LFG.HU

HammerTimeCafe
wyquin
novellaCimkek

Azt hittem, soha többé nem kell átélnem azt a rettegést, amit üldöztetésem els&otilde éjszakáján, mid&otilden el&otildeször pillantottam meg az udvari fáklyák fényében megcsillanó köpenyeket. Ha nincs a mindent elsöpr&otilde, zsigereimbe markoló félelem, még talán meg is ihlet e látvány. A hagyományosan éjfekete csuklyás, lángnyelvként lobbanó köpönyegek, a rémülett&otildel eltorzult arcú szolgálók, amint fejvesztve menekülnek az éjszakai viharban dühödten csapkodó palástot visel&otilde férfiak el&otildel. A sz&ucirck bels&otilde udvar ódon, fekete-szürke kváderkövei el&otildett hullámzó, mindenütt iszonyatot kelt&otilde színkavalkád, mely úgy gázol keresztül a palota&otilderségen, mint förgeteg a búzamez&otilden csak arra sújt le, aki ellenáll. Felesleges mozdulat nélkül, jéghideg céltudatossággal nyomulnak el&otildere én kellek nekik, nem a csatlósok.

Tévedtem. Ez dübörgött cikázó gondolatoktól zavarodott elmémben. Reszketve lapultam a fogadó istállójának falához. Legszívesebben sírva fakadtam volna, legszívesebben bocsánatért könyörögve kúsztam volna a lábukhoz, hogy legyen vége ennek az &otilderületnek. Miért is festettem meg azt az ezerszer elátkozott képet?!

Fogaimat összeszorítva, lassanként úrrá lettem a pánikon, amely az arany boltívvel díszített fekete általvet&otildej&ucirc hátasok láttán tört rám. Homlokomat a h&ucircvös vályognak szorítottam és kétségbeesetten igyekeztem gondolkodni. Minden pénzem és vagyonom, amit meg tudtam menteni els&otilde, rémült menekülésem során, a szobámban volt. Amíg meg nem szerzem &otildeket, nem mehetek el. Napok alatt éhen halnék, s ha a tehetségemmel akarnék pénzhez jutni, akkor olyan hamar rám találnának, hogy menekülni sem lenne id&otildem.

Tentarow azonban megkönyörült rajtam, s mikor már éppen azon voltam, hogy mégis a holmim nélkül menekülök tovább, az Isten&otilderök kiléptek a fogadóból, nyeregbe pattantak, s elporoszkáltak a városka északi kapuja felé. Hálát rebegve az istenn&otildenek, gyorsan besurrantam a szobámba, összekapkodtam szegényes úti málhám és pár ezüstöt az ágyon hagyva, az ablakon át távoztam. Korábbi sétáim alkalmával már felfedeztem, hogy pár utcával arrébb, a kovácsm&ucirchelyek mellett akadt egy karám is, ahol hátasokat lehetett vásárolni. Készítettem néhány vázlatot ezekr&otildel a csodálatos állatokról, vibráló izmaikról futás közben, nagy, szívbemarkoló tekintetükr&otildel, mikor épp rám néztek. Közben összebarátkoztam a karám gazdájával, lovak iránti rajongásunk, bár egészen más természet&ucirc volt, mégis közel hozott minket egymáshoz. Egyébiránt faragatlan és sz&ucirckszavú ember volt, de a lovak mindig megoldották a nyelvét, no és egy-két pohár jófajta bor.

Nem kérdezett sokat, mikor beállítottam hozzá, kiválasztotta az egyik lovát, és a kezembe nyomta a szárat. Segített felnyergelni is, és igazán nem sokat kért érte. Amikor nyeregbe szálltam, a szemembe nézett, s én tudtam, hogy látta az Isten&otilderöket, és sejti, hogy ki vagyok. Bólintott, aztán elengedte a zablát és bement a kuckójába. Valamiért biztos voltam benne, hogy senkinek nem fog beszélni rólam, legkevésbé üldöz&otildeimnek, pedig láttam a kardos-páncélos Tentarow bálványt az asztalán. Akkor láttam utoljára.
Szerencsésen kijutottam a déli kapun, s nyomban nyugatnak, majd északnak fordultam. Megkerültem a városkát, amely két hétig a nyugalmat jelentette, s elkápráztatott a Császárság idejéb&otildel való építészetének csodáival. Nem voltak monumentális épületeik, de azok timpanonok és árkádok olyanok voltak a vályogból emelt szürke épületek között számomra, mint sivatagban szomjazónak egy korty víz. Órákig el tudtam nézni e felmérhetetlen intelligencia és stílus által megalkotott csodákat. Persze nem eredetiek voltak, azok évezredekkel ezel&otildett elporladtak, de pontos másai voltak az egykori építményeknek. Láttam néhány rajzot az eredetikr&otildel, még a hercegi levéltárban, egy másik életben.

A városkától északra mérföldek tucatjain át vadon húzódott. Úgy gondoltam, hogy mivel eddig mindig a civilizált vidéken menekültem, üldöz&otildeim továbbra is erre számítanak, s talán nem tartanak képesnek rá, hogy nekivágjak az erd&otildenek. Ami azt illeti, én magam sem voltam biztos benne, hogy túlélem. De nem volt más választásom. Néhány nap múlva már mindenütt a környéken kinn lesznek az ivókban és köztereken a falragaszok az arcmásommal és a vérdíjjal. El&otildebb-utóbb valaki feladna.

Az összes fa közül leginkább a feny&otildet kedvelem. A Királyság északi részén honos csupán, de itt aztán igazi egyeduralkodó. Eddig csupán m&ucircvészként csodáltam, de most rá kellett jönnöm, hogy utazni is sokkal könnyebb benne, mint a lomhullató erd&otildekben. Az aljnövényzet, mely könnyen megkeserítheti a lovas életét, szinte teljesen hiányzik, s a gyantás feny&otildegallyakat az istenn&otilde egyenesen t&ucirczrakásra teremtette. Az egyetlen gondot az okozta, hogy szegény F&otildenix – így neveztem el a lovat – alig talált magának valami harapnivalót. Kelron, a karám tulajdonosa, sejthette, merre akarok menekülni, mert a málha zsákban több napra elegend&otilde zabot és egy hevenyészett térképet találtam. Az els&otilde éjszakai pihen&otildenél próbáltam kisilabizálni, hogy melyik vonás mit jelenthet, s hamarosan már elég jól el tudtam igazodni rajta. Noha a térképolvasást soha sem tanultam, a szükség sok mindenre rákényszeríti az embert. Amikor belefáradtam a töprengésbe, hanyatt feküdtem és takarómba burkolózva a csillagokat néztem. Régi játékom volt ez, addig néztem &otildeket, míg alakokat láttam a fényl&otilde pontocskákba, amik megmozdultak és történeteket meséltek, játszottak, vagy épp harcoltak egymással, egymásért. Régen, a kastélyomban ilyenkor születtek a legjobb képek tervei a fejemben. Egy ilyen éjszakán álmodtam meg Tentarow születését is. Azóta lett pokol az életem.

Olyan honvágy és sóvárgás tört rám, hogy a könnyem is kicsordult. Lehunytam a szemem, és arra gondoltam, hogy nem menekülök tovább. Itt maradok, és megvárom, míg rám találnak, vagy éhen halok. Elképzeltem, ahogy üldögélek a t&ucircz mellett, hallom a lovak patáinak tompa dobbanását a t&ucirclevélsz&otildenyegen, a megrántott zablák nyomán kél&otilde horkanásokat. A leugró lovasok vasalt csizmáinak halk zaját, amint körbevesznek, a lánckeszty&ucirck surranását a kardmarkolatokon, s végül a hideg, eltökélt hangot, a vezér hangját.
- Farge mester! A Tanzun-i Szent Gyülekezet nevében felszólítalak, hogy add meg magad, gyere a Gyülekezet elé, és hallgasd meg b&ucircnödért kirótt ítéletüket, mely az istenek szava is egyben!

Verítékben úszva riadtam fel. Olyan valóságosnak t&ucircnt a rémálom, hogy még percek múlva is remegtem. A keleti horizonton a kel&otilde nap már vörhenyessé változtatta a hegyek körvonalait, a t&ucircz kialudt, és a derült éjszaka miatt csíp&otildesre h&ucirclt a leveg&otilde. F&otildenix örömteli horkanással üdvözölt, lehelete, akárcsak az enyém, füstöt idéz&otilde párafelh&otildekben bodorodott az egyre világosodó ég felé. Megetettem, s amit elmulasztottam el&otildez&otilde este, lecsutakoltam. A mozgás felmelegített, s közben a nap is el&otildebújt a hegyek mögül, s bár melegét még csak bátortalanul hintette szét a vidéken, mintha félne, hogy holnapra nem marad elég, mégis kellemes napot jósolt a felh&otildetlenül tiszta kék ég.

Folytattam utamat észak felé. Kelron térképe néhány napi lovaglásra egy várost jelzett, oda igyekeztem. Néha eltévedtem ugyan, de nagyjából tartottam a helyes irányt. S közben, bármennyire is tudatában voltam, hogy halálos veszélyben forgok, hogy üldöz&otildeim bármelyik pillanatban beérhetnek, nem tagadhattam meg önmagam, m&ucircvész énem.
Csodálatos vidéken jártam! Minden nap minden órájának minden percében csodákat láttam. A feny&otildeerd&otilde ugyan nélkülözte lombhullató társai egész skálát felölel&otilde színforgatagát, cserébe viszont olyan méltóságot és harmóniát sugárzott, aminek azok nyomába sem érhettek. Bár els&otilde pillantásra másnak talán egyhangúnak t&ucircnhetett végeérhetetlen zöld rengeteg, nekem azonban leny&ucircgöz&otilde volt az árnyalatok sokszín&ucircsége. Ott volt a sz&ucircrt fényben haragoszöldnek látszó t&ucirclevél a gigászi magasságba szök&otilde fák ágain. A halott, rég lehullott levelek szürkés-zöldje mellett a frissen odakerült tompa zöldje szinte kiáltott, akár egy néma halálsikoly. A hajnali, könny&ucirc ködökön átsejl&otilde sápadt zöld lombtömeg, mely még nedvesen csillogott, kés&otildebb a színe egyre mélyült, ahogy a fény er&otildesödött, s a köd lassanként elszivárgott, akárha az erd&otilde levetette volna fátyolselyem hálóköntösét. A völgyekben megül&otilde tejfehér kavalkád a hegyoldalból nézve fokról fokra fakult meg, itt-ott már zöldes árnyalatok keveredtek bele, vászonra kívánkozó sokféleségben. Aztán a nap els&otilde sugarai végigcirógatták a fákkal és köddel teli tekn&otildet, s a szemem láttára bukkantak el&otilde az illékony takaró alól a legmagasabb, legbüszkébb feny&otildek csúcsai, majd fokozatosan az egész rengeteg.

És akkor még ott volt az a zöld-arany ragyogás, amit a lombokon átsejl&otilde déli nap varázsolt körém az ösvényeken, a ritka tisztásokon felcsillanó, napsütötte f&ucirc zöldje, a fény-árnyék hatására meg-megváltozó zöldek, s még millióféle és fajta szín, árnyalat, amit nem tudok szavakba önteni, csupán vászonnal és ecsettel lennék képes visszaadni.
Elb&ucircvölten jártam az erd&otildet, figyelve minden kis rezdülését, magamba szívtam fanyar illatát, emlékezetembe véstem összes hangulatát a felh&otildes, szeles szürkület komorságát, a napfényes délel&otildettök vidámságát, a vér hullató naplementék fenségét, a vakító els&otilde sugarú napkelték ujjongó, kirobbanó életerejét. Azt hiszem, életemben el&otildeször akkor éltem igazán.

Hat nap alatt értem a Kelron térképe jelölte városba. Mivel a papirosom már a harmadik napon elfogyott, els&otilde dolgom volt, hogy vásznat, festéket és keretet vegyek. Ezután szállást kerestem magamnak, és festeni kezdtem. Nem tudom, hány nap telhetett el, a nappalok és éjszakák összefolytak. Egymás után festettem meg a vázlataimat. Tentarow alakját használtam alapnak, minden festménynek ez volt a háttere. Az istenn&otilde alakja az egész vásznat betöltötte, s erre festettem rá az erd&otilde ezer arcát. A napkeltét és napnyugtát, a tisztásokat és csobogó forrásokat, a csillagfényes éjszakákat és fényt&otildel szikrázó nappalokat, a ködb&otildel el&otildet&ucircn&otilde faóriásokat, a holtában is leny&ucircgöz&otilde t&ucirclevélsz&otildenyeget.

A nap az istenn&otilde homlokán tündökölt, a köd volt fátyolselyem ruhája, igéz&otilde teste maga az erd&otilde, szemei ékk&otildeként csillanó források, könnyei erdei zuhatagok. Egy sorozatot készítettem. Az els&otilde képen csak Tentarow volt látható. Csodálatos n&otildenek festettem, vad, határokat nem ismer&otilde, szenvedélyes szépségnek. Az utolsó képen már csak a legfigyelmesebb szemlél&otilde vehette észre, olyannyira beleolvadt a fákba, égbe, napba. De ott volt, én tudtam. Mert &otilde ott volt minden szépségben, minden gyönyör&ucirc alkotásban, amit a természet hozott létre. Ö volt a szépség a virágban, a méltóság a rengetegben, a zabolátlan er&otilde a sziklákat zúzó folyóban, a melegség a kölykét szoptató n&otildestény farkasban, a szabadság a nyílt mez&otilden vágtató csordában.

Amikor befejeztem a képeket, eddig elképzelhetetlennek hitt béke szállt meg. Csecsem&otildeként aludtam ki tudja meddig, s mikor felébredtem, els&otilde pillantásom a körben álló képekre esett. Reggel, vagy délel&otildett lehetett, mert az ablakon beáradó mézarany ragyogás még csak az els&otilde képet világította meg. Órákon át bámultam, ahogy a fényl&otilde négyszög lassanként végigkúszik az összesen, lángra lobbantja a színeket, szinte életre kelti &otildeket. Mind a hat képen az istenn&otilde szemébe néztem, s lassanként megértettem, hogy miért választott ki engem, s hogy miért vett olyan gyökeres fordulatot az életem. A felismerés lelkem mélyéig megrázott, s nem is tudtam egykönnyen beletör&otildedni. Zavarodottan elkaptam az utolsó képr&otildel a tekintetem és kirohantam a szobából.
Hosszú sétára indultam a városban. Nem volt túl nagy, de így is napokba telt volna gyalog bejárni az egészet. Az épületek szépségére vakon jártam az utcákat, észre sem vettem hová tartok, vagy kikkel találkozom. Istenn&otildem üzenete felkavart és elkeserített. Nem értettem miért. Talán valamit rosszul tettem, félreértettem? Miért éppen én, és miért így? Miért kellett ez az egész?

Kérdések és válaszok vihara dúlt bennem, míg végül a sötétség közeledtével felrezzentem gondolataimból és körülnéztem, hogy merre is járok. A döbbenett&otildel földbe gyökerezett a lábam. Szállásom el&otildett álltam! Fogalmam sem volt róla merre jártam egészen eddig, de mégis ide tértem vissza! Hirtelen minden elcsendesedett körülöttem, csak saját szívem dobbanásai visszhangoztak a fülemben. Vég-zet, vég-zet, vég-zet, ezt dübörögte ütemesen. És akkor, ott megértettem, hogy nem menekülhetek. Istenn&otildem rám talált, kiválasztott, és megajándékozott a tehetségemmel. Most pedig behajtja a számlát. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam rá haragudni. Csak fáradt voltam, végtelenül fáradt, s csalódott. Csalódott, mert úgy éreztem, aki mindennél fontosabb volt a számomra, csupán kihasznált.

Bementem a házba, s amikor benyitottam a szobába, nem a várt koromsötétség fogadott. A hat kép halvány gyöngyházfénnyel ragyogott, fényük sejtelmessé változtatta a fenyeget&otilde sötétet. Lerogytam az ágyra és feltettem a kérdést, ami a legmélyebb sebb&otildel fakadt, amit életemben kaptam.
– Miért tetted ezt velem, istenn&otildem? – kérdeztem, s a hatodik képre néztem. Azt vártam, hogy ismét hatalmába kerít egy érzés, de nem így történt. Bársonyos hang szólalt meg, s sosem jöttem rá, hogy a fejemben, vagy a szobában volt a hang forrása.
– Azt hiszed, kihasználtalak, Farge? Azt hiszed, csak a saját céljaim érdekelnek? Azt hiszed többé nincs rád szükségem?
– De hát, az Isten&otilderök… – nyögtem félig bénultan. A hang felnevetett, nem, nem is felnevetett, inkább felkuncogott, mint egy csintalan, fiatal lány.
– Most van rád szükségem igazán. A festményeidet rajtad kívül többé halandó nem pusztíthatja el, de mit gondolsz, ki fogja látni &otildeket? Ki fog hallani rólad, ha elt&ucircnsz? Ki fogja ismerni az igazságot?

Lassanként megértettem a szavakat, és a jelentésüket. Nem volt könny&ucirc. Az ilyesmi sosem könny&ucirc. És én nem voltam harcos. Sorsom súlya iszonyatosan nehéznek t&ucircnt. Ó, mennyire szerettem volna helyesen cselekedni, de a félelem, valósággal megbénított. Jöv&otildem képei olyan élesen rajzolódtak ki el&otildettem, hogy reszketni kezdtem az ágyon.
– Nem… nem tudom megtenni – nyöszörögtem. Saját gyávaságom felett érzett szégyenem pokolt&ucirczként égetett belülr&otildel.
- Veled leszek – suttogta a hang. Olyan volt, mint egy anyáé, aki minden rossztól megóv, mint egy társé, aki melletted áll jóban-rosszban. &Otilde volt minden.
– De ha te nem állsz mellém, nem segíthetek – folytatta. – Sokkal több függ t&otildeled, mint hinnéd. Te vagy a Kiválasztott, az Els&otilde. Nélküled semmi leszek, s nélkülem semmi leszel. Kérlek…

Az utolsó szó, a kérés ott lebegett a leveg&otildeben, ott visszhangzott minden porcikámban. A döbbenet elnémított. Kinyitottam könnyt&otildel homályos szemeimet és a képekre néztem. A gyöngyház ragyogás halványulni kezdett. Egyszerre elviselhetetlennek éreztem a gondolatot, hogy többé ne halljam a hangját. Az eszem cserbenhagyott, a félelem egy sokkal elemibb rettegésnek adta át a helyét.
– Ne menj el! – úgy ordítottam, mint még soha. – Rendben! Megteszem, amit csak akarsz! Ne hagyj magamra!
Egy pillanatig nem történt semmi. Vadul meredtem a képekre, pillantásom &ucirczött vadként cikázott közöttük. Aztán meghallottam azt a halk, egyre távolodó, mégis tiszta hangot.
– Köszönöm – hála sugárzott bel&otildele, ígéret és csábítás. Sosem hallottam addig hozzá hasonlót. Még órákig térdeltem a képek el&otildett, s gyönyörködtem bennük. A jöv&otilde járt az eszemben, minden borzalmával együtt, aztán visszamásztam az ágyba és elaludtam, mint aki letaglóztak. A fenyvesbéli álmomat láttam újra. Amikor azonban az Isten&otilderök körülvettek, s a vezér hangja megszólalt, a félelem helyett nyugalom öntött el.

Kinyitottam a szemem, az álom azonban nem akart véget érni.
– … ent Gyülekezet nevében felszólítalak, hogy add meg magad, gyere a Gyülekezet elé, és hallgasd meg b&ucircnödért kirótt ítéletüket, mely az istenek szava is egyben!
Csak akkor dobbant belém ismét a rettegés, mikor megragadták a csuklóimat és kirángattak az ágyból. A parancsnok undorodó tekintettel mért végig. Nem egyszer&ucircen megvetett, vagy gy&ucirclölt, amiért Szent Gyülekezet elfogató parancsot adott ki ellenem, hanem undorodott t&otildelem. Ahogy végignéztem magamon, meg is értettem. Napok óta ugyanaz a ruha volt rajtam, amióta festeni kezdtem, nem is jutott eszembe fürdeni. Nyilván b&ucirczlöttem, államon jó hetes borosta sötétlett. Máskor felnevettem volna a helyzet komikus voltán, de a bennem sz&ucircköl&otilde félelem elnémított. Aztán már nem is tudtam volna beszélni, az eretnekek hagyományos sisakját húzták rám, ami elnyelt minden hangot, s eltakarta az egész fejemet. Így akadályozta meg a Gyülekezet, hogy a káros tanok utat találhassanak az Isten&otilderök füleihez. A f&otildepapi mágia eleddig er&otildesebbnek bizonyult minden eretnek hatalmánál, s én sem próbálkoztam a legy&otildezésével. A visszautat töprengéssel töltöttem.

Milyen különös is az elme, mi mindent képes másképp láttatni, ezt mesteremt&otildel tanultam, s most beláttam mély igazságát. Amikor idefelé jártam az erdei utakat, olyannak láttam a fenyvest, amilyennek magamat szerettem volna szabadnak, örökkévalónak, él&otildenek. Most, rabként, közeli halálom tudatában egész másmilyennek t&ucircnt. Komor volt, kihalt és többnyire néma. Csak fogva tartóim csapata törte meg a csendet. Ha olykor mégis hangok kéltek az ágak magasában, siratóénekre emlékeztetetett a szél jajongása. És mégis, ebben a siralomvölggyé változott világban is jobban szerettem volna élni, mint valaha!
Nyomorúságos út volt, bár nem sokra emlékszem bel&otildele. Három napig tartott, míg elértük a rengeteg szélén fekv&otilde várost, ahonnan utolsó utamra indultam. Addigra éppen elegem volt az összekötözött kézzel való lovaglásból. Étel nem volt a számban indulásunk óta, s vizet is csak üggyel-bajjal tudtam magamhoz venni a sisakon keresztül. Mivel az elfogásomat megel&otildez&otilde napon sem ettem semmit, négy napja egy falatot sem nyeltem le. A mardosó éhség azonban az második nap után elmúlt, csak valami tompa hiányérzet maradt bel&otildele. Ugyanazon a kapun léptem be ismét a városba, mint amin elhagytam, de már más ember lett bel&otildelem. Az úton volt id&otildem gondolkodni, &otildereim nem szóltak hozzám, még egymás között sem beszélgettek túl sokat. Istenn&otildem szavai jártak a fejemben, megpróbáltam megfejteni &otildeket, megérteni a történteket. Egész könnyen ment. Amíg nem jártam végig az üldöz&otildeim által rám kényszerített utat, menthetetlenül önteltté tett saját tehetségem. Amikor azonban elveszítettem mindent, egyúttal nyitottá is váltam a világra, mely tulajdonképpen nem más, mint istenn&otildem lénye. Ilyen egyszer&ucirc volt, s mégis milyen nehezen ismertem fel ezt a nyilvánvaló igazságot is! Egyszeriben rádöbbentem, hogy miért is mutat elkerülhetetlenül sorsom a máglya felé. Ett&otildel azonban még nem féltem kevésbé. Éjszakánként hosszan imádkoztam Tentarowhoz, hogy segítsen rajtam, de sosem éreztem többé, hogy válaszolna imáimra.

A városban volt rendháza a Gyülekezetnek, így órákon belül a f&otildevárosban voltunk a mágikus kapuk segítségével. Másnapra az Ítészek el&otildett álltam, ahol részletesen felsorolták szentségtöréseim.
– Farge mester, a Fest&otildek Házából! Tagadod-é, hogy képeiddel meggyaláztad Tentarowt, egyházunk istenét?
– Tagadom!
– Tagadod-é, hogy a rút szentségtörést te festetted? – intett a legf&otildebb Ítész a terem végében álló állványra akasztott kép felé, mely mindeddig vörös drapériával volt letakarva. Jelére az egyik segédje lerántotta az ízléstelen leplet, és elénk tárult a festmény. Három alakot ábrázolt, mindegyik nemes vonású, er&otilder&otildel és hatalomról árulkodó ember volt. Körülöttük idegennek ható szimbólumok, oltárok és varázsjelek, a középre rajzolt jelb&otildel pedig aranyszín&ucirc nyaláb tört az ég felé, amely meghasadt és egy másik síkot tárt fel. Az alakok a fényben álltak, testük felett még csodálatosabb Árnyak lebegtek hallhatatlan lelkeik, melyek örökre elhagyták az Árnyjátékot, s feljebb emelkedtek a létezésben. &Otildek voltak az embernem istenei. A leghangsúlyosabb, legkidolgozottabb pedig Tentarow volt, az istenn&otildem. Gyönyör&ucirc, határozott vonásai körül lángvörös hajzuhatag örvénylett, alakja olyan tökéletes volt, hogy még a karcolásoktól csúfított ezüstpáncél sem tudta elrontani.
– Nem tagadom – mondtam nyugodtan. Mostanra már megbékéltem a sorsommal, csupán a máglyahalál fájdalmai szorították görcsbe gyomromat.
– Akkor pedig szentségtörésed bizonyított – harsogta bírám villámló szemekkel. – Minden tanításunk maguktól az istenekt&otildel ered, mindhárom istenünk ábrázolása &otildesid&otildek óta tiszteletünk jelképe feléjük! Te, Farge mester, elfordultál az igaz istenekt&otildel, s lelkedbe fogadtad a démonok álnok tanait, mikor arra vetemedtél, hogy n&otildenek festetted meg Tentarowt! Ezért a Szent Gyülekezett&otildel kapott hatalmammal kiszabom rád az eretnekek büntetését… a halált!

Már napok óta erre a szóra vártam, de most mégis megremegtem. Lehunytam a szemem és igyekeztem nem összeesni, bár pillanatok alatt halott sápadt lettem, s szédülni kezdtem. Alig hallottam az Ítész további szavait.
– Ám de, ha hajlandó vagy a nyilvánosság el&otildett beismerni, hogy csupán a gonosz befolyása késztetett e szörny&ucircségre, s a Gyülekezet és az istenek bocsánatát kéred, megmenekülsz a máglyától, mellyel kipurgáljuk lelkedb&otildel a mételyt, s kegyesen a gyors halált engedélyezzük.

Hosszan haboztam. Összekötözött kezeimre pillantottam, amelyekkel úgy szorítottam az emelvény fakorlátját, amire állítottak, hogy elfehéredtek az ujjaim. A legf&otildebb Ítész azonban gyors választ akart.
– Ez történik veled is eretnek, ha nem térsz vissza az egyházba – sziszegte, s újra intett a segédjének. A férfi fáklyát érintett a képem aljához és meggyújtotta. A lángok hamar belekaptak a vászonba, s mohón emészteni kezdték. Emlékeztem rá, milyen büszke voltam, amikor befejeztem a képet. Mérhetetlen fájdalmat éreztem, amikor a pusztulását néztem. Hogy sajnáltam, hogy Tentarow áldása csak arra a hat képre terjedt ki, amit legutoljára festettem! A n&otildei alak felett lebeg&otilde szellem ékk&otildeként csillogó szemeibe néztem, s csak ekkor jöttem rá, hogy pontosan ugyanilyennek festettem a hat képen is az istenn&otilde szemeit.
– Farge…- biztosra vettem, hogy a hangot egyedül én hallottam a teremben. Az &Otilde hangja volt, biztosan tudtam, bár nem volt kétszer egyforma hangzása. Egyszeriben nyugalom szállt rám. Mintha h&ucircvös, békés kéz simogatott volna végig. Csak néztem azokat a szemeket, amíg a kép hamuvá nem égett. Bíráim felé fordultam.
– Nem vagyok eretnek, ti viszont vakok vagytok az igazságra. Engem elpusztíthattok, de az igazság… – szavaim az Ítészek felháborodásába vesztek, aztán egyik &otilderöm durván hátra rántotta a fejem és valami rongyot gyömöszölt a számba, aztán halántékon vágtak valamivel, és elsötétült el&otildettem minden. Homályosan dereng, hogy végigvonszoltak valami folyosón, aztán felrángattak valahová, végül odakötöttek egy kemény tárgyhoz meglehet&otildesen kényelmetlen pózban. Ami magamhoz térített, az egy fél veder hideg víz volt, amit egyenesen az arcomba loccsantottak. Borzasztóan sajgott a fejem, de azért kinyitottam a szemem. Kiáltozás kezd&otildedött a tömegben, ami az emelvény körül összegy&ucirclt. Zavartan néztem ezeket az embereket, akiket nem is ismertem, mégis a halálomat kívánták, csak mert máshogy gondolkodtam valamir&otildel, amit még senki sem látott. Vajon számított nekik, hogy miért ítéltek el? Vagy csak a mulatság volt a fontos? Lehunytam a szemem és hagytam, hogy a köteleim tartsanak meg. Félreértettem volna istenn&otildem szavait? Ezeknek az embereknek nem gy&ucirclölniük kellene, hanem követni! Hiszen én az igazságot akartam megmutatni mindenkinek! Hogy istenn&otildemet olyannak lássák, amilyen valójában volt, s nem amilyennek a Gyülekezet beállította! Na és ha tévedtem volna? Máglya jár egy tévedésért?!
– Milyen naiv is vagy Farge – a halk hangot ezer közül is felismertem volna. Kinyitottam a szemem, és már nem a tömeget, a máglyát és bíráimat láttam, hanem egy leny&ucircgöz&otildeen, szavakkal le sem írhatóan gyönyör&ucirc n&otildet. Ragyogó szürke szemei oly kifejez&otildek voltak, hogy meg sem kellett szólalnia, én már tudtam, mire gondol. A kezét nyújtotta, s én attól félve, hogy talán ez is csak álom, lassan megfogtam. A béklyók már nem vágtak csuklómba, szabadon tudtam mozgatni a tagjaimat.
– Az els&otilde mag elvetését sok követi még, mire a termés elég mindenkinek – mondta, magával húzott oda, ahová halandó még nem jutott el.

(Scriptórium novella)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához