LFG.HU

tapsi
ismertetőCimkek

Ha Adrian Mole még furcsább lenne és walesi (persze lehet, hogy elég lenne, ha walesi lenne, és az már maga után vonná a furcsaságot), ez a film róla szólna, így azonban Oliver Tate néven szembesülhetünk vele, hogy a walesi kamaszfiúk élete már a nyolcvanas években sem volt fenékig tejföl. Sőt, még csak fenékig fish & chips sem, azok az ételek pedig, amiket néha a kamera előtt kevergetnek, egyszerre negálják Jamie Oliver és Gordon Ramsay teljes életművét, és igazolják, hogy a brit konyhaművészet mégis önálló horrorfilmet érdemelne.

Az új szomszédnak biztos van csakra-porszívója is

Nem ezt, egy másikat. Ez a film a maga szórakoztatóan nyomasztó módján ugyanis a walesi élet egy olyan részletéről szól, ami alighanem még a konyhájuknál is ijesztőbb: a kamaszkorról.

Érdekes és nagyon hangulatos a film, de lassú tempója ellenére a nosztalgikusnak valami egészen szöges ellentéte. Persze nehéz szétválasztani, hogy mi az, amit azért néztem benne feszengve, mert ó jaj, kamasznak lenni így tényleg rettenetes, mi az, amit azért, mert ezek a britek teljesen hülyék (a bullying nemes hagyományáról pedig leszokhattak volna az elmúlt évszázadban; nyilván a magyar iskolákban is előfordul, hogy megalázzák a gyengébbeket, de nincs olyan szervesen és kötelezően beépítve a rendszerbe, mint ezeknél), és mi az, ami csak olyan fájóan nyolcvanas évek volt, hogy ahhoz ott kellett lenni annak idején abban az évtizedben, hogy igazán megüsse az embert.

A tigrisfej mintás nyomott pulóver. A frizurák. A frizurák!
Persze Oliver Tate nem az az ember, akit különösebben félteni kéne, valahol a hierarchia alsó közepén tanyázik, néha megtapos pár nála szerencsétlenebbet, néha őt tapossák meg, de egyszerűen annyira furcsa kölyök, hogy szerintem egy kicsit a többiek is félnek tőle. Az a típus, aki van, van, aztán egy szép nap a golyóstollával lemészárol mindenkit az iskolaépületben. Viszonylag hamar találkozunk a szüleivel, és onnantól kezdve az is sejthető, miért lett ilyen – hogy ez most genetika vagy neveltetés, az lényegtelen, de hát kárhoztassa valaki más Oliver anyját, amiért flörtölni kezd az új szomszéddal.

Aki ráadásul a kamaszkori, nagy szerelme, akitől Oliver apja szerette el, amikor az idősb Tate még fiatal volt, látott a depressziótól, és néha hajlandó volt mosolyogni is.

Oliver persze elég más megvilágításban látja a helyzetet, és amellett, hogy miként is szerezze meg tulajdon kamaszkori, nagy szerelmét, az is erősen foglalkoztatja, hogyan akadályozhatja meg, hogy az anyja itt mindenféle kalandokba keveredjen. A döbbenetes frizurájú, aura-látó misztikussal, akivé kamaszkori szerelme nemesedett, de aki még így is elviselhetőbbnek tűnik, mint a filmben nagyjából bárki más – igaz, ezzel nem került túl magasra az a léc.

Tate apuka XIX. századi orosz irodalmárnak tűnik, de XX. századi brit oceanológus

Ahogy a családi szál, úgy Oliver kamaszkori, nagy szerelme is elég fanyarul van ábrázolva. Bár a lány, Jordana is egy kis szörnyeteg, Oliver nagyjából minden rossz vonását kihangsúlyozza ezen a szálon – és ezzel együtt tud bele annyi öniróniát csempészni, hogy ugyan kicsit tarkón csapdosnám egy szeneslapáttal, de nem tudtam teljesen meggyűlölni. Végig az az érzésem volt, hogy rettenet, amit csinál, de nem gonosz, hanem egyszerűen ennyire… alkalmatlan.

És persze kamaszkorunkban valamennyire mind alkalmatlanok vagyunk. Ha annyira nem is, mint Oliver Tate, hála a magasságosnak.

A film nem a történet(ek)re épít, hanem a szereplőkre, az életkorra, a korszakra, a világra. Nem egy akciódús, pörgős darab, inkább a még józan és fanyar művészfilmek közé tartozik. Szerencsére nem zavaróan modoros, ezzel együtt (vagy ennek ellenére) nem egy habkönnyű darab. Máshogy hozza vissza a kamaszkort, mint a hasonló korszakban, alig fiatalabb szereplőkről szóló Szuper8 tette, itt nincs hősiesség, megdicsőülés és szabadulás, csak valami esetlen és zavart kilátástalanság – de talán épp ezért igazabb.

Mert ha többnyire nem is voltunk olyan alkalmatlanok, mint Oliver Tate, azért azt hiszem, valamennyire mind tudunk azonosulni vele. Ha mással nem, hát az értetlenségével. Mert kamaszként nehéz felfogni, hogy az élet tényleg ilyen – de nem nagyon tehet mást az ember, mint hogy kezd beleszokni a dologba.

Oliver és Jordana: kamaszszerelem, nem lányregénybe való


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához