LFG.HU

naheha
Események
III. István 1172. március 4-én bekövetkezett váratlan halála, és Magyarország az ő uralkodása idejében.

II. Géza halála után legidősebb fiát, III. Istvánt koronázták királlyá. II. Géza halálhírére a trónra igényt formáló, Bizáncba menekült két testvére, István és László is aktivizálódott. Mánuel császár támogatta őket és azonnal élni akart a lehetőséggel, hogy Bizánchoz hű, vazallusi viszonyban lévő uralkodót állítson Magyarország élére.

A bizánci hadsereg felszabadult a keleti határok mentén, ezért Mánuelnek lehetősége volt erőit átcsoportosítani. Úgy vélte, hogy a király halálával a közöttük meglévő béke is érvényét veszítette, ezért aktívan beavatkozott a magyar hatalmi viszonyokba. A Bizáncból érkező két hercegnek nem volt komoly támogatottsága az országban, de a császár jelentős összeget szánt a magyar előkelők megvesztegetésére. István herceg, akinek bizánci felesége is volt, még így is elfogadhatatlannak tűnt a magyarok számára, őt nyilvánvalóan Bizánc emberének tartották. Más lehetőség híján László herceget fogadták el.

III. István előbb osztrák területre menekült, de Pozsonyt sikerült megtartania. Alig másfél hónappal II. Géza halála után újból koronázást tartottak az országban. Lukács esztergomi érsek nem ismerve el a Bizáncból érkező herceg hatalmát, megtagadta a szertartás elvégzését. A vele rivalizáló kalocsai érsek, Mikó viszont elvállalta. Ezzel először fordult elő, hogy Esztergom főpapja helyett a kalocsai végezte a koronázást. Mikó lépésével a két magyar érsekség közötti, a 12. század eleje óta meglévő feszültség nyílt ellenségeskedésbe csapott át, és a két főpap viszálya az elkövetkezendő bő fél évszázadban a belpolitikai élet egyik meghatározó, az egész magyar egyházat megosztó konfliktusa lett.

A megkoronázott II. László megosztozott testvérével a hatalmon és visszaállította a Kálmán alatt megszüntetett dukátust. Lukács esztergomi érsek kiátkozta Lászlót, aki erre börtönbe vettette a főpapot. III. Sándor pápa nyomására karácsonykor kiengedte ugyan, de miután az interdiktumot nem volt hajlandó visszavonni, még aznap újra fogságba vettette. II. László érezte az uralkodását övező ellenszenvet. Nem akarta tovább élezni a helyzetet, és ezért nem támadta meg a Pozsonyban élő III. Istvánt. II. László uralmát nem tudta stabilizálni, és ennek tudható be, hogy ellenségei 1163 januárjában megmérgezték.

Kijelölt utóda testvére, IV. István foglalta el a trónt. A koronázást újból a kalocsai érsek végezte. Az új uralkodó pozícióinak megerősítése érdekében Szerbiából visszahívta Belost, és a horvát bánság élére állította. IV. Istvánnak, egyetlen ránk maradt oklevele szerint, kizárólag az ország déli részén voltak támogatói. Magyarország uralma alatt gyakorlatilag Bizánc hűbérese lett, és pár héttel koronázása után bizánci katonai segítséget kért. Minden kapcsolatot megszakított a pápasággal.

Egy korabeli angol forrás szerint Nyugat-Európában attól tartottak, hogy az ország elszakad Rómától. A pénzverésben is jelentkeztek a változások. IV. István ugyan elődeinél jobb minőségű ezüstdenárt vert, de uralkodása alatt jelentek meg a bizánci mintára vert rézpénzek. Pénzeinek ábrái és körirata is kifejezte IV. István legitimációs gondjait. Szokatlan módon apja, II. Béla szerepelt a király mellett, és ezt a körirat is megemlítette. IV. István tehát apja emlékével kívánt az országon belül elfogadottságot nyerni.

Magyarországon nagyon felerősödött a bizánci befolyás és ez III. István visszatérését segítette. Barbarossa Frigyes német császár veszélyesnek ítélte a Bizánci Birodalom előretörését, és II. Géza pápapárti állásfoglalása ellenére megengedte III. Istvánnak, hogy zsoldosokat toborozzon Németországban. Az országon belül is nőtt a Bizánc-ellenes hangulat. Különösen az egyháziak nézték rossz szemmel a bizánci befolyást. 1163 nyarára az ország előkelői felsorakoztak III. István mellett. 1163. június 19-én, Székesfehérvár közelében III. István legyőzte nagybátyját, és rövid fogság után kiutasította az országból. Mánuel a hír hallatán azonnal megindult Magyarország ellen, hogy visszahelyezze IV. Istvánt a trónra. A határon azonban a Magyarországról érkező hírek hatására belátta, hogy IV. Istvánt sohasem fogja elfogadtatni a magyarokkal.

A bizánci császár megváltoztatta a tervét. Hajlandó volt IV. István támogatásáról lemondani és III. István hatalmát elismerni, de ennek fejében Dalmáciát és Horvátországot kérte. Felajánlotta, hogy leányát, Máriát és a király öccsét, Bélát házasítsák össze, és így a Bizáncba költöző herceggel együtt kerülnek át a tengermelléki területek. A határon átkelésre váró bizánci seregre való tekintettel III. István kénytelen volt elfogadni az ajánlatot.

Testvére, Béla herceg még az év folyamán átköltözött Bizáncba. A megkötött békét egyik fél sem kívánta betartani, és néhány hónap múlva kiújultak a harcok azzal, hogy a magyarok 1164 elején visszafoglalták Dalmáciát. Az elkövetkezendő három esztendő alatt kilenc hadjáratot indítottak egymás ellen Dalmáciában és a Duna mentén, ebből négyet a magyarok kezdeményeztek. A harcok egy esetben kiterjedtek Erdélyre, és Halicsból is támadás érte bizánci kérésre az országot. 1164-ben Mánuel nem állt meg szokás szerint a Szerémségben, hanem a Bácskába is bevonult, és elfoglalta Bácsot, a déli országrész legjelentősebb települését. A következő évben a bizánciak újra bejuttatták IV. Istvánt az országba, de Zimonyban a Bizáncból érkező trónkövetelő megvesztegetett magyar hívei 1165 áprilisában megmérgezték őt, a várat pedig átadták III. Istvánnak.

A király hívei bosszúból kegyetlenül meggyalázták a trónkövetelő holttestét. A váltakozó sikerekkel zajló háborúskodás alatt Mánuel belátta, hogy nem képes Magyarországon elfogadtatni és tartósan biztosítani a bizánci befolyást. A császári politika érdeklődése újra Dél-Itália felé fordult, és másfél évtizedre abbamaradtak a harcok a déli határ mentén.

Magyarországon az államalapítás óta eltelt szűk két évszázad alatt – a bizánci egyház és kultúra folyamatos jelenléte ellenére – annyira megszilárdult a latin kereszténység állam- és egyház szervezete, illetve a kulturális és eszmei kapcsolatok is olyan erősek voltak a latin civilizáció irányába, hogy a tartós bizánci politikai befolyásra és elgörögösítésre már nem volt mód.

Érzékelve, hogy az országot nehéz helyzetbe hozta a trónviszály, majd a bizánci háborúskodás, III. István 1167-től visszafogott külpolitikát folytatott, és a belső konszolidációra helyezte a hangsúlyt. Ebben nagy segítségére volt anyja, Eufrozina királyné.

III. István többé nem avatkozott a bizánci ügyekbe. Nem használta ki a szerbek függetlenségi harca által adódó lehetőségeket. Velencével is rendezte a kapcsolatait. Lukács érsek energikusan, börtönt is vállalva támogatta III. Istvánt a trónviszály alatt, és ugyanezt tette a főpapság döntő része.

A belső konszolidáció is megkívánta, hogy a király a pápasággal megerősítse a kapcsolatot. Maga III. Sándor pápa is igényelte ezt. A görög előretörés híre, II. László, különösen pedig IV. István pápaságellenes állásfoglalása után szükségesnek ítélte a pápaság jelenlétét demonstrálni Magyarországon. 1169-ben legátus érkezett az országba. Manfréd bíboros elsimította azokat az ellentéteket a magyar főpapok és III. István között, amelyek az elhunyt püspökök javainak igénybevétele miatt keletkeztek. Napirendre került a tárgyalások alatt az is, hogy a magyar király az 1161-ben elfogadott konkordátummal ellentétben továbbra is gyakorolta az invesztitúrát. 1169-ben egy újabb megállapodást kötött a király III. Sándor pápával. Az új konkordátum az uralkodóra nézve a nyolc évvel korábbinál szigorúbb feltételeket írt elő. A főpapi invesztitúra tiltása mellett kihangsúlyozzák, hogy a főpapok áthelyezéséhez is ki kell kérni a pápai jóváhagyást, továbbá az uralkodó lemondott a királyi prépostságok és apátságok vezetőinek kinevezéséről is. Az uralkodó megfogadta, hogy az elhunyt főpapjuk miatt megürült egyházmegyék ideiglenes irányítására sem jelöl világit, hanem klerikust fog megbízni, továbbá az elhunyt püspök hátrahagyott vagyonát egyházi célokra fordítja. Az egyháztól csak akkor kér anyagi támogatást, ha váratlan támadás éri az országot, de ebben az esetben is kikéri a püspökök jóváhagyását.

A konkordátummal megerősödött a főpapság politikai jelentősége, különösen Lukács érsek tekintélye nőtt. A királyi invesztitúra ügyében, mint a század folyamán történt korábbi lemondások után, most sem történt tényleges változás. III. István nevéhez köthető egyházi alapításról nem maradt ránk híradás, de a 12. század második felében megszervezett, ismeretlen alapítójú királyi egyházak közül egyik-másik létrejötte talán hozzá kapcsolható. Elsősorban a premontrei prépostságok között találhatók ilyenek. Leginkább a jászói prépostság köthető hozzá, de alapítóként II. Géza is számba jöhet.

III. István konszolidációjának egyik eredménye az első magyar városprivilégium kiadása volt. A székesfehérvári latinoknak a király szabad bíró- és esküdtválasztást biztosított, bírájuk minden ügyben illetékes lett, további hospesek szabadon beköltözhettek a településre, az országon belül és a határon vámmentességet élveztek. Ezzel kialakult az úgynevezett „fehérvári jog”, a későbbi magyar városprivilégiumok alapja. Székesfehérvár külvárosában megszületett az első társadalmi, gazdasági és jogi szempontból is városnak tekinthető település, elindult a nyugati típusú városok kialakulása Magyarországon.

A kiváltságlevél egyben azt is bizonyítja, hogy III. István folytatta apja hospeseket támogató politikáját. A kényes politikai helyzet ellenére befogadta a várost leromboló Barbarossa Frigyes elől Milánóból menekülőket és letelepítette őket a Szerémségben, ezzel létrehozta és a városfejlődés útjára állította Nagyolaszit. III. István 1172. március elején váratlanul elhunyt. Egyetlen fia, Béla herceg már korábban meghalt. Fiatal felesége éppen várandós volt, a gyermek megszületéséről nem tudunk semmit. Utódjaként így két testvére, a Bizáncban élő Béla és a Magyarországon tartózkodó kisebbik öccse, Géza jöhetett számításba.

Linkek:

Könyv:


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához