LFG.HU

tapsi
ismertetőCimkek

Van valami lenyűgöző a klasszikus, fekete-fehér hollywoodi filmekben, amiért nem lehet rájuk unni, és amiért még mind a mai napig érdemes és kifizetődő időnként visszanyúlni hozzájuk. Ártatlanság? Vagy csak az a pusztán lépésnyi távolság, ami még az ismerős és az ismeretlen határvonalán egyensúlyozik – még értjük és érezzük, miről szól, de már látjuk, ma miben lenne más, hogyan lenne más ugyanez a történet. De az is lehet, hogy pusztán nosztalgia egy olyan korszak iránt, ami jól dokumentáltan sokkal rosszabb volt, mint a mostani, de legalább kellően régi ahhoz, hogy ezt csak dokumentumokból tudjuk, ne tapasztalatból.

Bármi is az oka, A némafilmes nyilván erre épít, és láthatóan sikeresen épít erre. Egy végtelenül szerethető filmről van szó, ami egyszerű, mint a faék, de szándékoltan az – bevallottan, és szeretetteljesen az, és épp ettől működik. Egy pillanatra sem akar realista lenni. Egy pillanatra sem akar dokumentumfilm lenni – bár úgy tesz, mintha egy valós korban, valós szereplőkkel is lejátszható történetről volna szó, sosem állítja, hogy nem mesél.

Mert mesél, mert a történet maga nem sokkal reálisabb vagy árnyaltabb Hamupipőke vagy Piroska meséjénél.

George Valentin némafilm színész, pályája csúcsán, amikor szó szerint véletlenül és szó szerint belebotlik Peppy Millerbe az egyik filmje bemutatója után. A lány nagy rajongója, és maga is színész akar lenni. Másnap találkoznak Valentin legújabb filmjének forgatásán, ám a karrierjük épp ellenkező irányban mozog. A hangosfilmek térhódításával Valentin teljesen elveszíti a lába alól a talajt, Peppy viszont az új műfaj egyik első nagy sztárja lesz – és közel az egyetlen, aki nem felejtkezik el egykori hőséről most sem. Nem meri ugyan személyesen is megkeresni a célja vesztett, lecsúszott férfit, de igyekszik a távolból egyengetni az útját.

A rendezőnek, Michel Hazanaviciusnak sikerült elérnie, hogy a kevés felirat dacára is végig érthető, élvezhető legyen a történet egy XXI. századi néző számára is. Ebből a szempontból ügyes választás, hogy Valentin egy filmjével nyit A némafilmes, és a korszakra jellemző, nagyon túljátszott, nagyon színpadias, árnyékos világból kicsit tompítva tér át magára a történetre. Sokkal könnyebben vezet át magába a filmbe, bár azért így is kellhet pár perc, amíg megszokja az ember a párbeszédek hiányát.

Valentin nagyon hálás és játékos szerep, és Jean Dujardin láthatóan lubickol benne. Berenice Bejo is bájos Peppy Miller szerepében, de mivel a történet Valentin köré épül, Dujardinnek van több esélye kibontakozni. A többi szerep és a többi színész is kiváló, és persze ezt a filmet nem lehet anélkül méltatni, hogy ne kerülne szóba a kutya, azaz Jack, Valentin hű társa a filmvásznon és azon kívül is. Nem ez az első filmszerep Uggie, a veterán Jack Russell terrier színész életében – egyszerűen imádnivaló, bár gondolom az egész stábból ő volt az egyetlen, akit nem érdekelt, hogy rajongói egy külön állat-Oscar bevezetését is követelték.

ul class="skimage-slider-images" style="width: 600px; height: 400px;">

    Van, aki azt rója fel a filmnek, hogy nincs üzenete, hogy nem szól semmiről – és valamilyen szinten ez igaz is. Ez csak egy kellemes komédia. Nem boncolgat komoly kérdéseket: ez egy vallomás a némafilmnek, hangosfilmnek, a legelavultabb és a legújabb technológiáknak egyaránt.
    Nem az élet nehézségeiről szól – azokat, például George Valentin nyilvánvaló alkoholizmusát inkább eszköznek és illusztrációnak használja, és a legkevésbé sem reálisan mutatja be őket – sőt, azon a szinten még csak nem is a saját történetéről szól, nem a két szerelmes egymásra találása a legfontosabb benne. Hanem a filmről, a filmekről, a mesékről, és arról, hogy jó, hogy vannak.

     


    A szerző más irásai

    [ további írásai]
    Hozzászólások

    A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
     

    » Ugrás a fórumtémához