LFG.HU

HammerTimeCafe
naheha
Események
„A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”

Európa templomaiban bizonyára gyakran hangzott fel ez a könyörgés a magyar honfoglalás utáni jó fél évszázad alatt. A ránk maradt forrásokból ítélve 899 és 970 között a magyarok 47 hadjáratot indítottak Európa közelebbi és távolabbi országaiba és tartományaiba, ezek közül 38 irányult nyugat felé, 9 pedig délkeletre, a Bizánci Birodalom irányába. Ezeket a hadjáratokat nevezi a szakirodalom kalandozásoknak. Mielőtt kissé részletesebben is kitérnénk néhány hadjárat történetére, tekintsük át röviden ezek általános jellemzőjét, céljukat és eredményeiket. Már maga a kalandozás szó is azt sugallja, hogy aligha érvényesülhettek itt szigorú szabályok, elegendő volt, ha néhány kalandvágyó fiatal harcos összeállt, és „vitézt próbálni indult”. Csakhogy már a fenti hadjáratok is azt példázzák, hogy az ellenfelek egyáltalán nem voltak lebecsülendők, még a jó előkészület, a fegyelem és a kitartás sem biztosította ellenük a feltétlen sikert. Szó sem lehetett tehát kalandvágyó ifjak felelőtlen hadi vállalkozásairól, amelyekkel ráadásul az egész országra is veszedelmet hoztak volna. S ha alaposan szemügyre vesszük e hadjáratokat, valóban kiderül, hogy a központi közös érdek irányította azokat, még ha a célok, indítékok különbözőek voltak is. Ezért bizonyára azoknak a történészeknek van igazuk, akik úgy vélik, a kalandozó hadjáratokat szinte minden esetben a fejedelmi udvar irányításával vagy legalábbis annak jóváhagyásával indították.

Az is előfordult, hogy a hadjáratok kiváltó oka valamely szövetséges hadba hívó szava volt. Ezekben az esetekben kétség sem merülhet fel, hogy a sereget a fejedelmi akarat indította útnak, hiszen a külföldi királyok vagy hatalmas tartományurak nem törzsfőkkel vagy nemzetségfőkkel léptek szövetségre. Az is nyilvánvaló, hogy a seregvezéreket a fejedelem jelölte ki. Azt sem nehéz megállapítani, miért fűződött érdeke a fejedelmi udvarnak e hadjáratok indításához.

Már Etelközben is azért szálltak hadba a magyar csapatok a szlávok ellen, hogy adót vessenek ki rájuk, zsákmányt és rabokat szerezzenek. A legtöbb esetben az új hazában sem történt ez másképp. Erre utal például, hogy amikor 904-ben egy magyar sereg Lombardiába nyomult, azt a magyar fejedelem a következő évben visszahívta. Bizonyára azért, mert Árpád és Berengár békét kötött, ezt követően ugyanis 15 évig nem kalandoztak magyar hadak Itáliában. Valószínű, hogy ettől kezdve fizették az itáliai uralkodók a magyaroknak az évi 10 véka (körülbelül 375 kilogramm) ezüstpénz adót (ez akkoriban mintegy 30 kilogramm aranyat ért), amelyet nagyjából 950-ig szolgáltattak. A Berengárral kötött békét annak lejárta után utódaival többször megújították. Ezekre az alkalmakra mindig magyar had érkezett Itáliába, illetve olyankor is, amikor az itáliai szövetséges hívta őket segítségül ellenségei leverésére. S természetesen az adóért is mindig fegyveres csapat érkezett, hogy biztonságosan elszállíthassa azt a magyar fejedelem udvarába.

A hadmozdulatok tehát nem minden alkalommal jelentették komoly háborúságok kezdetét is. A béke megújítása, az adó begyűjtése ugyan gyakran együtt járhatott kisebb zsákmányszedő portyákkal is, de komolyabb ütközetekre nem került sor. A békekötés és adószedés hasonló módon zajlott le a német tartományokban is.

A 910-es évek végétől Magyarországot nyugatról olyan, nagyjából 500 kilométer széles sáv övezi, ahol szövetséges tartományok helyezkednek el, amelyek urai adót fizetnek a magyaroknak s azok hadjáratai alkalmával nem csupán nem gátolják, hanem támogatják is csapataikat. Ennek igen nagy jelentősége volt, hiszen a magyar harcosokat élelemmel, takarmánnyal s egyéb szükséges dolgokkal látták el, rendkívüli módon meghosszabbítva ezzel a magyar katonai egységek aktivitási hatósugarát. Ez lényegesen megváltoztatta a kalandozó hadjáratok kezdetének időpontját is. Korábban ugyanis ezek a katonai akciók általában tavasszal kezdődtek, miután a télen is ridegen tartott lovak felerősödtek a tavaszi legelőkön. A szövetségesi zóna kialakulása után azonban a csapatoknak nem okvetlenül kellett a Kárpát-medencéből indulniuk, vagy a tél beállta előtt oda visszaérkezniük. Ezentúl áttelelhettek a szövetséges tartományok területén is, indulhattak téli hadjáratokra, amiről valóban tanúskodnak az írott források. A kalandozó hadjáratok nagy része igen jeles katonai erényeket, kiemelkedő menetteljesítményeket tükröz. Néhány felidézésével csupán érzékeltetni tudjuk az egykori valóságot.

A 924-es év elején Berengár császár hívta Itáliába azt a magyar hadat, amelyet a bihari nagyúr, Szalárd vezetett. Március 15-én érkeztek Páviába, a várost tüzes nyilakkal felgyújtották, s az porig égett. A városlakók 8 véka ezüstön váltották meg életüket és szabadságukat. Ezután nyugat felé fordult a sereg, a Szent Bernát-hágón átkelt az Alpokon, s Burgundiát, majd Dél-Franciaországot dúlta. Ugyanebben az évben egy másik útra kelt sereget Árpád fia, Üllő vagy Tevel vezetett, amely Szászföldet dúlta, városokat égettek fel, sokakat megöltek. A szászoknak azonban sikerült egy magas rangú magyar vezért elfogni, akiért a magyarok hatalmas mennyiségű aranyat ajánlottak fel. Madarász Henrik azonban nem pénzt, hanem békét kért érte cserébe.

926 tavaszán Bajorországon keresztül Svábföldre vonult egy sereg, amely május 1-én érkezett Sankt Gallen kolostorához. A barátok már a hírre elfutottak, egyedül a félkegyelmű Heribald maradt vissza. A történteket az ő elbeszélése nyomán jó száz év múlva írta meg IV. Ekkehard szerzetes. A kolostort kifosztó duhaj legények jól bántak a félkegyelmű baráttal, vígan lakomáztak, tisztjeik előtt kardtáncot jártak. Ugyanakkor rendkívül fegyelmezettek is voltak, egy adott jelre azonnal egy szemvillanás alatt csatarendbe fejlődtek. E sereg Sankt Gallent elhagyva átkelt a Rajnán, Burgundiát, Elzászt, Lotaringiát és Franciaország végeit dúlták. Valószínűleg ekkor jutottak el először magyar harcosok az Atlanti-óceán (az “Óperenciás-tenger”) partjára.

932-ben Madarász Henrik nem hosszabbította meg a 9 évre kötött békét, ezért jelent meg egy magyar sereg Szászországban. Madarász Henrik azonban jól felkészült a küzdelemre, sok helyről toborzott haddal várta a magyarokat, akik két csapatra oszlottak, de 933. március 15-én csak az egyik vehette fel a küzdelmet Merseburgnál. (Előzőleg nem sikerült maguk mellé állítaniuk a szintén Henrikhez pártolt állandó szövetségesüket, a szláv dulamancokat.) Az ütközetben a magyarok vereséget szenvedtek, málháikat a szászok elragadták, így zsákmány nélkül tértek vissza hazájukba.

934-ben a kieső német adót Bizáncban kísérelték meg pótolni a magyarok. Egykori ádáz ellenségeikkel, a besenyőkkel léptek szövetségre. Bulgáriában a magyar-besenyő haderő legyőzte a bizánci sereget, majd Trákiát dúlták, végül a főváros, Konstantinápoly alá vonultak, ahol 40 napig tárgyaltak a császár megbízottjával. Végül sikerült a megegyezés: a bizánciak évi adó fejében kilenc évre megváltották a békét.

Ritka katonai bravúr volt a 937-es hadjárat is, amikor a magyar had a német tartományokon át az Atlanti-óceánig nyomult, majd Franciaország déli részét dúlva, először ütköztek meg egy hispániai mór sereggel. Ezt követően átkeltek az Alpokon s útjukat Itáliában folytatták, Capua, Nápoly, Salerno, Benevento vidékét dúlták, a Monte Cassinó-i apáttal váltatták ki foglyaikat. (Egyházi ereklyéket, poharakat, tálakat és kelméket kaptak értük.)

942-ben alighanem a legnagyobb haditettet vitte véghez a magyar kalandozó sereg. Itáliába vonultak valószínűleg a karcha (főbírói) méltóságot viselő Bulcsú parancsnoksága alatt, ahol Hugó királytól átvették a tíz véka ezüstpénzt kitevő adót, majd az Alpokon és a Pireneusokon át Katalóniába vonultak. Larida, Barbastro és Huesca környékén ütköztek meg a mórokkal. Terméketlen területre érkezvén, az utánpótlás hiánya miatt visszafordultak. Ibn Hajján (987/988-1076) beszámolója szerint Zaragozából öt magyar foglyot a córdobai kalifa udvarába vittek, akik később áttértek az iszlám hitre s a kalifa testőrségének tagjai lettek. Talán az ő elbeszélésük nyomán írta le az arab szerző Magyarországot (a magyarok nomádok, mint az arabok, sátrakban élnek) és sorolta fel a hét magyar vezért (emirt), akik közül azonban csak Bulcsú neve és talán a gyula méltóságnév fejthető meg.

A kalandozó hadjáratok történetében döntő jelentőségű volt a 955-ös év. Ekkor valószínűleg azért vonult Németföldre  egy magyar sereg, hogy a magyarokkal – enyhén szólva – egyáltalán nem szimpatizáló német király, I. Ottó (936-973) ellenfeleit megsegítse. A június végén útra kelő hadat Bulcsú, az Árpád-ivadék, Tas fia Léi és a Pozsony vidéki nagyúr, Súr vezette. Július elseje körül jelentek meg a magyar követek Ottó szászországi táborában, de a királyt nem tudták rávenni a nekik megfelelő béke megkötésére, mert a német uralkodó időközben már úrrá lett a belső nehézségeken, és felkészült a küzdelemre. Augusztus 8-án a magyarok átkeltek a Lech folyón és megkezdték Augsburg ostromát, de egyik főemberük eleste miatt visszavonultak. A másnapi ostrom idején kapták a hírt, hogy közeledik Ottó egyesített német serege. A Lech mezején augusztus 10-én került sor az ütközetre a magyarok és a nyolc német légió között. A magyarok meglepetésre a málhákat védő cseh utóvédre támadtak, de Vörös Konrád lotaringiai herceg légiója visszavetette őket. A rosszul vezetett magyar sereget a németek kézitusára kényszerítették, s megfutamították őket. A menekülő magyarok ellen fegyvert fogott a vidék lakossága, s közülük sokat megöltek vagy elfogtak. Fogságba esett a három magyar vezér is, akiket Regensburgban felakasztottak. A rendkívül véres ütközetben azonban a németek is súlyos veszteségeket szenvedtek, maga Konrád is elesett.

A német krónikák és a későbbi német történeti irodalom iszonyú mértékben felnagyították a német győzelmet, illetőleg a magyarok vereségét. Ez azonban egyáltalában nem volt így, hiszen nem a magyar fejedelmi haderő szenvedett vereséget, hanem csupán egy kalandozó sereg. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy Ottónak eszébe sem jutott a magyarokat üldözni, s betörni Magyarországra. Igaz viszont, hogy az augsburgi csatavesztésnek fontos történelmi szerepe van a magyar történelemben is. Komoly figyelmeztetésül szolgált ugyanis a magyar fejedelmi udvar számára, hogy észlelje és reálisan értékelje a nyugaton kialakult új erőviszonyokat.

Hogy ezt meg is tették, az igazolja, hogy a magyarok nem vezettek több hadjáratot nyugat felé. Bizáncból azonban még egy ideig megpróbálták az évi adót kisajtolni. E törekvésük azonban nem járt sikerrel. Bíborbanszületett Konstantin császár ugyanis 958-ban követséget küldött I. Ottóhoz, s miután értesült az új erőviszonyokról, ő is megtagadta a magyaroknak járó évi adó megfizetését. Erre a következő év húsvétján erős magyar sereg tört be a birodalomba Apor vezetésével, és Konstantinápoly falai alá vonult, ahol a követek az adó megfizetését követelték, amelyet azonban a császár nem teljesített. Erre elvonultak a főváros alól és Trákiát dúlták, de az utánuk küldött császári sereg legyőzte őket, s kénytelenek voltak zsákmány nélkül hazatérni. (Valószínűleg ezzel a hadjárattal hozható kapcsolatba a Botond-monda.) Ugyancsak vereséggel végződött a 961-es bizánci betörés is, s nem hozott átütő sikert a 968-as támadás sem.

Utoljára 970-ben indult magyar sereg Bizánc ellen a Szvjatoszláv kijevi fejedelem parancsnoksága alatt felvonuló, oroszokból, besenyőkből, bolgárokból és magyarokból álló had részeként, de ez a „nemzetközi” kaland is vereséggel ért véget. (Ráadásul a hazafelé menekülő fejedelmet a besenyők a Dnyeper gázlójánál elfogták, megölték s Kurja besenyő vezér koponyájából ivócsészét készíttetett.)

Ezzel az epizóddal zárult a 10. századi magyar történelem fontos periódusa, a kalandozások kora. Az ekkor kezdődő új korszak majd új fordulópontot is jelent történelmünkben.

Linkek:

Könyvek:


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához