LFG.HU

taverna
szil
novellaCimkek

Roh várában hideg honolt, csend és némaság. Kísértetek rótták a folyosókat, lenge porköntöst kavarva az évszázadok homályából. Famulus kereste siránkozva gazdáját, kicsinyke kobold, ám a az egykori hősök vértjei a falakon nem feleltek. Fakuló félelmek, árnyak. Tükrök, egyszer s mindenkorra ellobbant fáklyák visszfényével belsejükben. Ide kellett jönnöm, a kardért melyet egykor a vár ura forgatott.
Pengéje két hüvelyk széles, acélból font álomszövet. Kobra – így nevezték régen, távoli idők hajnalán. Ezüst fém, aranylóan is zöld mintákat hordozva magán. Azt mesélték róla messzi földrészek öregjei, ha megsuhintja az ember, nem csak szisszenve hasítja ketté a levegőt, hanem olyan fényt villant, olyan égi mintát röppent szerteszét, akár a téli telihold. A zenéről azonban nem szóltak semmit. Ha hallok róla, meglehet, nem jövök ide.
Itt tanulta meg, vagy mindig is benne volt a képesség, s csak unalmában kezdte el használni?

Selyemgubók szövődtek ebben a zenében. Fényes, nyálkás burkukban fonódtak karcsú ágak köré, szellők leheletére rezdülve. Ám egyszer csak felszakadtak, surrogva adva át terhüket az élet számára. A pillangók – oly feketék, mint a legfeketébb bársony – finom zajt csapva repültek tova. Termékeny, barackvirág illatától terhes völgyek borultak fénybe, majd sötétbe, ahogy hatalmas felhők haladtak át felettük. Az óceán vadul ostromolta a partokat, vihar tombolt. Rubinvörös kígyó kúszott felfelé egy fa törzsén. A fáról smaragd gyümölcs hullott a porba, átlátszó, rugalmas héja megrepedt, s dús leve csillámló nedűként csordult ki.

Egyfajta harci dal volt ez, s én nem értettem csupán? Találkoztam már tárgyakkal (s nem hangszerekkel), mik zenéltek, legtöbbször olyasfajta, egyszerű muzsikát árasztva maguk köré, mely megnyugtatta a közönséges halandók lelkét, esélyt adva egy percnyi pihenőre vagy éppen ellenkezőleg: sziszegő, riasztó zűrzavart támasztottak elméjükben atonális dallamaikkal, menekülésre kényszerítve tolvajt, sírrablót. Ám ez itt más volt: ősi, egyszerű, végtelen finomságú kompozíció, mese az öröklétről. A kard – mely a szarkofágra helyezve pihent, őrizve gazdája nyugalmát – mintha azt súgta volna: “Gyere, végy el innét…”, azonban ki tudta volna akkor mi lesz végzetem, ha valóban megteszem, mit kér.

Gyötrelmes helyzet, habozni boldogság és boldogulás között. Kezem szinte magától nyúlt ki a markolatért, a hűvös fém megborzongatta ujjaimat. S ekkor….
Selyemgubók szövődtek valahol távol. Vagy egészen közel? Vérző, lüktető testek. A nyálka, mi borította őket, hideg volt, szürke, és halott. Sikoltva tépte fel a burkolatot az akarat, döglött, mérgezett pillangók lobbantak lángra kívülre érve. Fény s árnyék már vagy ötszázadszor váltotta fel egymást a bűzhödt hasadékok felett, egyre gyorsuló tempóban, megőrjítve a szemet. Az óceánt beteggé tette a vihar, mely eszelősen korbácsolta testét.

Sírni kezdtem. A kard koppanva hullott vissza – végtelen lassúsággal – a szarkofág fedelére, s a képek szerencsére távolodni kezdtek. Éppannyira, mint amennyire én eltávolodtam világodtól, vándor. Most már csak annyira látom a gyökerek közt megbúvó csapdát, a vonagló emberi kart…

Semennyire. Ahogy te sem hallod szavaimat, most, midőn a kard felé közelítesz, azt gondolvá, rám tekintve, újabb ártalmatlan árnyék akadt utadba. „Micsoda csend. Pompás alkalom.” Valóban az.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához