LFG.HU

Attila
ismertető

Nemsokára készül egy-két részletesebb műkibelezés, addig is itt van egy rövid ajánló pár nem túl régi cuccról.
Nézzük, miket érdemes kézbe venni, kezdve a képregényekkel…

Scandinavia and the world
http://satwcomic.com/

Ez teljes mértékben nem szerepjáték-vonatkozású sorozat. A szereplők főleg a skandináv országok (+környék) megszemélyesített változatai. Tartalmilag többnyire az országokkal, történelmükkel vagy éppen a mindennapjaikkal kapcsolatos sztereotípiák paródiája, de a humor, meg az itt összeszedhető infók miatt egy belenézek-az-archívumba-próbálkozás könnyen okoz egész délutánra szóló programot. (Nem-skandináv olvasók számára a képregény alatti szerzői komment sokat segít néha a tartalom megértésében.)

The Abominable Charles Christopher
http://www.abominable.cc/

A lassan – nagyon lassan – kibontakozó cselekmény miatt a 2007-ben indult képregény mintha még mindig három, külön sorozat lenne. Részben ott van a címszereplő jetikölyök-jellegű illető küldetése, ott van Vivol a medve története, illetve a kettő között, többnyire feszültségoldásként az erdő sokat cseverésző és kissé neurotikus állatainak mindennapjai. Az emberek itt rosszfiúk, bár a legutóbbi időkig nem tűntek fel közvetlenül és a nemrég előjött, Gilgames-beütéses, álarcos illetővel kapcsolatban sem vagyok még biztos, hogy fajunkhoz tartozik. Ha viszont igen, akkor lehet, hogy távlatilag egy Gilgames átdolgozás lesz a sztori – meglátjuk.

Nagyon-nagyon magas szintű grafika, jó hangulat, misztikus háttér, szóval csak ajánlani lehet a lassú frissülés ellenére is.

Buttersafe
http://buttersafe.com/

Az előzőnek némileg ellentéte, itt nem annyira az összefüggő történet vagy a kifinomult grafika a vonzó, hanem a néha nagyon-nagyon sötét abszurd humor. Itt van például ez az epizód: http://buttersafe.com/2008/10/23/the-detour/ ami annak idején egyből megnyert magának…  Nagyjából a többi is ilyen.

 


Regény-jellegű dolgok:

Help! A bear is eating me!
Bevallom, ezt a könyvet a címe miatt vettem meg, miután valamiért odatette az ajánlottak közé az amazon. A témája sem rossz; a főszereplő, egy Marv Pushkin nevű senior corporate seggfej, aki épp az alaszkai pusztaság közepén fekszik a rádőlt, defektes kocsija alatt, miközben kilógó lábát egy medve zabálja. A több napos tortúrát – ami rosszabb, mint az a céges csapatépítő tréning, amiről lelépett – csak a zsebében tartott droggyűjtemény és a felelősök iránt érzett folyamatos dührohama (+bosszú-fantáziák) teszi elviselhetőbbé, a tehetetlenül fröcsögő monológjából pedig szépen lassan kiderül, miért is került a kocsi alá, illetve le kell-e fűrészelnie a saját lábát a meneküléshez.

Nem egy scifi vagy fantasy alkotás, de bárki, akinek vannak tapasztalatai multis vezetőkkel, élvezni fogja a könyvet. A humor sötét és üt, és százhuszonvalahány oldalával gyorsan elintézhető olvasmány.

Én konkrétan egy csapatépítő tréningen olvastam el.

The zombies of Lake Woebegotten
Igen, én is unom már a zombikat, de attól még vannak jól sikerült regények a témában. Oké, nem feltétlen irodalmi klasszikusok, de szórakozásnak egészen pofásak.

Itt egy meteor hatására következik be világszerte a zombiapokalipszis, amelyet egy kis minnesotai városkán keresztül ismerhetünk meg. A téltől megközelíthetetlenné váló, a külvilággal kapcsolatot elvesztő település tipikus amerikai városlakói – zsaru; feleségéhez kocsija miatt hűtlen polgármester; szociopata polgármester-feleség; munkahelyi balesete óta Odin-mániás elmeroggyant; pszichopata sorozatgyilkos és társaik a műfaj hagyományai szerint nem csak az élőhalottakkal hanem egymással is megvívják a harcukat. (Maga a helyszín egyébként paródiája Lake Wobegonnak, amely egy rádióműsor képzeletbeli, tökéletes lakókkal teli helyszíne, bár felteszem az ilyen irányú poénokat errefelé nem nagyon vesszük észre.)

Amiben ez többet mutat az átlagnál az alapvetően két trükk: az egyik a humor, ami üt, a másik pedig az, hogy úgy a harmadánál az idősíkok ugrálni kezdenek és csak mozaikrészlet-jellegű infókat kapunk az eseményekről, amiket az utolsó harmadban tudunk nagyjából összerakni – így sikerül némileg felrázni a szokásos zombiapokalipszis-kereteket.

Kellemes hétvégi olvasmány, bár a szerző Twilight paródiáját (The Twilight of Lake Woebegotten SC) már nem biztos, hogy megveszem…

Snuff
Imádom a Korongvilág sorozatot. Mélységesen tisztelem Terry Pratchettet, nem csak írói munkásságáért, de minden megnyilvánulása miatt is. Tudom, hogy betegsége miatt egyre nehezebb számára az írás és csodálatra méltónak tartom, hogy még mindig küzd és ír.

Ezzel együtt sajnos azt kell mondanom, hogy a legújabb Korongvilág regény rossz.  Pedig egy Vimes-sztoriról van szó, ami pedig többnyire minőségi garancia, és mégis…

Az Unseen Academicals sem volt túl erős, de az azt követő I shall wear midnight valahogy visszatérés volt, én legalábbis kezdtem reménykedni abban, hogy Pratchett ismét magára talált és bejáratta az új írási módszerét – betegsége miatt már inkább diktálja a szövegeket -, de a Snuffnál voltak olyan részek, ahol már-már arra gyanakodtam, nem ő írta a teljes könyvet.

A sztori még nem lenne katasztrófa – Vimes és családja kiutaznak nyaralni a családi birtokra, ahol egy igen sötét ügy – nem spoilerezek, de még az `I shall wear midnight`-nál is keményebb témákat próbál körüljárni – kellős közepébe keverednek -, de a megvalósítás folyamatosan botladozik. Különösen a könyv elején furcsa a stílus, szinte nyoma sincs a Pratchettre jellemző frappáns poénoknak és pergő párbeszédeknek, helyette szereplőidegen, dagályosan lenkenénis nagymonológok untatnak. Vimes sem emlékeztet már nagyon régi önmagára (sőt, más visszatérő szereplők sem), néhol egyenesen deus ex machinát alkalmazó szuperhősnek tűnik, a könyvben feltűnő, elnyomott goblin faj pedig talán a legerőszakosabban torkon letolt ezek-egy-meg-nem-értett-de-különleges-és-szimpatikus-faj-fogadd-el-és-kész effektust képviselik, amit az utóbbi pár évben láttam. A cselekmény döcög, a szereplők néha értelem nélkül rohangálnak ide-oda Korongvilágon, különösen a könyv vége tűnt emiatt botladozónak és kiszámíthatóságában is erőltetettnek. Itt-ott érezni a régi korongvilágos hangulatot, de mit lehet kezdeni egy olyan regénnyel, ahol az egyik, folyamatosan futó poénszál Kicsi Sam szargyűjteménye körül forog?

Szóval, nem. Nem tudom, hogy kézbe merek-e venni a jövőben új Pratchett regényt, ha egyáltalán megjelenik még…

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához