LFG.HU

Tóth Péter
novellaCimkek

Éppen egy kissé elbóbiskolt Pavel Katajev, mikor fogai összekoccanására riadt fel, és abban a pillanatban maga sem tudta eldönteni, hogy a nagy hideg miatti vacogás, vagy a Kraz plató rázása zökkentette vissza a fagyos valóságba. Álmosan pillantott körbe, hogy észrevette-e valaki, de már nem ült senki a platón. Ezek szerint a többieket már lerakták – morfondírozott magában, de gondolatait már nem állt módjában tovább szőni, mert a teherautó fémes hangú sivítás, és néhány szisszenés kíséretében megállt. Kisvártatva egy katona nyitotta le a plató végét, Pavel pedig fogta a fegyverét és leugrott a térdig érő hóba.

– A nyolcas őrhely – mondta a zöldruhás alak, és ujjaival egy oszlopokon nyugvó bódéra mutatott, mely négy-öt méter magasan tornyosult a közelben lévő drótkerítés fölé.

Pavel bólintott, és megindult a toronyba vezető meredek lépcsősor irányába. Lassan és komótosan, amennyire a nagy hó engedte a járást. Meg sem fordult, csak bal kezével intett, amikor a katona nyugodt szolgálatot kívánva becsapta maga mögött a fülkeajtót. Aztán a Kraz motorja, mint dühös bika hördült fel, de a megindulása sokkal inkább emlékeztetett egy kivénhedt tehénre. Lassan araszolva rugaszkodott el a fagyos talajtól, aztán egyre magabiztosabban gyűrte maga alá a ropogó hóréteget, mígnem a tejfehér messzeség végül magába nyelte.

Ekkor délután hat körül lehetett, legalábbis így sejtette Pavel. Noha volt órája, nem nézte meg. Nem akarta feltűrni zubbonya ujját, mert szerinte az az átkozott hideg csak arra várt, hogy egy kis rés támadjon az öltözékek védelmi vonalán, hogy azon alattomosan bekússzon, és jeges ölelésével körülfonja az ember testét. Így inkább hagyatkozott a nap állására, amely igen csak hanyatlóban volt, és kezdte narancsszínre festeni a nyugati fenyveseket. Pavel lassan lépegetett fel a havas lépcsőfokokon, melyek jelezték, hogy már rég nem járt arra senki. Ezt nem is nagyon értette. Ez egy újonnan felállított őrség? Hogy-hogy nem kellett leváltania senkit? Cikáztak a kérdések a fejében, amikor fellépett a legfelső lépcsőfokra, és így, gondolataiba mélyedve, teljesen váratlanul érte a támadás.

Egy szempillantás alatt történt az egész, talán felfogni is alig volt ideje. Ahogy felért a lépcsősor tetejére, a bódé szürke gyomrából valami feketeség vágódott ki, egyenest az arcába, karmaival mélyen felszántva Pavel ábrázatát, aki kissé hátrahőkölt az ijedségtől, és az ütés erejétől, aztán egyensúlyát veszítve zuhant alá a torony lábához. Az a fekete valami pedig éles sivító hangot adva repült tovább a közeli fenyvesbe.

Pavel szerencséjére a puha hóréteg tompította az esést, és bár dermesztő hidegséggel, de mégis lágyan ölelte magába testét. Óvatosan felállt, és örömmel konstatálta, hogy nem esett komolyabb baja. Csak az arcán érzett kissé maró fájdalmat. Jobb kezével megtapintotta a karmolás okozta sebet. A frissen kibuggyanó, meleg vér barnára festette Pavel zöld szövetkesztyűjét, de ő nem törődött vele. Ez legyen a legnagyobb sérülés az életében, gondolta. Majd lesepregette magáról a havat, felvette elejtett fegyverét, és újra elindult a torony felé.

Az őrbódé kitört ablakai és kopott zöld festése jelezte, hogy eljárt már felette az idő, de a drótkerítést és a közeli fenyőket megszégyenítő magassága még mindig a környék dölyfös urává emelte. Ott állt kevélyen dacolva a hóval és faggyal, és Pavelnek egy pillanatra úgy tűnt, mintha éppen rajta élcelődne. A kitört, üresen tátongó ablakok, mint gúnyos szemek ölelték közre a bejáratot, ahol ajtó nem volt, csak egy hatalmas, kacagó szájra hajazó nyílás, melyből kinyújtott nyelvként szaladt alá a lépcsősor. Pavel már készült fellépni az első fokra, mikor megtorpant. Fegyverét hátára csapta, lehajolt, kezét megmerítette a fehér hóban, és egy golyót formált velük. Majd behajította azt a bódé szürke gyomrába, és fülelt. Nem történt semmi. Se nesz, se moccanás. Így karabélyát előreszegezte, és nekivágott a lépcsősornak.

A torony üres volt, és éppoly elhagyatott, ahogy a külsejéből meg lehetett ítélni. Ami eddig ott lakozott, az most továbbállt, akármi volt is az. Talán egy madár, vagy egy denevér – gondolkozott magában Pavel – bár a legjobb tudomása szerint a denevérek nem esznek nyulat. Ez a valami pedig azt lakmározott, legalábbis a bódé padlózatán heverő fej nélküli nyúltetem erre utalt.

A torony szegényes berendezése mindössze egy kis asztalból, és az asztalon nyugvó távbeszélő készülékből állt. Pavel átlépte a tetemet, és felemelte a kagylót. Megtekerte párszor a készülék karját, és várt. Egy érdes, dohánymarta hang szólt bele:

– Őrszoba. Tyihonov százados.

– Százados elvtárs, Katajev tizedes jelentem, a nyolcas őrhelyen a figyelést megkezdtem! – mondta Pavel pattogó hangon, és közben kihúzta magát, mintha bárki is látná.

– Rendben tizedes, ne felejtse az óránkénti bejelentkezést.

Pavel nyugtázta volna a parancsot, de a vonal másik végén lecsapták a kagylót. Nagyot sóhajtott, majd fegyverét a sarokba támasztotta, és összeszerelte a nála lévő gyalogsági ásót. Felvette rá a nyúl maradványait, és kihajította a toronyból. Aztán a szerszámot letámasztotta, és a karabélyt vette kezébe, majd lassan körbepásztázta a tájat, amit az elkövetkező néhány órában szemmel kell majd tartania.

Nyugatról egy nagyobb tisztás terült el a szél által összehordott hódombokkal és itt-ott kikandikáló aljnövényzettel tarkítva. E havas puszta végét a távolban egy sűrű fenyves zárta le, melyből két párhuzamos keréknyom– a Kraz nyoma – bukkant elő, és kígyózott tova kelet irányába, hogy aztán egy kisebb domb mögött tűnjön el a láthatárról. Az út túloldalán egy fiatalabb tűlevelű erdő feküdt, melynek fái még nem nyújtóztak oly magasra, hogy ne lehessen a toronyból fölöttük eltekinteni. Északon a keréknyommal párhuzamosan húzódott a mintegy két méter magas drótkerítés tetején szögesdróttal, mögötte pedig mintegy párszáz méternyire egy lapos, de hosszúkás épület terpeszkedett, tetején két henger alakú kéménnyel, melyek okádták magukból a fekete füstöt.

Hát, ez lenne az őrzendő objektum… Talán valami gyár vagy üzem lehet – tippelgetett magában Pavel, mivel semmi bizonyosat nem tudott. Egyszerű bakaként már rég megszokta, hogy nem kérdezősködik, és ezúttal sem tette, mikor ideküldték Délnyugat-Szibériába. Az elvtársak nem szeretik a kérdezősködést, gyanút kelt bennük, és akkor képesek olyan bizonyítékerejű dolgokra bukkanni, amelyek egyébként sohasem léteztek, és ez általában súlyos egészségkárosító következményekkel jár a kíváncsiskodó számára. Pavel pedig még sokáig szeretett volna élni, és a lehetőségekhez mérten szabadon, így inkább tartotta a száját. Még ha oly sokszor furdalta is a kíváncsiság az oldalát, nem tett fel kérdést soha. Amiről azt akarják az elvtársak, hogy tudjon az ember, azt úgy is tudomására hozzák, a többi pedig ingoványos terület, hova épeszű ember nem teszi be a lábát, vallotta mindig is Pavel. Így hát ezúttal is számos megválaszolatlan kérdés maradt függőben és ezek úgy lógtak körülötte, mint gyümölcsös kertben az érett almák. Ő pedig egyet-egyet közülük leszakajtott, és jól megrágott.

Azt már sejtette, hogy miért nem volt előtte őr a toronyban. Ez egy úgynevezett belső őrség volt. Szigorúan őrzött objektumoknál szokott kétkörös őrséget alkalmazni a néphadsereg. Pavel, ahogy dél felé nézett távcsőjével, látta, hogy a távoli fenyőfák csúcsa felett itt-ott kibukkant egy-két bódénak, a külső őrség tornyainak teteje. Úgy látszik, itt most jött el az ideje, hogy megszigorítsák az üzem védelmét és felállítsanak egy belső őrséget, morfondírozott magában Pavel, de akkor ez egy újabb érdekes kérdést vet fel. Miért a kerítésen kívül van a torony? Olyan, mintha nem arra kellene ügyelnie, hogy nehogy bemenjen valaki, hanem arra, hogy nehogy kijöjjön. Erre pedig, akárhogy is törte a fejét, nem talált magyarázatot.

A nap már a nyugati fenyvesek mögé bújt, és mint egy búcsú ceremónia részeként narancsvörösre festette az ég alját. Keleten ezzel egy időben egyre nagyobb teret nyert a sötétség, és ahogy az éjszaka fokozatosan belepte a tájat, úgy kezdtek el pislákolni a csillagok az égen, és a lámpafények az üzem körül. Pavel is felkapcsolta a torony reflektorait. Lassan izzottak fel világítótestek, de végül a torony olyan öt méteres sugárban szinte nappali fényt teremtettek. Pavel, ahogy körbenézett, jól látta a Kraz keréknyomának egy részletét, és a fej nélküli nyúltetemet is a csillogó hóban.

A hőmérséklet a nap eltűntével fagyosabb lett, így Pavel lehajtotta fülére az usankájának oldalát, majd mivel egy óra már eltelt, bejelentkezett a távbeszélőn az őrszobára. Már csak három óra van váltásig, hamar telik az idő, gondolta elégedetten. Pavelnek sohasem okozott problémát, ha őrséget kellett adnia, sőt más bakákkal ellentétben ő még olykor kifejezetten élvezte is. Ilyenkor mindig egyedül volt, és nyugodtan elmélkedhetett a világ nagy dolgairól, sohasem unatkozott. Legutóbb – és talán ez is közrejátszott abban, hogy most Szibériába küldték – huszonnyolc napot kellett magánzárkában töltenie. Egy számára jelentéktelen affér miatt. Szabadsága alatt összeszólalkozott egy tiszthelyettessel, aki a vitát úgy akarta lezárni, hogy két pofont kevert le neki. Persze Pavel sem maradt adós, viszonozta mindkettőt, csakhogy az elsőt a tiszthelyettes két foga bánta, a másodikat pedig az orrcsontja. Így Pavel szabadság helyett négy hét elzárást kapott. Huszonnyolc nap egy sötét, nyirkos, szűk zárkában egyedül szinte mindenkit megtör és megvisel, de nem úgy Pavelt, aki a cellában is őrködött. Ép elméjének megőrzése, és a napok múlásának felgyorsítása érdekében azt képzelte el, hogy őrségben van. A cella hatalmas fémajtajának apró ablakánál volt az őrhelye, mely az egyetlen kapcsolat volt számára a külvilággal. Ott állt négy órát, és figyelt, aztán persze leváltotta magát, és pihent négy órát, majd négy óráig készenlétben volt, és azt követően újra őrködött, így ment ez a négy hét alatt, és Pavel egy csöppet sem unatkozott.

Most sem volt oka panaszkodni, noha az éjszakával együtt csend is szállt a tájra, ami még egyhangúbbá tette az őrséget. Gondolataiban otthon járt a nagyanyja földjein, nyár volt és meleg, épp a betakarítás ideje. Szinte már az orrában érezte a friss kalász illatát, mikor egy furcsa morgás zökkentette vissza a valóságba. Egy pillanatra meghűlt ereiben a vér. Lentről, a torony aljából jött a hang, mely kezdetben halk volt, de az eltelt néhány másodperc alatt egyre erőteljesebbé vált. Érezte Pavel, ahogy a szíve egyre szaporábban kezd verni, és pillanatok alatt a fázása is elmúlt, szinte már melege lett. Ujjai görcsösen ráfeszültek a karabélyra, amit lassan kibiztosított egy alig hallható kattanás kíséretében. Majd előre szegezte a fegyvercsövét, és letekintett a torony bejáratából. A látványtól, ami elé tárult, majdnem felnevetett. Egy farkas marcangolta a fej nélküli nyúl tetemet.

Egy farkas volt, amitől így megijedt, szégyellte el magát Pavel, és legszívesebben oldalba durrantotta volna a vadat, de mivel az indokolatlan fegyverhasználat lett volna, így inkább gyúrt egy hógolyót, és hátba dobta vele. Az ordasnak nem nagyon akaródzott otthagyni a könnyű prédát. Csak állt a nyúl felett és Pavelre vicsorított, szeme világított a reflektorfényben. A második hógolyó már a fejét találta el, és ez szemmel láthatólag nem is tetszett a farkasnak, mert nyüszítve vetette be magát a közeli fenyvesbe. Na, szép kis őrség, gondolta Pavel, előbb az a madár, most meg a farkas. Aztán eszébe jutott az arcán a karmolás. Odanyúlt, majd hirtelen el is kapta a kezét. Meglehetősen égető érzés volt, amit a sebhely érintése okozott. De legalább már nem vérzik, állapította meg a kesztyűjét vizsgálgatva, és ezzel le is zárta magában a témát.

Körbenézett a toronyból, néha-néha a szeméhez emelve távcsövét. Nyugodt, fagyos éjszaka volt, az egyetlen mozgás a gyengébb fenyőgallyak imbolygása volt, ahogy a feltámadó szél hintáztatta őket. Pavel elégedetten konstatálta a csendet, mely a környéken honolt, hiszen igazából erre számított. A belső őrségnek ritkán akad dolga, és ha mégis, akkor előre figyelmeztetik, hiszen bárki, aki be akar jutni, annak először a külső őrségen kell átverekednie magát. Pavel így egy váratlan esemény lehetőségét szinte teljesen kizárta magában, mikor hirtelen egy távoli szirénaszóra lett figyelmes.

Az üzem felől jött. Pavel szeméhez kapta a távcsövét. Több vörös szirénát látott villogni az épületen, melyből mint dühös hangyák rohantak ki fegyveres katonák. Mi történhetett? Vágta mellbe a kérdés, egyszersmind lerombolva a nem oly rég még stabil lábakon álló nyugodt szolgálattal kapcsolatos elméletét. Aztán eszébe jutott az őrszoba. Egyfelől jelentenie kell az esetet, másfelől abban reménykedett, hogy kap némi információt a történtekről. A távbeszélőhöz ugrott, füléhez emelte a kagylót, és izgatottan tekerte meg a kart néhányszor, majd fülelt, de a vonal másik végén nem vette fel senki. Csak azt a monoton gépi zúgást hallotta, amely bosszantóan duruzsolt fülébe. Újra megtekerte a kart és várt, de ismét semmi. Hosszú másodpercek teltek így el, melyek Pavel számára inkább percekben vagy órákban voltak mérhetőek. Halk, tompa zúgás a kagylóból és éles szirénahang az üzemből. Ő pedig ott állt a kettő között, és úgy érezte, hogy a benne felgyülemlő feszültség hamarosan szétveti a fejét. Remegő kézzel tekerte meg harmadjára is a kart, majd némi csend után, mintha egy kattanást hallott volna, és pár másodpercre rá az ismerős, dohánymarta hang jelentkezett be.

– Őrszoba. Tyihonov százados.

Pavel úgy érezte, mintha egy hatalmas követ gördítettek volna le mellkasáról, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, de még így is izgatottan jelentette a látottakat. A százados végtelenül nyugodt és kimért hangján csak annyit jegyzett meg, tud az esetről. Majd némi gondolkodásnyi szünet után még hozzá tette, hogy csak egy kis üzemzavar, és Pavel nyugodjon meg. Pavel pedig megnyugodott, amennyire tudott így, parancsszóra. Kis idő múlva a szirénák is elhallgattak, csak a vörös villogás maradt, és ahogy Pavel a távcsőjével vizslatta az üzemet, már katonákat sem látott rohangálni az épület körül.

Az időjárás zordabbra fordult. Hidegebb lett és a szél is egyre erőteljesebben fújt, felkavarva a frissebb hóréteget. A látótávolság jelentősen lecsökkent a gomolygó porhótól. Pavel még jobban fejébe húzta az usankáját, és felhajtotta kabátja szőrös gallérját, hogy amennyire csak lehet, megpróbálja kizárni a dermesztő hideget. Viszonylag hamar eltelt egy újabb óra, és Pavel éppen újra be akart jelentkezni az őrszobára, mikor ismételten morgásra lett figyelmes. Először összerezzent, de aztán rájött, hogy a farkas jött vissza a nyúlért. Fegyverét letámasztotta, és mosolyogva gyúrt meg két golyót, és közben arra gondolt, hogy gyerekkorában hógolyózott utoljára ennyit, mint most őrségben. Majd kilépett a torony bejáratába, és dobásra lendítette jobbját, de a mozzanat hamar elhalt, és a vigyort is letörölte arcáról a látvány, ami odalentről elé tárult.

Mikor lepillantott, nem egy farkast látott. Egy különös, és ijesztő lény marcangolta a nyulat a reflektorfényben. Zöld katonai nadrágban volt, épp olyanban, mint Pavel, de felső teste meztelen volt. Dús szőr borította hátát és fejét, de így is jól látszott az irdatlan izomköteg, amely szürkés bőre alatt feszült. Pavel egy pillanatig megdermedve figyelte, ahogy a nyulat szedte cafatokra, majd tekintetét továbbra is a szörnyen tartva óvatosan hátra lépett egyet, fegyvere irányába. Ekkor kapta fel fejét a lény, és Pavelre nézett, tekintetük találkozott. Szeme zölden világított, pofája egyes vonásaiban emberi volt, de mégis más. Arccsontja előre ugró, orra lapos, fül hegyes, és az egész fejét sűrű szőr borította. Hegyes szemfogai közt a nyúl véres belei lógtak, miközben ajkát felhúzva vicsorított. Pavel még egyet lépett hátra, és a letámasztott karabélyért nyúlt. A lény ekkor pillanatok alatt, két szökellésből a torony belsejében termett maga alá gyűrve a katonát, és erős, mancsszerű kezével kiütötte Pavel kezéből a fegyvert úgy, hogy az messze kirepült a toronyból.

Pavel tehetetlenül feküdt az izmos, nehéz test alatt, szinte mozdulni is alig bírt. A mellkasára nehezedő súly miatt a levegővétel egyre nehezebb lett. A lény pofájából véres nyál csurgott az arcába, és meleg, dögszagú lehelet kúszott be orrnyílásain. A halál bűze, gondolta Pavel, és érezte, hogy itt a vég. A lény az egyik mancsával a katona bal karján támaszkodott a padlóhoz szögezve azt, a másik mancsát pedig félelmetes morgás kíséretében a magasba emelte, hogy lesújtson vele. Hatalmas karmai megcsillantak a reflektorfényben, és Pavel tudta, hogy egyetlen mázsás pofon ezektől a kezektől letépheti a fejét. A szabad karjával kétségbeesetten és már-már reménytelenül kutatott segítség után havat markolászva, mikor szerencséjére valami a kezébe akadt. A szörny éppen lecsapni készült, mikor Pavel teljes erejével annak nyakába vágta a gyalogsági ásót. A lény felvonyított, és hörögve fordult le a katonáról. Pavel tudta, hogy ezzel még nincs vége, a fegyver járt az eszében. Felpattant a padlóról, és a lépcső felé ugrott. Már a torony kijáratában állt, mikor a szörny megragadta egyik bokáját. Pavel hátra fordult, tekintete megakadt a dühös világító szemen, és a gyalogsági ásón, mely még mindig a lény nyakába volt mélyedve. A szerszám környékéről sugárban spriccelt a bordó vér. Pavel a szabadon levő lábával gondolkodás nélkül rúgott rá az ásóra.

Abban a pillanatban, mikor bakancsa elérte a szerszámot, egy kis reccsenést hallott, majd bődületes üvöltést. A bokája körül hirtelen elernyedt a szorítás, és egyensúlyát veszítve esett le ismét a toronyból, ezúttal nem olyan szerencsésen, mint néhány órával ez előtt. Fejét az egyik lépcsőfokba verte, és végül eszméletlenül terült el a fehér hóban.

Mikor magához tért, beszélgetést hallott, melynek szavai először kivehetetlenek, és kuszák voltak számára. El kellett telnie néhány másodpercnek, mire arra is rájött, hogy honnan ismerős számára a dohánymarta, érces hang, és ekkor kissé megkönnyebbült. A másik beszélő hangja lágy volt, ugyanakkor kioktató. Pavel lassan kinyitotta szemét, és két alakot látott, amint felette állva, szemmel láthatólag vitatkoznak. Egy katona és egy fehér köpenyes, szemüveges alak. Ő maga egy hordágyon hevert, lópokróccal letakarva. Még a torony előtt feküdt, melyre feltekintve látta meg újra a lényt. Beleborzongott. A szörny ott hevert a bódé bejáratában, egyik keze élettelenül lógott le, feje pedig kis híján nyakától elválasztva az első lépcsőfokon pihent. Minden csupa vér volt.

Pavel elméje lassan kezdett visszatérni a való világba, és a beszélgetés szavai is lassan értelmet nyertek, hogy aztán mondatokká kapcsolódjanak össze.

– Látja, még él – mondta a százados. A fehér ruhás lehajolt, lehúzta Pavel alsó szemhéját és reflexeit vizsgálta, majd ujját a nyaki ütőerekre helyezte, és az óráját nézte.

Tényleg élek, akarta mondani Pavel, de kiszáradt ajkát csak alig hallható hörgés hagyta el.

– Persze, hogy él… – állapította meg a köpenyes. – Még körülbelül egy óráig, aztán elkezd átalakulni.

– Dehogy kezd! – mondta erélyesen a százados. – Az én katonáim nem csinálnak semmit parancs nélkül, még át sem alakulnak! Erősek! Látja, még a maga elszökött dögjét is elintézte.

– Hát nem érti?! – replikázott a fehérruhás. – Ott az arcán a marás, akibe belevágja karmait a mi farkasemberünk, az átalakul!

Pavel összerezzent, minden idegszála megfeszült, és megpróbálta elmagyarázni, hogy azt a sebet nem a farkasember, hanem csak egy madár vagy mi okozta. Először csak halk nyöszörgés szűrődött ki a száján, aztán sikerült néhány szót is kipréselnie:

– Nem…az…madár… denevér…madár…nem…

– Látja százados, már félrebeszél – mondta a köpenyes. – Egy órája sincs hátra a fájdalmas átalakulásig. Engedje, hogy kezelésbe vegyük, és mi hajtsuk végre a változtatást. Az kevésbé lenne gyötrelmes számára, valamint a kísérlet és persze a Szovjetunió érdekeit is jobban szolgálná…

A százados elkeseredetten csóválta meg fejét, majd dohánymarta hangján kipréselt fogai közt egy rendbent. Ekkor a köpenyes letérdelt, és egy fecskendőt vett elő, melyet az erőtlenül fekvő Pavel karjába szúrt, aki tiltakozni és ordítani szeretett volna, de csak elhaló hörgésre futotta, ahogy a szérum szétterjedt testében.

[wpsqt name="Orsegidejen3" type="poll"]


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához