LFG.HU

HammerTimeCafe
Benko Marianna
ismertető

Mi történik, ha vesszük a Doctor Who anagrammáját?

Hát az, hogy megszületik egy új sorozat! Legalábbis a ködös Albionban a tévések így gondolják. 2006-ban ugyanis útjára indult a Torchwood, a Ki vagy Doki? spin offja, amelynek immár a negyedik évadja fejeződött be, most már azonban nem brit, hanem amerikai zászló alatt. De mi is az a Torchwood, és hogyan kapcsolódik kedvenc Doktorunkhoz?

A fenti névvel már az eredeti sorozat nézői is találkozhattak, de hogy ne induljunk el a kályhától, csak azt írnám le, ami a Doctor Who újraindításától tudható. Az új évadok szerint a Torchwood intézetet Viktória királynő hozta létre, kifejezetten az idegen életformák esetleges erőszakos fellépése elleni védelem kidolgozására, különösen a Doktor jelentette fenyegetés ellen. Így ez a szervezet kezdetben a Doktor ellen dolgozott, majd miután a Ki vagy Doki? második évadának végén gyakorlatilag megszűnt a dalekok és a cybermenek működése következtében, Jack Harkness kapitány szervezte újjá, aki jó pár alkalommal kedvenc Idő Lordunk kísérője volt. Az ő vezetése alatt az intézet tovább folytatta eredeti célját és védte a földlakókat az idegenek jelentette fenyegetéstől.

A sorozat alapvető ötlete az, hogy a történet helyszínéül szolgáló Cardiff egy, a téridőben keletkezett hasadékra épül, ahol más időből és térből különböző lények jutnak át a mai valóságunkba. Hogy a megjelenésük ne jelentsen fenyegetést a földlakókra nézve, a Torchwood felügyeli a rés működését és felderíti az esetleges anomáliákat.

A Torchwood vezetője, Jack Harkness egy 51. századi időügynök és igazi playboy: laza és szívdöglesztő, különösen azoknak, akik kedvelik a képlékeny szexuális preferenciákkal rendelkező, titokzatos férfiakat. A kapitányról a Ki vagy Doki?-ban sok információt nem tudunk meg, de a készítők láttak elég potenciált az alakjában, hogy ráépítsenek egy egész sorozatot. Maga az új széria azonban mégsem csak és kizárólag róla szól, hiszen anyasorozatától eltérően itt nem egy ember, hanem egy egész csapat sorsát követhetjük nyomon, és bár az egyes évadok színvonala elég változóra, folyamatosan egyre nívósabbra sikerült.

Az első évad nyitórésze rögtön bevon bennünket a titokzatos intézet működésébe. A nézők azonosulási pontja nem a kapitány lesz, hanem egy közrendőr, Gwen Cooper, aki egy egyszerű bűneset miatt lép kapcsolatba a szervezettel, amely minden más hivatalos szerv felett áll. A lányt nem hagyják nyugodni a helyszínelésen látottak, és nem nyugszik, míg ki nem deríti, mit is csinál a Torchwood. Ezt követően viszont nem tud kilépni közülük, és élete egy csapásra megváltozik.

Bevallom, szerintem az első évad alapvetően gyengére sikerült. A karakterek nem éltek igazán, hiába voltak a problémáik alapvetően jól felvázolva, mégis idegesítőek és idegenek maradtak. Pedig már rögtön az elején kiderült, hogy Cardiffban nyoma sincs a Doktor Who jópofa, hülyéskedő hangulatának: itt hullanak az idegenek és emberek egyaránt, rögtön az első részben elbúcsúzunk az intézet egyik munkatársától, megtudjuk mi Jack titka, ami miatt „doktorra” van szüksége, valamint éppen ezért nincsenek tabuk, sem a szexualitás ábrázolásában, sem az erőszakban.

Azonban a történeteket nem sikerült igazán egyesíteni a karakterekkel, és nem működött a rendszer; a magam részéről az első évadból csak villanásokat jegyeztem meg, egyes szereplők közötti konfliktusok, kapcsolatok jól működtek, de csak egy igazán emlékezetes epizód színesítette a sorozatot. Sőt, bizonyos részek, hiába a történetekbe belecsempészett jó kiinduló ötletektől, kifejezetten teli voltak elképzelhetetlen dolgokkal. Számomra a legfeltűnőbben a 12. epizódban csúcsosodott ki: egy ötvenes évekbeli katona, ha nő helyett férfival táncol, úgy vélem, aláírhatta a saját kivégzését, de cáfoljanak meg. Igyekeztek az első évad végére egy nagy leszámolást megvalósítani, azonban az előkészítés túl szájbarágósra, a rejtély megoldása pedig túlságosan misztikusra és éppen ezért hiteltelenre sikerült. A záró momentum ezúttal visszakapcsolódott a Ki vagy Doki? harmadik szériájához, Jack története Utópiában folytatódott.

A fentiek miatt nehezen vettem rá magam a második évad megtekintésére, azért pedig különösen, hogy ezt már csak szinkronos változatban sikerült megszereznem: egy szörnyű, a karakterekhez egyáltalán nem illő hangokkal tarkított verziót sikerült megnéznem. De szerencsére ez az évad végére már nem tűnt fel, sőt kifogásaim egy részét is elfelejthettem.

Ez a széria Jack visszatérésével kezdődik, ám vele együtt feltűnik egy régi ismerőse, egy másik időügynök is. Amikor a két régi barát-bajtárs-ellenség találkozásakor összetörik a bútorzat és felforr a levegő, akkor úgy véltem, jó helyen vagyunk. John Hart alakjával megalapozták a sorozat keretét, valamint egy rendkívül izgalmas karaktert is. Előrehaladva az események egyre sötétebb fordulatot vesznek, s végül kiderül, hogy Harkness kapitány múltjának van köze mindenhez.

Azt hiszem, a második évadra eléggé jól kezdett összeérni a csapat. Önmagában a központi konfliktus és annak feldolgozása nem lett volna elég erős ahhoz, hogy az egész évadot elvigye a hátán, de a történetek egyre jobbak és emlékezetesebbek lettek, megszoktam a karaktereket, azok mélységet kaptak, sőt egyes esetekben még változtak is. Volt, aki a humor révén lett karakteresebb, másnak szerelmesnek kellett lennie, és volt, akinek meg kellett halnia. Külön piros pont a szerzőknek, hogy hitelesen végigkövették egy párkapcsolat átalakulását az egyik fél munkáját állandóan átlengő titok feldolgozása közepette.

Fontos pont, hogy a Torchwoodot ugyanúgy átlengi a problémák morális feldolgozására való szándék, mint a Ki vagy Doki?-t, azonban mégsem olyan könnyed. Itt nincsenek mindent nyitó csavarhúzók, kabátujjból előhúzott trükkök, csak egyszerű emberek, akik a szűkös lehetőségeikkel próbálkoznak a helyzetek megoldásával. Talán éppen ez tette szerethetővé a sorozatot és az, hogy itt sem mindig az idegenek, hanem sokszor az emberek a rosszabbak, és az alkotók nem félnek megmutatni a lélek sötét oldalát sem. Sokszor nincs boldog vég, a főhősöknek együtt kell élniük veszteségeikkel és keserűségükkel, ami még inkább emberi léptékűvé tette a történeteket.

Az igazán nagy húzásra azonban a harmadik évadig várni kellett. Ez az öt rész gyakorlatilag egy minisorozatot alkot és bár nem tökéletes, rettentően izgalmas és jó. A történet egy titokzatos és fenyegető idegen faj körül bonyolódik, amely éppen felvenni készül a kapcsolatot az emberiséggel. A kapcsolatfelvétel azonban nincs ingyen: az idegenek, cserébe azért, hogy ne pusztítsák el az emberiséget, azok gyermekeit akarják. A világ vezetői pedig tanakodni kezdenek…

Ami miatt feledhetetlenre sikerült a széria, az a „suspense” mesteri alkalmazásában rejlett: a gyerekek hangját kapcsolatfelvételre használó földönkívüliek, akiket az öt rész alatt egyszer sem látunk, a mindenhatóság érzését és emiatt a totális fenyegetettséget sugallják, zseniális megoldás.

Az öt rész az előbb előadottak alapján a gyermekek feláldozásának ötletére alapul, ami könnyen érzelgőssé és negédessé tehetné a szériát, az alkotók azonban ennek csapdáját ügyesen elkerülték, csak néha vétik el az arányokat.

Továbbra sem félnek meghökkenteni az erőszakkal és fájdalommal: a részek teli vannak szenvedéssel, amely attól válik átélhetővé, hogy egyszerű, általunk is ismert embertípusokkal történik. Itt szinte minden mellékszereplő összetett karaktert kap, kis villanásokkal érzékeltetik a legkülönfélébb típusú emberek mentalitását, gondolkodását. Az egyszerű köztisztviselőktől kezdve a katonákon át a politikai nagyágyúkig mindenkinek megadatik a nagyság, de magukban hordozzák gyarlóságaikat is.

Az alapvető rejtély feloldása, hogy miért is van szükségük az idegeneknek a gyermekekre, görbe tükröt tart az emberi faj értékrendje és önmagáról való gondolatai elé. Az önámítással való szembenézés és a felelősség vállalásának terhe nehéz feladat, és a sorozat bemutatja ennek buktatóit, de megvalósulását is.

A főhősökről, de főleg Harkness kapitányról derül ki számos olyan új információ, amely tovább árnyalja jellemét, és a múltba szakadt, de alapvetően mégis idegen alak egyre inkább mai emberré válik, aki azonban mégsem tudja minden tettéért vállalni a felelősséget. Az évad is Jack menekülésével ér véget, és az a Torchwood, melyet megismertünk, gyakorlatilag megszűnt.

A csatorna végül is a pénzügyi nehézségek miatt döntött a sorozat megszüntetéséről, és ennek megfelelően a lezárás ugyan véglegesnek tűnt, mégis meghagyták a lehetőséget a folytatásra. Erre sor is került 2011 nyarán, az amerikai „Starz” kábeltelevíziós társaság a BBC-vel karöltve folytatta a történetet immár az Egyesült Államokban, részben a régi arcokkal, részben új, amerikai színészekkel. Ez volt a Miracle Day, ami összességében folytatta jó hagyományokat.

A címbeli „csodák napja” az az esemény, amelynek következtében az emberiség halhatatlanná válik. Akármilyen betegségben szenved valaki, vagy akár halálos sérülést is szerez, nem hal meg. Ezzel párhuzamosan kedvenc Jackünk szervezetében is változások állnak be, csak épp az ellenkező előjellel. Az orvosok, kormányok megoldást keresnek a helyzetre és az ezzel egy időben jelentkező társadalmi problémákra, mint a túlnépesedés, vagy arra, hogy a halálbüntetésre ítélt embert vajon szabadon kell ereszteni? A Torchwood Intézet, néhány új CIA ügynökkel közösen megpróbálja kideríteni, mi is történt. A szálak persze Jackhez és az ő hosszú múltjához, valamint egy világméretű titkos szervezethez kapcsolódnak.

Az új évad alapvetően a „Children of Earth”-ben megkezdett társadalomkritikus vonalat folytatja, ugyanakkor az összeesküvés-elméletek hívőinek is kedvezni kíván. Ez utóbbi cselekményszál alapvetően elég sablonos (titokzatos idegenek, akik fenyegetést jelentenek és mindent tudnak és látnak; egy titokzatos család, akinek mindenütt vannak rokonai, emberei stb.), de elég jól összekapcsolódott a sorozat szellemiségével, így az évad végig izgalmas és élvezetes maradt.

A társadalom bemutatása, ha nem is mérhetjük hatásosságában a harmadik évadhoz, elég sok érdekes kérdést vet fel: kit tekinthetünk élőnek? Több joga van-e élni egy halálos beteg embernek, mint egy egészségesnek? Mit tegyünk, ha kimerülőben az erőforrásaink? Joga van-e bárkinek is megmondani, ki maradjon életben és ki haljon meg? Az orvosi munka ábrázolásával, az emberek „életképesség” szempontjából való csoportokban osztásával és a gyűjtőtáborokkal ezeket a kérdéseket sok tekintetben sikerült körbejárni, és természetesen nem pozitív az a kép, amit be kíván mutatni a sorozat. Az egyik legérdekesebb történetnek a halálraítélt Oswald Danes karrierje bizonyult: miután egy ítéletet nem lehet kétszer végrehajtani senkin, kiszabadul, és tévés „prófétaként” szerez munkát. Ez persze nem változtatja meg a társadalom róla kialakult véleményét (egy gyermek megerőszakolása és meggyilkolása miatt került börtönbe), amit kiválóan bemutat a közte és az őt mélyen megvető asszisztense közötti kapcsolat.

Ezen alapvető kérdések köré felépített egyes epizódok szinte végig izgalmasak maradtak, játszódjanak akár a múltban, akár a jelenben. John Barrowman valószínűleg álmából felkeltve is bármikor eljátszaná Harkness kapitányt, mindig tud valami pluszt hozzárakni a szerephez. Ugyanez nem mondható el Gwen Cooperről: az ő alakját ebben az esetben is csak a családtagjain és az irántuk való feltétlen kiálláson keresztül mutatják be, ami természetesen fontos, de egy ember nem írható le ennyivel. A két új csapattagot jól kitalálták, képesek voltak változni, ami miatt kedvelhetővé is váltak. A legizgalmasabb karakter mégis a hihetetlenül irritáló és törtető Jilly Kitzinger volt, akit sajnos vagy szerencsére Lauren Ambrose kicsit túljátszott, így ha lehet még zavarba ejtőbbé vált a figura.

A végső titok ebben az esetben is valami földön túli vagy még inkább azon belüli jelenség volt, melyre magyarázatot nem kaptunk még a befejezéskor sem. Maga a végkifejlet egyáltalán nem volt banális, csak az ahhoz vezető út tűnt összecsapottnak, hiszen ezt az alkotók csak az évad végén hozták igazán köztudatba – holott ennél többet el lehetett és illet is volna mondani róla. Persze a befejezés ismét lehetőséget hagy a folytatásra, így valószínű, hogy többet is meg fogunk tudni mind a titokról, mind az azt rejtegető titkos szervezetről.

Ugyan nem vagyok maradéktalanul elégedett a Torchwooddal, megszerettem és látom benne az új évadok lehetőségét. A folyamatosan javuló színvonal, az új szereplőkkel történő vérfrissítés jót tett a sorozatnak, és az amerikai környezet ellenére végig éreztem azt a brit ízt, ami nekem mindig kicsit többet jelent és élvezetesebbé teszi, mint egy átlag tengerentúli sorozatot. Az szinte biztos, hogy 2012-ben nem lesz új évad, de remélem, hogy hasonlóan izgalmas történetekkel a későbbiekben azért fogunk még hallani a királynő ezen újabb titkos intézetéről.

SFmag.hu


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához