LFG.HU

HammerTimeCafe
freelancer
ismertető

Könnyen lehet, hogy én vagyok válogatós, de az utóbbi évek fantasy rpg vonala nem igazán győzött meg arról, hogy érdemes volt nextgen konzolt vennem, és hogy nem lett volna okosabb beszerezni egy Playstation 1-et.  A korábban etalonnak számító Final Fantasy sorozat – legalább is számomra – teljesen elvesztette a varázsát, lévén több energiát öltek a grafikába, mint a sztoriba, vagy a háttérvilágba. A többi japán rpg kiesett: alapvetően nem az én műfajom 16 éves, teáscsésze szemű, lila hajú tinédzserekkel világot menteni. A külső nézetű játékok közül pedig olyan programok akadtak a kezembe, mint a vallási nézeteimet átalakító Gothic 4, ami után őszintén hinni kezdtem a pokolban, abból kiindulva, hogy kell lennie egy helynek, ahol a készítők az örökkévalóságig szenvednek, vagy a Two Worlds második része, amit akkor hagytam abba, amikor egy gót varázslónak kellett vaddisznókat ölnöm, hogy a vérükkel festhesse be a köpönyegét.

Ennek tükrében igencsak tartottam a Skyimről. A zseniális Daggerfall és Morrowind után engem hidegzuhanyként ért az Oblivion, a maga közhelyes, tizenkettő egy tucat világával, a gyengécske csatákkal, és az ismétlődő, formatervezett sablon labirintusokkal, így komoly szkepticizmussal vártam a megjelenését. A szállingózó pletykák sem hoztak nagy kedvet a programhoz: a fejlesztők sorra jelentették be, hogy hogyan fogják egyszerűsíteni az amúgy sem bonyolult játékot. Végül mégiscsak tettem egy próbát, és egy hiányos Pierre Bosquet idézetet parafrazálva: a produktum felséges, de nem Elder Scrolls. Annyi minden cserélődött le, hogy inkább tekinthetjük egy új sorozatnak.

Kalandjainkat elkezdve rájövünk, hogy minden problémánál akad komolyabb. A nordok őshazáját ugyan elkerülte a pénzügyi válság, de mivel polgárháború dúl, évezredek óta halottnak hitt sárkányok tűnnek elő, hogy minimális izommunkával porig romboljanak városokat, és alapvetően alig találni olyan települést, aminek ne lenne meg a maga egyedi nyomora. Így nincs kizárva, hogy a helyiek két kézzel kapnának egy jelzálogpiaci összeomlás után, mert az kétségkívül kellemetlen, de nem égeti le a húst a csontjaikról.  A sorozat rajongói ezen kívül még megannyi változást észrevehetnek, de ez nem is csoda: kétszáz évvel járunk az Oblivion eseményei után, így érthető, hogy a világpolitika jelentősen átalakult. Ez nem az a Tamriel, amit ismertünk. A császárság szétesőben, az Altmerek az elfek felsőbbrendűségét hirdető birodalma gátlástalanul terjeszkedik, és Talos, azaz Tiber Septim, az első, istenné lett császár kultusza törvényen kívül lett helyezve. Ez utóbbi az egyik oka a fentebb említett polgárháborúnak is.

Ám aligha ezek a gondolatok járnak karakterünk agyában, aki a kivégzésére vár. Balszerencséjére a császárhoz hű erők a lázadók vezérével együtt fogták el, így nem kérdeztek túl sokat: egyből vitték a vesztőhelyre. A várt lefejezés az utolsó pillanatban ugyan elmarad, de ez még messze nem ok az örömre, mivel nem kegyelmet kaptunk, hanem egy gigászi sárkány jelenik meg, hogy végezzen a várossal, és mindenkivel, aki benne él.  Sikeres megmenekülésünk után kiderül, mi voltunk a fő célpont: a játékos ugyanis egy sárkányszülött, aki azért jött a világra, hogy megakadályozza az apokalipszist.

A világban barangolva kiderül, az egyszerűsítés miatti félelmek részben jogosak voltak: a varázslatok terén – bár akad pár korábban sehol sem látott bűvige – olyan tisztogatást rendeztek, hogy bármelyik CSEKA tiszt elégedetten csettintene a nyelvével: ráadásul saját mágiákat sem hozhatunk létre.  A statisztikákat is amputálták – bizonyos szint fölött a megnyirbálni szó úgy érzem, nem elég kifejező – összesen az életerő, a mágia, és az állóképesség maradt, illetve egy, az utóbbiból levezetett érték, hogy mennyi felszerelést is vihetünk magunkkal. Ez, annak tükrében, hogy minden más lényegesen kidolgozottabb lett, legalább is nehezen érthető lépés.

A képzettségeknél első pillantásra szintén jogosnak tűnhet az aggodalom, miszerint az egyszerűsítés a játékélmény rovására nem megy, hiszen a lista igen szűk- egészen addig, ameddig meg nem vizsgáljuk alaposabban.  Valamennyihez tartozik egy képzettségfa, egymástól jól elkülönülő ágakkal. Minden szintlépéskor kapunk egy pontot, és ha elég magas a képzettségünk, megvásárolhatjuk magunknak egy perk-et.
(A perk-ek, hasznos extra képzetségek, amikkel árnyalhatjuk a karakterünket: ezek különböztetik meg alkalmi tolvajt a profi zsebmetszőtől, és a villámok erejét maximálisan kihasználó őselemi mágust az alkalmanként mágiát is használó, de inkább kardja erejében bízó harcostól.)


Különösen ötletes dolog, hogy igen komoly specializálódási lehetőségeink vannak: egy idéző mágus lehet nekromanta, vagy dönthet úgy, hogy a daedrákat, a játékvilág démonjait idézi meg, egy harcos választott fegyverével komoly trükköket mutathat be, akik pedig a lopakodást fejlesztik, dönthetnek, hogy a csendben való mozgás, vagy az orvgyilkosság fortélyai érdeklik inkább őket. Az összes perk-et lehetetlen megszerezni egy végigjátszás alatt, így az újrajátszhatósági faktor meredeken megnő. Komoly érdeme még ennek a rendszernek, hogy miután minden képzettségnövekedés hozzátesz egy keveset a szintlépéshez, nincs értelme a játékstílusunkhoz nem illeszkedő képzettségeket fejleszteni csak azért, hogy szintet lépjünk.

Minden más területen azonban komoly, és érdemi változást tapasztalhatunk. A sorozat nagy gyengéje mindig is a harc volt: az Oblivionban konkrétan alig volt érdemi különbség aközött, hogy pallost, vagy tőrt lóbálunk, a harcok úgy néztek ki, hogy megálltunk az ellenféllel szemben, és bíztunk abban, hogy az eszelős gombnyomkodásnak, és a gyógyitaloknak hála, előbb fogy el az életereje, mint nekünk. Ennek vége.  Miután a korlátozott perkszám miatt nem lehet összehozni egy olyan mágust, aki nehézvértben, kétkezes pallossal gyilkol, és emellett olyan profin oson, hogy előbb hallják meg a sarokban döglődő pók utolsó hörgését, mint az ő lépteit, nem leszünk legyőzhetetlenek, és ha nem figyelünk oda, könnyedén azon kaphatjuk magunkat, hogy az egyik ellenfelünk egy sikeresen bevitt kritikus támadással kivégez minket, hiába volt még háromszáz életerőpontunk. Taktikázni kell, és kihasználni a lehetőségeinket. Mivel immáron mindkét kezünket használhatjuk akár támadásra is, ez újabb kombinációs lehetőségre ad teret. Egy könnyűvértes harcos, aki két baltával veti magát a harcba, ugyan nem tud védekezni, de ha jól vette fel a perk-eket, nem is lesz rá szüksége, mert előbb szedi szét az ellenfeleit, mint ahogy azok árthatnának neki: egy pajzsos-rövidkardos-nehézvértes konzervdoboz pedig nem különösebben mobilis, ellenben a védelme jelentős előnyt biztosít számára. Külön öröm, hogy nincs legyőzhetetlené tévő taktika. Mindig lesz olyan ellenféltípus, aki ellen a módszereink nehezen érvényesülnek.  Hibába vagyunk mi Skyrim legprofibb torokmetszői, elég, ha ellenfeleink csak egyszer vesznek minket észre, mielőtt a hátukba szúrhatnánk a késüket: máris vehetjük fel a nyúlcipőt, mert a tőr nem túl hatékony eszköz három feldühödött óriással szemben…

Akikkel akár már első szinten is szembekerülhetünk. Végre nem erősödik velünk együtt az egész világ, nem mi vagyunk a középpontban: magasabb szinteken végre nincsenek egy kisebb vagyont érő felszerelésben grasszáló banditák az utak mentén, valamint csak azért nem tűnik el a teljes farkas populáció, mert tizenkilencedikről huszadik szintre léptünk, és onnantól kezdve medvékkel kell harcolnunk. Mindig találunk olyan ellenfeleket, akiket puszta izommunka megölni, és olyanokat is, akik ellen képességeink legjavát kell adnunk, hogy ha túl akarjuk élni a csatát.

A „kiáltások” azaz a sárkánylelkünk miatti különleges képességünk igazából nem sok vizet zavarnak. Hasznos trükkök, egyes helyeken szükségesek a továbbjutáshoz, de igazából meglehetünk nélkülük.

A küldetésrendszer is átalakult. Ugyan a főbb vonalak, a céhek, a polgárháború, valamint természetesen a fő küldetés, a sárkányok visszaűzése is éppen annyi szabadidőt igényel, hogy nem árt letenni szeretteink képét magunk mellé tenni, és pár óránként rájuk pillantani, hogy ne felejtsük el, hogyan is néz ki a családunk, de a mellékküldetések garmadája miatt lesz csak igazi szociális élet gyilkos. Jóformán mindenkinek van valami ügyes-bajos dolga, amit csak mi oldhatunk meg, és a lista sosem fogy el: levadászni való bandita, sárkány, vagy egyéb rémség mindig akad, de még a céheknek is van egy végtelenített küldetésadója, amivel a fő vonal teljesítése után leköthetjük magunkat. Mindemellett cselekedeteink kihatnak arra, mi is történik velünk: ha átvágtuk valaki torkát, hogy pillanatnyi pénzzavarunkat a nála lévő értékekkel rendezzük, számíthatunk arra, hogy az illető egyik rokona, vagy barátja bérgyilkosokat küld ránk, ha híre megy, hogy legendás kardforgatók vagyunk, akad majd, aki párbajra hív, és emellett számos véletlenszerű találkozást is átélhetünk. . A labirintusokban való bóklászás szerelmesei nem árt, ha készülnek pár palack infúziós oldattal, hogy még véletlenül se kelljen felállniuk a játék elől: több száz, jól kidolgozott, és érdekes kazamata, barlangrendszer, rom, és várkastély várja, hogy felfedezzük őket, és egy kicsit mind eltér a többitől. Ha pedig meguntuk a kalandozást, végezhetünk tisztességes munkát: apríthatunk fát, bányászhatunk érceket, majd a mindennapi robotból hazatérve a családunk fogad minket: ugyanis házasodhatunk. Üres perceinkben pedig a helyi fogadóban ücsörögve hallgathatjuk a bárdok énekeit, vagy fogócskázhatunk a helyi kölykökkel.  Már persze, ha nem változunk át inkább farkasformába, hogy vadásszunk egy kicsit, vagy merészkedünk elő sötétedés után, hogy csillapítsuk a vérszomjunkat: ugyanis mind vámpír, mind farkasember lehet belőlünk.

Ugyanakkor, a Bethesda-betegség itt is felbukkan: nem egy, nem két buggal találkozhatunk. Ezek inkább idegesítők, mint komoly bajt okozók: igazából összesen két küldetés vált teljesíthetetlenné ezek miatt, ami nem túl örömteli, de tekintve, hogy több száz akad belőlük, elfogadható. Mindenesetre, aki pc-n játszik, a javítócsomag letöltésével kezdjen.

A Skyrim az elmúlt évek legkellemesebb csalódása. Azon ritka alkalmak egyike, amikor a félelmek jelentős része alaptalannak bizonyul, és a végeredmény van olyan meggyőző, hogy elfeledjük a kellemetlen apróságokat.

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához