LFG.HU

naheha
Események

Géza fejedelem a feltételezések szerint 997 február 1-én halt meg.

Géza apja Taksony, Árpád unokája volt, anyja besenyő (vagy kazár) származású lehetett. Születésének, uralkodásának valamint halálának pontos időpontja ismeretlen, a fennmaradt források is inkább feltételezésekbe és találgatásokba bocsátkoznak ezekkel kapcsolatban.

Amikor Géza 970 körül hatalomra került, időben felismerte azt, hogy a magyaroknak idomulniuk kell az európai környezethez, ha jövőt akarnak a kontinens közepén. Nyilvánvalóvá vált előtte, hogy Európa sanyargatása zsákutcába vagy tragédiába viszi az országot. A két európai nagyhatalom /a Német-Római és a Bizánci/ szövetsége harapófogóba fogta Magyarországot.

Géza küldöttséget menesztett az I. Ottó által összehívott birodalmi gyűlésbe, hogy békét ajánljon és térítő papokat kérjen. Géza mindkettőt megkapta. Ezek után ötezer magyart, Gézát és udvarát keresztelték meg a térítők. Ezzel a tettével meg is fordította az ország sorsát, biztosította keletről jött népe jövőjét.

Géza számára szintén egyértelművé vált, hogy a régi katonai elit, mely hadizsákmánnyal és adóval látta el az országot, egyben kockáztatta annak létét is. Ezért inkább a földművelő lakosságban látta meg a jövőt, akárcsak a szomszédos európai országokban tették ezt az ottani uralkodók. Voltak azonban, akik ellenálltak törekvéseinek, de velük kegyetlenül leszámolt. Géza fejedelem, korában páratlan módon, kerülte a háborúskodást. A következetes békepolitikát a szükségszerűség kényszerítette ki. A belső harcok és a kereszténység terjesztése nem engedte meg a külső háborúkat, nem lehetett egyszerre kifelé és befelé is küzdeni. Uralkodása idejében nem indított sem támadó, sem bosszúálló hadjáratot, sőt a béke érdekében még bizonyos határterületek feladását is vállalta. Emellett a középkori hagyományoknak megfelelően dinasztikus házasságokkal igyekezett a békét megszilárdítani.

Géza, még ha nem is volt meggyőződéses keresztény, jól gondolta, hogy az egyházi szervezet fontos előfeltétele az európai állami szervezet megteremtésének, és az európai műveltségnek . Pontosan ezért nevelte hithű kereszténnyé fiát, aki a keresztségben az István nevet kapta. A központosító törekvések között létkérdés volt még a katonai szervezet kiépítése, amiben Gézának két nagy érdeme volt. Valószínűleg már uralkodása első felében sikerült elérnie, hogy csak ő és feltétlen hívei rendelkeztek katonai kísérettel. A másik pozitívum az volt, hogy a hadsereg fenntartásáról belső erőforrásokból gondoskodott, a zsákmányszerző kalandozások megszűnte tehát nem gyengítette meg a fejedelmi hatalmat.

A sikerek ellenére megmaradt Gézának az utódlás gondja. Mihály csupán elméleti jelölt lehetett, mert valószínűleg Géza halálakor már nem volt az élők sorában. A másik jelölt Koppány volt, aki Géza unokatestvéreként pályázott a fejedelmi székre. Vajk születésével azonban apja a másik öröklési rend alapján őt szerette volna utódjává tenni. Ezt nevezzük primogenitúrának, vagyis elsőszülöttségi jognak. Az összeütközés Géza halála után, István fejedelemmé választásakor robbant ki. Mikor Géza 997-ben elhunyt, fia feladata maradt a területen az „európai intézményrendszer” kialakítása.

Linkek:

Könyvek:

 

Könyves Kálmán 1116. február 3-án halt meg.

Könyves Kálmán alakja a történetírásban általában háttérbe szorult Szent László mögött. Mindez több dolognak volt köszönhető. Már a Magyar Krónika sem festett róla túlságosan hízelgő képet: „Testalkatára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, félvak, púpos, sánta és dadogó…” A testi hitványságról írottakat nem lehet eldönteni, de a gonoszságáról írottak egészen biztosan annak köszönhetőek, hogy – a nagy ellenség – az Álmos-ág történetírói jellemezték, értékelték át Kálmán uralkodását. A korabeli külföldi források is inkább azt igazolják, hogy Könyves Kálmán az akkori Európa egyik legműveltebb uralkodója volt.

A Szent László idejében megkezdett déli hódítást Kálmán is folytatta. Trónra kerülésekor Álmosnak – aki Horvátország királyaként igyekezett önálló külpolitikát folytatni – inkább átadta a dukátust, 1102-ben pedig Horvátország királyává koronáztatta magát. Kálmán idejében kezdődött meg a több évszázados küzdelem Dalmácia birtoklásáért, hiszen a pápával való kapcsolattartáshoz szükség volt a tengerparti területekre. Lakossága hajózással és kereskedelemmel foglalkozott, és a terület kulturális szintje a szomszédos részekhez képest igen magas volt. Dalmáciát Bizánc uralta, de az ezredforduló óta egyre inkább Velence kezébe került az ellenőrzése. Kálmán már a 11. század végén hangoztatta fenntartásait ezzel kapcsolatban, de fegyveres összetűzésre egy ideig még nem került sor. A 12. század elején azonban a magyar királynak sikerült Bizánc támogatását megnyernie, mert 1104-ben a bizánci császár Szent László lányát, Piroskát vette feleségül. A házassági szövetség létrejötte után, 1105-ben Kálmán ostrom alá vette Zárát. A város védekezett, de mikor a király megígérte, hogy kivételes helyzetet biztosít neki, kitárta kapuit. Ezután a többi város is harc nélkül elismerte Kálmánt uralkodónak, sőt a következő évben a környező szigetvilág is behódolt. 1106-ban a pápa is elismerte a magyar királyokat Dalmácia és Horvátország urainak. A két tartományt összetartozónak tekintették, és Tengermelléknek nevezték egészen a 13. század végéig. Bár a területek az uralkodók címei között ezentúl mindig szerepeltek, mégsem olvasztották be őket. Élükre magas rangú királyi helytartó bán került.

Kálmán folytatta a László-féle gazdaságpolitikát, sőt tovább növelte a királyi jövedelmeket. Már uralkodása kezdetén megnyirbálta az egyház „fölösleges” jövedelemforrásait. A kereskedelem vámjait megduplázta. Az adózáson annyit módosított, hogy a szabadok dénárjait (8 dénár évente) csak a nem katonáskodóknak kellett fizetniük, a lovasok adóját négy dénárra csökkentette. Bevezette a kisebb értékű pénzeket, amivel a pénzrontást szerette volna megakadályozni. Ezzel az intézkedésével tulajdonképpen elindítójává vált a 12. századi aprópénz-korszaknak. A stabil gazdasági háttér megerősítette a királyi hatalmat, és az adókedvezményével Kálmán kibővítette a katonáskodó réteg létszámát is. Az ő uralkodása alatt változások történtek a főhivatalokban is. A bánok hatásköre kiterjedt az egész Tengermellékre, s a vajda is egész Erdély vezetőjévé vált. 1107-ben megszüntette a dukátus intézményét, s ezzel eltűnt a második udvartartás.

Könyves Kálmán legnagyobb gondja a testvérével, Álmossal való viszonya volt. A két testvér alapvetően különbözött. Kálmán nyugodt, megfontolt, nem igazán tetszetős külsejű ember volt, Álmos viszont harcias, kalandvágyó, nyugtalan természet, aki jobban megfelelt a hagyományos királyeszménynek. (Ráadásul László is őt jelölte először a trónra.) A konfliktus Kálmán uralkodásának utolsó évtizedében vált súlyossá. A király belső ellenzéke többször is felbujtotta Álmost a hatalom átvételére, emellett a herceg külső támogatók után is nézett. Kálmán többször is megbocsátott öccsének, de 1113-ban, mikor Álmos ismét készült fellázadni, Kálmán megelőzte az eseményeket. A királyi tanáccsal egyetértésben úgy döntött, hogy öccsét és annak kisfiát megvakítják. Ezzel lezártnak tekintették az Álmos kérdést, mivel úgy érezték, most már uralkodóként nem jöhet számításba. Kálmán a fiát, Istvánt jelölte ki utódjául (őt már 1105-ben megkoronázták). A fiú a horvát királyságot és Dalmáciát kapta meg.

Élete utolsó éveiben Kálmán egyre visszavonultabban élt, és a vallásosságban keresett vigaszt. Ebben nyilvánvalóan közrejátszott az Álmossal való konfliktusa, szerencsétlen második házassága és egyre súlyosbodó betegsége is. Halála előtt még felszólította az előkelőket fia támogatására. 1116. február 3-án hunyt el, s Székesfehérvárott helyezték örök nyugalomra.

Linkek:

Könyv:

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához