
Feltámadás, gondoltam, más nem is lehet, elvégre szarrá lőttek. Az első, amit megláttam, miután eloszlott a vakító fény, egy gördeszka kereke volt.
Valaki pedig fogta a kezemet. Éppen feltöltődtem életerővel.
A baseball-sapkás srác hajolt fölém. A látásom fokozatosan tisztult.
Végül rá kellett döbbennem, hogy a rejtélyes alak, aki követett, egy lány volt. Nagyjából egy idősnek tűnt velem.
Elengedett és én ismét elgyengültem, visszahanyatlott a fejem.
Figyeltem a lány mozdulatait. Lehajolt, kivett valamit a táskájából. Felismertem a táskát, ezt rabolták el tőlem, és ezt kellett volna a Fivérekhez eljuttatnom.
Zavaros volt minden. Annyit vettem ki az egészből, hogy valamiféle orvosi szerek, vagy talán drogok hevertek a táskában, és abból rakott össze valamit a lány, amit végül magába lőtt egy tűvel.
És bár az emlékeim zavarosak, egészen biztos vagyok benne, hogy a szeme ekkor sötétbarnából világoskékké változott.
– Most már látod – szólalt meg. Olaszul beszélt. Déli akcentussal, u-ra végződő szavakkal. Felét meg sem értettem, de azért a lényeget kivettem. – Veszélyes a képességgel játszadozni. Nem tudod még irányítani. Kellett ez a lecke.
Ismét megérintett, és éreztem, hogy az erő visszatér belém. Aztán el is engedett, és minden ismét halottnak tűnt.
– Rá lehet kapni. Szerintem nagyon is érted már. Korlátlan erő, örök fiatalság.
Ránéztem. Azonnal megértettem mindent. A hatalom nem adott: a Bastone állítja elő a lopott anyagokból.
– Davvero – motyogtam. – Igaz.
– Ha azt mondanám – folytatta a lány, – hogy éppen annyira szükséged van rám, mint nekem rád, elhinnéd?
– Igen – nyögtem.
– Szóval megtanultad a leckét. A kezemben vagy. Bármit csinálsz, bárhová mész, a hatalmamban vagy. Ezt is megértetted?
– Igen.
– Mindenkinek esztelenül a veszélybe kellene rohannia egyszer az életben, hogy jól megtanulja ezt a leckét. Nekem ez a filozófiám. Soha nem lehetsz hős. Csakis egy szolga. Családtag, de nálam sohasem több.
A vérre gondoltam, aztán a feladataimra. Hozzak el dolgokat, vigyem el a Fivéreknek. Ők továbbadják annak, aki tud velük mit kezdeni, és így jutalmazza őket. Ideiglenesen. Mindenki tőle függ. Egy család.
Erőtlenül felemeltem a fejem.
– Bastone – motyogtam. – Honnan van a képességed?
– Hosszú történet – mondta. – Megtudsz mindent idővel. Megtudod, miért kell utánpótlás bizonyos szerekből. Hogy miért van szükség a szervezetre, a családra. És főleg, miért van szükség rád.
Ettől, mintha csak megérintett volna, feltöltődtem élettel.
– Bastone – suttogtam. – Tényleg magasabb célt szolgálunk?
– Azt hiszem, a család túlélése kezdetben elég jó cél – mondta. Aztán hozzátette: – De igen, vannak még dolgok, amelyekkel csak mi tudunk elbánni. A hatalom… meglátod. Nem egyszerű, amibe belefogtunk.
Aztán megint a hanyatlást éreztem: a testem feladni készült.
A Bastone felállt, felpattintotta a gördeszkáját, átdobta a táskát a vállán.
– Kapard fel magadat, és takaríts fel! – mondta. – A fiaim… még sok mindenre meg kell, hogy tanítsanak. Estére legyél kész.
És ott hagyott a vérben, a Bastone, a talán kortalan, de a hatalomtól örök fiatal Bastone, aki megérintett, és akármilyen helyzetben is voltam, akármilyen legyőzöttséget éreztem a testemben és a szellememben, most már tudtam, hogy közéjük tartozom.
A család legifjabb tagja, én, az ostoba, ostoba Cseles.

[poll id="13"]


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához