LFG.HU

Raon
novellaCimkek

Menekültünk.
Páni félelemmel rohantunk a fekete rengetegben, át bozóton, cserjésen, tisztáson. A fagyott ágak kíméletlenül osztogatták a vérző sebeket, tekintet nélkül korra és nemre, de senki sem állt meg: volt, ahol térdig süppedtünk a hóba, volt, ahol derékig kellett gázolnunk a jéghideg patakban, de senki nem adta fel.
Az életünk fontosabb volt mindennél.
Menekültünk, ma is, mint minden egyes nap: volt, aki sírt, volt, aki zokogott, volt, aki szűkölt, mint egy állat. Remegtünk, mindannyian, a kimerültségtől, a rettegéstől, mégsem hagytuk cserben egymást: ha elesett valaki, mindjárt akadt más, aki támogatta s vitte tovább.
Futottunk egy órát, kettőt, ameddig bírtuk – ennyi mindig elég volt eddig, hogy őrszemeink egyike mártírhalált halva tévútra csalja az üldözőket…

- Tedd el a naplód, fiam. Késő van már, aludnod kell.
Riadtan pillantottam fel a tábortűz mellől, de csak az édesanyám állt ott: ebben a kísértet-erdőben egészen másnak hallottam bársonyos hangját.
Hideg volt, rettenetesen hideg. Most tűnt fel, hogy amit eddig a tűz ropogásának véltem, az saját fogaim kocogása volt: vacogtam, mintha mezítelenül álltam volna egy jégverem közepén. Kezeim teljesen átfagytak, még a bundák ölelésében is: bárhogy erőlködtem, egyre esetlenebb betűket formázott kedvenc lúdtollam.
Szívesen sóhajtottam volna, de nem akartam gyengének látszani, így szusszanás lett belőle: anyám, talán mert túl jól ismert, odalépett mellém és gyengéden átkarolt a bundák alatt.
Jó érzés volt. Nagyon jó.
Félszeg mosollyal néztem rá és ő biztatóan megértéssel tekintett vissza: akkor és ott újra elámultam azon, milyen könnyedén tud hatni reám. Tökéletesen jól tudta, milyen fontos nekem ez a napló és azt is, hogy ezzel minden este apám előtt tisztelgek: ám azzal is tisztában volt, hol az ésszerű határ.
- Megyek, édesanyám.

Puha csókot lehelt a homlokomra és csendes mosollyal feküdt vissza: csak amikor visszanézett, döbbentem rá, hogy évek óta nem anyáskodott így felettem: miután kinőttem a gyerekkorból és apróddá lettem, férfinak kellett látszanom és annak is tekintett már.
Igyekeztem nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnni, mégis törődött fásultsággal készültem álmaimba: édesanyám megtette, amit tehetett, ám kellemetlen szorongás emésztett belül. Ahogy a naplómra néztem, hideg marok szorított a szívembe és legszívesebben az éjszakába kiáltottam volna apám nevét, hogy itt lehessen, fekete csataménjén, ragyogó páncéljában, a Család oroszlánfejes pallosával: hogy megvédjen minket, megvédjen mindenkit és a pokolba küldhesse az összes gonoszságot. Tudtam, hogy nem lehet, tudtam, hogy messze van, mégis hiányzott – tudtam, hogy mit várna el, ha itt lenne, de nagyon nehéz volt nélküle. Bár katonás szavai mindig a fülemben csengtek, a szívem majd megszakadt és nem bírtam megállni, hogy ne sóhajtsak egyet – magamba fojtottam keserűségem és könnybe lábadó szemekkel néztem, amint óriás pelyhekben szakadni kezd reánk a sokadik éji hó…

* * * * * * *

Újabb nap, újabb borzadály.
Ma északról riasztott az őrszemünk: ahogy tegnap Vénailt, őt sem láttuk többé.
Azt sem tudtam, hogy hívják.
Nem volt időnk a gyászra: a fekete páncélos hódítók ismét a nyomunkban voltak, ott lehettek mindenütt. Futottunk, át a rengetegen, ki ebből a világból: sziklák és dombok között, kihalt erdőségben, vénséges sűrűben törtünk előre – volt, hogy olyan tisztásokon vágtunk át, melyeket századok óta nem tapodhatott emberláb.
Nem számított.

Nem tudtuk, hová megyünk: két héttel ezelőtt elhagytuk az utolsó helyőrséget is. Rég kihalt vagy tán sosem lakott vidéken jártunk, melyet ezer monda és babona óvott a külvilágtól – óva intettek tőle hazánk bölcsei és mégis, most csak a Vadföld szellemében bízhattunk, hogy oltalmazni fog és elrejt majd minket.
Ezúttal velünk voltak az égiek: az egyik fiú, Genrard különös omladékot talált az erdő sűrűjében. A Régiek alagútjaiba vezetett, az előttünk élő népek kazamatarendszerébe, így az anyaföld méhébe bújva sikerült elmenekülnünk. Nem álltunk meg, csak egy kisebb barlangba érve: raktár lehetett vagy menedék, nem tudtam eldönteni. Ősi volt, annyi bizonyos, letűnt kor mementója: félelmetesnek hatott az a kisugárzás, ami kézzelfoghatóan áradt belőle. Halott volt, végérvényesen elbukott: ékes bizonysága annak, hogy az idegen hódítók hadjáratait senki sem élhette túl.
Ahogy ránkszakadt a csend, döbbent szorongással néztünk körbe.
Alig maroknyian maradtunk: a tiszteletreméltó Ceranin Atya és a vénséges Arhainn mester kivételével aggódó édesanyák és riadt gyerekek csupán. Két bölcs, nyolc asszony és tizenkét ifjú. A magam tizennégy évével én voltam a legtapasztaltabb harcos közöttük.
Törődött kétségbeeséssel villantak össze a fáradt tekintetek: volt, aki térdre rogyott, volt, aki zokogni kezdett, volt, aki végső elkeseredésében az új istenek imáiba menekült.
Aggódtam értük.
- Itt lepihenünk.

Anyám szelíd volt és határozott: csodálatraméltó nő, őrgrófhoz méltó feleség. Asszonyt soha nem láttam még ilyen erősnek: szépséges vonásain nem ütött át se bú, se fájdalom, délceg tartását nem törhette meg a folytonos üldözés sem – nem hagyta el magát. Ő volt az, aki erőt adott nekünk, aki tartotta bennünk a hitet: most is odament mindenkihez, gyengéden ápolta sebeiket és biztató szavakat súgott nekik.
Segítettem.

Hálát adtam a sorsnak, hogy az udvarban a tradíciók mellett lovászkodhattam is keveset: így, mintha lovaknak terítettem volna, puha fekvőhelyeket készítettem az alagút falán tenyésző folyondárból. Az asszonyok végtelenül hálásak voltak: a gyermekek elkerekedett szemekkel figyelték minden mozdulatom. Utóbb ketten mellémszegődtek és tettek velem együtt: beléjük több lélek szorult, nagyszerű emberek fiai lehettek.
Két tiszteletreméltó öregünk nem fogadta el a segítséget – Arhainn mester az imáiba révedt, Ceranin Atya maga próbált boldogulni. Annyira kimerültek voltak, hogy jószerivel csak a fal tartotta állva őket. Tudtam, mit éreznek, hisz férfiak voltak, mégha idősek is és büszkék, nagyon büszkék. Anyám is látott mindent és beszédesen villantak rám mélybarna szemei – éppen arra gondolt, amire én.
Tennem kellett valamit.

Félve léptem feléjük, mert amire készültem, a tradíciók értelmében szentségtörés volt: de nagyon reméltem, hogy nem itt és nem most. Szelíd határozottsággal fejtettem le a fali folyondárról az Atya remegő kezeit és őszinte tisztelettel néztem a villanó szemekbe: a fekhelyet nekem kellett elkészítenem, rá más formában volt most szükség.
- Kérlek, Atyám, mesélj nekünk a hőseinkről. Mesélj, hogy erő költözhessen a meggyötört szívekbe.

* * * * * * *

A háború második hónapja kezdődött el.
Úgy tudjuk, Urunk, II. Rigald király a Venerion hágójánál csapdába esett: a nyugatról jött hódítók és átkozott déli szövetségeseik az Árnyak Völgyébe szorították egész seregünket. Az utolsó hírt egy cascine-i futár hozta róluk: bár a Lovagok Tanácsa a várakozás mellett döntött, a király ellentmondást nem tűrő hangon kikiáltotta, hogy nem hagyhatják cserben a népet és mindent elsöprő rohamra parancsolta őket.
Három hete semmi hír róluk.
Az egyik kiégett faluban találtunk egy haldokló veteránt, aki szerint Kelet-Lantriss hűbérurainak bandériumaikból újabb sereget szerveznek – hallani, hogy északon újra feltűnt Ébenkard Siur, a sárkányölő hadúr és a leszerelt gyalogságból egész ezredet hívott életre.
Reménykedünk.
Egyesek tudni vélik, a gordobai erődből elszökött egy maroknyi lovag, hogy a Venerion alatti kazamatarendszeren át utat találjanak a királyi sereghez – ha ez igaz, az apám is velük kell legyen.
Hiszem, hogy semmi bajuk nem történhet.

Éjszaka volt, vagy nappal, nem tudtuk megmondani.
A Régiek kazamatáiban ugyan olyannak rémlett minden egyes nap: a sötét sötét volt, a csend ijesztő, a hideg ugyan olyan hideg. Egyedül voltunk abban a rideg birodalomban és nem számíthattunk semmi jóra: ha az idegen katonákat el is tudtuk kerülni, ott maradt még a másik nagy ellenség, a tél. Tüzet csak ritkán mertünk gyújtani, mert a hódítók vadászai mérföldekről kiszagolták volna és így állandóan fagyoskodnunk kellett: az egyik anya, Sin-Thalain egykori úrnője be is lázasodott a kislányával együtt. Az idősebbeket köszvény kínozta, a gyerekek éhesek voltak: vizünk még volt a rengeteg hóból, de egyre kevesebbet tudtunk enni.
A hideg meg csak jött és jött.
Tél volt, alig pár héttel a legfagyosabb hónap előtt: nehéz volt, egyre nehezebb minden egyes nap. Sokat meséltünk, angyalokról, hősökről, hogy ne vehessen erőt rajtunk a csüggedés: ritka szerencse volt, hogy az ifjak áhítattal itták bölcseink reménnyel teli, bűvös szavait. Kitartottak még, szívósan, erősen, ahogy apáik sem hagyták el magukat soha, de előre féltem attól, meddig maradhat ez így. Kitartottam én is és anyám, a legkülönb közülünk, de volt, hogy azon kaptam magam, rajtam is erőt vesz valami őselemi borzalom és elgondolkodok… otthon, az udvarház melegében sosem hittem volna, hogy itt kinn ennyire hideg tud lenni.

* * * * * * *

Mozdulni sem mertem.
A fa mellé lapultam, arcomba késpengeként mart a zúzmara és jég: igyekeztem olyan lassan lélegezni, hogy a leheletem se látszódjon.
A nyúl a tisztáson ült és tűnődve nézegetett körbe-körbe – talán csak óvatos volt, talán már sejthetett valamit.
Fohászkodtam, mint még soha. Népünk sokáig nem ismert isteneket, csak a múlt hatalmas hőseit, ám ennek ellenére még az új hazánk isteneihez is szóltam: kértem, nagyon szépen kértem, hadd vehessem el tőlük ezt az ártatlan kis állatot.
A nyúl nem mozdult: mintha egyenest felém nézett volna.
Este volt már, hullámokban szállt alá a köd, ám ennek ellenére izzadni kezdett a tenyerem: egyre kényelmetlenebb volt tartanom kicsorbult tőröm.
Most adj erőt, Cerdanne!

A kis állatka felém meredt még néhány pillanatig, majd elfordult és rágcsálni kezdett… többet nem gondolkoztam, hevesen dobogó szívvel robbantam elő a fa mögül és emeltem dobásra egyetlen esélyem…
Fásult voltam, átfagyott és lassú. A nyúl megugrott és kétségbeesetten láttam, hogy nem tudom követni: utánafordultam, amennyire lehetett és rekedtes kiáltással hajítottam el a tőrt. Nagy puffanással terültem el a hóban: mintha víz alatt mozogtam volna, alig tudtam újra felkelni.
Nem akartam elhinni, amit láttam.
Eltaláltam. Sikerült! Egyéves, sovány süldő volt, de ott volt a kezemben: végre húst ehettünk, Cerdanne-nak hála, annyi nap után!
Egy pillanatra elfelejtettem minden bajom: a háborút, az éhezést, a hosszú napok reménytelen vadászatát – a téli égre néztem és őszinte mosollyal örvendtem a leszálló ködben.
Hiba volt. Majdnem az életemmel fizettem ezért.

A vadkan oldalról rontott rám: mindent láthatott, régóta a bokrok közt lapulhatott az ördögfattya. Hatalmas példány volt, soha nem láttam még ekkorát: vénséges pofájában arasznyi töredezett agyar, sárga szemeiben elképesztő kegyetlenség csillogott. Félreugrottam, de így is elérte a lábam: óriási szerencsém volt, hogy csak elsodort és nem tépte fel az ereim.
Ami ezután történt, arra nem emlékeztem már: talán a félelem segíthetett, talán a lovagi leckék tették. Valószínűleg az egyetlen megoldást választottam, amit lehetett, ösztönösen a hasába vághattam tőröm – hogy mennyi idő alatt szenvedhetett ki és hogyan éltem túl, sosem tudtam meg. Ismertem erre egy szót, ami népünk legendáiból és így nem is akartam tudni az okát.
Csodának hívták.
Arra emlékeztem csak, hogy a vadkan előtt fekszem, csurom vér a kezem – nem az enyém volt. Remegek és epét hányok a mocskos hóra és alig múlik a rettenet – bár a legendák a harc dicsőségről szól, nem volt ebben semmi áhított és szép.
Borzalom annál inkább.
Nem haltam meg, de úgy éreztem magam – éltem, de nem tudtam örülni. Sok idő eltelt, mire felocsúdtam végre és csak lassan tisztult bennem a zavar ahhoz, hogy felfogjam, rengeteg húshoz jutottam végre.
Hatalmas szeletekkel siettem vissza a rejtekhelyünkre és semmi más nem számított már. Egy patakban megmosakodtam, hogy ne rémítsek meg senkit – ettől kezdtem újra embernek érezni magam.
A fogadtatást sosem feledtem el. A kisgyerekek elémfutottak, boldogan ugráltak körbe, az öregek elismerően, anyám büszke mosollyal nézett reám – olyan lakomát készítettünk a vén vadkanból, ami örök emlék maradt. Jobbat ezerszer ettem: ízesebbet soha többé.
Arhainn mester – ki maga is valérnak született, ám hazánk új isteneinek volt a felszentelt papja – ősi áldást mondott reánk: a Mennydörgő Nagyúr, Satanache Isten szavaitól különös erő költözött belénk.
Hinni kezdtünk végre.

Jó volt látni ezt a sok szenvedés után: tartássá lett a fáradt remény. Elismerésből bőben kijutott nekem, egyes asszonyok a harcosok dicsőségét emlegették – tudtam, hogy ez nem igaz, mégis jólesett, nagyon.
A vacsora után felkerekedtem, hogy elhozzam a többi húst: hosszú napokra elég lett volna. Anyám jött velem, az egyetlen, akit el mertem vinni – bár nem szóltunk egymáshoz, ugyan arra gondoltunk: az új isteneknek tulajdonítottunk mindent. Suhantunk, ha nem repültünk a sötét erőben és a hideg már nem is volt olyan hideg: fele annyi idő alatt tettük meg az utat, mint egymagam visszafelé.
Ami fogadott, intő példaként maradt előttem egész életemen át. Hiába hittünk mást, az új istenek hatalma sem segített minket – még ők sem tesznek olyat, amit te magad is megtehettél volna.
A hús maradékát farkasok vitték el.
Nem jöttek könnyek a szememből, de néma zokogással terültem el a hóban.

* * * * * * *

Napok múltak el.
Végtelenül hosszúnak tetszett minden pillanat, különösen az újabb utazás alatt: alighogy visszaértünk, az égiek újabb csapást mértek reánk. Az egyik tisztáson tüzet láttam a fák között és közelebb lopakodva morgó beszédű, fekete páncélos katonákat láttam, közel a rejtekhelyünkhöz, túlságosan közel – egész éjjel menekültünk előlük a hegyek felé, hogy kellő előnyünk lehessen.
Hogy élhessünk, hogy ifjaink is élhessenek.
Teljesen kimerültünk. Addig meneteltünk, míg a hold alászállt: a szívem meghasadt, ahogy láttam a nyúzott-sápadt arcokat. A hajnali fagyok elől egy kis szurdokba húzódtunk: itt tüzet gyújthattunk az alagutak fala mellett. Irdatlan hideg volt, csontig hatoló: nem telt el fertályóra és az emberek egészen összebújtak – nemes és földnép, asszony és gyermek a saját teste melegével tartották életben egymást.
Belehaltam volna, ha valami bajuk esik.
Őrszemünk nem volt, így magam vállalkoztam erre: anyám aggódott, de tudtam, hogy helyesli, amit teszek. Életemben először férfinak éreztem magam: méltónak apám és őseim nevére. Harcos voltam, apródból lett katona-lovag: két napot őrködtem, fél napot aludtam, de tettem a dolgom, ameddig bírtam. Volt, hogy majdnem elaludtam, volt, hogy csak a sápadt holdfény keltett, de őrködtem, amíg tudtam – őrködtem, mert felesküdtem a Családra, őrködtem, mert őrködnöm kellett…

Ezerszer elképzeltem már, milyen lesz, de nem akartam elhinni: ember nem készülhet fel erre, hiába mond bárki bármit. Hárman voltak, fekete páncélban, három ragadozó-vadász. Hatalmas termetű, idegen hódítók, azzal a hátborzongató, morgó nyelvvel: értelmes lény nem, csak vadállat beszélhet ilyet.
Féltem. És iszonyodtam.
Mérföldnyire lehettünk a menedékünktől: a sűrű rengeteg elrejtette szeretteimet. Az idegenek laza láncban haladtak nyugat felé, így volt rá esély, hogy elkerüljenek minket – ám arra is, hogy a hátam mögé érve közénk kerüljenek.
Döntenem kellett.

Remegő kézzel simítottam végig arcomon: a lovagi leckék erre nem készíthettek fel. Bizonytalan voltam: soha nem tettem még ilyet. Féltettem anyám, a többi anyát, az ifjakat, az új családom és féltem, hogy ha elbukok, magukra maradnak – bizonyosan féltem a haláltól is, csak nem mertem bevallani magamnak.
A hős nem attól hős, hogy nem fél soha.
Aki bátor éppúgy fél, csak épp megteszi azt, amit kell, míg a gyáva képtelen erre…

Apám szavai intésként szóltak a fejemben: elméletben minden olyan egyszerű. Az idegenekre néztem és jeges borzongással szemléltem a gyilkos kardokat: hatalmas pengéjük volt, nekem a teljes karom sem volt akkora.
Szedd össze magad, Lomelind!
Gyerünk!

Mozdultam volna, de képtelen voltam reá: mintha fába gyökerezett volna a lábam. Szorítottam a tőröm, mint fuldokló a kötelet és egyszeriben rámszakadt a realitás: szép dolog a hősiesség, de az esztelen őrület nem.
Minden olyan valószínűtlennek rémlett.
Bénultan lapultam a törzshöz koronabéli rejtekhelyemen és még gondolkozni sem tudtam: nem maradt más, csak a borzalom, az elviselhetetlen szorítás ott belül.
A vadászok kényelmes lassúsággal fürkészték előttem a terepet.
Valamiért nem mentek tovább.

Elsápadtam. Pillanatok alatt lepergett előttem, milyen nyomokat hagyhattam odalenn: vigyáztam, amennyire lehetett, de tudtam, hogy a fásultság megöli mindent.
Nem figyeltem eléggé.
Az egyik idegen találhatott valamit, mert felmordult: vészjósló, rettenetes hang volt. Éppen arra nézett, amerre nem szerettem volna és ez egyszerre feloldott bennem a gátlásokat: gondolkodás nélkül robbantam elő rejtekhelyemről és kezdtem rohanni az ellenkező irányba.
Sikerült. Utánam jöttek.
Azokat a hangokat sosem felejtem el: egyszer hallottam egy veszett farkast vérszagtól megrészegülve, de az semmi nem volt ehhez képest. Ez jóval intelligensebb, romlottabb, állatiasabb gyilokvágy volt… vérbeli ragadozók pusztításra éhes hangja, a Pokol démonainak acsarkodása.

Menekültem.
Páni félelemmel rohantam a fekete rengetegben, át bozóton, cserjésen, tisztáson. A fagyott ágak kíméletlenül osztogatták a vérző sebeket, de nem állhattam meg: volt, ahol térdig süppedtem a hóba, volt, ahol derékig kellett gázolnom a jéghideg patakban, de nem adtam fel.
A Családom fontosabb volt ennél.
Azok hárman ott csörtettek mögöttem, szívósan, akár őshazánk hiénái: a sok páncél és kard a véremet kívánta, így ők sem adták fel.
Már ziláltam, szúrt a tüdőm, a lábam többször megbicsaklott: gödörbe léptem, majdnem elestem, a bokámban minden lépésnél recsegtek az inak. Szédülni kezdtem, az ájulás kerülgetett és egyre közelebbről hallottam üldözőim hangját: éreztem már, hogy nem bírom sokáig.
Cerdanne-hoz fohászkodtam, hogy ne hagyja majd cserben Családom és csak reménykedni tudtam abban, hogy ez a néhány mérfölddel elég előnyt tudtam adni szeretteimnek – azután, egy kisebb dombra felérve hatalmasat ugrottam a lendülettől és földet érés helyett megmozdult lábam alatt a talaj. Recsegve-ropogva nyílt meg alattam a föld és egy pillanat alatt összekuszálódott minden: kétségbeesett kiáltással zuhantam a sötétség ölelésébe…

* * * * * * *

Fáztam.
Az ébredés kész rémálom volt, mintha az ég szakadt volna reám: a bokám elviselhetetlenül sajgott, tagjaimban eleven tüskeként táncolt a téli fagy, a halántékom különös módon bizsergett. Önkéntelenül is odanyúltam és megállt bennem az ütő – valami meleget és nedveset tapintottam. Magam elé emeltem a kezem, de nem akartam hinni a szememnek: vér volt, az én vérem.
Megmozdultam, de nem kellett volna: ami eddig fájt, pokoli kínként hatott. Összeszorítottam a fogam, hogy ne üvöltsek fel, ám így is alig bírtam ki: rettenetes volt, de a hasamra fordultam, hogy legalább térdepelni tudjak majd.
AZ ISTENEKRE!
Ha nehezen is, de fel tudtam emelni a fejem: hűs szellő simított végig arcomon. Hunyorogva tekintettem fel, mert a szemem tele volt a véremmel: fényt láttam, felettem, nagy sápadt fénynyalábokat.

Egy üregben voltam, mélyen a föld alatt: felettem, messze-messze ott látszott az anyaföld. Hatalmas zuhanás lehetett, kész csoda, hogy még éltem: ahogy körbenéztem, ijesztően nagy vértócsát láttam magam körül. Üldözőim nyilván halottnak hittek, ezért hagytak itt.
Az üldözők!
Figyeltem, de nem hallottam semmit: a sötétbe húzódtam, a fénykörön kívülre. Ismerős falat tapintottak ujjam: a Régiek alagútjában voltam ismét. Jó érzés volt tudni. Megnyugtató.
Kimászni nem tudtam: az üreg túl magasan volt. Pihentem egy keveset és elindultam a sötétben: a testem mást kívánt, de a lelkem egyre csak űzött-hajtott.
A Családom, édesanyám, a feladatom…
Nem tudom, mennyi ideig bolyongtam a labirintusban: egy kis tisztás mellett értem ki az erdőbe. Megmosakodtam a hóban: a halántékom lüktetett még, a bokám rettenetesen sajgott, de siettem vissza, ahogy tudtam.
A nyomokra véletlenül figyeltem fel, de egy pillanatig sem gondolkodtam, merre haladjak tovább: ahogy észrevettem a tüzet a fák között, mélységes harag öntött el. Közelebb lopakodtam és undorodva húztam el a számat, ahogy megláttam a három idegent: oly förtelmes bűz áradt belőlük, hogy azonnal tudtam, nem csupán alszanak, teljesen részegek.
Soha ilyen hideget nem éreztem még belül.

Kőmerev arccal léptem közéjük és emeltem fel az egyik árván hagyott kardot: jeges borzongás szorított belül, de tudtam, hogy helyes, amit teszek. Nehéz kard volt, ocsmány és tisztátlan, éppen olyan, mint gazdáik, a hódító kártevők… és ahogy feléjük fordultam, egyszerre lobbant fel bennem a háború összes borzalma: a félelem, az aggodalom szeretteink iránt, a menekülés rettenete, a végtelen szenvedés, az értelmetlen kín. Lecsaptam, egyszer, kétszer, háromszor, amíg csak erőmből futotta, ameddig csak bírtam – amíg a fájdalom ki nem ragadta kezemből a kardot.
Életemben először ontottam vért.
Nem volt benne semmi hősi. Nem volt benne semmi szép. A szétdarabolt tetemekre néztem és felfordult a gyomrom az édeskés bűztől: ahogy lassan feketedni látszott a szétfröccsent vér, keserű epét hánytam a hóra. Erőtlenül roskadtam térdre, a sápadt holdra néztem és némán, lassan múló iszonnyal ontottam magamból könnyeim.

* * * * * *

Órákig bolyongtam az éji erdőben.
A holdfény a barátom volt, elkísért mindenhova: segített, amennyit tudott. Ha idővel nem világít meg előttem egy ismerős szikladarabot, sosem találtam volna meg a helyes utat, ám így egyszerre új erő költözött belém és rendületlenül haladtam tovább a menedékünk felé: a fejemben szúrni kezdett valami, a bokám teljesen lefagyott, de ez sem érdekelt.
A kis szurdok átható csenddel fogadott: súlyos, túlontúl nagy csenddel.
Édesanyámék nem voltak sehol. Megfagyott ereimben a vér, ahogy félreismerhetetlen nyomokat láttam az összetaposott hóban – könnyek tódultak szemembe, ahogy észrevettem a szerteszét heverő testeket.
Egyik sem mozdult.

Kilencen voltak: asszonyok, ifjak, gyermekek. Legelöl Arhainn mester feküdt, még holtában is szorítva harcra szánt husángját – odébb, a fal takarásában In-Chatain egész uradalmát kivégezték a vadak.
Ártatlan nők. Senkinek sem ártó, alig néhány telet látott gyermekek.
Valami összetört bennem akkor. Nem tudtam, mi volt, nem éreztem semmit, nem tudtam gondolkodni sem – talán sosem tértem volna magamhoz, ha nem hallom meg a sírást. Mint valami élőholt, másztam oda az egyik hullához és félrefordítva egy kis drágaságot pillantottam meg a védelmező karok között: megismertem, Trécinne grófjának egyéves csecsemője volt az.
Valdenar.

Ami ezután történt, arra később sem emlékeztem. Kibontottam anyja öleléséből és azonnal magamhoz szorítottam a csecsemőt: be, a ruhám alá, hogy a testem melege minél jobban érje. Teljesen átfagyott szegény, nem sok reménye maradt, de én hittem abban, hogy nem véletlenül bírta ki eddig: annak, aki vigyázott rá ott fenn, kutya kötelessége vigyáznia ezután is.
Rettenetesen fáradt voltam. Visszahúzódtam, az szurdok legmélyére, egy kisebb zugba és körberaktam magunk bundákkal – utolsó gondolattal még felfogtam, csak akkor maradhatott életben a kis Valdenar, ha az anyja nem régen halt meg… majd ájultan zuhantam a sötétség örvényébe.

* * * * * * *

Sokat aludhattam.
A kis Valdenar ébresztett, egyre erősebben fészkalódott a hasamon: örömmel láttam, hogy mennyi erő van benne, remek kis legény volt. Kis időre a bundákba bugyoláltam, amíg megmozgattam tagjaim: bár fájt minden egyes mozdulat, sokkal rosszabbra számítottam. A bokám bedagadt ugyan, de nem tűnt olyan vészesnek, a fejem sem zúgott már úgy, mint az éjjel – a családom mindig is híres volt arról, hogy hamar felépül és nem hagyja el magát.
Mosakodtam mezítelenül a fagyott hóban és ez nagyon jót tett: nem tudtam, mit kellene tenni egy gyermekkel, így megmostam őt is. Egy kicsit aggódtam, mert nagyon hideg volt, de szemmel láthatóan tetszett neki a játék: kicsit sírdogált ugyan az elején, ám ahogy újra átmelegedett, kedves dünnyögéssel tűrte a törődést és a végén még rám is mosolygott.
Kezdtem érteni, mitől van annyi ereje az édesanyáknak.

Megitattam, ittam én is, de kezdtünk nagyon éhesek lenni: ahogy átkutattam a halottainkat, találtam náluk egy kevés maradékot – nekem csak kellemes ízt hagyott a számban, Valdenarnak éppen elég volt.
Sietni szerettem volna, de a halottakkal tennem kellett valamit: jobb híján egy nagyobb repedésbe húztam be őket és kövekkel zártam el a dögevők elől.
Aggódtam anyámért.

Ahogy a nyomokból láttam, észak felé menekültek el: arrafelé elfogyott az erdő, nyílt fennsíkok voltak, biztos kényszerből jött a választás. Valdenart a szívem alatt vittem, ki sem látszott a bundákból: rövidesen el is aludt a monoton ringatózásban. Örültem neki, legalább csendben volt.
Az éhség már kezdett úrrá lenni rajtam, amikor az új istenek a kegyeikbe fogadtak: egy kis patakban ívó pisztrángpárt vettem észre, mindkettő könnyű zsákmány volt. A legtöbbjét eltettem későbbre, a negyedét nyersen ettem meg: megállni, megsütni nem volt idő. Estig meneteltem a hóban és több ízben is elveszítettem a nyomot: az őrangyalom mindig segített ugyan, de nem tudtam utolérni őket. Az egyedüli reményt Valdenar tartotta bennem, akit éjjel ősi szokás szerint a testvéremmé fogadtam: ő maga nem tudott helyeselni ugyan, de biztos nem bánta volna. Egy vénséges faóriás odvas törzsében húzódtunk meg a fagyok elől és aludtunk hajnalig: csak reménykedni tudtam, hogy anyámék is ugyan ezt teszik, épen, egészségesen, a legnagyobb biztonságban…

* * * * * * *

Napok múltak el.
Szeretteim siettek, nem tudtam utolérni őket: kényelmetlen borzongással gondoltam arra, mitől kellett az erőltetett menet. A kis Valdenar egyre jobban lett, napról napra erősödött, ám én már nem bírtam ilyen jól: bár egészen hamar felépültem a sebeimből, a szívem egyre inkább sajgott. Aggódtam, rettenetesen, feleslegesen sokat: a jövőnkért, a Családomért, a hazánkért, a testvéremért. Napokon keresztül egy szót sem szólni olyan, mint a hideg, szép lassan, alattomban öli meg az embert: mind nyomasztóbb súllyal nehezedett rám. Az idő félelmetes ellenség lett a szememben: a pillanatok órákká lettek, az órák napoknak tűntek már, egy nap az örökkévalóságnak rémlett.
Fáradt voltam.

Nem testben, lélekben és éppen ezzel volt a baj: szégyelltem, de nem volt mit tenni, nagyon hiányzott egy értő szó. Szerettem volna hinni, akármiben, de minden olyan távolinak tűnt: ha nem lett volna a kistestvérem, eddig sem jutok el.
Hogy miért épp ott és akkor estem össze, sosem tudtam meg: az égiek figyelhettek reám, hogy ilyen jelet küldtek. Emlékszem, ott ültem a fagyott hóban, bozótos közepén, cserjék között, amikor a kis Valdenar örömteli gagyogással nyúlt elő a bundák öleléséből: amint követtem tekintetemmel, egyszerre elért valami fenséges, magasztos remény.

Egy hófehér liliom díszlett a bokrok aljában: téli eleji káprázat, a csoda maga. Népünk szeretett szimbólumai közül a legkülönb volt, a kitartás, a bátorság, a rendíthetetlen jellem jelképe – egy olyan virág, amely gyilkos fagyokban, a legnagyobb viszontagságok közepette hozza legszebb szirmait, méltó is volt a tiszteletre.
Leírhatatlan érzés töltött el akkor: bocsánatot kértem atyáim szellemétől és csendes áhítattal mondtam el magamban egy fohászt. Ősi szokás szerint letéptem egy virágot és a hajamba tűztem – attól a pillanattól kezdve megértettem, mit jelent az élet diadala és soha nem kételkedtem többé.
Mert ilyen nép voltunk.
Büszkék. Igazak. Valérok.

Egy reggelen még a nap is kisütött.
Szikrázott, ragyogott a végtelen hómező, mégsem tudtam örülni: alant, egy kisebb teknő mélyén halott koromfoltként terültek el a felégetett falu maradványai. Egy sziklaormon álltam, az erdő szélén: odalenn, nem messze innen alakok moccantak a déli fényben.
A földijeim!
A nyomok egyértelműen oda vezettek, de volt bennük valami különös: egy idő után túlontúl rendezetté, túl szabályossá váltak… mintha nem is lett volna véletlen ez a menetelés.
Akkor vettem észre az első fekete páncélos hódítót.

Megdöbbentem. Idővel megértettem végre, mi történhetett, de ez nem sokat segített rajtam: újabb idegenek érkeztek egy nagyobb maradvány mögül és már vagy tucatnyi katonát számolhattam össze.
Te szentséges Cerdanne!
Remegés futott át tagjaimon, a szívem hevesebben kezdett verni: Valdenar nyugtalanul rugdalózott a bundák alatt, így erőt vettem magamon.
Harag jött a félelem után.
Megpróbáltam józanul végiggondolni az egészet: az bizonyos volt, hogy mennem kell, de nem tudtam, mit tegyek a kisöcsémmel. Ha itthagyom, mindenképpen vissza kell térnem, különben vége lesz… – ha magammal viszem, biztos, hogy akadályozni fog.
Mozgolódás támadt odalenn: nem láttam jól, de mintha egy nőt rángattak volna elő az undor-harcosok.
Az istenekre!

Döntöttem. A fülébe súgtam, gyengéden és megértette, mire gondolok: csendben maradt, hangot sem hallatott eztán. Remek kis legény volt. Büszke voltam reá.
A falu széléig könnyedén eljutottam: a fagyott hóval tarkított bundám jó álcának bizonyult. Benn már nehezebb dolgom lett volna, ezért sietve magamra kapartam a rengeteg koromból: hófehér angyalból pillanatok alatt feketévé alakultam át.
Kósza árnyként lopakodtam a leégett házak között: az esztelen pusztítás szerencsémre elég fedezéket hagyott. Elszorult a torkom, amikor észrevettem az idegen hódítókat: kisebb körben álltak egy fiatal asszony körül… és a hangoktól, amiket hallottam, egyszerre undorodtam és borzadtam el.
Ezt nem engedheted, Lomelind!
A kardomra fonódtak ujjaim, de egyedül lettem volna nyolc ellen: semmit sem tehettem, csak néztem, ahogy meggyalázzák. És fohászkodtam. Bosszúért.
Odébb suhantam, csakhogy ne kelljen hallanom a szívbemarkoló sikolyokat és könnyekkel lett tele a szemem: nem akartam elhinni, ember egyszerűen nem tehet ilyet.
Nem tudom, hogy bírhattam ki.

Kerestem, kutattam és igyekeztem semmi mást nem hallani – a másik oldalon észrevettem, amint az idegenek öreg férfit kötöznek egy kiégett karóra. Nem tudtam, mit akarnak vele, de semmi jóra nem számítottam – a földijeim sem, mert kiáltásokat hallottam balról.
Hálát adtam a sorsnak, hogy megtaláltam őket.
Egy nagyobb kunyhóban voltak, amit megkímélhetett a tűz: hatalmas termetű páncélos állt őrt a bejáratnál, de hátul senki sem látszott…
Megkerültem és meglapultam: most láttam csak, szinte teljes egészében rádőlt a mellette lévő ház, az védte meg a tűztől. Remény ébredt bennem, ahogy észrevettem egy nagyobb gerendát, ami öles lyukat ütött a falba: ha át tudok mászni csendben rajta, akkor már benn is lehetek… A gerenda mellé húzódtam és nem akartam hinni a szememnek: rozsdás fegyvereket találtam az összedőlt tartófák alatt.
Felmásztam a gerendán – senki sem vett észre.

És ott voltak benn, láttam őket jól: anyámat, a szeretteimet, a Családom – még többen is, más udvarházakból, biztos több menekülőt elfogtak. Voltak közöttük legények is, öten és még ugyanennyi vénülő szántóvető, de én egészen másnak láttam őket akkor: férfiak voltak, hazámbéliek, szívvel és lélekkel, az igazság vágyával együtt.
Mintha angyalszárnyak repítettek volna, másztam vissza és szedtem elő a romok alól az összes fegyvert: hat kardot és két tőrt sikerült szereznem. Levettem az egyik bundám és abba csomagoltam őket: izgatott lehettem, mert Valdenar újra fészkalódni kezdett és végtelen türelemmel kellett nyugtatnom kis ideig.
Akkor és ott egy örökkévalóságnak rémlett.
Újabb kiáltást hallottam a kunyhó elől és döbbenten ismertem fel, ki lehet a karóra kötözött öregember – Ceranin Atya! – és ez elképesztő erővel ruházott fel. Felszaladtam a gerendán és a kunyhóba ugrottan: puhán értem földet, az őr semmit sem hallott meg.
Elképesztő pillanat volt.

Csendben, mutattam az ujjammal és nem is álltam fel – akik ott voltak, egyből értettek mindent és büszkén kihúzva magukat takartak el hátul. Akik felismertek, az arcuk elé kapták kezüket, hogy fel ne kiáltsanak és édesanyám, az én drága jó édesanyám egy pillanat alatt mellettem termett és hatalmas öleléssel zárt karjaiba.
Jó érzés volt. Nagyon jó.
Sietnem kellett, nem várhattam tovább: bár nem mondhattam semmit, egy pillantás elég volt. Az egyik asszonyság kezébe adtam Valdenart, aki őszinte döbbenettel meredt rám – én a legények felé intettem, a bundába csomagolt ajándékra mutatva.
Amikor előhúztam az első kardot, félelemmel telve néztek vissza.
Számítottam erre. Felálltam és kihúztam magam: büszkén, ahogy apáimtól láttam. Megráztam a fejem és a hófehér liliom a kezembe huppant: felmutattam nekik, hogy mindenki jól lássa.

Értették. Hogyne értették volna! Az elszánás, ami akkor éledt bennük, az egész világnak elég lett volna – nem csak értették, érezték is és ettől lett igazi a bátorság. Harcosok emelkedtek fel a meggyötört emberekből, népünk szellemének legcsodásabb része – most értettem csak meg igazán, mit jelent a Tradíció, hogy minden igaz valér szívében ott lakoznak hőseink.
Anyám mellém lépett és futó csókot lehelt reám: gyönyörű volt, még így is, nem törhette meg semmi. Az élre törtem, minden haragommal: a bejáratnál álló őrt egyetlen csapással terítettem le – ahogy felkiáltottam, lelkem szavai visszhangoztak az egész völgyben.
- VALÉRHONÉRT! A BECSÜLET A MI ÉLETÜNK!

Sosem felejtettem el.
Foggal és körömmel harcoltunk, egymásért, az életünkért: voltak, akik ájultan estek el, voltak, akik meghaltak. Tucatnyi hódító jött ellenünk, de mindre akadtunk ketten: ők katonák voltak, pusztítók… mi viszont élni akartunk. Nem magunkért, szent célért küzdöttük és akik elestek, tiszta szívvel halhattak meg – megtették azt, amit a Liliomfény kíván s büszkén térhettek meg ősatyáink keblére.
Nem másért, mert ilyen nép voltunk.
Büszkék. Igazak. Valérok.

A háború harmadik hónapjában elfogyni látszott a hódítók ereje.
Rigald király rohama megakadt ugyan, ám egy éjjel nem várt segítség érkezett a föld mélyéről: vakmerő lovagok egy maroknyi csapata varázslatos módon menekítette ki fővezéreivel együtt. A Királyság népe egy emberként sorakozott fel az ifjú uralkodó mögött és visszatért Észak veteránja, Ébenkard Siur is: a két roppant sereg szorításában hatalmas diadalt vívtak ki az Árnyak Völgyében a Lovagok Tanácsával egyetemben.
A hódítók hátrálni kényszerültek, egészen a keleti határig – suttogják, tán évekig ottragadtak volna, ha nem történik csoda egy téli reggelen.

A messzi keleten, Vadföld végeláthatatlan erdeinek mélyén új reménysége született Valérhon királyának. Különös történetek szállingóztak elő a birodalom szíve felé: egy fiúról szóltak, aki férfivá lett egyszerre és méltó tettel bizonyította, hogy büszke lehet apja, a hős Robald és ősei nevére. Miután megmentette Családját Lagrain leégett falvánál, egy emberként sorakozott fel mögötte a keleti tartomány egész nemessége: bár nem volt lovag, nem volt hadvezér, igaz erőt birtokolt szívében. Igaz elvet, szépséges és ódon eszmét testesített meg: attól a naptól fogva fohászba foglalták nevét sok-sok nemesi családban. A harcosok elismerték, a poéták verseket írtak róla, ám csak a legkülönb agg bölcsek láttak annyit, hogy új oldalt kezdjenek porosodó krónikáikban, az első békésebb hajnalon, a következő szavakat írva:
Így kezdődött Lomelind O`Thin legendája.

(Scriptórium novella)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához