LFG.HU
naheha
Események

Luxemburgi Zsigmond hatalomra jutása és Kis Károly (Durazzói Károly) 1368. február 7-i  merényletének összefüggése

Luxemburgi Zsigmond hatalomhoz vezető útja meglehetősen rögösnek bizonyult. A Prágában nevelkedett, klasszikus műveltséget szerző, sok nyelvet beszélő, jó megjelenésű, Nagy Sándorért rajongó ifjú 1385-ben, 17 évesen érkezett Magyarországra, hogy feleségül vegye Nagy Lajos lányát, Máriát. Ekkor még nemigen sejtette, hogy valóságos darázsfészekbe csöppen. Nagy Lajos utódlásának kérdésében ugyanis a magyar „közvélemény” teljes mértékben megosztott volt.

Erzsébet, az anyakirályné Orléans hercegét, a francia király öccsét látta volna szívesen a trónon, s ebben támogatta őt Garai Miklós nádor is. A Lackfiak és a Szécsiek befolyásos családjai Zsigmondot segítették, a délvidéki Horvátiak pedig Durazzói (Kis) Károlyt, az Anjou-ház utolsó tagját próbálták trónra emelni. Ezek a pártok elég világosan jelezték, hogy Lajos halála után mennyire megváltoztak az ország hatalmi viszonyai, s hogy Erzsébet önkényeskedései milyen következményekkel járnak.

A szerencse Károlynak kedvezett: 1385 végén Budára érkezett, s Zsigmond elmenekülése után megkoronáztatta magát. Sikerét azonban nem sokáig élvezhette, mert alig negyven napi uralkodás után 1386. február 7-én Garai és a két királyné hívei merényletet követtek el ellene.

Az alábbi írást  Thúroczy János Magyarok krónikája című alkotása ihlette:

A merénylet végrehajtásával Forgách Balázs nevű főúr, a királyné főpohárnokmestere volt megbízva. Február 7-én reggel kilenc órakor Mária és Erzsébet királyné a megbeszélés szerint hívatták Kis Károlyt, aki gyanútlanul megjelent a királynők udvarában, s mintha valami igen fontos megbeszélni valójuk lett volna, visszavonultak vele a belső terembe. A királynők környezetében ott voltak : Garai Miklós, Forgách Balázs, Alsáni Bálint bíboros, Bebek György és Imre, s mások, akik, mialatt Kis Károly a királynőkkel tanácskozott, a külső teremben tartózkodtak. Tíz óra körül járhatott az idő, mikor Forgách Balázs belépett a belső terembe és egyenesen a királynők felé tartott, mintha rendkívül fontos közlendője lenne. Kis Károly zavartalanul folytatta tovább a beszélgetést, de közben Forgách egészen a közelébe jutott. Bő köpönyege alól előkapta elrejtett fegyverét, egy akkor divatos rövid kardot és teljes erejével többször a királyra sújtott.

Az egyik vágás olyan erős volt, hogy Károly koponyáját egészen a bal szeméig behasította.  Ezenkívül még két vágás érte a királyt, egyik az arcán, másik a fején. Erzsébet és Mária királynők a vér láttára  elmenekültek. A király és a királynők emberei azonban gyorsan berohantak a terembe és egymásra támadtak. Nagy dulakodás alakult ki közöttük, és az összecsapásban többen megsebesültek. Forgách Balázs olyan súlyos sebeket kapott, hogy még három hét múlva is élet-halál között lebegett.

Hogy a merényletet Erzsébet királyné és leghűbb embere, Garai Miklós készítették elő, senki előtt sem volt kétséges. Egy akkori verstöredék, amely Kis Károly megöléséről fennmaradt, szintén Forgách Balázst tünteti fel a merénylet végrehajtójául, és Erzsébet királynét fölbujtóul. Forgách megfelelt megbízatásának, de amiként később kiderült, Kis Károlyt mégsem volt képes azonnal megölni, bár igen súlyos sebeket ejtett rajta. Károly a sérülések folytán bal szemét is elveszítette. Károlyt eszméletlen állapotban otthagyták éjszakáig a szobában, s ekkor Erzsébet királyné Károlyt is, embereit is börtönbe vettette.

Miután a merénylet megtörtént, a királynők hívei az olaszokat megkergették, s Garai Miklóssal élükön tüntetve járták be Buda utcáit, Mária királynőt éltetve. Ezalatt a Károly párthíveinek is tudomására jutott a merénylet, s Csáktornyai István vajda és Horváti János horvát bán fegyveres csapataik kíséretében vonultak végig az utcákon és harsányan kiáltozták : “Éljen Károly király! Halál a királynőkre!” A február hetedikéről nyolcadikára virradó éjszakát fegyverben töltötték, de már reggel, mikor látták, hogy a királyné pártja megerősödött, és Kis Károly nem nyerte vissza szabadságát, sietve menekültek Bosznia felé, hogy Tvartko lázadó fejedelemnél keressenek menedéket. Kis Károly az orvosok ápolása következtében lassanként annyira helyrejött, hogy képes volt kisebb sétákat végezni. Ezután Károly azt az engedelmet kérte a királynőktől, hogy Visegrádra mehessen és ott gyógyíthassa magát. Még Erzsébet királyné is elkísérte ide és orvosokat rendelt számára, akik olyan gyógyszerekkel kezelték, hogy napokon át, amit evett, mindent kihányt. Végre február 24-én, a merénylet után tizenkét nappal, nagy szenvedések között meghalt.

Halála okául a krónikák több verziót emlegetnek. Egyik szerint Károlyt méreggel veszejtették el, mások szerint a börtönben megölték. Bármelyik igaz lehet, de az bizonyos, hogy a Forgách Balázs által ejtett sebek olyan súlyosak voltak, hogyha a mérgezés vagy az újabb merénylet közbe nem jön, napok múlva szintén előidézték volna halálát. Károllyal még halála után is mostohán bántak el ellenségei.

Miután VI. Orbán pápa 1385-ben egyházi átokkal sújtotta őt, most, hogy nem volt életben, alkalmazták rajta az egyházi átokkal sújtottak büntetését s holttestét a börtönben temetetlenül hagyták. Csak 1390-ben, IX. Bonifác pápa engedelméből adták meg hamvainak a végtisztességet, s egyházi szertartás mellett ekkor temették el a visegrádi kolostor egyik kriptájában.

A merénylet hírére a Délvidék fellázadt, s a Horvátiak Károly fiát, Nápolyi Lászlót ismerték el uruknak. Erzsébet és Mária rosszul mérte fel a helyzetet, és személyesen próbálták a Délvidéket lecsillapítani, ám 1387-ben elfogták őket, a velük lévő Garait megölték, az anyakirálynét pedig Horváti János parancsára megfojtották. Az uralkodó nélkül maradt ország főurai, a bárók a Lackfiak vezetésével szövetséget, ún. ligát kötöttek, mely kezébe vette az irányítást, s 1387-ben Zsigmondot királlyá koronáztatta.

Zsigmond a bárók akaratából lett király, s ennek óriási ára volt: Lackfi Istvánt nádorrá kellett választatnia, a többieket pedig jelentős birtokokkal megjutalmaznia. A nagy adományozási lázban a királyi birtokállomány fele elfogyott, a Károly Róbert óta megszokott jövedelmek vészesen megcsappantak, az ország birtokstruktúrája átalakult, s a király a bárók „foglya” lett.

Kis érdekesség:

A merényletet, és az azutáni eseményeket Lorenzo de Monaci verses krónikájából is ismerhetjük. A palotát jól ismerő velencei történetíró leírásából hallunk először az Anjou-kori királyi vár falairól, tornyairól, lakóhelyiségeiről, termeiről.

“A csevegő Erzsébetnek közelében, figyelve

Ült a király. Eközben a nap nyugalomra közelgett.

Most Gara fél szemmel hunyoríta Balázsra, ki ott állt

S elvállalta merészen a nagy terv teljesítését.

A megadott jel után a gyanútlan fejedelem ellen

Villogtatja piros kardját: megijedve a vastól,

Hátra hajolt s arcával visszatekintve, amint volt,

Elkerülé a csapást? hol homlokig ér a halánték,

És szemet ér a szemöldök: a bősz kardlap behatol, nagy

Vágást ejtve; felugrik, a jajt elnyomva vitézül.

Amint új sebet óhajt ejteni rajta, – a bán nagy

Lármával s kihúzott karddal gátolta meg abban.

Eközben kiszökött s hálótermébe vonult el

Károly nagybetegen s nyomait vérrel jelölé meg.

magyar őrizet veszi vissza a várat,

S a hálókamrának az ajtaját beszakítván

Elfogják a királyt s foglyul a toronyba rekesztik.

Hejha, a szerencse minő diadalt nyer az emberiségen!

Most a királynak börtöne egy torony, ahol imént még

Hogy hatalom vele része, saját őrsége vigyázott.

Őrizetre Visegrádnak várába helyezték

A fejedelmet: míg sebeit gyógyítva hívé, hogy

Megmenekül, a szegény, ím, kénytelen összeszorított

Gégével, megfojtva sietni el a remegő és

Bánatos életből; szabadon hagyják s temetetlen

Tagjait.”

 

Linkek:

Könyv:

 

 

facebooktwittergoogle_plusreddittumblrmail  -   facebooktwitterrss
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához