Feri bácsi, a rangidős átvette az ügyeleti naplót. Az utolsó bejegyzés szerint „szolgálati idő alatt esemény nem történt”. Oldaltáskájába tette a kockás füzetet, az elemózsia és a rúdlámpa mellé. A termoszt a rezsón gőzölgő zománcos fazékból feltöltötte meleg teával, majd leakasztotta a láthatósági mellényt a fogasról. Társa – az új fiú – már magára öltötte a sajátját, hátán a falu címere felett felirat: Polgárőrség Almásfüred.

– Hát, akkor mi indulunk is a Marcival – biccentett a kollégák felé. – Jó pihenést, emberek!

Lassan ballagtak, a gumicsizmák cuppogtak a sárban, ahogy a pincék felé vezető dűlőútra fordultak. Marci cigarettával kínálta az öreget, majd ő is rágyújtott, a gyufaszálat gondosan visszatette a dobozba, a dobozt a kabát zsebébe. Ellenőrizte, megvan-e a zseblámpa, behúzta a táska cipzárját, aztán mégis kinyitotta, jobb, ha minden kéznél van. Feri bácsi nézte, ahogy szöszmötöl:

– Mi van, gyerek? Izgulsz egy kicsit, igaz?

– Nem igazán, Feri bátyám. Csak az Anett. Nem szereti, hogy beálltam az éjszakai őrségbe.

Feri bácsi a fejét csóválta.

– Nézzük csak meg, Marcikám, itt a Fodorék présházánál nem jól áll a lakat. Ezt piszkálhatta valaki.

–Á, csak a kis Fodor, nem hozott kulcsot, mikor jött ki borért, aztán leverte a riglit. De visszajött megcsinálni még tegnap.

– Úgy. Jól van akkor – szusszantott Feri bácsi. – Aztán az Anett meg ne szóljon semmit! Ha nem veszed el, még mindig Almásgyarmaton lehetne, meg az anyja is, aztán mi lenne velük, mi? Szerencsétlen gyarmatiak, azokra is rájár a rúd mostanában.

– Hát rá, Feri bátyám. Rá. Meg a csomboriakra is. Azt hallotta, hogy a tejüzemet is bezárták a múlt héten? Nincs már munka a környéken sehol.

– Meg volt az az árvíz is.

– Ja.

Ballagtak tovább. A zseblámpákra nem volt szükség, a telihold fényesen világított, no meg a múlt év óta közvilágítás is van a pincesoron. A falu lapja, a Füredi Hírmondó címoldalon hozta a hírt: „Megnyertük a pályázatot – Sínen már a hegyi villany!”  Feri bácsi derűsen nézte a takaros présházakat, a nyílegyenes kukoricasorokat, ápolt szőlőket, a gondosan kaszált árokpartot. A kiserdőnél rátértek az Almás útra, amely gyümölcsösök közt kanyarogva vezetett vissza a faluba. Már virágoztak a fák, édes illat szállt az éjszakában, róka szaladt át előttük és eltűnt a magas fűben.

– Itt ilyenkor nincs sok dolgunk, majd szüretkor – intett Feri bácsi a fák felé. – Aztán Marcikám, ha valami van, maradj mellettem! Nem kell kapkodni. Az emlékműnél meg harapunk valamit, fasírtot csomagolt az asszony.

Elhagyták a hűtőházat, aztán a kis konzervüzemet és a gyógynövény desztillálót. Szép, új épület mind. („Uniós innováció sikertörténet!” – írta a Hírmondó.) Marci megtorpant, valami mozgást észlelt, ám csak egy bagoly szállt el felettük, puhán és hangtalanul. Egerészni indulhatott a magtárak felé. A benzinkútnál felállították a felborult kukát – azok a rohadt macskák! – majd tettek egy kitérőt a szennyvíztisztító felé. A nádassal megszűrt vizet az Almás patakba engedték vissza, ám előtte kis mesterséges halastóvá szélesedett a vékony ér, benne néhány pisztráng tesztelte a vízminőséget.

– Itt meg a halakért jönnek néha, persze nem a falubeliek. Sajnálom őket, de hát. . .

A polgárőrök lassan a főutcára értek, elhúzott mellettük egy autó. Lassított és rájuk villantott köszönésképpen.

– Táposferkó az, megismerem a Fiatját. Mit kujtorog az ilyen későn? – dörmögött Marci, de azért két ujjával megbökte a sapkája ellenzőjét. Feri bácsi tetszéssel nézte szeme sarkából buzgó társát. A szépen felújított házak ablakain itt-ott kékes, vibráló fény szűrődött ki,  kábeltévé és szélessávú internet minden portán volt már. („Az Európauniós információs sztrádára nem lehet szekérrel hajtani!”) A kocsmát körbejárták, múlt héten is nyitva maradt a hátsó ajtó és a Muntyákék kutyája elvitt egy sonkát, jobb az óvatosság.

A háborús emlékműnél megpihentek. Feri bácsi nagy sóhajjal ereszkedett le a padra, táskájából konyharuhát vett elő, megterített maguknak.

– Láss hozzá, gyerek.

– Röstellem, Feri bátyám, nekem nem csomagolt semmit az Anett. Ugye, nem tetszett neki, hogy beálltam. Erős a paprika?

– Az! A menyem savanyította.

– Tudja, Feri bátyám, igazából nem az a baja, hogy polgárőr lettem. Nem mondja, de tudom. Az bántja, hogy nem vették be az asszonykörbe.

– Hát, Marcikám, ha egyszer nem idevalósi. Gyarmati.

– Igen, de bezzeg a Csengét meg bevették, pedig az betelepült. Városi! Nincs még egy éve se hogy idejöttek, aztán mégis… – legyintett. Csendben ettek tovább, mindketten Csengére gondoltak, a fővárosból érkezett fiatalasszonyra, aki hosszú, flitteres szoknyákat hordott és maga meszelte ki a házát. Csengére, aki úton-útfélen hirdette újpogány nézeteit, a női princípium szentségét; az Anyaistennőről, a négy elemről, a makrobiotikus étrendről és a mosódióról prédikált az elnézően mosolygó falusiaknak.

– Ne félj Marcikám, ez se marad itt sokáig. Ezek a betelepültek sose maradnak meg. Egyszer csak elege lesz a férfinak – többnyire a férfinak – és szedi a sátorfáját, a felesége meg megy utána. Bevették? Ne félj, tudják az asszonyok, mit csinálnak. A polgármester Zsuzsa tudja a legjobban.

– Ez igaz, Feri bátyám, de az Anettnak hiába beszélek.

– Majd megbékél. Hanem – Feri bácsi lopva az órájára nézett –, hanem gondolkodtál-e már azon, hogy milyen jól megy a falunak? És vajon miért?

Marci már nyitotta a száját, de aztán mégis eltöprengett. Az öreg kérdésének súlya volt, nem akart felsülni holmi felületes válasszal. Jól megy a sorunk, az már igaz – gondolta. Mindenkinek van munkája a gyümölcsösben, konzervgyárban, nem kell a városba járni dolgozni. Itt a patika, az orvos, az iskola, az óvoda… igaz is, milyen sok a gyerek! A szomszédos Almáscsombor szinte kihalt már, elöregedett, a fiatalok mind elköltöztek. Hozzánk meg jönnének, hanem igaza van az öregnek, nem maradnak meg a betelepülők.

– Azt hiszem, mert a Zsuzsa néni jó polgármester – amint kimondta, érezte, hogy van még valami. Mert hát itt az árvíz, ami elmosta fél Gyarmatot. Az aszály, ami tönkretette a gabonát Csomboron, a maradékot elvitte a jégverés. A marhavész. És leégett a gyarmati templom is. De Füredet elkerülte minden rossz.

– Mert Zsuzsa néni nagyon szereti ezt a falut. Mindennél jobban – mondta Marci, aztán gyerekes mozdulattal a szája elé kapta a kezét, és elvörösödött. Feri bácsi azonban jókedvűen hunyorított rá:

– No, nem is vagy te buta gyerek. Pedzed már.

Összecsomagolták a maradékot és folytatták a körutat. A buszmegálló előtti hirdetőtáblát kiolvasták, a lógó plakátot megerősítették régi, elrozsdált rajzszögekkel.

Locsolóbál!

A jó hangulatról gondoskodik: DJ Keszi!

Élőben Fellép a Lesz Vigasz Duó!

Tánc! Tombola! Italakciók!

Sztárvendég:

Bunyós Pityu!

Szeretettel várunk mindenkit!

a Rendezőség

Összemosolyogtak, Feri bácsi legényesen hátracsapta svájcisapkáját és dúdolni kezdett: necsi-necsi-necsináld ezt énvelem. . . A nóta ritmusára lépegettek tovább. A kultúrház felé közeledve Marci megállt, kezét figyelmeztetően felemelte, fejét félrebillentve hallgatózott. Feri bácsi is abbahagyta a nótázást, együtt füleltek a hangokra. Furcsán hullámzó kórus volt az, mintha sokan mormolnának valami monoton verset. Nem lehetett kivenni a szavakat, a kutyaugatás és a feltámadó szél zúgása miatt csak foszlányok jutottak el hozzájuk.

– Az asszonykör lehet az, próbálnak a húsvéti műsorra. Népi játékok – mondta az öreg, de hangjából hiányzott a meggyőződés.

– Sötét van már a kultúrban – mondta Marci a homlokát ráncolva. Ekkor sikoly hasított az éjszakába, rettegéssel teli. Minden erő kifutott a fiú lábából. Aztán néma csend. A kutyák is elhallgattak.

– Gyerünk! – Marci lerázta a bénultságot és futásnak eredt, egyenesen a kultúrház mögötti park irányába.

– Ej, gyerek, az apád szentségit! – Feri bácsi nehézkesen utána lódult, gumicsizmája klaffogott, oldaltáskája a combját verdeste, zörgött benne a felszerelés – Megmondtam, hogy maradj mellettem!

Marci futtában a zseblámpa után kotorászott a táskában, aztán összeakadtak a lábai, felbukott. A napok óta ízlelgetett felszólítás – polgárőrség, senki ne mozduljon – eszébe sem jutott. Tágra nyílt szemekkel bámulta a fák gyűrűjében elé táruló képet.

Az asszonykör volt az, valóban. A nők egymás kezét fogva álltak, mintha táncot próbálnának. A kör közepén Csenge, felette a levegőben sápadtan fénylő köd, formája folyton változó, maga a névtelen iszonyat. A halk kántálás újra kezdődött, a nők lassan lépkedtek körbe-körbe, az a valami pedig a hangok ritmusát követve lüktetett. Zsuzsa, a polgármester lépett a körbe, kezében kard. Két kézzel emelte a magasba, tisztelegve a jelenés előtt, majd felkiáltott:

– A Thiarna!

A kántálás sikoltássá dagadt, az asszonyok a földre borultak, a kard megvillant és lecsapott. A fénylő valami pedig beburkolta Csenge alakját aztán minden elsötétedett.

Marci az öreg platán mellett térdelt a sárban és hányt. Feri bácsi teát töltött a termosz kupakjába és megitatta a fiút, majd nagy nehezen talpra állította. Az támolyogva tett néhány lépést, majd az öreghez fordult:

– Gyilkosság. . . Feri bátyám, ez gyilkosság, telefonálni kell – rekedt volt a hangja és reszketett. Az öreg megragadta a karját és a szemébe nézett.

– Nem. Áldozat volt. És most gyere!

A polgárőrség irodája a Szegőék nyári konyhájában volt, nem messze a parktól. Feri bácsi betámogatta az ajtón társát, elzavarta a lelkendező kutyát, aztán alaposan szemügyre vette Marcit. Sápadt, igen, de eszénél van. Helyes.

– Ide hallgass, fiam. Mindennek ára van. És a falu megfizeti. Érted? – Marci bólintott.

– Jól van akkor. Most gyújtsd meg a rezsót, legyen meleg tea a váltásnak.

Azzal az öreg elővette az ügyeleti naplót és beírta a jelentést: „Március 21. 22.00 – március 22. 01.00 Szűcs Ferenc és Végh Márton polgárőrök. Szolgálati idő alatt esemény nem történt.”

[wpsqt name="Orsegidejen2" type="poll"]