LFG.HU

Abdul
novellaCimkek

Jehut a hatalmas kőfal legtetején állt, és annak magasított peremére támaszkodva figyelte a lenti nyüzsgést, amely immáron hetedik napja zajlott baljósan és fenyegetően.
A zsidók lassan befejezték a hetedik kört odalent. Négy harcosuk cipelte a frigyládát, amit szentként tiszteletek előttük és mögöttük tucatnyi fegyveres vonult szótlanul. Sokuknál látott sófár-t is, a nomádok egyszerű, kosszarvból készült kürtjét. A sereg élén a vezetőjük haladt, akit Józsuának neveztek. Azt mondják, az ő nyelvükön ez annyit tesz: “Az Úr megment”.
Él papjai azt állítják, hogy a zsidók némasága és furcsa felvonulása annak a jele, hogy átok alá vették a várost. Ilyenkor Istenük támogatását kérik, aki ennek fejében elvárja, hogy senkit ne hagyjanak életben az ellenség közül, értékeiket, jószágaikat se tartsák meg zsákmányként. Csak azzal kell törődniük, hogy elsöpörjék az ellenséget a föld színéről.
Ha így van, gondolta Jehut, akkor az istenek irgalmazzanak nekünk, ha betörnek a városba. A fal egyelőre megállítja őket, de ha nyílt harcra kerülne sor, túlerejük folytán bizonyosan legyőznének.
Megrázta a fejét. Most nem szabad teret engednie a komor gondolatoknak. Ha harcra kerül sor, akkor teljes szívéből kell küzdenie, hogy megvédje városát, és annak legékesebb drágakövét, Ejli-t, a kedvesét.

Arcára mosoly lopódzott, amikor felötlött benne Ejli alakja. Nyolc holdhónapja találkoztak először Asztarté temploma előtt, és azonnal belészeretett. A lány nem húzódozott előle, neki is megtetszett a daliás ifjú. Találkozgatni kezdtek és lassacskán egyre közelebb kerültek egymáshoz már éppen az esküvőjüket tervezgették, amikor feltűntek az ellenséges zsidók. Mindenki az ostromra kezdett készülődni, esküvőről szó sem lehetett. De persze azért amikor csak tehették, meglátogatták egymást.
Hirtelen rossz előérzet tört rá a lentiek baljós magabiztosságát figyelve. Kétségbeesetten nézett körül, aztán megpillantotta Zebah-t, a felettesét, és barátját egy személyben.
- Zebah! – intett oda neki. A bronzkardot viselő, középkorú férfi feléfordult, biccentett, valamit odaszólt a mellette lévő katonának, majd feléindult.
- Mi az Jehut, talán inadba szállt a bátorságod, hogy így óbégatsz? – kérdezte vigyorogva. Jehut zavartan megrázta a fejét, amiből Zebah egyből rájött, hogy a barátját most komolyabb gondolatok foglalkoztatják.
- No, bökd ki, mi bánt. Soha nem láttalak még ilyennek csata előtt. Komornak igen, sőt, félni is láttalak már, de ez most valami más.
- Ejli-ről van szó – mondta Jehut. – Aggódom érte. Az apja a nyugati falon teljesít szolgálatot, ő meg egyedül maradt otthon…
Zebah megrázta a fejét.
- Ugyan! Te is tudod, hogy a falakon belül semmi baja nem eshet.

Majd mikor látta, hogy Jehut nem nyugszik meg a szavaira, átkarolta a vállát és a lenti mozgolódásra mutatott.
- Nézd meg a nomádokat: nincsen ostromfelszerelésük, hevenyészett csürhe az egész. Ha megpróbálják megrohanni a falakat, vérző orral fognak elkotródni. Az ostromgyűrűjüknek sincs sok haszna ilyen esetekre évekig elegendő élelmet halmoztunk fel a raktárainkban, vizet meg a városi kutak adnak.
Jehut valamivel nyugodtabban, de nem kevesebb meggyőződéssel bólintott.
- Igen, igazad van, de nekem mégis látnom kell őt. Rossz előérzetem van, és…
- Te is tudod, hogy nem hagyhatod el a falat – vágott közbe Zebah. – A papok kivételével nappal minden fegyverforgatónak itt a helye.
- De hát éppen most mondtad, hogy nem fenyeget az a veszély, hogy betörnek! Nézd meg őket! Nem is készülnek ostromra! Talán még néhányszor megkerülik a várost, mint az előző napokban tették. Én meg nem maradnék sokáig, csak egy rövid időre.

Zebah megcsóválta a fejét.
- Nem tudom, miért engedek neked. Talán mert a barátom vagy. És szerelmes.
Jehut elvigyorodott, és a falról levezető lépcső felé iramodott.
- Egy fertályóránál tovább ne maradj távol, vagy agyonváglak! – kiáltotta még utána Zebah. Azután amikor barátja eltűnt, mosolyogva megcsóválta a fejét.
- Szerelem!

Jehut lerohant a lépcsőkön és végigfutott a keskeny, de tisztán tartott utcákon. Nem sok emberrel találkozott a férfiak többsége a falakon szolgált, a többiek meg a házaikban töltötték a forró déli órákat. Csak néhány léhűtő kölyök álldogált az egyik sarkon, meg egy sánta koldus vonszolta magát az utcán.
Pár perc múlva megérkezett Ejliék háza elé, amely Él templomához közel, egy téren állt. Már éppen azon volt, hogy bekopog az ajtón, amikor meghallotta a hangot.
A nomádok, ismerte fel. Megfújták a sófárjaikat! Ostromra készülnek, ő meg nincs a falon!
Egy pillanatig tétovázott, aztán úgy döntött, hogy visszasiet a posztjára. Ekkor hallotta meg a dübörgést.

A kürtök hangja volt az alapja, ami mintha megsűrűsödött, elnehezedett volna. A kürtszó fokozatosan egyre mélyebb régiókba csapott, és minél mélyebbé vált, annál erősebb volt a nyomában jövő dübörgés is.
- Mi ez? – kiáltott fel a közelében egy arra járó asszony. – Mi történik?
Akkor már a rázkódást is érezni lehetett. A falakról lehullott a vakolat, a házak rogyadozni kezdtek, az ajtók sorra vágódtak ki, ahogy az emberek menekülni igyekeztek otthonaikból. Ejliék ajtaja is kinyílt, és a lány tágra nyílt szemmel, rémülten rohant ki rajta.
- Jehut! – kiáltott fel Ejli. – Mi történik? És mit csinálsz te itt?

A fiú nem tudott válaszolni. A falakat figyelte Jerikó falait, amelyek hirtelen… az istenek nevére, ne!… megremegtek és leomlottak. Az üvöltve zuhanó emberek hangját elnyomta a kürtök harsogása.
- A többiek… – motyogta . – Nekem is ott kellett volna lennem!
Egy kő esett le hirtelen a tetőről, és eltalálta Ejli vállát. A lány ájultan rogyott a földre. Jehut kétségbeesetten kapott utána, azután letérdelt, és élesztgetni próbálta.
A kürtök egyszer csak elhallgattak. Egy pillanatra néma csend borult a városra azután az utcára kitódult emberek meghallották a nomádok diadalittas kiáltozását. A hang egyre hangosabb és hangosabb lett, és hamarosan fegyvercsörgés és halálsikolyok vegyültek bele, ahogy a vérre szomjas ellenség berontott Jerikóba.
- Mindjárt itt vannak! – kiáltotta valaki a tömegből. – Mindenkit lekaszabolnak, akit a városban találnak!

Jehut felkapta a fejét az ismerős hang hallatára. Khatteus volt az, Él egyik ifjú papja. Jehut nem igazán kedvelte az ifjút, aki sima képével és megnyerő modorával a városbeli özvegyasszonyok gyakori és közkedvelt vendége volt.
– Mindenkit lekaszabolnak, akit a városban találnak! – gyűrűzött végig a tömegen a kiáltás. Hirtelen megtört az embereket mozdulatlanul tartó pánik. Mindenki rémülten igyekezett menekülni, de senki nem jutott messzire a minden irányból közeledő zsidók hamarosan az összes menekülőt felkoncolták.
Csak hárman maradtak a téren: az ájult Ejli, a reszketve imádkozó Khatteus, és Jehut, aki még mindig a lány élesztgetésével volt elfoglalva.
A közeli utca sarkán kisvártatva kibukkant az első zsidó harcos. Elvigyorodott amikor meglátta őket Jehut felé hajította lándzsáját, az azonban célt tévesztett.

Ekkor tért magához a lány. Felnyögött, aztán felemelkedett. Meglátva a zsidó katonát majdnem visszahanyatlott, de végül erőt vett magán, és felült.
- Jehut – rebegte holtsápadtan, és közben úgy nézett a fiú szemébe, hogy annak azonnal felpezsdült a vére. – Tudd, hogy bármi is történjen velünk, a túlvilágon is szeretni foglak!
Ejli szavai hallatán hihetetlen erő költözött a fiú kezeibe. Az akarat majd szétfeszítette imént még csüggedt elméjét.
- Nem – kiáltotta dacosan és szemében megvillant az őrület lángja. – Nem érhet így véget!

Felegyenesedett a lány mellől, és a fenyegetően közeledő zsidók felé fordult.
- Halljátok? – üvöltötte diadalittasan. – Nincs vége! Szeret!
Az ég felé fordította a fejét és felkacagott.
A zsidó harcosok, bár nem értették a szavait, megérezték az őrületét, így hát óvatosan lelassítottak. Még az eddig meglapuló Khatteus is felnézett imájából.
A fiú előrántotta bronzkardját, és minden figyelmeztetés nélkül az ellenségre rontott. Az elöl érkezőnek tövig vágta a gyomrába a pengét, aztán megcsavarta és kitépte a fegyvert a következőnek a fejét vágta le. Lecsapott egy kezet, bezúzott egy orrot. A zsidók vad farkasokként támadtak rá, de ő csak megrázta magát és azok nyüszítő kutyákként visszakoztak.
Sebezhetetlen volt. Valami furcsa erő szállta meg és emelte isteni magaslatokba valami láthatatlan aura képződött körülötte, amin kard, nyíl vagy lándzsa képtelen volt áthatolni.
A zsidók egyre csak jöttek és jöttek, ő pedig úgy aratta őket, mint a sarló az érett gabonát. Végül az ellenség meghátrált, és futni kezdett. Jehut egészen a város határáig üldözte őket. Ott megállt, fenyegetően megrázta kardját és megfordult, hogy visszatérjen kedveséhez.

- Mi történt? – kérdezte Józsua nem sokkal később. – Mi volt ez?
- Te is ott voltál, láthattad – morogta egy férfi Rúbén törzséből. – Minden úgy történt, ahogy mondtad. Megfújtuk a kürtöket, a falak leomlottak, berontottunk. Az Úr is ott volt velünk, a kürtök hangjából jött elő, és beléköltözött a karomba. Úgy harcoltam, mint egy oroszlán!
A harcosok helyeslően mormogtak. Mindannyian érezték azt az erőt.
- Igen – mondta Józsua. – De akkor jött az az ifjú kánaáni, és dacolt mindannyiunkkal. Ami még talán elképzelhető lenne, de…. – itt tétovázott, vajon kimondja e gondolatát. – De magával az Úrral is dacolt és annak minden erőfeszítése ellenére legyőzött minket! Legyőzte az Urat!
A tömegen mormogás futott végig. Legyőzték az Urat! Nem lehet!
- Talán ez egy újabb próbatétel! – kiáltotta egy idősebb katona – Olyan, amilyenekben az Egyiptomból idevezető úton volt részünk! Ne csüggedjünk! Ne veszítsük el a hitünket Adonájban!

De a többiek csak morogtak. A kezükben volt a győzelem, és egy suhanc hirtelen elvette tőlük, ráadásul több tucatnyi társukat is megölte! Mindezek tetejébe egymaga! Senkinek nem volt kedve tovább harcolni.
- Ostromgépet fogunk gyártani – mondta Józsua hirtelen, és lelkesedés töltötte el saját szavai hallatára. Tudta, hogy az Úrral telik el, s az csak szájnak használja őt, de ez nem érdekelte. – Ostromgéppel fogjuk megölni ezt a szörnyeteget, aki csakis a Sátán teremtménye lehet!

Szavai nem az ő szavai voltak, hanem egy felsőbbrendű lényé, egy szinte legyőzhetetlen hatalomé, akit azon a napon mégis megaláztak. A szavak mézként csepegtek ki az ajkán, és természetüknél fogva pillanatok alatt magukkal ragadták a hallgatókat. Ez az! Milyen bölcs ez a Józsua! Ostromgépek!
De a kánaáni ifjú ellen semmi nem használt.
Sem aznap, sem másnap, sem harmadnap.
Sőt, negyed, ötöd, hatod és hetednap sem.
Nyolcadnapra viszont…

Nyolc nappal később a zsidó harcosok megint csak összegyűltek Józsua sátra előtt.
- Nem értem – mormolta Józsua. – Próbálkoztunk ostromgéppel. A mázsás kőgolyóbisokat úgy dobálta vissza, mintha csak sárból gyúrt golyócskák lennének. Azután nyílzáport zúdítottunk rá. A nyílvesszők lezuhantak, mielőtt a közelébe értek volna. Tüzeket gyújtottunk, ami felperzselte a város romjait. A tüzek kialudtak, mielőtt elérték volna. Odalopóztunk és mérgeskígyókat engedtünk el a közelében. A kígyók megfordultak és ránk támadtak. Megpróbáltuk elterelni a Jordán vizét, és belefullasztani. A folyó kettévált előtte, körbefolyta. És most… Önként kijött a város romjai közül, és a legelső őrszem egyetlen döféssel végzett vele. Ezekiás, te ölted meg. Mondd, hogyan történt?

A tömegből egy feltűnően alacsony termetű, hordómellkasú, szakállas férfi lépett elő.
- Hajnal volt – kezdte. – Nemrég váltottam fel a társamat. Azt a területet figyeltem, ahol a déli kapu állt. Egyszer csak megláttam ezt a fiút, ahogy kitántorog a romok közül. Tántorgott, mondom, mert azt nem lehetett járásnak nevezni, ahogy felém jött. A kardja véres volt. Hátrakiabáltam a többieknek, de azok a fülük botját sem mozdították. A szél vihette el a hangomat.

Itt megköszörülte a torkát.
- Mi tagadás, inamba szállt a bátorságom – folytatta. – Én is ott voltam amikor megtámadtuk, még mikor a falak leomlottak. Az Úrnak hála, hogy megmenekültem előle. Láttam, hogy milyen félelmetesen forgatja a kardot. De ahogy hajnalban felém jött, szinte megesett rajta a szívem. Olyan esetlen volt, olyan szánalmas. Mint akit valami nagy csapás ért. Rákiáltottam, mire felemelte a fejét és felém indult. Hátrálni kezdtem és kihúztam a kardom ekkor eldobta a fegyverét.
A hitetlenkedő mormogásra felemelte a hangját és haragosan nézett végig a többieken.
- Bizony mondom, elhajította a fegyvert a kezéből!
Megvárta, míg Józsua lecsendesíti a tömeget, azután folytatta.
- Adonáj látja lelkem, akkor hirtelen megszállt a dicsvágy. Azt gondoltam, ha lesz pillanat, amikor meg lehet ölni ezt a megszállottat, akkor ez az! Miért ne legyek én az, aki végez vele! Ezekiás, a hős katona!
- Ezekiás, a félbevágott óriás! – hallatszott a kiáltás a hallgatóság soraiból, mire nevetéshullám tört ki. Ezekiás – fontosságának tudatában – elhallgatott, és megvárta, amíg Józsua megint csak le nem csendesíti az embereket.
- Elindultam felé, ő is felém. Mikor négylépésnyire ért, meglengettem a kardomat, hogy megtorpantsam. Azt vártam, hogy cselezni fog, vagy valami hasonló gondolatot forgat a fejében ehelyett közelebb lépett, még közelebb és még közelebb, és a végén úgy nyársalta fel magát a kardra, mint valami bogár. Nem is akart védekezni. A szemeiben pedig… – itt egy pillanatra elgondolkodott, hogyan is fejezze ki magát – A szemeiben pedig olyan végtelen lemondás és fáradtság volt, mintha a világ összes fájdalmát az ő testébe sűrítették volna.

Józsua elgondolkodva bólintott. Ezekiás, története végén visszalépett a helyére, a tömegbe.
- Megjöttek már a felderítők, akiket a városba küldtem? – kérdezte hirtelen Józsua. A harcosok tömege kettévált, és egy marcona férfi lépett elő a hátsó sorokból.
- Abinádáb vagyok. – hajolt meg. – Mit parancsolsz, Józsua?
- Mondd Abinádáb, találtatok valamit azon a helyen, ahol az ifjú tanyázott? Valami ártalmasat, ördögit, nem odavalót, ami megmagyarázhatná a történteket?
Abinádáb megrázta a fejét.
- Semmi nem volt ott, Józsua, csak két halott. Egy fiatal pap, meg egy leány, egymásra borulva.
- Egy pap meg egy leány? – kérdezte Józsua. – Milyenek voltak?
- A pap igen jóképű férfi lehetett, míg a halál el nem torzította az arcát. Biztosan sok nőt elbolondított életében. A leány meg… csinoska. Szép pár lehettek együtt, amíg éltek. Igen szép pár. Még halálukban sem hagyták el egymást. Csúnya, szúrt seb volt rajtuk.
- Más semmi? – kérdezte csalódottan Józsua, de Abinádáb megrázta a fejét.
- Semmi.
Józsua bólintott, egy intéssel feloszlatta a tanácskozást, azután magában morfondírozva visszatért sátrába. Az egész éjszakát végigvirrasztotta, de hiába. A történet nem állt össze az elméjében.

Hosszú és dicsőséggel teli élete során még nagyon sokat töprengett annak a pár napnak az értelmén, de soha nem sikerült rájönnie, hogy mi volt Adonáj szándéka az ifjúval. Ezzel kapcsolatos kérdéseire az Úr soha nem válaszolt.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához