LFG.HU

Herbie
novellaCimkek

A feladat:
CIM: Az elátkozott erd&otilde
SZEREPLOK: Jockey Ewing (azaz J.R. Ewing) és Óz, a nagy varázsló
HELYSZIN: Route 66
TEMA: videoklip forgatás

Az út olyan volt, akár egy régi forradás. Hosszú sebhely, amely néhol már elkopott, néhol új hegek rejtették el. A sivatag lakói szerint megfeslett álomfoszlányok lengték körbe. Kerouac, Ginsberg és Steinbeck óta több nemzedék próbált rajta keresztül eljutni “valahová”, bár senki sem tudta, hová – node az utazás fontosabb, mint a célja, tartja a mondás. Olyan volt, mint a sárga köves út, s menetirány szerint a Smaragdvárosba, Los Angelesbe tartott (kelet felé haladni történelmileg inkorrekt). Az út egy másik generáció életérzése volt – elt&ucircnt, hivatalosan törölték és lassan mintha kiszivárgott volna a valóságból, át az emlékek táplálta málladozó képzeletvilágba.
Hickory Shamrocknál talált rá, az I-40-es keresztez&otildedésének ötszintes, lóhereformára kötött masnija alatt. A hatvanhatos út itt a lehajtósávok és felüljárók tövében, gazos és megsárgult aszfaltfoltok formájában gubbasztott. Austin fel&otildel kanyarodott rá, aztán – talán nosztalgiából – Kansas felé indult. Oklahomában a Lincoln Motelben szállt meg és másnapra, id&otildetlen tájakon áthajtva Kansasben találta magát. Nem csoda, hogy alig találták az utat, jól elrejtették az állam délkeleti csücskében, ahol mindössze 13 mérföldön át id&otildezött az út. Kicsit csalódottnak érezte magát, bár nem tudta miért. Neki itt kezd&otildedött az út, de ostobaság lett volna azt remélnie, hogy várni fog rá valaki, éppen itt. Megfordult és elindult a helyes irányba.
Új-Mexikóban csalóka az út. Tucumcari városa után – óriásplakáton reklámozza magát, akár egy m&ucircsor: Tucumcari Tonite! – elcsábul Vegas felé. Valaha a kaszinóvárost is érintette az út, senki sem tudja miért: vagy a pénz, vagy a gonosz Nyugati Boszorka tehette. &Otilde azonban az eredeti úton maradt, az éjszakát pedig a Blue Swallow Inn kék neonfecskéje mögött egy fülledt szobában töltötte. Errefelé mindent a homok uralt, a színeket is – a Ford szedán, amivel érkezett, krémszín&ucirc volt, marhab&otilder cowboy-kalapja piszkosfehér, öltönye kheki, táskája mustárszín.
– A szobája kulcsa, Mr. Ewing – nyújtotta át a recepciós a kulcsot. Meg sem rezdült az arca a jogosítványból kiolvasott név láttán, csak elvette a harminc dollárt, beírta az adatait a megsárgult könyvbe és illedelmesen matatni kezdett az asztalon, mikor a vendég kulccsal, táskával elindult kifelé.
Hát persze, hogyan is emlékezne rá? Talán még tévét sem nézett akkoriban, mikor J. R. Ewing Texas legnagyobb és legszemetebb olajmágnásaként történelmet írt. Ez az ország gyorsan felejt, elég pár nap és emlék vagy, elég pár év és kifakulsz, mint a napszítta poszter. Úgy jársz, akár az istenek vagy mint a hatvanhatos út. Pedig &otilde jól bírta, a nagy J.R. tizenhárom éven át gázolt át mindenkin, fektetett meg minden második n&otildet, halmozta a dollárokat. Most is ezt a nevet használta. Ez volt a kedvenc énje.
Te jó ég, milyen hosszú utat tett meg!

Aznap este a bárban nagy volt a nyüzsgés. A zenegépb&otildel Nat King Cole szólt. Egy agyonsminkelt sz&otildeke csaj kezdte f&ucirczni a pultnál, azt mondta Gale-nek hívják – ismer&otildesnek t&ucircnt, vagy talán csak egy a sok popsztár-klónok közül… Meghívatta magát egy pár italra. Neki nem adtak, túl fiatal, mondták. Két órával kés&otildebb, J.R. szobájában úgy szopott, mint a nagyok. Mikor a kiscsaj elment, J.R. ült a fotelben, a tv-ben a Brady Bunch, az I Love Lucy és az I Dream of Jeannie &otildesrégi epizódjai váltogatták egymást – él&otilde kapcsolat az ötvenes évekkel! &Otilde pedig a semmibe révedt, dudorászott és Dallasra emlékezett.

Másnap reggel már unott arccal üldögélt a motel tet&otildeteraszán egy naperny&otilde árnyékában, háttal az útnak, mellette az asztalon laposüveg, pohár jéggel. A megelevenedett sivatagot bámulta.
Nyergesvontatók, mögöttük platós félpótkocsik, teherautók, némelyik szerkényében ruhák, másokéban zümmög&otilde generátorok, belek gyanánt fekete kábelek mindenfelé, s a negyvenfokos rekken&otilde h&otildeség ellenére vékony fémállványokon ezerwattos izzók, közöttük harmincötös Panaflexek, mindegyik három masszív lábon. Lakókocsik, naperny&otildek alatt asztalok, h&ucirct&otildeládák, ruhákkal teli állványok sorakoztak a teherautók és lámpák félholdja közti sávban. És mindenütt emberek, a stáb fehér pólóban, bermudában vagy farmerben, a sztárok pedig tarka szín&ucirc, vad szabású göncökben.
Középen, ahová a kamerák meredtek, s a szerepl&otildek lézengtek, a katasztrófafilmek nukleáris löttyeire emlékeztet&otilde, szinte magától világító zöld vászonfalak el&otildett fából, kartonból, m&ucircanyagból tákolt fák, középen félig kész várfalak megtámasztva, mögöttük állvány, afféle gyilokjáró, meg néhány toronyszer&ucircség és egy újabb, keskeny de nagyon magas zöld vászon.
Illúzióba rejtett illúzió, különös egy erd&otilde volt ez, digitális rémálom, ahonnét a reflektorok minden árnyékot szám&ucircztek. Valahol odalenn, gondolta J.R., a naperny&otildek és állványok erdejében a kamerák és monitorok közt ott ül az egész megálmodója, aki éppen elektromos, recseg&otilde hangon harsogta utasításait a népének.
Olykor megszólaltak a hangfalak is, divatos zenével töltötték meg az egész cirkuszt, ekkor minden fehérpólós mozdulatlanul és némán gubbasztott, a tarkák pedig valamiféle terv szerint, olykor ütemre mozogtak. Az egész közepén feljavított külsej&ucirc, ragyogó Gale tátogott és ugrált a többiekkel együtt.
J.R. megint töltött a poharába a borostyánszín ital árnyalata a legfinomabb bourbonre emlékeztetett és olyan s&ucircr&ucircn csordult a jégkockákra, mintha kiélvezne minden pillanatot. Er&otildes volt, J.R-nak pedig szüksége volt rá, a rengeteg por mintha utat talált volna az ízületeibe, szinte hallotta, ahogy csikorognak.
Ezért vállalta el a szerepet: kevés es&otilde, sok olaj, finomítva pedig kelend&otildebb, mint a mississippi fülledt vidékén erjesztett kukoricapálinka, ráadásul alig lehet megkülönböztetni &otildeket egymástól. Mindkét állam nemzeti kincsként büszkélkedett portékájával, ugyanazért a pénzért árulták. Aki az egyikb&otildel vett, a másikkal koccintott hozzá. J.R-nak mindig volt otthon egy saját üvegje, amib&otildel csak &otilde ivott – márpedig inni kellett, minden harmadik jelenetben.

Ebédszünetben, mikor a szabad ég alatt már elviselhetetlenné vált a forróság, a stáb egy része visszahúzódott a légkondícionált lakókocsik mélyére, a többiek pedig beszállingóztak a motel éttermébe. Ekkor már &otilde is ott ült, a pult végében, Jim Beam-mel a kezében és hallgatott.
Az álmatag hely egyb&otildel fölélénkült, a személyzet föl-alá rohangált, a fehér pólós, walkie-talkie-s, vagy headset-es férfiak és n&otildek kis csoportokban ebédeltek, vagy iszogattak a pultnál. Három napja forgattak az út mentén, még van egy forgatási nap, aztán mehetnek haza.
Megtudta, hogy a rendez&otildet Ozzie Marvelnek hívják, és mindenki igazi mágusnak tartotta – hogy a tehetsége vagy a kapcsolatai miatt, az nem derült ki. A kis énekescsajról is határozott véleménye volt, s ezt meg is mondta neki. “Hát nem vagy egy Judy Garland” jegyezte meg a szóbeszéd szerint Marvel, mikor a santa monicai stúdióban fölkeverték az új maxiját. “Az meg ki a picsa?” kérdezett vissza állítólag a lány, de Marvel csak vigyorgott.
Mikor útra keltek a forgatáshoz, már mindenki ezen szórakozott, meg azon, ahogy a producer, valami Hunk vagy Hank kidumálta a lemezkiadóból a pénzt erre a klipre. Azok olyan készségesen adták, mintha ez lett volna legh&otildebb vágyuk. A fickó azonban nem volt itt, utálta Marvelt és utálta a sivatagot, &otildet is gy&ucirclölte mindenki. Felt&ucircn&otildeen öltözködött mindenhol szalmakalapban mutatkozott – különösen hülyén nézett ki öltönnyel és zakóval, ráadásul nem jött ki senkivel.

Délután J.R. ismét a tet&otildeteraszon ült, sokkal magabiztosabban és elégedettebben, mint hosszú újta során bármikor. El-elréved&otilde tekintettel, szája sarkában örökös félmosollyal terpeszkedett egy színtelen naperny&otilde alatt, látta is, meg nem is, ami a motel mögött zajlott. A dübörg&otilde, elektronikusan er&otildesített beszédhang, a rendszertelenül fölcsendül&otilde, sokszor ismételt zene és dalrészletek, a m&ucirc-erd&otilde mind csak tompán jutottak el a tudatába, képzeletben máskor járt.
Egész délután zajlott a forgatás, néha Gale nélkül. Forróság volt, kényelmetlen, fészkel&otilded&otildes meleg, a táncosok sokszor rontottak, a rendez&otilde mégis higgadt maradt, csak a hangja szólt fenyeget&otildeen az átkozott er&otildesít&otildeb&otildel – néha, baseball-sapkájának simlije alól föl-fölnézett a teraszra, bár a fény olyan er&otildes, az ellenz&otilde által vetett árnyék pedig oly sötét volt, hogy J.R. sosem láthatta a fickó tekintetét. Észrevették egymást, s ez elég volt.
A dal egy gimis lányról szólt, aki a fiújával autókázni indult a sivatagba. Ott aztán egy elátkozott erd&otildere leltek, de a szerelmük fölélesztette az erd&otildet a sivatag közepén. Siralmas, gondolta J.R. Gale-en látszott, hogy nem érdekli az egész, utálta a forgatást. A rendez&otilde is közönyös volt, s&otildet flegma, akinek ezt a klippet leforgatni nem kötelesség volt, nem is munka, de még hivatás sem, hanem egy olyan buli, ahová meghívták, mert jó fej, de senkire sem volt kíváncsi. A stáb végezte a dolgát, nekik aztán mindegy volt, hogy Marvellel, Fincherrel vagy Bay-jel forgattak klipet, vagy a világítást szerelték egy szerelmi dráma forgatásán egy héttel ezel&otildett. A jöv&otilde héten pedig talán az új Lynch filmen dolgoznak majd.
Egyetlen nyomorult lélek akadt odalent, nyakában fénymér&otildevel, kopott farmerben és szürke pólóban, aki olyan bánatos, szenved&otilde arccal bolyongott az állványok erdejében, akár egy kísértet. &Otilde volt az operat&otilder, ritkás szakállú, inkább borostás, karikás szem&ucirc fickó hátracsapott baseball-sapkában. Belenézett a kamerákba, igazgatta a lámpákat és a kameramannokat, aztán visszacsoszogott a rendez&otilde melletti székbe és a következ&otilde “Felvétel!” és “Ennyi!” kiáltás között teljes apátiában meredt a kontroll-monitorokra. &Otilde volt az ügyeletes balek – nagy reményekkel vághatott neki a szakmának és lám… pedig egyedül &otilde vette a komolyan az egész forgatást.

Amikor az árnyékok már hosszúra nyúltak és a reflektorokon kívül minden vörösben, vagy annak fekete árnyékában pompázott, befejezték a munkát. Mindenki szétszéledt. A kiscsaj egy táncossal bevonult a lakókocsijába. A kosztümöket begy&ucircjtötték és éjszakára elzárták. A reflektorok néhány kivétellel kialudtak, megjelentek a biztonsági &otilderök. A rendez&otilde a székében maradt, piknikasztal mellett egyeztette a forgatókönyvet az asszisztensével és a búskép&ucirc operat&otilderrel.
J.R. fölkelt a székéb&otildel, magához vette az üvegét, még összenézett egyszer a rendez&otildevel és lesétált a tet&otilder&otildel. Megkerülte a motelt és elérte a forgatási területet. Néhányan vetettek rá egy futó pillantást, de különösebben nem tör&otildedtek vele. Akadálytalanul jutott el a rendez&otildeig. Az asztalon felállított halogénlámpa fénykörének szélén várakozott udvariasan, míg azok hárman befejezték a beszélgetést és az asszisztens távozott.
El&otilderelépett. Marvel fölnézett és biccentett felé, miközben az operat&otilder is lassan feltápászkodott és cigarettára gyújtva eloldalgott.
Mikor J.R. az asztalhoz ért, Marvel még pár szót firkantott egy papír aljára, aztán nagy mozdulatokkal leejtette az asztalra. J.R. szótlanul állt, nem is köszönt, csak megvárta, míg a rendez&otilde fölnéz rá, hunyorog és félrebillentett fejjel méregeti. Mintha ismerné valahonnan.
– Ah – mondta. – Megvan. Hát te vagy az. Ülj le, kérlek – intett az asztal túloldalán álló kempingszékre.
J.R. leült, letette maga elé az üveget és hallgatott, míg Marvel rágyújtott egy Lucky Strike-ra és az asztalon keresztül felé csúsztatta a paklit.
– Örülök, hogy megtaláltál, vén cimbora. Mi szél hozott erre? Újabb kérés?
Fejrázás. – Nem. Csak egy kérdés.
– Különös. Mintha tudnom kellene a választ mindenre.
J.R. lehajtotta a fejét. Kényelmesen elhelyezkedett, meghúzta az üveget, aztán jóíz&ucircen felsóhajtott.
– Ügyes álca – kezdte.
Marvel elvigyorodott.
– Ugyan, ki emlékszik már rám? Minden család videókollekciójában ott vagyunk, te meg én és még csak a nevünket sem kell megváltoztatni, mégsem jönnek rá, kik vagyunk. Tudod, hogy becéznek? Óz, a nagy varázsló! – ezen nevetett és kifújta a füstöt. – Azt hiszik viccesek és még mosolyognak is hozzá, milyen okosak. Én is csak vigyorgok és rájuk hagyom. Az orruk el&otildett létezem, ráadásul maradtam, aki voltam: tudós és csaló. Senkit nem érdekel.
J.R. bólogatott. Az izzó fehér fénnyel megvilágított erd&otilde mögött királykék volt az ég, a sivatag pedig vörös a horizonton.
– Mikor megtaláltam az utat – kezdte –, Tucumcari el&otildett kezdett kifogyni a benzinem. Észrevettem egy benzinkutat nem messze az úttól. Igazi békebeli darab volt, gömböly&ucirc kutak, málladozó vörös festékkel, fogaskerekes számláló, az a fajta, ami minden gallon után csönget egyet. Egek, talán egy ZZ Top klipben láttam utoljára ilyen helyet! Egy öreg indián jött ki elém. Mikor azt mondtam neki, töltse tele, csak hümmögött és bólintott. Egy szót sem beszélt angolul. Odabent az unokája vitte a boltot, csak &otilde tudott angolul és nála kellett fizetnem. Kifele elköszöntem az öregt&otildel, akkor is csak hümmögött.
Elhallgatott. Marvel kiváncsian nézett rá.
– És?
– Ennyi. Varázslatos élmény volt. Semmi köze hozzánk. Talán csak annyi, hogy &otildet sem érdekli.
Marvel fölnevetett.
– Ez tetszett. Végre egy igazi történet! Köszönöm, cimbora! Az én történetem, amint látod, nem ilyen érdekes. A zöld vásznak helyére még több erd&otildet keverünk, meg állatokat. Az ott – mutatott a várszer&ucirc képz&otildedményre. – Az ott pedig maga lesz a város. Ez marhára tetszett nekik, mármint a kiadónak. Csak egy embernek esett le, hogy honnan “loptam” az ötletet. Hány éve is volt? Talán ötven, hatvan… nagy id&otilde, az Amerikai Álom pedig túl gyorsan siet el&otildere, tíz évnél régebbre már csak segítséggel tud emlékezni. De mondok neked valamit: a város pontosan olyan lesz, mint az eredeti! Persze senki sem ismeri föl, honnét is ismernék, de minden torony a helyén lesz, majd meglátod!
Marvel hátrad&otildelt és elégedett sóhajjal eregette a füstöt a cigijéb&otildel. Ahogy egyre nyúlt a szünet, J.R. érezte, hogy eljött az &otilde ideje, az udvariassági társalgás után végre fölteheti a kérdését.
Nagyon régr&otildel kellett kezdenie.
– Amikor elkapott az a rohadt es&otilde és harminc évig álltam a fák között mozdulatlanul, megfogadtam, hogy soha többet nem fordulhat el&otilde velem ilyesmi. Már csak egy szívre volt szükségem, hogy végre életem legyen és ne csak ostoba díszlet legyek egy álomban. Akkor te megadtad, amit kértem, de nem tudtam, hogy mihez kezdhetek vele, a fenébe is.
Utána évtizedekig nem találtam a helyemet, a Hickory név pedig olyan hülyén hangzott. Csalódott voltam és dühös. Fogalmam sem volt, hogyan kell szeretni, például. Aztán rájöttem, hogy Kansas az nem nekem való hely és különben is utálom a tornádókat. Ekkor mentem le Texasba.
Úgy döntöttem, biztosra megyek: itt volt olaj, dögivel, én pedig meg akartam tanulni, hogyan használjam azt az átkozott szivet, amit kaptam. Nem akartam elszúrni. Mindent el&otildere kiszámítottam. Bekerültem ebbe a családba, az olaj közelébe, amib&otildel mindig rengeteg volt kéznél, nem kellett tartanom a rozsdától!
Aztán jöttek a n&otildek: nem hittem a szerencsémnek! El&otildeször ott volt az a szépségkirályn&otilde, akit feleségül vettem. Azt hittem így kell. A többi majdcsak jön magától. Az öcsém szerelmes volt, a rohadék, az a n&otilde is viszont szerette. Rossz volt látni, rettenetesen gy&ucirclöltem. Új terveket kezdtem gyártani, hogy ne érjen meglepetés.
Mikor Sue Ellen-nel nem ment a dolog, sorra jöttek a n&otildek, mindig más, titkárn&otildek, riválisok, üzletfelek, bártündérek, mindegy. Az volt a módszerem, hogy minél többet döntsek meg, hátha a nagy számok törvénye alapján az egyiknél megtalálom azt a valamit. Nem tudtam mit kezdeni a szívvel, egy darabig azt hittem, a szex az, amit kerestem – ez a szerelem, hiszen minden n&otildet megszerezhettem magamnak. Mindent ki kellett próbálnom. Volt, aki zokogva távozott, megtörten és csalódottan – mind szerelmes volt belém, de egyik sem tudta megmutatni, vagy megmagyarázni nekem, hogyan kell csinálni. Egy id&otilde múlva már megvetettem &otildeket és csak szánalmat éreztem irántuk.
Voltak olyanok is, akiknek elég volt a dugás, azok biztos a pénzre és hatalomra hajtottak – hiszen én is ezt tettem, mert tudtam, hogy az vonzza a legtöbb n&otildet. Rám untak, vagy találtak maguknak mást, akinek szintén elég nagy volt a farka és vastag a pénztárcája. Ezért vagy azért, de senki sem tartott ki mellettem. Végül Sue Ellen is el&otildeször az alkoholba menekült, aztán más férfiakhoz.
Tizenhárom év! Eddig próbálkoztam mindennel, ami csak eszembe jutott. Nem tör&otildedtem semmi mással, aki megpróbált megállítani, kegyetlenül eltiportam. Aztán megtörtem. Feladtam. Elkezdtem inni, nem csak olajat, akkor már tényleg whiskey-t és végre rájöttem, hogy még mindig nem törtem ki az álomvilágból. Már nem engem álmodtak, más volt a hely és az id&otilde, de akkor, az én álomban megjelent az a vörös zakós fickó: olyan átható tekintete volt, mintha minden gondolatomat ki tudná találni, de nem érdekelné. &Otilde buzdított, én pedig hallgattam rá. F&otildebe l&otildettem magam. Szabad voltam.
A balszerencse mégis tovább üldözött, magam sem tudom hogyan, de visszarángattak, megint ugyanott találtam magam, tönkrement májjal, meg&otildeszülve, ugyanabban a francos kalapban. A valóság mesgyéje azonban elvékonyult és végre megszabadultam attól az élett&otildel.
Akkor kezdtelek el keresni. Az álmon innen sokkal nehezebb volt megtalálnom az utat, de követni sem volt könny&ucirc. Ahol er&otildesebbek az álmok, nem voltam biztos benne, hol létezik még az út és hol van helyette más. Kísértetmotelekben szálltam meg és néha kihalt benzinkutak szellemeit&otildel próbáltam üzemanyagot kérni. Jártam már Chicago-ban, ahol kezd&otildedik az út és elmentem Los Angelesig, ahol végz&otildedik. Évek óta kereslek, de a Városban nem találtalak – túl nagy lett és már az illúzió sem azt mutatja, amit annakidején, hát még az éber világ. Már azt sem tudom, honnét jöttem.
Hosszú utat tettem meg és azt akarom tudni, mihez kezdjek így, ezzel a szívvel, amit adtál?

Marvel hallgatott. Már éjszaka borult a tájra, egy-két reflektor még ontotta fehér fényét a díszletekre és az autókra, meg az állványokra. Éjszakai rovarok neszeztek, néha éles csattanással sültek meg az ezervattos lámpák forró burkolatain. Fölállt és elindult a lámpák fénye felé, arra az üres térre, ami a díszletek és a kamerák között tátongott. Újabb cigire gyújtott.
J.R. Ewing lassan elvette az üveget és követte a férfit.
– Sajnálom, cimbora – szólalt meg végül Marvel. – Nem tehetek semmit. Rossz valóság. Másik szerep. Így megy ez.
– Dehát neked sikerült! – nyögte J.R. elkeseredetten. – Itt vagy, létezel és megtaláltad a helyedet! Hogyan?
Egészen megereszkedett a válla és koszlott zakója is slamposabban lógott rajta. Marvel széttárta a kezét.
– Én nem kerestem semmit. Ozzie Marvel, vagy Óz, olyan mindegy! Te kerestél valamit. Engem találtál. Szívet adtam neked, mert azt kértél. J.R. Ewingként pedig életet is kaptál. Ráadásul nem akármilyet. De nem élhetek helyetted. Nincs használati utasítás. Nem vagy garanciális.
Eldobta a csikket, a parázs vörös ívet húzott az éjszakában, nyomában, talán a reflektorok játéka, fölsejlett egy szivárvány. Visszafordult J.R. felé, aki ugyan rezzenéstelen arccal hallgatta Ozzie Marvelt, a videokliprendez&otildet és mindent értett, de a tekintete sötét volt és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Már csak egy kérdése maradt.
– És most, hogyan tovább?
Marvel együttérz&otilden J.R. vállára tette a kezét. A mosoly az arcán &otildeszinte volt és szelíd, baráti.
– A mi id&otildenk lejárt, barátom, de mindig emlékezni fognak ránk. Talán meg is értették a leckét. – A díszletek felé mutatott. – Látod az erd&otildet?
J.R. látta. A reflektorok ugyan félhomályba burkolták, de így volt jó. Elt&ucircnt a zöld vászon, a körvonalak sejtelmesek voltak, nem látszott, hol a vége és mekkora az erd&otilde. Ha akarta, s&ucircr&ucirc volt, épp mint akkor, mikor fát vágni ment. Ott volt az otthona. Texas és a Ewing família csak egy kitér&otilde, valami más az éber világ határán.
– Igen. És értem. – Kezet rázott Marvellel. – Köszönöm, barátom.
Megmarkolta Jim Beam feliratú olajos üvegét és lassú léptekkel, mindent látó tekintettel elindult az erd&otilde felé.

(Scriptórium novella)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához