LFG.HU

HammerTimeCafe
Bökös Borbála
novellaCimkek

A váradi vár török ostromának negyvenedik napján a Veres bástyát a Sebestyén testvérek vigyázták. A várvédők nem tudták megkülönböztetni egymástól a jóravaló, ámde félnótás ikreket, ezért Sebőnek szólították mindkettőjüket. Ebbe ők is egykedvűen belenyugodtak, mert sokszor már maguk sem tudták megállapítani, melyikük a Feri, és melyikük a Jankó.

A testvérek hosszú utat tettek meg Erdély zordon hegyeitől a szőlődombok között fekvő kincses városig. Apjuk halála után elkótyavetyélték egyetlen vagyonukat, melyet egy csont és bőr tehén képezett, aztán jobb híján kezükbe vették a vándorbotot. A népnek igencsak ínyére volt nótás kedvük és bolondozásuk, hát jól tartották őket, bármerre jártak. Amikor azonban kiderült róluk, hogy titkos varázserejükkel az elemeknek is képesek parancsolni, a falvak lakói rendszerint elkergették az ikreket.

Egyedül Balogh Máté, a váradi vicekapitány tűrte meg az istenadtákat, mert mágustudomány ide vagy oda, nem vitte rá a lélek, hogy ilyen vészterhes időkben kiebrudalja a testvéreket. Eleddig csak a kazamaták beomlott lőréseinek kitakarítását bízta rájuk, de ahogy a sok ágyúzásban, közelharcban megfogyatkoztak a vitézek, strázsálásra is befogta a Sebőket.

– No, értitek-e már, hogy mi a háború?

– Nem a! – bökte ki Feri zavartan.

– Hinnye, az eszetek tokját, hiszen abban vagyunk már lassan két hónapja! Látjátok: annyi az egész, hogy amikor jön a török, a derék magyar vitézek ütik-vágják őket.

A fiatal legények ijedten pislogtak. A kapitány bíztató hangon folytatta:

– Ne féljetek, nektek nem kell majd verekedni, hiszen olyan nyeszlettek vagytok, hogy a szél is elfúj benneteket! Csak őrködni fogtok. Ha pedig baj lesz, akkor segítsetek nekünk a mágiátokkal!

– Emmá’ beszéd! – vigyorogtak az újdonsült őrök, és jókedvűen a feladatukhoz láttak.

Kiguvadt szemmel kémlelték Ali pasa Váradvelencén táborozó színes seregét, és várva-várták, hogy valami történjék. Az ellenség azonban nem mozdult, és a Sebők csakhamar elunták a dolgot. Elővették a szalonnát és a hagymát, aztán nekiálltak falatozni.

Nem telt el jó fertályóra, és a törökök tüzelni kezdtek.

– Hallod-e, Jankó, nagyon puffogtatják itten az ágyúkat! Az embert már enni sem hagyják békességgel! – csámcsogott Feri sértődötten.

– Csakugyanvalóst! No, várj, próbálok intézni valamit!

Jankó fölállt, odaballagott a bástya szélére, és elbődítette magát:

– Ide ne lövöldözzetek, hékám, mer’ éppen früstökölünk!

Hanem az ellenség nem hallgatott rá, és az ágyú- meg a puskagolyók továbbra is körülöttük záporoztak. Jankó még nyomatékosabban rájuk ripakodott:

– Mondom, hogy ne erre virtuskodjatok, mert ha eltaláljátok a pálinkás butykosunkat, akkó’ csúful jártok!

Még jóformán ki sem mondta, amikor egy kósza golyó ripityára zúzta a becses nedűt tartalmazó palackot. Elsötétült arccal nézték.

– Ezek megbolondultak – csóválta a fejét Feri.

Nem tetszett a dolog a legényeknek, de többet nem szóltak semmit. Álltak, mint a cövek, még akkor is, amikor egy ágyúgolyó éppen mellettük csapódott be.

– Sebők! Ej, az anyátok keserves úristenit, varázsoljatok! – ordította nekik az utolsó működő ágyúnál foglalatoskodó főtüzér.

– Hát lehet? – csillant fel a testvérek szeme.

– Persze, csak igyekezzetek!

– Hán mér’ nem ezzel kezdtétek! – rikkantotta el magát Feri.

Délcegen kidüllesztette a mellét, és elmondta a varázsigét: „Szélanyó gyer’ ide, erőd mutasd ízibe, vidd, röpítsd e sok…” He? Mit is? Hogy is hangzott? Megvan! „Vidd, röpítsd e sok fegyvert, ki nekünk ártani mert!”

Amint kimondta, egyből érezte, hogy valami nincs rendben, mert fegyver helyett az ember lett volna az odakívánkozó szó. Azonban az igézeten most már nem tudott változtatni.

Lehorgasztotta a fejét és várta az eredményt.

Óriási szél kerekedett, mely vadul kavargott a vár és a török tábor fölött. Az ellenség tűzlabdái közben eltalálták, és meggyújtották a Veres bástyával szemben álló szekérszín tetejét. A szél felszította a lángokat, csakhamar az istálló és az éléskamra is égni kezdett. Az erős légáram fölkapta a törökök összes munícióját, és felröpítette a várat körbefogó Szent Péter- és Szent István hegyekre. A törökök eleinte elképedve figyelték a jelenséget, aztán Allahnak sűrűn hálát adva, hogy nem kell többé vesződniük a nehéz golyóbisok felhurcolásával, megkezdték a hegyekre telepített ágyúk előkészítését. A pattantyúsok aztán egyre pontosabban betaláltak a vár belsejébe, és lerontották a bástyák mellvédjét. Délre úgy nézett ki a várfal köröskörül, mint egy jobbfajta szita.

Senki nem törődött a szokatlanul hallgatag ikrekkel, a vitézeket túlságosan lefoglalta a szaporán terjedő tűz oltása. Feri a feje búbját vakargatta, és csöndesen odasúgta a testvérének:

– Osztán, ha bárki kérdi, nem én támasztottam a szelet, csak úgy gyütt magától, érted-é?

– Elhallgass, te anyaszomorító! Legközelebb majd én varázsolok, s te maradj veszteg! – kaffantotta Jankó.

Ebben maradtak, és megújult buzgalommal láttak hozzá feladatukhoz: árgus szemmel figyelték a szemközti árokparton tevékenykedő törököket. Egyszer csak azt látták, hogy két nyikhaj ember lubickol a várat körülvevő árok vizében. Integettek nekik, és ők vidáman visszaintegettek. Valami farudakat úsztattak a kontyosok, és hadonásztak hozzá, mint a levesbe pottyant légy. A Sebők nagyokat kacagtak, majd’ megpukkadtak a vízben csapkodók látványától. Még bíztatták is őket, hogy jöjjenek közelebb.

Nem kellett azoknak kétszer mondani.

Egyre többen csusszantak a vízbe a túlparton, és szaporodtak a Hévjó patak tükrén guruló szálfák. A törökök nagy vaskarmokat akasztottak a fákba, és közel húzták őket a bástya aljához.

Jankó megbökte Ferit:

– Te, nem azt mondta a kapitány, hogy ha történik valami gyanús, azt azonnal jelentsük neki?

– Abbiza! Csakhogy honnét tudjuk, melyik esemény a gyanús, és melyik nem?

Ezen igen-igen elgondolkodtak. Hosszú percekig töprengtek, és egymásra sandítottak, de sehogy sem tudták eldönteni, hogy mit cselekedjenek. Jankó megszólalt:

– Hallod-e! Furcsállom, hogy a kontyos atyafiaknak éppen itt támadt kedvük feredni!

– Való igaz – hagyta helyben Feri. – De hát mégsem csaphatunk vaklármát egy ártatlan dolog miatt, mint valami tökéletlenek. Kisülne a szemem!

– Csakugyan. Várjunk még!

Elégedetten, hogy nem viselkedtek bolondmódra, továbbra is egykedvűen lesték az úszókat, akik időközben tutajokat formáltak a rönkökből, amelyek már kisebb csapatokat is elbírtak. A törökök a várfalba akasztották a kampókat, és a hosszú ostromköteleken mászni kezdtek fölfelé.

– Tenni kéne valamit – bökte ki Feri.

– Igen, de mit?

Egyre csak olajozták az eszük kerekét, és nyugtalanul pislogtak. Jankó a homlokára csapott, és felkiáltott:

– ’Szen, nagyon egyszerű! Megyek, és megkérdezem őket, mi járatban vannak erre.

Azzal fogta magát, és kihajolt a palánkon. Illendően a törökökre köszöntötte a szép jó napot, de amikor szóba akart velük elegyedni, surrogó nyílvessző röpült el a füle mellett és a falba fúródott. Jankó először eltátotta a száját, aztán elöntötte a méreg:

– Vájják ki a szemeteket a hollók! Hát nálatok ez a tisztesség? No, majd én móresre tanítalak benneteket!

Kiállt a bástya szélére, és elmondta a mágikus rigmust: „Vízúrnő, segélj meg, hullámok nőljetek, zúgjatok-búgjatok, messze iramodjatok!”

Abban a pillanatban fodrozódni kezdett az addig nyugodt víztükör, tarajos hullámok csaptak föl a várfalra, és lemosták a bástya tetejére kapaszkodó törököket.

– Jól megadtad nekik! Lám, hogy lebakfincáltak! – heherészett Feri.

Ám a víz nem állt meg.

Kiürült az árok, a meleg Hévjó patak vize mind egy cseppig elszökött a Körösre. A sáros fenéken pedig ott ficánkoltak a törökök, mint a partra vetett halak. Társaik a segítségükre siettek, és az üres árok pillanatok alatt megtelt ellenséggel.

Feri elhúzta a száját:

– Eh, butuj vagy ecsém! Csak azt felejtetted el pontosan kikötni, hogy merre iramodjék a víz! Mer’ körbe-körbe kellett vóna, hogy szaladjon, s nem uccu ki a világba! Most aztán jó nagy bajban vagyunk!

A törökök egyre élénkebben sürögtek-forogtak a falak alatt, és nekifogtak aláaknázni a bástyákat. Mivel a legnagyobb akadályt eleddig a vizesárok jelentette, az ellenség egészen közel merészkedett, úgy lőtte-rontotta a kurtinákat. A várvédők hiába is pusztították őket nyíllal, puskával, amazok annyian voltak, mint égen a csillag, és ha egy elhullott, tíz állt a helyébe.

Kisvártatva a törökök hirtelen visszavonultak. A Sebők csúfolódva ordítottak utánuk:

– Úgy, úgy, fussatok csak, és ne is gyertek vissza!

– Két bolond egy pár! – kiáltott rájuk Balogh Máté a várudvarból – Inkább jelentsetek: milyen messze mentek a törökök?

– Jelentjük alássan: elég messze!

– És merre mozognak?

– Semerre.

– Hát akkor mit csinálnak?

– Állnak.

– Fölöttébb furcsa – vakarta meg a fejét a vicekapitány.

– Nagyuram, mikor gyün mán a váltás, mer’ igencsak elfáradtunk ebbe a nagy figyelésbe!

– Még ki kell tartanotok, nincs most friss emberem.

Abban a pillanatban irtózatos dördülés rázta meg a levegőt. Felrobbant a törökök aknája, és leomlott a Veres bástya homlokzata.

– Most… Most jönni fognak! Készüljetek! – hangzott az ordítás innen is, onnan is.

Balogh Máté a holtsápadt Sebő fiúkra kiáltott:

– Elég a komédiázásból, nem madárijesztőket nevelek én itt, hanem vitézeket! Mutassátok meg, mit tudtok, elő azzal a nagy varázstudománnyal!

A legények összenéztek, majd Jankó megköszörülte a torkát, és elmondta a legpusztítóbb igét, amit csak ismert: „Földanya, halld szavam, vedd e rögöt ízibe, tégy másikat helyibe, morogjon, mozduljon, rohanjon alattam a föld!”

Először egészen halkan, majd egyre erősebben morajlani kezdett a talaj a lábuk alatt. Ha a törökök felrobbant bombája leröpítette a bástya homlokzatát, ami ezután következett, majdhogynem az egész építményt porrá zúzta. Ködarabok röpültek a levegőbe, a bástya pedig hosszában kettéhasadt, így széles, járható rés alakult ki rajta, és a törmelék a közfalak megmaradt lőréseit is eltorlaszolta. Ennek következtében akkora omladéklejtő keletkezett, hogy a törökök bátran megindultak rajta, és a kettészakadt fal hasadékán könnyedén bejutottak a várba.

A nagy rengésben szanaszét repedezett a kővel kirakott várudvar, meghasadt a bástyák padlózata, és az így keletkezett lyukakon beestek az emberek az alattuk lévő épületekbe.

A Sebő ikrek is átzuhantak egy tátongó falrepedésen, és a Veres bástyát az Aranyossal összekötő kazamata üreges folyosójában találták magukat. Az ablakokat eltömítette a sok tégla és kődarab, éppen csak egy szűk hasadékon tudtak kikémlelni.

– Mit látsz? – nyögte Feri, miközben sűrűn prüszkölt az orrába és a szájába került por miatt.

– Nem sokat. Csak guruló fejeket, meg néha a rajtuk taposó lábakat. Ej, komám, bárcsak győznének a mieink! – sóhajtotta Jankó.

Mozdulni sem bírtak a rájuk borult törmeléktől, csak a kintről beszűrődő zajokat fülelték. Pattogtak a karabinok, durrogtak a krompáki puskák. A kardok csörömpölve egymásnak feszültek. Jajgatások és halálhörgések hangja jutott el hozzájuk. Bömbölve csattogtak a török ágyúk, a sűrű dörgések megremegtették a levegőt. Allah akbar, kiáltozták az ikrek közvetlen közelében, majd odébb Jézus nevét vélték kivenni a nagy zűrzavarban.

A csatazaj lassanként elcsitult.

– Szolgálatban vagyunk még? – kérdezte Jankó.

– Már hogyne lennénk! Ejszen, nem váltottak le minket! No, mindjárt ki is fürkészem, hogy mi a helyzet!

Feri sokáig meresztette a szemét, de nem látott semmit.

– Amondó vagyok, hogy mi győztünk! – jelentette ki teljes bizonyossággal.

– Mibűl gondolod?

– Hászen egy fia törököt sem látok odaát az árok partján. Ijedtükben elhordták az irhájukat. Meglásd, nemsokára mi is kiszabadulunk innen! Adjunk valami életjelet, hogy könnyen megtaláljanak!

Jókedvűen nótázni kezdtek. Végigénekelték az összes hazafias dalt, amit csak tudtak, aztán amikor kifulladtak, fütyörészve folytatták a templomi zsoltárokkal.

Csakhamar kaparászást hallottak a fejük fölött.

– Mi vagyunk itt, a Sebők! Erre keressetek! – kiáltozták teljes erőből.

Nemsokára leomlott a fal, az ütemes csákányozás nyomán kitágult a rés, és benyúlt értük néhány markos kéz. Kihúzták őket a napvilágra. Hunyorogtak, tapogatták magukat, és örömmel látták, hogy nem esett nagyobb bajuk. Hanem amikor megmentőikre néztek, elállt a szavuk a döbbenettől.

Ali pasa és janicsárjai előtt álltak. Amazok hadarva beszéltek maguk között, aztán a főszerdár odalépett hozzájuk, és megkérdezte őket:

– Gyaurok! Ti voltatok ezen a bástyán azok a híres varázserejű strázsák?

– Dehogy! Mi nem vagyunk varázslók, csak félkegyelműek.

A törökök zavartan összenéztek, majd vállat vontak.

– A kegyelmes Ali pasa szabad eltávozást biztosított minden magyar kutyának, amikor feladták a várat. Veletek is igazságosan óhajt cselekedni: elmehettek, talán még utoléritek a társaitokat. Debrecen városa felé vonulnak.

Az ikrek összepusmogtak. Aztán Feri megszólalt:

– De mi itten szolgálatban vagyunk. A Veres bástyát őrizzük, és mindaddig nem mozdulunk, míg meg nem gyün a váltás!

A turbános urak a hasukat fogták nevettükben, és a könny is kicsordult a szemükből.

– Ezen ne múljék! Yusuf, Ahmed! Vegyétek át az őrséget!

A két markos török legény előre lépett, és peckesen fölállt a romokra.

– No, emmá más! – bólintottak a Sebő testvérek, és a kacagó tömegen keresztül háborítatlanul elhagyták a várat.

Egykedvűen bandukoltak az úton, amikor Feri felmordult:

– Be kár, pedig már úgy megszoktam az őrködést! Oszt most mihez kezdünk?

– Egyet se félj! Megyünk Debrecenbe, hátha ott is akad egy vár, amit lehet őrizni!

– És ha nem lesz ott vár? – akadékoskodott tovább Feri.

– Akkor majd vigyázzuk a várost magát! Két ilyen nagyeszű, nagy erejű varázslót tejbe-vajba fürösztenek majd! Pulykakakast adnak ennünk früstökre is, vacsorára is – lelkendezett Jankó.

– Milyen okos vagy! – kerekedett el Feri szeme.

Büszkén felszegett fejjel, szép reményekkel tele és vidám nótázásba fogva haladtak előre új otthonuk felé, hogy megkezdjék a következő őrszolgálatot.

 

[wpsqt name="Orsegidejen1" type="poll"]


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához