LFG.HU

naheha
Események

Magna Carta

Az angol rendi monarchia alapintézményének, a  parlamentnek  kialakulása

Oroszlánszívű Richárdot az angol trónon I. Földnélküli János (1199-1216) követte, aki már uralkodása kezdetén szembekerült Franciaországgal. II. Fülöp Ágost, akinek rég elhatározott célja volt megszerezni az angol királyok franciaországi birtokait, azonnal egykori szövetségese ellen fordult. Nem válogatott az eszközökben, hűbérperekkel, szövetségekkel és katonai akciókkal végül elérte, hogy a Loire-tól északra lévő angol birtokokra rátehette a kezét. Az amúgy sem közkedvelt angol uralkodó a megcsappant királyi jövedelmeket rendkívül kemény adóztatással igyekezett kiegészíteni. Az adók nagysága és a beszedésükkor alkalmazott erőszakos módszerek végleg ellene fordították az egész angol társadalmat. Ebben a helyzetben ráadásul I. János a pápával is szembekerült. Az ellentét oka az angol egyház vezető méltóságának, a canterburyi érsekségnek a betöltése volt. Mivel a király nem volt hajlandó elfogadni III. Ince jelöltjét, Stephen Langtont, a pápa kiközösítette az egész országot (1209). Ebben a viszályban az angolok ugyan uralkodójuk mellé álltak volna, de János ismét megbocsáthatatlan lépésre szánta el magát. Amikor III. Ince II. Fülöp Ágost közreműködésével keresztes inváziót kezdeményezett ellene, elismerte a pápa hűbéri jogát országa felett, és elfogadta jelöltjét a canterburyi érseki székbe. Belső ellenzéke ekkor – arra hivatkozva, hogy János méltatlan lett a trónra – nyílt szervezkedésbe kezdett.

Ennek a mozgalomnak lett az eredménye a Nagy Szabadságlevél – a Magna Charta Libertatum –, amelynek kiadására 1215. június 15-én sikerült rákényszeríteni I. Földnélküli Jánost. (Az aláírásra és megpecsételésre a Temze egyik szigetén, a Runnymeade-en került sor, ezért később Parlamentum Runnymeade – runnymeade-i megbeszélés – néven emlegették az eseményt). A Magna Charta megszövegezését négy napig tartó vita előzte meg, mire az udvar és a „lázadók” megegyeztek a 63 pontban. A pontok döntő része az adóztatás kérdésével foglalkozott. A király ezután csak a Nagy Államtanács jóváhagyásával vethetett ki adókat.

Igyekeztek korlátozni az állam pénzügyi életében a zsidók szerepét. Eltöröltek egy sor olyan szabályt, amely korábban korlátozta a kereskedést és a hajózást, és rendelkeztek arról, hogy idegenek szabadon beutazhassanak Angliába, az angolok pedig – békeidőben – külön engedély nélkül elhagyhassák az országot. A Charta egyik pontja kimondta, hogy szabad embert tárgyalás nélkül nem lehet elítélni, bírói ítélet nélkül pedig nem lehet fogságba vetni. Meghatározták a királyi bíróságok jogkörét, de megkönnyítették az ügyeknek erre a fórumra való eljuttatását. A „lázadók” nem elégedtek meg a király puszta ígéretével, egy 25 tagú választott testületre bízták az uralkodó törvénytiszteletének ellenőrzését, és megfogalmazták az ellenállási cikkelyt is. Ennek értelmében a jogsértő uralkodó ellen fegyvert fogó nemesi felkelés nem lázadás. János király néhány napon belül visszavonta ígéreteit, s a hűbérurának elismert III. Ince pápához fordult segítségért. A lázadók erre a francia királytól kértek fegyveres támogatást. Mire a francia invázió megindult, János király meghalt, hívei pedig gyorsan királlyá koronázták fiát, a kilencéves III. Henriket.

III. Henrik (1216-72) hosszú uralkodása alatt formálódott ki az angol rendi monarchia egyik alapintézménye, a parlament. A fiatal király hamarosan szembekerült alattvalóival. A katolikus egyház megerősödése, az egyházi adók súlyosbodása mellett ellenállást váltott ki az idegen (dél-francia) kegyencek térnyerése az udvarban. Másrészt III. Henrik sikertelen kísérletet tett a franciaországi birtokok visszaszerzésére, és kudarcot vallott az a próbálkozása is, hogy egyik fiát a szicíliai trónra ültesse. A katonai vállalkozások természetesen adók kivetését tették szükségessé, emellett az uralkodó a zsidó pénzkölcsönzőkhöz fordult segítségért. A király elleni fellépést megkönnyítette az időről időre fellángoló zsidóellenesség, az antiszemitizmus is. A szerveződő nemesi mozgalmat Simon de Montfort vezette. 1258-ban III. Henrik kénytelen volt beleegyezni a királyi hatalom újabb korlátozását jelentő Oxfordi Intézkedések megszövegezésébe. Ennek értelmében a királynak ezentúl a kormányzás kérdéseit minden esetben meg kellett vitatnia egy választott testülettel. Ezenkívül a grófságok és a városok képviselőiből a királyi szervek igazgatási tevékenységét ellenőrző bizottságot hoztak létre. III. Henrik azonban csak kényszerűségből ment bele a Magna Charta alapelvein jócskán túllépő Oxfordi Intézkedések elfogadásába. Amint arra lehetősége nyílt, szövetségeseket keresett s talált is a pápa és a francia király személyében. Támogatta a Simon de Montfort elleni küzdelmet a trónörökös, a későbbi I. Edward király is. Ennek ellenére III. Henrik kénytelen volt zsoldosokat toborozni, mert a nemesség legnagyobb része a felkelőkkel tartott.

Az ellenséges erők 1264-ben Lewes mellett csaptak össze, az ütközetet a király – a trónörökös hősies helytállása ellenére – elveszítette. Mindketten fogságba estek, s ott értesültek arról, hogy Montfort 1265. április 8-án összehívta az ország Nagytanácsát a Westminsterbe. Emellett azt is megparancsolta, hogy minden grófság és a nagyobb városok szintén küldjék el követeiket a parlamentbe. Az ily módon összehívott tanácskozás újra szentesítette a Magna Chartát. A Simon de Montfort vezette mozgalom, jóllehet a felkelők soraiban hamarosan a bomlás jelei mutatkoztak, s 1265-ben maga a vezér is elesett, nem maradt eredménytelen. 1267-ben III. Henrik újra kibocsátotta és önként megerősítette a Magna Chartát. Utóda, I. Edward (1272-1307) pedig felismerte, hogy a grófságok és a városok küldöttei a parlamentben felhasználhatók a bárók ellen, valamint azt, hogy az adófizetők képviselőinek beleegyezésével kivetett adók biztonságosabban behajthatók. Ezért sorozatosan meghívta a képviselőket, s úgy irányította a Nagy Tanács munkáját, hogy az fontos, a királyi hatalom érdekeinek megfelelő határozatokat hozzon. Nem véletlen, hogy a képviselők hosszú ideig nem szívesen engedelmeskedtek a figyelmes uralkodó meghívásának, a megjelenést büntetések kiszabásával kellett kikényszeríteni. Később a „középosztály” képviselői megtanulták, hogyan kell a Nagy Tanácsban politizálni, s a parlament a király és az alattvalók érdekegyeztetési fóruma lett.

A parlament végleges formája 1295-ben alakult ki, ez volt az ún. mintaparlament. Ebben a király névre szóló meghívójával jelentek meg a főpapok és a világi főurak, a grófságok és városok 2-2 követe pedig kollektív meghívót kapott. Később formálisan is elkülönült a parlament két háza: a House of Lords (Lordok Háza) és a House of Commons (Közösségek Háza).

 

Linkek: 

Könyvek:


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.