LFG.HU

tapsi
ismertetőCimkek

Azzal a vallomással kezdeném, hogy semmi kifogásom a közepes filmek ellen, én azért járok moziba, hogy valami nagyon hangos és nagyon villogó szép tisztára csiszolja az agyamat, magvas gondolatokat máshonnan vételezek. Néha még a közepesnél gyengébb filmekkel sincs bajom, én vagyok az a néző, akinek például tetszett a Thor és a Conan is (szép szál, izmos daliákért cserébe hajlandó vagyok elnézni kisebb dramaturgiai hiányosságokat, meg lássuk be, a Conan film olyan mélyen nyitott, hogy ahhoz képest a vége csak jó lehetett). Hisztérikus rohamot kizárólag azzal lehet kiváltani belőlem, ha egy film elszántan Nagy Igazságokat akar mondani, amitől majd én okosabb, bölcsebb és jobb ember leszek. Általában csak dühösebb.

Ha nekem kéne húszcentis tűsarkakon futnom, én is ilyen arcot vágnék…

A Lopott idő a közepes filmek iskolapéldája. Meg lehet nézni, nem okoz hosszan tartó, fizikai fájdalmat, foltokban egész szórakoztató, és van benne Nouvelle Vague, ami már önmagában pompás. Valószínűleg három hónap múlva már a címét sem fogom tudni, csak valami „bankrendszer ellenes Timberlake film” dereng – esetleg az, hogy milyen elvetemült perverz egybeesés, hogy épp a görög egybeszakadásra sikerült elkészülniük vele. Az elmúlt időszak hasonló, fantasztikus-disztópikus, nagy hollywoodi tömegfilmjeihez tájolva azt mondanám, a Surrogates-nél jobb (hajszállal), a Sorsügynökséghez képest akciófilm, de azért nem véletlenül nem Jason Statham a főszereplője, nem rúgnak benne szét mindent. Pedig lehet, hogy jobb lenne.

A történet és a világ alapját adó elképzelés, hogy az emberek a huszonötödik születésnapjukon abbahagyják az öregedést, viszont onnantól kezdve az idejük átalakul pénzzé, annyira idegtépően blőd, hogy kész szerencse, hogy nem is próbálják megmagyarázni. El kell fogadni, ez van, kész – az sem baj, hogy ennek a következményeit a szerző láthatóan csak annyira gondolta át, hogy akkor a szegény ember fut, meg makkos cipőt hord, nem térdig érő Martenst (mert azt értékes percekig tart befűzni; bár ennek ellentmond, hogy a szerény fizetésen tartott időrendészek láthatóan gót ünneplőben jártak, magasszárú bakanccsal, ahogy azt kell). Nem kell itt gondolkozni, ez itt egy allegória, kérem, ennyi, fogadjuk el.

Allegóriaföldje gettójában sanyarú az élet, minden áldott nap emelik az árakat, lassan már félórába kerül húsz perc, az emberek ott roskadnak össze, ahol lejár az idejük. Abban is csak csendben reménykedem, hogy van valami jól fizetett temetkezési őrjárat a környéken, mert a hullák tényleg az utcán hevernek, és senkinek nincs ideje eltakarítani őket. Hősünk, Will Salas gürcöl és szenved, ám egy nap megmenti egy furcsa fickó életét. Harry Harrington időmilliárdos, de belefáradt az életbe, és lejött a gettóba, hátha még egyszer legalább kurvázhat egy jót, mielőtt valami gengszter lenyúlja az életét, és meghalhat végre. Will mentőakciója után azonban rájön, hogy ennél többet is kezdhet az idejével – és Will másnap reggel arra ébred, hogy a szokásos huszonpár óra helyett van egy évszázada, meg a fél időrendőrség a nyomában.

Innentől aztán elszabadul benne a futurisztikus akció-Robin Hood, és teljes mellszélességgel kiáll úgy a Jó Ügyért, ahogy nem kéne, például azért az elég közérthető, hogy a „kiraboljuk a bankot és szétosztjuk a pénzt” elképzelés miért nem életképes, ugye? Ellopni egymillió évet laza; de ez egy egymilliós közösségnél pl. csak fejenként egy évig oldja meg a problémát, utána meg mehet mindenki vissza a bányába. Nem egy hosszú távú megoldás, de legalább rossz. Persze én öreg vagyok és cinikus, és egyébként is kedvelem Cillian Murphy-t, nem csoda, hogy az ő időrendőrével értettem egyet. SPOILER /Mellesleg az ő sorsa eléggé jól példázza, hogy milyen nagy átgondolatlanságok voltak ebben a koncepcióban, legközelebb valami akciófilmben abba hal majd bele a főgonosz, hogy elfelejtett levegőt venni? Istenem./ SPOILER

Bankrendszer és időrendészet viszonyában elég ostoba ötletnek tartom, hogy a főrohadék főbankár és percuzsorás társulata épp Weis kellett, hogy legyen, ez így ízléstelen, ha valaki mindenképp épp ennek az összeesküvés-elméletnek akar hangot adni, ne sunnyogjon ilyen áthallásokkal, vállalja fel, mint Mel Gibson. Mondjuk ettől legalább kicsit pikáns lesz, hogy az időrendészek öltözködésében pedig decens adag nemzetiszocializmus található, nincs is jobb, mint amikor a náci fegyveresek vigyáznak a zsidó bankárokra, komolyan, még egy zászlós bajszú szakember kellett volna, vagy pillanat, ebben a filmben most a komenyistáknak van igaza? Katyvasz.

Justin Timberlake a filmben színtelen-szagtalan, felejthető, de legalább nem is zavaró, viszont szegény női főszereplő nem nagyon tud mit kezdeni a helyzetével. Lássuk be, Amanda Seyfried színészi eszközei kimerülnek abban, hogy egy tengeri fürdő után is tökéletes a haja, és amúgy bájosan olyan, mint egy macska – nagy, zöld szeme van, és a feje a teste legszélesebb pontja. A női szereplők közül egyedül Olivia Wilde rendelkezik vállal és csípővel, pedig nem hittem volna, hogy egyszer még valahol ő lesz a legszélesebb. A milliomoslány apját alakító Vincent Kartheiser viszont ügyesen játssza magát idősebbnek a látszólagos koránál – elkerülhetetlen, de kicsit idétlen, hogy a húszas-harmincas évek manírjait kell használnia ahhoz, hogy érezhető legyen a kontraszt, márpedig annyira nyilván nem öreg ő sem.

A film nagy hibája, hogy ha valaki nem gondol bele, akkor marad egy idegesítően szájbarágós, tarthatatlan mondanivalójú lufi – a bankrablás igazából nem megoldás a társadalmi igazságtalanságra – ha viszont valaki elkezd gondolkozni rajta, egyre nagyobb hülyeségnek tűnnek az apró részletek is. (Miért soványabbak a gazdagok a szegényeknél, ha nem öregszik a testük, és nekik nem kell mindig futniuk? Miért csak gombokkal, miért nem tohonya nagy hájakkal mutatják, hogy ők megengedhetik maguknak a tespedést? Miért nem találtak ki valami olyan kapcsolót, ami a kivételezettek esetében megakadályozza, hogy lenullázódjon az idejük? Hogy lehet, hogy már a gazdagok között is kihaltak azok, akik huszonhat – huszonöt plusz az alaptőke egy év – fölött voltak, amikor feltalálták az időkereskedést? A huszonhat fölöttiek automatikusan meghaltak? De akkor ki kutatta ki ezt az egészet? Vagy az idősebbek visszafiatalodtak? Azt is lehet?)

Az ordító hibák ellenére a Lopott idő nem egy fájdalmas film, csak a fölöslegességig közepes. Meg lehet nézni, nem okoz mélységes lelki törést, van benne pár izgalmas jelenet és Nouvelle Vague is, de sokat – vagy bármit – várni tőle egyáltalán nem érdemes.

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához