LFG.HU

Raon
novellaCimkek

A Nagyúr kegyéből ott lehetett mindenütt.
Kiszítta a föld erejét, száradt kopárságot hintve szerte a pusztaságokon: odébb, az aranyszín homok tengerében már bevégezte munkáját. A Nap ragyogó korongja fények játéka lett volna nélküle: egyszerre élet és halál felett uralkodott az áldott-gyilkos forróság. Ha akart, megsemmisített, ha kedve támadt, a teremtő szerepében tetszelgett: ott volt a születésnél, első melegség a világban és a végső ítéletnél is, hamuba szült pusztulás. Végtelen volt az Ő ereje és végtelen a fiaié is: aki bölcs volt, nem kételkedett, őszintén rettegte és őrizte titkát.
Örökkévaló volt a Tűz hatalma.

Az öles láng, benn a bálványok takarásában dölyfös elégedettséggel nézett körül. Büszke volt magára, mérhetetlenül büszke, ahogy beragyogta az ősi szállást: örömében hangos ropogással fogyasztotta a tiszteletére tett áldozatokat. Kumisz, farkashús, faragott bálvány vagy vér, nem számított, csak az imádat: ha eleget törődtek vele és teljesítették óhaját, megkímélte szolgáit gyilkosabb arcától. Őrizője, a vén nomád ott ült most is, mint minden egyes nap, kellő alázattal kuporogva a kopjafák takarásában: csak miatta, csakis őérte élt. Kedvére való látvány volt, mohó éhség járt a nyomában: rőt vicsort villantott felé és bősz sercegéssel lobogott tovább.
Az öreg összerezzent, fürkésző tekintettel meredt a lángokba: hosszú ideje élt már az Égtől való akaratából, jól értette szavát. A bálványok elé sietett és földig hajolt előtte: egy tőrvágással vérző sebet fakasztott bal kezén és a tűzbe vetette az éltető cseppeket.
A Nagyúr elégedett volt.

Léptek hallatszottak kintről, a szállás urai bújtak elő a prémek takarásából – nagy út állt mögöttük, mégsem mulasztották el az Örök Tűznél tiszteletüket tenni.
Zord derűvel nézett fel a vén nomád, ezer ránc szabdalta arcán farkasmosoly terült szét. Tűnődve vizslatta őket, rezzenetlen tekintettel merengve a látottakon: közembernek ezért fenyítés járt volna, neki, mint a táltosok szolgájának, ez is jogában állt.
A nagyvezér kevéssel különbözött harcosaitól: nem volt kifejezetten magas, szép, még délceg sem. Büszke derekát igába hajtotta már az idő, a korral vastag háj rakódott köré: gyéren nőtt hajában ősz szálak tűntek elő. A nagycsaládfők nem is ezért tisztelték. Bár különös, régi szokások híve volt és nem szerette a hivalkodó öltözködést, ugyanolyan rendíthetetlen és vasakaratú maradt, mint ifjúkora idején: a harka méltóság csak névleges volt ugyan a kazár fennhatóság mellett, ám mind többen hallgattak bölcs szavára.

Ugek jó ember volt.
Egyszerű, mint dicsőséges Etele úr, de legalább kiszámítható: a Vének nem szerették a bonyodalmakat, így volt ez rendjén.
Ellenben ott volt az asszonya, Emese, áldott nemesi vér: fiatal, rég látott virágszál. Kíméletlen, akár a pusztai Nap tüze, erős, mint az égi sasmadár, karcsú, akár egy nádszál. Szép is, okos is. Ritka kincs.
Éppen ezért veszedelmes.
Vajúd felmordult. Az ifjú Ugek lépett a jurtába, Eleud, ahogy az Égtől való hívta: karcsú, délceg fiatalember, bárki családfőnek méltó büszkeség. Látszott, hogy az anyja szépségét örökölte: hosszú, aranyszőke haja volt, ősi szokás szerint gyöngyökkel díszítve, fonatokban hordta. Mindig pompázatos ruhákban járt, ezüst és brokát nem lehetett még ilyen méltósággal teli szkíta harcoson: a griffes-indás veretek Bizánc gazdagságát idézték. Akadt benne anyja szilajságából, de apja erejéből is: ha a nagyvezér farkas volt, ő maga sólyom, szenvedéllyel teli, győzhetetlen kerecsen. Alig tizenkét telet látott, de máris a legkülönb harcosok között tartották számon: vadászatban, solymászatban senki utol nem érte, cikázó szablyái láttán Etele nagyúr haragját emlegették. Lobbanékony volt, de eszes, a puszta romlatlan gyermeke: a Vének még nem figyeltek fel reá, ám nem ártott előre óvatosnak lenni.

Eleud elébb elkapta tekintetét, majd visszanézett reá: nyílt, egyenes pillantással állta a próbát, pedig kevesen bírták hályogos szemeit. A táltosok adománya volt, ősi pecsét, a Vének figyelmessége, az egyetlen, amitől nem volt szégyen rettegni – az egyetlen erő ég és hold alatt, ami előtt kényelmetlen borzongással adóztak a legbüszkébb harcosok is.
Eleud nem.
Vajúd felmordult. Szólni nem szólt, tűnődve meredt a lobbanó lángokba: vénséges szemei többet és előbbre láttak, mint mindig… és csak az örökkön való tűz tudhatta, miért szusszant oly nagyot.
Mozgolódás támadt odakinn: idegenek jöttek fakó pej lovakon.
Párducmozgású, délceg nyargalók, pompás szarvasbőr csizmákban: fejük borotvált, egyetlen tincset kivéve, arcukon alázat, tekintetük sötét, elgondolkodtató.
Követek voltak. A kabarok küldöttei.

Ugek a trónusán fogadta őket: fia lábainál, asszonya messze mögötte ült. A három kabar közül a legidősebb jött be és hajolt földig a nagyvezér előtt: fiai a bejáratnál maradtak.
- Kazul vagyok, fényességes, gyula, a Kún, a Kéri és Jahúd törzsek ura. Szót váltanék veled.
Ugek tűnődve simított végig bajszán.
- Beszélj.
Kazul nem egyenesedett fel: ősi szokás szerint féltrédre ereszkedve folytatta.
- Szolgálni jöttünk, nagyvezér. Vérünk a tiéd. Oltalmad kérjük, testvérséged és hazát népemnek.
Haragosan lobbant a bálványok lánga: súlyos szavak voltak ezek. A vén nomád felszisszent és sietve kezdte engesztelni a Tűz szellemét: gondolatban messze járt, emlékeivel a Vének akaratát kutatta… és kényelmetlen szorongással merült fel benne, egy háború Kazárországgal miért nem volna a véletlen műve.
Ugek bölcs ember volt: sokáig mérlegelt a szavak helyett.
- Állj fel, jó Kazul. – mondta végül – Mutasd magad.

Öröm villant a gyula vonásain. Ugek leszállt trónusáról és elélépett. Egy arasz híján egymagasak voltak, ám ez az arasz Kazul javára billent – talán tudta, talán nem, hogy ezzel is egy próba előtt állt. Ha érezte is, nem adta jelét: büszkén kihúzta magát, hogy jól lássák, ahogy a nagyvezér kérte az előbb.
Sok harcot láthatott már, jócskán elbánt vele az az idő: cserzett bőrén ezer vágás, szemeiben még több szenvedés hege látszott. Őszinte, nyílt pillantással viszonozta Ugek fürkésző tekintetét és a szeme se rebbent, amikor a nagyvezér elmerengett a prémköpenyen díszlő tarsolylemez mintázatán: mivel nem volt mit rejtegetni, nem volt miért félnie sem.
Ugek is így gondolta: trónusa mellől saját kumiszát nyújtotta át neki.
- Örömmel látunk népeddel együtt.
Kazul nagyot húzott a lószőr tömlőből: erős volt, akár a méreg. Elvigyorodott.
- Ez vezéreknek való.
Féltő gondoskodással vette elő ajándékba hozott kumiszát.
- Ez pedig Etele király örökösének.
Ugek rezzenetlen arccal bólintott.
- Jól beszéltél – fejével a bálványok tüze felé intett: a nemezek oldalán tátongó lyukon túl jól látszott egy magányos jurta a törzsi szálláson, ágakből szőtt gigászi varjúláb, a táltosok szent otthona. A kabar ifjak megdermedtek, Kazul mintha elfehéredett volna.
- De tegyétek tiszteleteteket Őnála is.
Csend lett hirtelen, beszédes, súlyos csend: ahogy jöttek, úgy távoztak a szakadár küldöttek. Ború lett úrrá a vezéri szálláson, csak a vén nomád dünnyögése hallatszott néha: ahogy múlt a döbbenet, az ifjú Eleud apja felé fordult és fennhangon kérdezett lobbanó dühében.
- Apám! Te vagy a nagyvezér! Kezedben a haderő! Miért tennék Őnála?
A bálványok előtt elhalni látszott a láng. Dühös sistergés hallatszott: szikra és parázs repült szerteszét. Emese felkiáltott, a vén nomád iszonyodva rezzent össze, rettegéssel telve szította fel a tüzet – Ugek vezér sietve elmondott egy fohászt, majd irtózatos pofont kevert le egyszülött fiának.
- OSTOBA gyermek! Emlékezz az Égtől való szavára!

Mintha nem is ugyan az a férfi lett volna, mint korábban: mellkasa ziláltan emelkedett-süllyedt, homlokán veríték csillogott, arcán emésztő harag látszott… félt, rettenetesen, mint ember még soha.
Eleud elvörösödött szégyenében: lehajtott fejjel kelt fel a porból és nem mert apjára nézni.
Ugek átható pillantással meredt reá: különös fény villant szemeiben. Keserűség lépett a harag helyébe, sosem látott fájdalom és szomorúság.
- Figyelj rám.
Eleud döbbenten vette észre, amit apja ujjai könnyed táncba kezdenek a prémek takarásában: a lélegzete elakadt, ahogy felismerte a titkos beszéd szavait.
Ha megöregszem, vezér leszel, de nem lehetsz igazi úr…
A nagyvezér tűzre mutatott és egészen közel hajolt fiához: nem is súgta, a fülébe lehelte a megrázó szavakat.
- Jól jegyezd meg, többet nem mondom el! Vezérek vagyunk, de urak nem: mert Ő az, aki uralkodik felettünk, Ő az, akit szolgálunk:
mert Ő az, akit rettegnünk kell…
a puszták ura, az éjszaka fejedelme, a déli nap tüze, tomboló vihar a kék ég alatt… a Nagyúr, a Vének Istene, az Egyetlen Rettenetes. A hatalom birtokosa, ami legyőzhetetlenné tesz, a véré, amit a háborúkban ontunk és a dicsőségé, ami minden nép álma!
és vedd észre fiam, hogy mit kell tennünk ezért.
Eleud apja szemébe nézett és megrendülten olvasta ki belőlük a teljes igazat.

Álmodott.
Egyre csak hívta őt, kutatta, szólította, mint valami ősi-ködös emlék: énekmondóik a régiek varázspalotáit mesélték ilyennek. Hatalmas volt, büszkeséggel teli, ragyogó és pompázatos: ember nem, csak a reményei építhetnek ilyet. Lehetetlen formákban magasodott előtte, mintha okkal titkolt menedék lett volna: a tisztaság és romlatlanság mentsvára az acél iszonya mellett. Fehér köd gomolygott körötte, vízesés párája ölelte körül, a felkelő nap fénye ragyogta be fentről: a szél, ami körülzúgta, rég vágyott szabadság üzenetét hozta.
Ébredj, fejedelem.
Eljött az időd.

Felriadt. Egyedül feküdt a prémek takarásában, egész teste verítékben úszott: maga sem tudta miért, apja rettegése jutott az eszébe hirtelen.
Bűbáj! Átkozott bűbáj támadta meg!
Reszketett, mint a nyárfalevél, pedig nem volt hideg. Szédelgett, mintha fejbecsapták volna, mint egyszer rég, a vérveszteségtől: az érzés hasonló volt, csak ez az hideg borzongás nem volt akkor. Cseppek gördültek végig arcán és döbbenten nyúlt oda: megrökönyödve gondolt arra, mitől könnyezhetett – egy igazi pusztai harcos soha nem tehet ilyet – és megállt benne az ütő, ahogy a sápadt holdfényben meglátta kezeit.
Nem könny volt az.
Vér.
A rettegés egy pillanat alatt a hatalmába kerítette: soha nem érzett még ilyen félelmet. A gondolat, ami felötlött benne, jeges bénultsággal töltötte el: belévillant, mekkora esztelenségre készül, majd sietve magára kapott egy bundát és kirohant a csillagtalan éjszakába.
Meg sem áll a vezéri szállásig.

Vajúd már várt reá. A vén nomád zordabbnak és barátságtalanabbnak tűnt, mint valaha: amikor észrevette az ifjút, leplezetlen rosszallás suhant át arcán. Egyetlen mozdulattal csendre intette, még mielőtt bármit is szólhatott volna: mintha előre tudta volna, mi fog történni.
- Nincsenek itt.
Eleud nem hitte el: egyre csak kereste őket a sűrű félhomályban.
- Ahogy a hold felkelt, a Vének eljöttek és magukkal vitték őket.
Ugek fia elkerekedett szemekkel nézett reá: hideg marok kezdte szorítani belül.
- Apád kell nekik, mert ő a nagyvezér. – Vajúd hangja recsegett, mintha a síron túlról szólt volna – De anyád nem látod többé.
Eleud karján csomókba feszültek az inak.
- Légy erős, fiú. Nem tehetünk semmit sem.
- NEM!
Eleud kirohant volna, de Vajúd elkapta a bokáját és egyetlen mozdulattal a földre rántotta: bármilyen idős is volt, iszonyú erő lehetett aszott kezeiben.
- Térj már észre, fiú! Ezzel nem segítesz magadon.
Az ifú kerecsen elterült, mintha hátba lőtték volna: bár igyekezett titkolni, erőt vett rajta a zokogás. Vajúd merően bámulta, de nem szólt egy szót sem: semmi olyat nem tudott, ami segítehett volna neki.
Fertályóra is elmúlt, mire magára talált: arca sem rezzent, de szemei hideg fénnyel villantak a vén nomádra.
Vajúd bólintott: rettenetes kérdésre válaszolt kimondatlan.
Ahol a tűz lobog, ott a Vének is hallanak minket.
Eleud remegő tagokkal mutatta el, mit szeretne tudni: a titkos beszéd szimbólumai különös árnyékokkal játszottak a késő éjszakában.
Vajúd csak hosszú hallgatás után válaszolt: örökkévalóságnak tetszett minden pillanat.
Igen. Az álmai miatt.
Könnyek szöktek az egyszülött szemébe: ismerős-meleg, rettenetes könnyek. Rémült táncba kezdtek a finom ujjak.
Én is látom őket!

Vajúd elfordult: szenvtelen arccal meredt a lobogó tűzbe.
Eleud nem bírta sokáig a hallgatást.
- Ha nem hiszed, nézz reám, táltosok szolgája!
A vén nomád felmordult: a szíve megállt a gyilkos pillantástól. A tűzláng haragosan lobbant fel mögöttük és egy pillanatig azt hitte, Vajúd a vérét veszi e sértésért – de nem, csak a füléhez hajolt. Egész testében megremegett, ahogy hozzáértek az aszott kezek, mintha parlagi vipera marta volna meg – hideg borzongás járta át, ahogy meghallotta a sziszegő, vénséges vén hangokat.
- Nem vagyok én senki szolgája. Ezt jól jegyezd meg.
Hosszú pillanatokig nézték egymást: rádöbbentek, máshol kell keresni az ellenséget. Vajúd elengedte, majd némán tette a dolgát tovább: az ifjú csak bámult, szótlanul és kényelmetlen érzéssel merült fel benne, hogy mit sem jutott előre.
Új táncba kezdtek remegő ujjak, a lehető legnagyobb tisztelettel szólva.
Vérem folyik könnyem helyett.

Vajúd nem válaszolt, csak amikor megbékélt a tűzzel: a lángok vetette fényben fenyegetőbbnek látszott, mint valaha.
Ősi bűbáj.
Eleud arcán megkeményedtek a nemes vonások.
Ők voltak?
Vajúd különös tekintettel rázta meg a fejét.
Akkor ki volt, bátyja?
A vén nomád egészen közel hajolt hozzá: szinte a lelkében érezte a sziszegő hangokat.
Ugek fia. Miért akarsz tudni olyat, ami a halálnál is rosszabb sorsot hozhat reád?
Különös dac lobbant az ifjú szemeiben.
Mert hív. Mert vár. Mert üzenni akar nekem.
Vajúd felé fordult és egyre csak bámulta hályogos szemeivel: vénséges tekintete többet és előre látott, mint mindig… és remegő táncba kezdtek a görbe ujjak.
Hajnalban, amikor a hold lemegy. A régiek temetőjénél, szent dombok alatt.

Álmodott.
Fehér köd gomolygott körötte, vízesés párája ölelte körül, a felkelő nap fénye ragyogta be: a szél, ami körülzúgta, rég vágyott szabadság üzenetét hozta. Nem is hozta, repült felé, hatalmas-nagy szárnyakon: látni nem látta ugyan, csak halott róla, de az Égtól való szellem fiait képzelte ilyennek. Óriási volt, a pusztai sasok a nyomába sem érhettek: királyi, fenséges madár, különös méltóság hordozója. Égszínkék volt, hófehér, ezer színben pompázott: ahogy felé szállt, kecsesen, elállt a lélegzete is. Horgas csőr meredt elő a tarka tollazatból, döbbenetes bölcsességet sugárzó, kortalan tekintet: feketén csillogó, testvéri gombaszemek. Bármit is tett, bármit is akart, lelke mélyéig hatolt e pillantás: nem maradhatott előtte egyetlen titka sem. Szél kavart alább, köd táncolt szerteszét, ahogy megállt előtte a palota ura: mert akkor és ott szemernyi kétsége sem maradt affelől, hogy Ő csakis a palota ura lehet.
Az Égtől való fia reánézett: mintha minden baja egycsapásra elillant volna. Megszűnt benne a kétség, eltűnt a rettegés, jóleső béke öntötte el szívét: ahogy szólásra nyílott a horgas csőr, dallamos bűbájjal csendült fel benne egy kellemes bariton.
Ébredj, fejedelem.
Eljött az időd.

Hajnalodott. Nem sokat aludt az éjjel, visszatérte után merengéssel töltötte az időt: ilyenkor szólt is hozzá, nem is az álombéli hang.
Egyszerre minden olyan nehéz lett.
Pihenni nem tudott, tenni fáradt volt, gondolni nem mert semmire – végső elhatározással készülődni kezdett, hogy méltó módon hagyhasson itt mindent… mert akkor és ott szemernyi kétsége sem volt, sokáig nem térhet vissza.
Ősi szokás szerint öltötte fel a harcosok viseletét: a díszes vékonyszablya érintése kellemes érzéssel töltötte fel. Agancscímeres tarsolylemez került a prémköpeny mellé, drága veretekkel díszített tegez, szarulemezes íj, brokát felöltő. Hosszas kutatás után előszedte édesanyja réges-régi ajándékát, egy kis szobrocskát, mely szépséges fehér szarvast ábrázolt és a nyakába akasztotta: maga se tudta miért, de ettől egyszerre béke öntötte el.

Kósza árnyként vetette bele magát a reggeli szürkületbe. A szálláshely csendes volt, szinte már halott, síron túli borzongással terhes – középütt, a táltosok otthona felől rőtes máglyák villantak elő. Egy pillanatra elszorult a torka, ahogy a arra tévedt tekintete, a zsigereibe robbant az iszony hatalma… azután beharapta ajkát és elindult az északi dombok felé.
A régiek temetője nyirkos érintéssel fogadta: jeges borzongás futott végig a hátán. A sötét sötétebbnek tűnt, az árnyak nagyobbak voltak, a levegőben kesernyés illat terjengett: bokáig süppedt a puha-porhanyós földbe, de igyekezett nem tudomást venni erről. Kísérteties látvány volt a halott kopjafák végeláthatatlan sora a hajnali derengésben: másutt vöröses pára látszott, itt tejfehér köd gomolygott tova.
Mint valami ősi, emberekelőtti folyam.

Vajúd a semmiből termett mellette: egyszercsak elé lépett az egyik kopjafa mögül. Eleud bizalmatlan pillantást vetett reá, még sosem látta ilyennek: ősi öltözetet viselt, mint a táltosok, csak épp kevesebb csonttal, füzérel, miegyébbel… ám jóval több volt körötte a sejtelem, a titokzatosság. Félelmetes szimbólumok kanyarogtak a különös köpenyen, éjszaka szövetén kósza csillagfényben: a legdrágább bársony sem lehetett szebb nála. Deréktájt ezer hajszál látszott, melyek ezüstös ragyogással ölelték körül: fentebb, fejfedőként megsárgult agancsok és furcsán ismerős tarka tollak díszlettek. Eleud szívébe hideg kéz markolt, ahogy észrevette, hogy a vén nomád milyen természetesnek hat ebben a környezetben.
Jobbnak is látta csendben maradni.

Vajúd kiismerhetetlen hangon mordult rá.
- Jer.
Pillanatok alatt belevesztek a kopjafák tengerébe: sosem hitte volna, kész labirintus rejtett a babonákon túl. Ősöket látott, királyokat, sosem ismert fejedelmeket és harcosokat: a puszta halott emlékét a századok súlya alatt.
Eleud áhítattal, majd egyre nagyobb döbbenettel nézett körbe.
- Ők kik voltak?
A vén nomád különös arccal nézett reá.
- Tudni akarod, Ugek fia?
Jelentőségteljesen mutatott körbe: az égi sasmadár egy különösen hatalmas faragása díszlett a megszürkült kopjafák alatt.
- Ezek itt Keled Káld fiai, a legősibb nemzetek. Előttük ott Ethei, apád apjának, Torda fejedelemnek az őse, ki előtte volt Kovrat, ki előtte Irnik, a nagy Etele király fia, ki előtte Magor, testvére Hunornak, ki őelőtte Nemroth.
Eleud elsápadt.
- Hát igaz! A hunok a mi őseink és Etele volt az urunk!
Vajúd zord mosollyal meredt reá.
- Jegyezd meg ifjú: a pusztákon nincs olyan, hogy a miénk. Gyermekek vagyunk csupán, apró hangyái a roppant birodalomnak: tegnap ők éltek itt, ma mi, holnap más, nem számít. A szabadságát bárkinek elvehetik, de a hitét nem: hiszünk az őseinkben és tiszteljük őket annyira, hogy ez ne változzon soha. Lehetett ellenség vagy barát, zsarnok vagy szövetséges, ha dicsőséges volt, emlékezünk reá, mert ez a puszták íratlan törvénye – és az őseinknek tekintjük őket, tiszteletből, mindegy, milyen nép fiai voltak… hogy velünk legyenek, védelmezzenek minket és dicsőségük beragyogja életünk.
Vajúd megállt egy nagyobb kopjafa mellett: hatalmas gödör sejlett át az ágas-bogas gyökérzeten.
- Ez talán elkerüli a Nagyúr figyelmét.
Különös barlangba jutottak: leheletnyi menedék volt a porladó csontok között. Fullasztó verem a rögök birodalmában, keserű nyirok hazája, megkövült indák és gyökerek ölelte, rég elhalt börtön.

Az én hazám szebb!
Ősi palota magasodott előtte: a szivárványok otthonát képzelte ilyennek. Hatalmas volt, büszkeséggel teli, ragyogó és pompázatos: ember nem, csak a reményei építhetnek ilyet. Lehetetlen formákban magasodott előtte, mintha okkal titkolt menedék lett volna: a tisztaság és romlatlanság menedéke az acél uradalma mellett. Rózsaszín köd gomolygott körötte, a hajnal pírja: a felkelő nap fénye különös sejtelemmel ragyogta be felülről. Szellő támadt, lágyan cirógató fuvallat: az érintés, amivel megsimogatta arcát, rég vágyott szabadság ígéretét hozta.
Jer hozzám, fejedelem.
Ne késlekedj soká.

Eleud őszinte rettegéssel nézett körbe, de nem szólt egy szót sem.
- Tüzet nem gyújtunk – Vajúd egy vastagabb gyökértörzsre telepedett.
- Beszélj. Mikor szólnak az álmaid?
Eleud inkább állva maradt: reszketett, mint a nyárfalevél, pedig cseppet sem volt hideg.
- Minden pillanatban.
A vén nomád arca elkomorodott.
- Ugye tudod, hogy ha a Vének felfedeznek, elevenen nyúzzák le a bőröd?
Eleud bólintott.
- Tudom.
Csend lett úrrá rajtuk: Vajúd nem szólt, Eleud várt türelmesen.
- Nem mindeki bukott el – szólalt meg a vén nomád kis idő múlva: a rögök sötétjébe meredtek a hályogos szemek.
- Voltak néhányan, akik ellent tudtak állni neki. Néhányan. Dama Kán… Etele király… Torda fejedelem.
- Hogyan?
A vén nomád megrázta a fejét.
- Azt csak ők tudhatják. És azok, akik ugyanoda indulnak.
Eleud eltöprengett.
- Miért a bűbáj?
- Az eszedet Ő uralja, a szíved álmaid rabja: csak a véreden át tud elérni téged, ha szólni akar hozzád.
- Segíts, hogy megtaláljam.
Vajúd széttárta kezeit: most előszőr látta tanácstalannak.
- Innen az Etylig Ő az úr. Attól keletre a vadak élnek. Északon a rokonaink. Alattunk Kazárország. Mindent Ő ural. Nem tudom, hol keresd.
- Mit tanácsolsz?
A Vének már gyanakodnak, fejedelem.
Nincs sok időnk.
- Menj innen. Menekülj. A táltosok már felfigyeltek reád.
Eleud megdöbbent.
- Te is hallod a szavát! TE IS TÁLTOS VAGY!

Vajúd ráncos arcán fájdalom suhant át: olyan vénnek tűnt most, mint még soha.
- Az voltam valaha.
- Ismered őt? Tudod ki az? Ugye tudod, bátyja?
A vén nomád ráemelte hályogos szemeit és Eleud döbbenten hőkölt hátra: olyat látott a kortalan tekintetben, ami egyszerre ruházta fel hittel és tudatosította benne az igazat: rubinvörös vércseppek gördültek le Vajúd arcán könnyek helyett.
- Meg fogod találni őt, Ugek fia. Meg fogod találni és felszabadítod a néped.

Sosem feledte el.
Hónapok múltak, de nem kopott a kép: most is ugyan olyan tisztán látta, mint akkor. A hit, hogy helyesen teszi amit tett, átsegítette e veszedelmeken: a tudat, hogy édesanyja álmát követi és halálának ad értelmet, elég erőt adott a küldetéshez.
Hatalmas folyam húzódott előtte, az Etyl ezer ágtól szabdalt arca: lenn, a déli messzeségben azúr kék alatt látszott a Maeotis gigászi, sötét vize.
Víz, csak víz, rengeteg víz mindenütt.
Közel, előtte, mégis elérhetetlen messzeségben.
Egy lapály tetején állt, kopottas homokföveny ölelésében: mögötte pusztaság, merre szem ellátott, Ázsia végtelen sztyeppéi. Visszanézett, el a keleti határig, a legbelső dűnék voltak arra emberemlékezet óta: szkíta harcos nem járt feléjük még soha. Egészen mostanáig.

A fakó pej felhorkant: megérezhette a víz illatát. Eleven csillogás költözött a bágyadt szemekbe és nagyot csapott a szőke farok: Eleud lova nyakára dőlt és fáradt örömmel suttogta fülébe a rég várt szavakat.
- Lám, sikerült Hóka. Megérkeztünk végre.
Azután elájult.
Szilánkokra robbant előtte a világ. Sötétség jött, képek villantak: zavaros látomás kerekedett a kusza kavalkádból. Szédült, a szomjhalál fenyegette, forgott vele a világ, de álmában sokkal szebb volt minden: a látomása várta, tiszta folyóvíz, hajnali vízesés felszálló párája.

Ősi palota magasodott előtte: a szivárványok otthonát képzelte ilyennek. Hatalmas volt, tucatnyi szobával, büszke toronnyal középütt: olybá tűnt számára, mintha varjúlábon forgott volna a folyam közepén.
A palota újabb arcát mutatta felé: ezúttal vakító fehérben pompázott, csupa fény és csillogás ölelte körül. Ránézett, de egyszerre kínzó fájdalom szúrt szemeibe: a fény mindennél vakítóbb lett, a delelő nap sem ragyogott így.
Gyilkos tűz. A fény és a forróság hatalma.
Az erő, ami életet ad, a hatalom, ami elemészt: ami egyszerre pusztít és tisztíthat meg minden mocskot és sötétet.

Nem tudta, meddig nem volt magánál: néhány óra éppúgy lehetett, mint egy nap vagy akár egy hét is. Az idő itt, a világ kies végén jelentőségét veszítette: tegnap, ma, holnap, rég nem számított már. Arra eszmélt, hogy hűs víz öleli körül és kellemes érintés cirógatja arcát: Hóka, a fakó pej hűségesen kitartott mellette a legnagyobb viszontagságok közepette is.
A folyóparton feküdt, a fövenyen ázva: ha nem hozza el idáig a derék állat, tán sosem ébredt volna fel.
- Testvérem. – megsimogatta a selymes sörényt: erőtlen mozdulat volt, de a ló megnyugodott tőle – Köszönöm.
Felült.
Körös-körül erdő látszott, vad mocsár, merre szem ellátott: üdítő változatosság a napszítta pusztaság után. Ezernyi élet nyüzsgött körülötte: madarak szálltak el fölötte, odébb egy szarvas ugrott be a sűrűbe, halak ugráltak az Etyl tükrében. Eleud sosem hitte volna, hogy ennyire zavarja majd a csend hiánya: minden olyan mozgó-tevő, mindenolyan eleven volt.
Rossz előérzete támadt.

Hóka is megérezhetett valamit, mert nem ivott többet: hűséges törődéssel kezdte böködni a nyakát. Nagy nehezen felmászott a ló hátára és csendes locsogással haladtak a torkolat felé: maga sem tudta, miért, de úgy hitte, az lehet a helyes irány. Hónapok óta úton volt már: bejárta Szkítia legeldugottabb zugait is. Kutatott, keresett, de nem talált semmit sem: ezer módon rejtőzött a Rettenetes szolgái elől, mégsem jutott közelebb álmához. Jó idő eltelt, míg rájött, milyen folyó közepére építkezhetett az ismeretlen jótevő: a földet kelettől nyugatig a Rettenetes uralta, az ő hazájában és a szomszédokéban is… így nem maradt más menedék, csak a néptelen határok mellett.

Régóta haladt már az Etyl főágán.
A Maeotis felől sós-hűvös szél vágott az arcába és ettől magához tért pillanatok alatt: csak most vette észre, rég vágyott csenddel köszöntötte őt a part menti föveny ingoványa.
Néma, rezzenetlen, tán túlságosan is nagy csenddel.
Hóka baljós horkantást hallatott: szinte ugyanabban a pillanatban öles árny húzott el a feje felett az erdő sűrűjébe: éles vijjogás törte meg a halotti csendet.
Egy kerecsen!
Az Égtől való fia! Gondolkodás nélkül cselekedett: az erdőbe ugratott azon nyomban… így a keselyűtollas nyílvesszők a fákon koppantak a feje helyett.
Hóka felnyerített: Eleud kíméletlen határozottsággal vezette át a legsűrűbb bozóton.
Vad kiáltások hallatszottak odakinn: féltucatnyi harcos érkezett a folyón túlról. Eleud nem nézett hátra, de tudta, milyen kép fogadná: a kende katonái voltak, a Vének gyilkoló serege.
Nyomára akadtak.
Félig vakon tört előre a part mentén: nem sok választása maradt, jobbra a nyílt föveny, bal oldalt az ingovány erdeje várta. Úgy hallotta, ketten a parton maradtak, hogy elébevágjanak: az üldözők mögötte mind jobban megközelítették.
A kerecsen!

Ott volt, az erdő szélén és panaszosan vijjogott: Eleud egy kisebb tisztás felé tört és íjja után nyúlt. Épp csak annyi ideig jött elő a sűrűből, hogy kétszer megfeszíthesse: üldözői későn ocsúdtak, az ő nyilak csak a fákat érték… ám előtte még két nyargaló nomád hanyatlott a homokba.
A kerecsen felvijjogott, hosszan, vészjóslón és újra eltűnt a lombok takarásában: Eleud immáron vakon bízott benne, gondolkodás nélkül vágtatott vissza a bozótba. Hóka idejében észlelte a bajt, de nem futotta, csak egy riadt nyerítésre erejéből – felbukott egy alattomos gyökérben és hatalmas puffanással csapódott egy kidőlt fának. Eleud még idejében leugrott a hátáról, de ő sem járt jobban: íja messzire repült kezéből és derékig süppedt a mocsárba.
Ördög és pokol!
Hóka fájdalmas fújtatással próbált talpraállni: bordáit roppanthatták a törzsek, a lába is eltörhetett. Eleud szívébe fájdalom hasított, de nem tehetett semmit sem: alighogy kihúzta magát a mocsárból, már ott is volt az üldözők csapata.
Magas, sötétbőrű harcosok, vágott, ferde szemekkel, csontokba font hajjal.
Átkozott hiénák, a besenyők romlott népe!
Négyen rontották reá: épp csak annyi ideje volt, hogy előhúzza díszes szablyáját. Ketten oldalról jöttek, egy a hátába próbált kerülni, az utolsó óriás íjat vett elő. Egy pillanatra meglátta a vérszomjas arcokat: jeges iszony ébredt benne, ahogy észrevette a tűzvörös izzást a szemekben.

Átkozott bűbáj!
Nem sok reménye maradt. A kerecsen panaszosan felvijjogott: égi jelet látott ebben is. Gyilkos acél harapott felé, de boszorkányos ügyességgel kitért előle: egy csuklómozdulat a szablyával és csontig hasította a támadó hasát, remélve, hogy elég előnyt kaphat.
Az ingoványba vetette magát.
Nyílvessző érkezett, surrogva, erre lebukott a bűzös vízbe: a tépőfogakkal teli acéltüske így csak a karját ütötte át.
A szablyája is odalett.
Úszott, a víz alatt, ameddig csak bírta: iszonyúan fájt a seb, de legalább észnél tartotta. Épp csak annyi időre jött fel, hogy levegőt vegyen, majd úszott is tovább, vakon a bűzös sötétségben: fejében a kerecsent látta maga előtt, amint ráemelte bűvös, bölcsességtől sugárzó tekintetét.

Hatalmas volt, tucatnyi szobával, büszke toronnyal középütt: olybá tűnt számára, mintha varjúlábon forgott volna a folyam közepén. Lehetetlen csoda lehetett, okkal titkolt menedék: a tisztaság és romlatlanság szentélye a Rettenet biradalma mellett. Fehér köd gomolygott körötte, dús déli mocsarak hajnali párája, a felkelő nap fénye ragyogta be fentről: a szél, ami körülzúgta, a Maeotis hűs érintését hozta…

Óriás zsombékon tért magához.
Egy tisztáson feküdt, rothadó hínár és békalencse között: szédelgett, a gyomra felfordult, keserű epét hányt az émelyítő zsályákra – de élt és lélegzett és semmi más nem számított most.
- A táltosok úgy tartják, aki bírja a mocsár mérgét, az kedves az ártó szellemeknek.
Rettenetes, vészjósló hang volt: száraz levelek zörgése lidérczek sziszegése mellett. Eleud megdermedt, néma iszony robbant az ereibe: pillanatok alatt úrrá lett rajta az ezerszer is jól ismert, átokverte reszketés.
Égtől való segíts!
Hórihorgas árny állt a fák sűrűjében. Nyirkos miazma gőzölgött felőle, egyszerre édeskés és kesernyés bűz: a frissen ontott vér és porladó csontok förtelmes bűze. Ősi ruházat sejlett át a párálló ködben, elevenen megnyúzott fejedelmek bőre: ezer csont és megkövült fog, hajból és inakból szőtt lázálom. Fején agancskorona, gigászi sárga csőr, kihalt óriáskeselyű főzött koponyája: a ráncos ősarc kegyetlen nyájassággal okádott felé egy ezerfogú vicsort.
- A Nagyúr ritka örömét leli az ilyen áldozatokban.
Eleud fejébe egyszerre bevillant apja reszkető képe… és halálra sápadt nyomban.
Egy Vén! A Rettenetes gyermeke!
A táltosok atyja felélépett, lassú, kimért léptekkel. Nem látszott, hogy mozogna, mégis egyre közelebb jött: Eleud igyekezett nem meghallani azokat a halk, baljós cuppanásokat.
- Ne félj, Ugek fia. A Nagyúr megbocsátja vétkeid. Megszabadít, ha úgy akarod.
Ne higyj neki!
Csak hazugságok beszélnek belőle!
Eleud döbbenten kapott arcához: ismerős-meleg könnyeket tapintottak remegő kezei. Vér volt, a sajátja: áldott, nemesi vére.
Az álom!

Fehér köd gomolygott körötte, dús déli mocsarak hajnali párája, a felkelő nap fénye ragyogta be fentről:a szél, ami körülzúgta, rég vágyott szabadság üzenetét hozta. Nem is hozta, repült felé, hatalmas-nagy szárnyakon: látni nem látta még, csak halott róla, de az Égtól való szellem fiait képzelte ilyennek. Óriási volt, a pusztai sasok a nyomába sem érhettek: büszke, fenséges madár, különös méltóság hordozója. Horgas csőr meredt elő a tarka tollazatból, döbbenetes bölcsességet sugárzó, kortalan tekintet: feketén csillogó, testvéri gombaszemek.
Az Égtől való fia reánézett: mintha minden baja egycsapásra elillant volna. Megszűnt benne a kétség, semmivé lett a rettegés, jóleső béke öntötte el szívét: ahogy szólásra nyílott a horgas csőr, dallamos bűbájjal csendült fel benne egy kellemes bariton.
Ébredj, fejedelem.
Eljött az időd.

- NEM!
Felállt, a régi törzsfők szívósságával: szédelgett a vérveszteségtől, de büszkén kihúzta magát. Fájdalom és kétség mit sem számított már, eltűnt, akár a félelem: átszellemült arccal fordult a vénség felé és zord mosollyal nézett az elagott tekintetbe.
- Száraz kóró vagy, Vén, nem úr. Semmit sem adtál, semmit nem vehetsz el. Legyőztelek titeket.
Az Őssámán felmordult: miazmás füst szállt szerteszét.
Lángok lobbantak körötte, ocsmány gőzzel gyalázva az ingovány mérgét: a vénség szemeiben izzó parázs villant.
- Akkor viszlek erővel.
Eleud felkiáltott: kerecsen vijjogása szelte át az erdőt.
A lángok az egekig csaptak, rőt pokoli lobbanással indultak felé: felperzseltek mindent, ami az útjukba került, nem maradhatott utánuk semmi sem.
Ébredj, fejedelem!
Ne késlekedj soká!
Ugek fia átszellemült arccal állt a tomboló tűzben, szeme sem rebbent az iszonyú forróságtól: az álmok világában járt, messze ettől a földtől, nem maradt más fegyvere, csak a meggyőződés hite.
Megértettem! Készen állok végre!

Pillanatok alatt történt minden. Előbb még izzó tengerben állt, majd megelevenedett előtte az erdő: vakító fehérség vágódott ki a sűrű bozótosból és viharként támadt a rettenetes vénségnek. Agancsok villantak, sosem látott méretű, királyi korona és egyszerre vége lett a szenvedésnek: a lángok kihúnytak, a forróság alábbhagyott, csak a bűzös gőz és a pusztítás maradt.
Elképesztő fájdalom zubogott át erein, a szíve lélegzetért sikoltott: erőtlen rogyott térdre a parázsló hamuban. Felhólyagosodott és megpörkölődött fedetlen bőre, az égett hús förtelmes hányingerrel gyötörte, mégsem tett semmit – egyre csak a csodát nézte, ami ott állt előtte.
Könnyek szöktek a szemébe: igazi, emberi, vértől mentes könnyek.
Fenséges, gyönyörű szarvas volt. Hatalmas, hófehér vénség, majd másfélszer akkora, mit valaha is látott: az öregek meséiben képzelte ilyennek. Büszke, uralkodói jelenés, ősi méltóság birtokosa: feketén csillogó gombaszemek meredtek reá, döbbenetes bölcsességet sugárzó, kortalan tekintet.
Vér csöpögött az agancsáról, erre az állat megrázta fejét: kínosan ügyelt rá, hogy ne szennyezze szőrét a Vén átkozott, feketés vére. Azután Eleud mellé lépett és gyengéden megbökte orrával: az ifjú harcos erőtlenül kapaszkodott a nyakába és nem is ellenkezett, ahogy magába szippantotta az ájulás örvénye.

Körös-körül sötét.
Nem tudta, mennyi ideig tartott. Bűverejű bariton jött először: testvéri, kellemes, törődő hang. Egyre csak szólította, kutatta őt, beszélt hozzá az üres feketeségben: sokáig eltartott, míg megértette szavát és visszatért Odaátról a valóság falai közé.
Hűs szellő cirógatta arcát, édes, tiszta forrásillat a mocsárbűz után: kerecsen vijjogása szállt felé a távolból, szarvas bőgött mellette, roppant folyam zúgása hallatszott.
Minden olyan békésnek tűnt.
Kinyitotta szemét: egészen könnyen ment. Megmozgatta tagjait és megpróbált felülni: gyenge volt, szédült, de semmilyen fájdalmat nem érzett.
Puha mohaszőnyegen feküdt, a folyó közepén: mellette, karnyújtásnyira zúgott az Etyl azúrkék tükre. Fehérlő pára szállt mindenütt, ritkás köd gomolygott tova, lenyűgöző csillogással a felkelő nap fényében.
Felállt, hogy körbenézzen, de azon nyomban elakadt a lélegzete: ha az előbb csodát látott, könnyek tódultak a szemébe most.
Hatalmas, ősi udvarház előtt állt: énekmondóik a régiek varázspalotáit mesélték ilyennek. Fenséges, büszkeséggel teli menedék volt, szivárványok otthona: elszédült, ahogy egyszerre vehette észre az összes eddig látott arcot. Felé lépett, erre megmozdult lába alatt a talaj: olybá tűnt számára, mintha varjúlábon állt és forgott volna a folyam közepén.
Eleud néma döbbenettel meredt előre: ahogy szikrák éledtek a középső toronyban, szíve dobbanása is kihagyott.

Égi jelenés tűnt fel előtte.
Óriási volt, a pusztai sasok a nyomába sem érhettek: fejedelmi, fenséges madár, különös méltóság hordozója. Büszke horgas csőr meredt elő a tarka tollazatból, döbbenetes bölcsességet sugárzó, kortalan tekintet: feketén csillogó, testvéri gombaszemek.
Az Égtől való fia reánézett: ettől mintha minden baja egycsapásra elillant volna. Megszűnt benne a kétség, jóleső béke öntötte el szívét: ahogy szólásra nyílott a horgas csőr, dallamos bűbájjal csendült fel benne egy kellemes bariton.
- Hát eljöttél.
- Eljöttem.
Eleud remegő hangon válaszolt, csak nehezen talált magára újra: ez az érzés más volt, mint a nyárfalevél reszketés, ám nem kevésbé nyomasztó.
- Ne fél, Eleud. Nincs mitől tartanod.
Az ifjú kerecsen büszkén kihúzta magát: átható fény lobbant égkék szemeiben.
- Eleudnak a félelmünk hívott: ez a név nem az enyém többé. Álmos vagyok, Ugek és Emese fia, a vezéri nemzetek örököse. De ki vagy te, ki férfi létére az álmok menedékébe bújsz?
Különös derű ébredt a fekete szemekben. Köd gomolygott elő, szivárvány fény villant, megremegtek az óriás sasmadár kontúrjai: az idegen jótevő felfedte kilétét.
Álmos arcából kifutott a vér.
Hórihorgas árny látszott előtte. Ragyogó pára gőzölögte körül, egyszerre ijesztő és átható illat: rettegett és rég várt emlékek különös keveréke. Ősi ruházat sejlett át a vöröses ködben, éjszaka szövete: ezer csont és megkövült fog, hajból és inakból szőtt lázálom. Fején agancskorona, hatalmas sárga csőr, kihalt óriáskeselyű főzött koponyája: deréktájt ezer hajszál látszott, melyek ezüstös ragyogással ölelték körül.

Égtől való segíts!
Épp olyan, mint Ők!!!
Mozdulatlanná dermedt – a palota ura is. Felkavarodott a párálló levegő és különös átváltozáson ment át egy pillanat alatt: nemes vonások villantak elő a rettenetes fejfedő mögül, büszke arc, értelemmel teli, feketén csillogó gombaszemek. Fiatal lett, hatalmas, délceg. Kézzelfogható hatalom áradt belőle, nyers őserő… de mégis, valamiképp más volt, mint amit eddig ismert.
Tisztább, üdébb, romlatlanabb.
Éppen úgy, mint álmaiban.
Álmos megdöbbent.
- Ki vagy, te… táltosok atyja?
Az ifjú Vén arcán testvéri mosoly suhant át.
- Turul vagyok, a Lázadó, az egyetlen igaz Égtől való.
Bűvös hangja volt: dallamosan csengő, kellemes bariton. Megnyugtató.
- Már vártam jöttödet.

(folytatása következik)



A szerző megjegyzése:

Ez a novella egy átfogó ciklus része, mely ’Szépmagyarhon Krónikák’ címen nyomon követi népünk történelmét a kezdetektől egészen az Árpádok bukásáig.

A novellában szereplő nevek és események nem minden esetben egyeztethetők össze a mai, hivatalosan elfogadott tudományos állásponttal.
A novella magvát adó történések, Emese álma, Attila hagyományai és a Turul-monda soha, egyetlen ránkmaradt kéziratban nem szerepelt egy krónikaíró alatt. A jeles forrásnak tekintett Anonymus gesta és a Budai Képes Krónika többhelyütt is ellentmond egymásnak eme kérdésekben: a novellában vázolt elmélet jórésze így hiába alkot látszólagos egészt, puszta fikció csupán.. az író saját, hős nemzeti álma.

Szószedet

Etele
Attilának, a hunok dicsőséges királyának ősi neve – egyes tudományos felvetések szerint a párhuzam az Etele-Etel-Etyl (“nagy víz, végtelen birodalom”) szavak között nem lehet véletlen.

Etyl
A Volga ősi neve, de a magyaroknál a honfoglalás előtti időkben a Don alsó folyását is jelentette.

fehér magyar – fekete magyar
Ősi értelmezésben a hét honfoglaló szittya törzs alkotta a “fehér”, a honfoglalás előtt csatlakozott három kabar törzs a “fekete” magyarok népét.
A megkülönböztetés sokáig fennmaradt: ez a honfoglalás után létrejött székhelyekből ma is lemérhető (Fehér-vár, a fehér magyarok és Gyula-fehérvár, a fekete magyarok vezéri szállása).

gyula
A fekete magyaroktól (kabar törzsek) eredő cím, a legfelső hadúr.

harka (orka)
Uralkodói cím, rangban a harmadik a kende és a gyula után. Levédia népe a kezdeti időkben Kazárország fennhatósága alatt élt és hatalmi berendezkedésük is ezt tükrözte: szakrális fejedelmet (kendét) választhattak maguk közül, ám legfelős hadurat (gyulát) nem: az ő nagyvezérük rangban alatta kellett álljon a kazár birodalom hadurának

kabar
Türk eredetű szó, jelentése “fellázadó”.
Kazárországtól elpártolt gyula vezetésével csatlakoztak a magyarokhoz még a honfoglalás előtt: ők voltak a nyolcadik honfoglaló törzs. Valójában hátom törzzsel olvadtak be a magyarok közé, mint azt a környező népek meg is őrizték – innen ered a nyugati királyságok alkotta honogur (“tízmagyar”) kifejezésből lett hungár (Hungária) is.

kende (kündü)
Szakrális fejedelem, az Égtől való uralkodó. Mindenki számára szent és sérthetetlen úr – valójában a Rettenetes szolgája, egyszerű bábja csupán a Vének intrikáinak.

Maeotis
Az Azovi tenger ősi elnevezése.

Nemroth
Nemroth = Nimród, az Égtől való Napfejedelem. Mitológiai ős, a Kelet Káld ősnemzetségek alapítója – a médek és szittyák vezérnemzete.
Keresztény értelmezésben Isten tizenkilencedik gyermekének, Noénak a fia volt Jáfet, fia Kám fia Khus fia Nimród.

Odaát
A pogány hagyományok a világot három vetületében látták.
A legfelső világ volt az Ég világa, a felső Isten és gyermekeinek hazája, a lelkek országa, az örökkévaló hatalom birodalma.
A középső világ volt a Földi világ, a mi anyagi világunk.
A legalsó világ volt a Föld alatti világ, a békék-gyíkok-kígyók országa, a sötétség és rossz dolgok börtöne.
A táltosok a Világfa ágain át tudtak az egyes világok között közlekedni.
Az `Odaát` annyit jelentett, a mi világunkon túl: ez egyszerre takarta az Alsó és a Felső birodalmat is.

táltos
Gyógyító, sámán és vajákos: pogány hagyományok szerint az a beavatott, aki felismerte, hogyan repülhet el lelke a Világfa ágain át a világok között, táltossá vált.
A beavatás során a sámán saját lován ülve teszi meg a végső próbát – innen ered a népmesék varázslatos táltos lova is.

Vének
A leghatalmasabb urak a sztyeppék birodalmaiban: a Rettenetes papjai és szószólói. Esetenként a táltosok atyjának is nevezik őket és nem véletlenül: egykoron a táltosok közül emelkedtek fel, ám azóta mind rangban, mind varázshatalomban felettük állnak.

Vének Istene
A Nagyúr, Ázsia sztyeppéinek ura, az Egyetlen Rettenetes.
Az egyik leghatalmasabb istenség, ami valaha e világra született: jelen lehetett már emberemlékezet óta.
Ősi, emberekelőtti csatározások túlélője lehet, a világ teremtésekor földreszállt Tíz Egregóra egyike – a Gonosz, akit a keresztény gnosztika Luciferként vagy Ashazelként ismer, a Sátánt látja bennük.
Eredetileg ő is Felvigyázó volt, ám valószínűleg megőrülhetett és féktelen tombolásba kezdett – eleven lázálmait, a sztyeppei nemzetek rémuralmát hosszú századokon át nyögheti majd a világ…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához