LFG.HU

Domoly
RPGCimkek

Azt mondják róla, mokány termetű, jókötésű gyerek. Barna bőrű, rövid és egyenes fekete hajú, élénk tekintetű. Vékony arany nyakláncot hord, könnyű mellényt, hozzá bő vászonnadrágot, szandált és piros fezt visel. Oldalán mindig tarisznya függ, a holmijától ugyanis egy percre sem tud megválni. Ebben persze kiválóan el lehet rejteni kést vagy apróbb-nagyobb tárgyakat.

Szájában folyton pipa lóg, amit nagy gonddal kezel, használ és tisztogat. Valóságos mestere annak, hogy egy tömésnyi dohányt hogyan lehet minél tovább izzásban tartani.
Szakálla és bajsza ritkás, és ez komoly bánata. Felkeresett már mindenféle kotyvalékárust, aki állítólag segíthet ezen, járt több vajákosnál és „igazi mágusnál”, de egy ideje csak egy aszisz boszorkánymesterhez, Obed Zahattishoz jár. Az ő főzetei használtak valamit, de a hatás nagyon időlegesnek bizonyult, és néha néhány nap alatt visszaritkult… Az váltig állítja, hogy már csak idő kérdése, és felfedez egy olyan varázsitalt, amely képes a kopaszság és mindenféle szőrprobléma tartós elmulasztására. Na persze… Egyébként ő az, akinek eladogatta az öreg Fáhíd sejk könyvtárának féltett darabjait.

„Azt hiszem, a magasan szálló darvakra emlékszem először, meg a papirusznád hangjára, ahogy ott surrogott a sajka körül, amiben feküdtem. Magas alakok jelentek meg körülöttem, és kivettek a csónakból…
És ezt hosszú évekre elfelejtettem.
A tizennegyedik születésnapomat az Alapkő 7090. évének khamet havában ünnepeltük. Atyám nagy ünnepséget rendezett, ahol együtt mulatott a széles família. Ez azt jelentette, hogy voltak vagy százan. De hát ki utasítaná vissza az el-akhduli kormányzóság adóbérlőjének, Hasszán Szína nur-Vahafinak meghívását? Hiszen a másodszülött fia most lesz nagykorú!
Sokan úgy gondolhatták, nem vagyok még érett erre. Még tizenegy esztendős Khaled öcsém is magasabb volt nálam. Kicsit fejletlen szegényke, suttogták a szakácsnők a hátam mögött, és nem győztek étellel tömni, hogy nőjek. Ilyenkor főleg apámat és öregkorában is szálas termetű nagyapámat emlegették, akik ilyen idős korukban bezzeg nem estek hasra a család ősi díszkardjával felövezve a vendégek szeme láttára.

Az Ezüst Vihar, ahogy egyszer emlegették, apám fogadószobájában függött a falon a kávézószőnyegek mellett. Ha bemehettem oda, órákig lábujjhegyre ágaskodva néztem a meztelen pengébe vájt lendületes ábrákat és a markolat enyhe ívét. A rajzok mint valami titkosírás… A kard makulátlanul tiszta acélja néha fodrozódni látszott a mécsesek fényénél.
Ennek az ünnepségnek az estéjén mutatta meg Ghalima, öreg dajkám azt a rongydarabot, amiről ismét eszembe jutott. Azóta tudom, hogy egész gyermekkoromban hazudtak nekem, és nem árulták el, ki is vagyok valójában. A kendő…igen, ezt szorongattam a csónakban.
Nézd, itt van, mert mindig magammal hordom. Sötétben halványan fénylik, és szinte áttetsző, könnyebb, mint a muszlin. Nem tudom, milyen szövet – megmutattam egy barátom apjának, aki szabó, és ő sem tudta.

Nagy volt a családunk és nagy a házunk is, a Shibara partján épült udvarházban legalább ötvenen éltünk a szolgákkal együtt. Apám gazdag ember lévén megengedhette magának, hogy négy felesége legyen, és fényűző életet éljen. Egymást követték a mulatságok, az asszonyok könnyű selyemben jártak, a ház tele volt műtárgyakkal, szőnyegekkel és finom bútorokkal, még nemes hátaslovakra is tellett. A négy feleség (közülük anyám az első) hét fiú- és tizenegy leánygyermeket szült neki.

Hosszú a Vahafi család története, de a szerény jómódnál többre eddig senki nem jutott. Apám volt az első, aki ilyen pályát futott be, és ez éppen akkor kezdődött, amikor én kétéves voltam. Rövid idő alatt felvirágoztatta a família régi zománcozó és csempefestő műhelyét, majd megvásárolta az adóbérlői hivatalt. Erőszakkal hajtott be minden piaszter járandóságot, fellahokat botoztatott félholtra, és hamarosan veszett híre támadt a parasztok között. Én is féltem tőle, mert hozzánk gyerekekhez ritkán szólt egy jó szót is, de velem mondhatni ellenséges volt. Soha nem ütött meg, de folyton olyan tekintettel méregetett, mint egy gombostűre tűzött pillangót. Ezt akkor nem tudtam mire vélni, de kitértem az útjából.
Apám nem volt mindig ilyen zsarnoki, fiatal korában nagylelkű és kissé élhetetlen embernek tartották. Hirtelen színeváltozása akkor következett be, amikor lendületes karrierje elindult, ám ez furcsamód nem tette népszerűtlenné a rangjabéliek között. Ők csak a sikeres embert látták benne, akivel bölcs dolog jó viszonyban lenni.
Azt hiszem, anyám tudta, hogy mi az igazság. Ő ismerte a legrégebben. Fehérben járt, lefátyolozva, és szomorkás mosollyal ölelt magához engem. Néha mintha mondani akart volna valamit, de sosem merte.
Valójában nem ők neveltek engem: kiskoromban a dajkám, aztán nővéreim. Mi gyerekek folyton együtt voltunk, szinte külön kis törzset alkottunk, és megvoltak a magunk érthetetlen játékai. Bátyám felügyeletével nagyokat kóboroltunk a folyónál, várat építettünk, vidáman füröd-tünk és csónakáztunk. Számomra ennek akkor lett vége, mikor majdnem elkapott egy folyami krokodil, ami a zavaros vízben lesett ránk. Azóta nem merek bemenni olyan vízbe, aminek nem látok le a fenekére.
Nagy bánatom volt, hogy ilyen lassan növök. Nem voltam sovány vagy nyomorék, csak éppen kicsit visszamaradott. Mit nem adtam volna egy olyan varázsitalért, ami hipp-hopp naggyá és erőssé tesz!

A könyvekkel vigasztalódtam, és miután rongyosra olvastam azt a húsz könyvet, ami házunkban volt, házitanítót fogadtak mellém. Bátyámra is ráfért már, hogy megtanulja a betűvetést, így hát együtt gyakoroltunk. Hamar kitűnt, hogy különlegesen jó emlékezőtehetségem van, és biztos kezem a kalligráfiához. A betűk és formák világa lenyűgözött, gyakran szabadidőmben is rajzolgattam – ha nem volt drága papír, akár egy bottal a porba is. Később történelmet és verseket tanultam, tizennégy esztendős koromra megismerkedtem az aritmetika és geometria tudományával is.
Aztán eljött a nap, amikor értelmet nyertek az elharapott félmondatok és furcsa pillantások. Azt az ünnepséget követően nem áltathattam magam, el kellett fogadnom, hogy nem vagyok a családból való. Továbbra is szerettem a „testvéreimet”, de lassanként eltávolodtam tőlük. Apámat és anyámat továbbra is így hívtam, hiszen nem szabadott megsejteniük semmit. A legendás dzsennekről szóló mesék alapján gyökeret vert bennem a gyanú, hogy esetleg folyhat bennem az ő vérükből, habár ezt talán már sohasem lehet bizonyítani.

Egyszer kilestem apámat, amint a dolgozószobájában beszél egy kis zöld kőtömbhöz. Átkozódott és fenyegetőzött, de csak fojtottan, hogy ki ne hallatsszon a szobából.
Akkor kezdődtek az álmok. Határozott körvonal nélküli, fenyegető alakok, éles hangon éneklő kardok és véres képek kísértettek éjszakánként, és hamarosan kiderült, a házban senki nem alszik jól. Hovatovább féltünk álomra hajtani a fejünket, a felnőttek altatószerekkel kísérleteztek. A szolgák körében ijesztő mendemondák keltek lábra, és házunknak kezdett átkozott híre lenni.
A bő esztendők is véget értek, és csapások sorozata sújtotta a családot. Kigyulladt és félig leégett az időközben manufaktúrává növekedett csempeműhely, a kormányzóságban parasztlázadás tört ki a magas adók miatt, és pestis pusztított. Apámat palotájába rendelte a kormányzó, de mielőtt útra kelhetett volna, ágynak döntötte a kór. A házat rögtön le kellett zárni, és mi rettegve vártuk a falak közé zárva, hogy mikor kerülünk sorra. Hiába hívtunk papot, nem tudott segíteni: a ragály lassanként elragadta a rokonaimat.

Anyám egy hajnalon fölkeltett, sietősen összecsomagolt, és azt mondta, hogy kishúgommal, a kilenc esztendős Sazával együtt azonnal el kell mennünk. Legjobb testőrünk gondjaira bízott minket, elég pénzt adott ahhoz, hogy átszökjünk a karanténon és a messzi Erionba utazzunk, ahol Színán Maruch ben Quramin majd gondot visel ránk, amíg hazatérhetünk. Örökre hálás leszek azért, hogy igyekezett kimenteni abból a lidércnyomásból, de csak találgatni tudok, miért éppen engem. Húgom a kedvenc lánya volt, én pedig valami oknál fogva fontosabb lehettem, mint a többi testvérem?
Indulás előtt belopakodtam haldokló apámhoz, és leakasztottam a falról a kardot. Halkan kivittem, és a csomagomba rejtettem. Úgy hiszem, ez engem illetett. Mindenki más közönséges szobadísznek tartotta, csak én láttam meg a benne rejlő erőt.
Nagyobb baj nélkül elhagytuk Al-Abadanát, és nekivágtunk az Erionba vezető karavánútnak. Óvatosan elvegyültünk a tarka kereskedőnép között. Testőrünk, Azim úgy tett, mintha az apánk volna. Két hosszú hónapig utaztunk együtt egy tucat posztókereskedővel, amíg elértük a Kie-Lyron folyót.

Ordan felé kapaszkodtunk a párás hegyekben, amikor Azim öszvére megbokrosodott, és levetette őt a hátáról. Olyan szerencsétlenül esett, hogy beverte a fejét, és öntudatlanságba zuhant. Még aznap este meghalt, és másnap el is temettük a kis hegyi falu temetőjében. Magunkra maradtunk a nagyvilágban: egy kislány és egy tizenkét évesnek látszó (bár tizenötnél is idősebb) fiú. Egyetlen lehetőségünk volt, hogy felkeressük ben Quaramint, anyánk (?) oldalági rokonát.
Épségben eljutottunk Erionig, bár a pénzünk javát ellopták egy fogadóban. Nem takarékoskodtam a maradékkal, postakocsin érkeztünk meg a Városok Városába. Lekászálódtunk a kocsiról, és elveszetten, zúgó fejjel álltunk a nyüzsgő tömegben. Bámészkodtunk és sodródtunk a végtelennek tűnő utcákon. Késő este volt már, amikor megtaláltuk a Quaramin-házat: a kétszintes kőépület sötét volt és elhagyatott, a kapun pecsét. Miután a kapualjban összekucorodva töltöttük az éjszakát, kiderült, hogy Színán Maruch ben Quramin két hónapja meghalt, házát zár alá vették, ingóságait pedig szétosztották hitelezői között.

Teljesen kétségbeestem: kilenc ezüstrúpia volt minden pénzünk. Ahogy húgocskámra néztem, elképzelni sem tudtam, hogy leszek képes gondoskodni róla. Fel-alá kóboroltunk a dzsad negyedben, és csak estefelé tértem magamhoz annyira, hogy számba vegyem a tennivalóimat. Sikerült olcsó szállást találnunk egy rozoga bérház harmadik emeletén, ahol egy özvegyasszony kiadta nekünk kamra nagyságú hálószobáját. A helyiség ugyan poloskáktól hemzsegett, és összes bútorzatát egy szalmazsák meg egy ládán álló mosdótál képezte, de mi boldogan hajtottuk benne álomra a fejünket.

Reggel a piacon járva figyeltem az árusokat, mutatványosokat és szájtátiakat. Egy mangófa tövében hosszú bajszú férfi guggolt, előtte tábla, nádtoll és papirusz. Írnok. Ahogy elnéztem kissé reszketeg és csálé betűit, eszembe jutott, hogy ezt sokkal szebben meg tudnám írni helyette. Miért ne kereshetnék ezzel pénzt? Másnap beszereztem minden szükséges kelléket, egy falapra takaros hirdetést kanyarítottam magamnak, és kiültem a piac sarkára. Húgom izgatottan téblábolt, amíg föl nem tűnt az első érdeklődő, egy sárga kaftános fiatalember. Tisztán emlékszem annak a pénzdarabnak a csörrenésére, amit az el-Hamedben élő unokaöccsének írott levélért kaptam – ez volt az első keresetem.
Ahogy teltek a hetek, mind többen kerestek föl, és mondhatni csodájára jártak az írásomnak. Rászoktam, hogy itt-ott más kifejezést vagy szerkezetet javasoljak nekik, úgyhogy felhagytak a diktálással, és rámbízták, fogalmazzam meg a levelüket. A bajszos öreg csalódottan morogva elvonult a piacról.
Habár sok pénzünk továbbra sem volt, egy csótánymentes szobácskát már ki tudtam fizetni, és Sazának is tudtam új ruhát venni. Kevéske szabadidőmben vagy ha éppen nem volt ügyfél, rajzolgatni kezdtem, árusokról meg hordárokról csináltam kis vázlatokat a megmaradt papír-szegélyekre.

Kopottasan öltözött, nyurga kamaszgyerek állt meg előttem, és megkérdezte, tudom-e, hogy itt nekik kell fizetni. Kérdem, mit. Felvilágosított, hogy a védelmi pénzt, amiért cserébe elűzik a fosztogatókat és tolvajokat. Kissé értetlennek tűnhettem, mert pillanatok alatt öten gyűltek körém, csupa nálam kicsit fiatalabb (de sokkal magasabb) gyerek. Talán megvernek, ha egyikük nem veszi észre a földön heverő papírfecniket. Felvette, és körbemutogatta társainak. Tetszett nekik, és lelkesen követelték, hogy rajzoljam le őket is. Ahogy rajzoltam, a feszültség feloldódott, és inkább bohóckodtak ahelyett, hogy szép nyugodtan modellt ültek volna. A végén valami krikszkraksz lett a dologból, de addigra már dőltünk a nevetéstől. Hónapok óta először nevettem szívből, és nagyon megkönnyebbültem.
Ezután nem kértek pénzt, sőt pártfogásukba vettek. Ha a piacon időztek, jobbára nálam telepedtek le, és néhány hét múlva már a barátjuk voltam. Ők mutatták meg nekem, hogy Erionban nemcsak túlélni, de élni is lehet. Alkonyatkor összecsomagoltam a holmimat, és nekivágtunk a negyednek. Jártuk az utcákat, húst csentünk a lacikonyhák tűzhelyeiről, nagy komoly képpel szívtunk el egy-egy ócska szivart és egymásra borogattuk a korsókat a Vízhordók utcájában. Falakat másztunk meg titkos kertekből szereztünk illatos gyümölcsöket tetőkön üldögéltünk a holdfényben, és kóbor macskákat igyekeztünk idomítani sajttal meg féltéglával…
Időnként magammal vittem Sazát is, de nem élvezte igazán. Inkább otthon maradt. Szeren-csére találtam egy idős asszonyt, aki foglalkozott vele, házimunkákra és főzésre tanítgatta. Humala anyót én is megkedveltem, és ő egy idő múlva amolyan házinéniként főzött is nekünk.

Néhanapján elővettem az Ezüst Vihart, és hosszasan gyönyörködtem benne. Ilyenkor arra a házra gondoltam, ahol a gyermekkoromat töltöttem. Nem hiszem, hogy megvan még. Bármilyen átok sújtotta is, aligha maradt abba, amikor mi eljöttünk onnan. Talán senki nem él már a családból, és én, a talált gyermek vagyok az utolsó, aki a Vahafi nevet viseli? Soha nem próbáltam meg kapcsolatot keresni velük. Lehet, hogy félek a válaszuktól?
A barátaim nem hitték el, hogy tizenöt múltam, úgyhogy rájuk hagytam a tizenkettőt. Azóta mindig letagadok három évet a koromból. Erionba érkezésünk után azért elkezdtem nőni, és bár nem vagyok éppen szálas termetű, nem félek egy kis verekedéstől, ha úgy adódik. Ezt is az utcán tanultam, akárcsak a késsel való harcot és a közös nyelvet.

A második erioni évünk elmúltával egyre kevesebbnek tűnt az a pénz, amit a piacon kerestem. Szerettem volna rendes ruhát, valami emberibb szállást és tartalék vagyonkát, ha valami gond lenne. A többiek is így voltak ezzel, és szinte természetes volt, hogy apróbb-nagyobb tárgyak elcsenésével egészítsük ki a pénzünket. Jó mulatság volt egy-egy pár lábbelit leemelni a papucskészítő pultjáról, míg a többiek elterelték a figyelmét. A szegények között mindig találtunk vevőt ezekre a holmikra, még ha negyedáron is. Különösebb erkölcsi aggályaim nem voltak, hiszen a húgomra fordítottam a pénzt. Viszont titokban attól rettegtem, hogy ha elkapnak, a tolvajok büntetését mérik ki rám, és levágják a fél karomat.
És akkor sem írni, sem rajzolni nem fogok tudni…

Hamar kiderült, hogy Erion más részeihez hasonlóan a tolvajcéhek a dzsad negyedben sem szeretik a szabadúszókat. A Kapuőrök felfigyeltek ránk, így válaszút előtt találtuk magunkat: sápot fizetünk nekik vagy egyenesen a védőszárnyaik alá vesznek. A harmadik lehetőséget, a nyílt ellenszegülést azonnal elvetettük. Én nem akartam feladni a viszonylagos függetlenségemet, és valami sötét, áttekinthetetlen szervezet karjaiba futni, ahol mindennaposak a gyilkosságok az idétlen szertartások. Egy-ketten viszont kedvet kaptak ehhez, és ők lassanként elváltak tőlünk.

Hirtelenjében lapossá vált erszényünket valahogy föl kellett tölteni, és ehhez kapóra jött Nazim ötlete. Nazim apjának egy kis fűrésztelepe volt a Ghaim-csatorna partján, amely folyamatosan a csőd szélén tántorgott. Ennek egyik oka a faáru magas vámja volt, amivel a herceg igyekezett megakadályozni a környező hegyek letarolását. Tudtam Nazimról, hogy szívén viseli a családja boldogulását, de meglepődtem, amikor egy este diadalittas mosollyal állított be egy foltos és koszos papirusztekercset szorongatva. A közös nyelven írott tekercs vámmentességi engedély volt a hercegi raktárakba szállított rizsre, de már fél éve lejárt. Három pecsét és egy csomó aláírás volt rajta.
Nem kellett semmit mondania, láttam a szemében, hogy mit akar.
Kitartó nyomozás kezdődött: a legjobb ruhámban csellengtem a különféle hivatalokban, hogy hasonló papírhoz jussak, végül szemtelen módon egy írnok asztaláról sikerült elvennem több vágatlan lapot. Kiderült, hogy a rizsszállítmányokért nem ugyanaz az ember felelős, mint a fáért: újabb hajsza a szignójáért. Magam is meglepődtem a feladat bonyolultságán, de precízen akartam kivitelezni, ha már belevágtam. A szintén ügyes kezű Othman egyre tökéletesebb pecsétnyomókat faragott, én az írnok betűit igyekeztem begyakorolni, hiszen a pyar ábécében korántsem voltam olyan járatos.

Háromheti munkával elkészítettük a hamis engedélyt, és mondhatom, igen elégedetten szemléltük a kész művet. Két nappal később izgatottan vártuk Nazim apját az Ordani kapunál. A vastag törzsekkel megrakott négyökrös szekér lassan araszolt előre a vámra várakozók sorában, ahová máskor is be szokott állni. Legalább azzal ne keltene feltűnést, hogy rossz sort választ! Észbe kapott, lendületesen megindult a sorfal mellett, majd hanyag mozdulattal átadta az engedélyt az ott posztoló őrnek.
Nekünk a torkunkban dobogott a szívünk, ahogy az őr a papirost tanulmányozta. Hosszasan. Végül bólintott.
Ettől fogva mindennapos vendég voltam Naziméknál. A fűrésztelep bevétele rögtön megugrott, és a haszonból nekünk is jutott valamicske. Most már nem kellett minden rézgarast beosztani, jutott szórakozásra is. Persze nem takarékoskodtam, ahogy előre terveztem.

A piacon minden délelőtt feltűnt egy leány, aki ráérősen vásárolgatott, majd hordár vitte utána a kosarakat. Csak az arca látszott a kendő alatt, fekete őzikeszeme és egy-egy homlokába hulló hullámos hajtincse. Könnyedén lebegve járt a piac köve fölött, legalábbis én így láttam.
A lányokat minálunk féltve őrzik a kíváncsi tekintetektől, idegen férfi az apa engedélye nélkül még szóba sem elegyedhet velük a házasság előtt. Nem számított, minél többet kellett tudnom a lányról! Hazafelé követtem őket egészen mázas csempével díszített emeletes házukig. Később láttam a hordárt kijönni, akiről nyilvánvaló volt, hogy a házhoz tartozik. Mint ahogy az is, hogy sodorlevélszívó, és alighanem súlyosan függő. Keze remegett, és igen sűrűn köpködött. Köztudott, hogy ez a szer amellett, hogy igen férfias megjelenést kölcsönöz lila füstjével, a lakatot is leoldja az emberek nyelvéről.

Legközelebb gondosan fölszerelkezve vártam a hordárt, aki szemlátomást ki volt éhezve. Hanyag mosollyal pöfékeltem (de csak óvatosan, nehogy én kábuljak el), és tenyerembe szórtam némi levélmorzsalékot. Parancsolsz? Látásból ismerhetett, mint piaci írnokot, de egyszerű lény lévén nem fogott gyanút. Meghökkent, de elfogadta. Ahogy a szer hatni kezdett, részletesen kifaggattam a házról és a kisasszonyról. Lelkére kötöttem, nehogy egy szót elkottyantson, mert akkor nincsen utánpótlás… Egy rajzot bíztam rá, hogy adja oda Aisának. Őt ábrázolta, és emlékezetből rajzoltam.
Amikor Aisa legközelebb a piacon járt, igézően villant rám a tekintete. Ezt bíztatásnak vettem. Másnap odajött hozzám, és megkérdezte, megírnék-e neki egy levelet. Hogyne, mondtam zavartan. Lediktált egy nekem szóló levelet…majd ruhája ráncaiból elővett egy apró, vörös virágot, és a fezemre tűzte. Aztán egy szó nélkül elsietett, csak egy könnyű illatfelhő maradt utána.

Ezután nem volt megállás. Minden alkalommal többet időzött nálam, és az így lopott tízpercekben beszélgettünk. Aisát keményen fogták otthon, apja éppen szépsége miatt vigyázott rá. Óvatosnak kellett lennünk, mert itt bárki láthatott minket. Merész ötlet fogant meg bennem: meglátogatom este a házukban. Egyedül. A hordár (aki egyébként amolyan mindenes szolga volt, és Badurnak hívták) majd őrt áll, és figyelmeztet, ha baj van.
Éjközépkor halkan végigosontam a tetőkön, majd lemásztam a házuk kerengőjére. Aisa ott várt könnyű hálóköntösben, átölelt, és bevezetett a szobába…Senki nem vett észre semmit, Badur gondosan őrködött.
Ez többször megismétlődött, aztán már nem számoltam az alkalmakat. A tizenöt éves Aisa vakmerő volt, ösztönösen találékony szerető, és folyton új ötletekkel állt elő. Kitalálta, hogy szeretkezzünk a fürdőben. Ez ugyan nekem is megfordult a fejemben, viszont a fürdő a földszinten volt. Túl veszélyesnek éreztem.
Barátaim eleinte csak annyit vettek észre, hogy kevesebbet vagyok velük. Amikor kiderült, hogy nő van a dologban, igyekeztek kifaggatni, de nem árultam el, hol lakik Aisa. Talán hogy megőrizzem a titkot kettőnknek? Elég nagy tételben rendeltem sodorlevelet, így Badurnak sem lehetett oka panaszra. Amikor elfogyott, azzal nyugtatgattam, hogy hamarosan hozok, de valami átok folytán sehol nem tudtam hozzájutni.

Ekkortájt kezdett zavarni arcszőrzetem állapota, de egyetlen kencefice és bájital sem segített.
Csúf, esős éjszaka volt, amikor végül leosontunk Aisával a fürdőházba. Jól is esett elnyújtózni a meleg vízben. Egymást átölelve feküdtünk, amikor közeledő léptek hallatszottak. Megfagyott a vér az ereimben, mert Badurt és egy másik férfit hallottam beszélgetni.Felpattantam, felkaptam a nadrágomat, a késemet markolva elrejtőztem az árnyékok között. A fürdőnek nem volt megmászható ablaka. Szerelmem törülközőt terített magára, és igyekezett természetesen viselkedni.
A kivágódó ajtóban Aisa apja állt, egyik kezében lámpás, a másikban jatagán. Artkulálatlan hangon üvöltött, és olyan pofont adott a lányának, hogy az hanyattesett. Háta mögött Badur állt, aki szánakozva nézte Aisát.

Belépett, és a lámpással körbevilágított. Mielőtt rámvetült volna a fény, egyetlen lendületes ugrással vetődtem el mellette, és félrelöktem Badurt. Éreztem, ahogy kardcsapás szele borzolja végig a hátamat. Egy tigrisbukfencet követően rohanni kezdtem fölfelé, hogy a tetőkön át meneküljek. (A kapu nyilván be volt zárva). Nem tudtak utolérni, és sikerült fölmásznom a tetőre. A csúszós cserepeken egyensúlyoztam, amikor egy váratlan ütés leterített. Hátranyúltam, és egy nyílvessző szárát tapintottam ki. Éreztem, hogy patakzik a vérem. Kínkeservesen fölmásztam a tető gerincéig, egy üvöltés kíséretében kirántottam a vesszőt, majd a tetőn botladozva próbáltam távolabb kerülni a háztól. Kezemre játszott, hogy üldözőimnél jobban ismertem a dzsad negyed útvesztőjét. Ám minden lépésnél egyre gyengültem, a látásom elhomályosult. Megbotlottam valami kiálló kőben, és orra buktam – a semmibe.

Vetett ágyban tértem magamhoz, hogy ismét öntudatlanságba zuhanjak. Hosszú hetek alatt épültem föl annyira, hogy kérdéseket tehessek föl. Kiderült, hogy egy öreg bölcs, Fáhíd sejk házában vagyok, aki ismert személyiség a dzsad kolóniában. Okkultista és csillagfejtő hírében állt, azt mondták róla, hogy az emberek lelkébe lát. Engem is kifaggatott – hazudni nem mertem neki, legfeljebb elhallgatni ezt-azt – és őszintén meglepődött, amikor a gyerekkoromról meséltem neki.
Megüzentem Sazának, hogy élek, és amint tudok, elmegyek érte. Nagyon aggódott értem, és heves sírásban tört ki, amikor meglátott.
Fáhíd sejk azt mondta, maradjak nála, gondoskodik rólam és tanítani fog. Eleinte boldog voltam, hiszen felidéződtek bennem a régi emlékeim, de be kellett látnom, hogy már máshogy gondolkodom, nem tudnék visszaszokni a könyvek közé. Idegenül éreztem magam az egész házban, és a jólét dacára is a távozáson törtem a fejemet.
Amint felépültem, felkerestem Nazimékat is. Döbbenten fogadtak, főleg, amikor mutattam a hegeket és a kicsit csálén összeforrt bal karomat. Részletesen elmeséltem nekik az egész történetet – ezek után mit tartottam volna titokban?
A piacra nem mehettem vissza írnoknak, hiszen Aisa apja megtalálna, és biztosan véremet venné. Találkoztam Badurral, aki elfordította a fejét, amikor meglátott. Aisát állítólag vidékre vitték, és elzárva tartják, de kitartó munkával sem sikerült kiderítenem semmit. Hol lehet?

A szerelmi kalandok elég sokba kerültek, úgyhogy kiürült a pénzesdobozka. A Naziméktól kapott járandóság megszűnt, mert apja megbetegedett, és az ő gyógyíttatására kell a pénz. Kezdtek összecsapni a fejem fölött a hullámok. Már kölcsön kellett kérnem, hogy kifizethessem a lakbért – amire eddig sosem volt példa, és erre büszke voltam.
Amúgy sem akartam Fahúd sejknél maradni, ezért két napja összecsomagoltam néhány szép kódexét, hogy elvigyem Obed Zahattishoz, a „vajákosok gyöngyéhez”. Egész kis vagyont adott értük, hatvan ezüstöt. Írtam egy búcsúlevelet, amiben százszorosan is bocsánatot kértem, de…
De. Valamiből meg kell élni, nem igaz?”


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához