LFG.HU

Tarsoly Emil
novellaCimkek

Föláll és szótlanul elhátrál a hintaszéktől, melyben most elhallgat a fogaskerekek kattogása. Äleonór hosszú napok óta először adja át őrhelyét másnak. A hatalmas termetű Felix rámosolyog a törékeny lányra, majd helyet foglal; Äleonór mit sem szólva, hangtalan léptekkel maga mögött hagyja fivérét, és elindul a gigász ház felé, melynek ablakai mögül mézesmázos fény szűrődik ki.

Az Otthon mindig változik; három szeletre van szakadva, mintha Rubik kocka volna. Az alsó, meg a felső rész balra, a középső jobbra forog folyamatosan. Odakintről különösnek hat, de bent szinte érezni sem lehet a mozgást. Amikor az újdonsült lakók idejöttek, és megcsodálták a hatalmas házat, nem hittek a szemüknek. Egyre csak kérdezték maguktól: ez lenne az őrség helye? Itt kellene föltartani a Semmiből előtörő förmedvényeket? A Család már megannyi fenevadat lebírt, de ilyen kutya körülmények közt még sosem kellett élniük.

Felix búslakodva gondol a régi házukra. Szépséges volt, és az egész Család kényelmesen elfért benne. A nap gyengéden cirógatott mindenkit, a szellő a tavasz édeskés illatát és a sok ezer örökmozgó gőzszerkezet egyenletes, andalító hangját hozta.

De most nem…

Felix most itt ücsörög, éppen csak leváltotta húgát az őrségből, de már borzong, ahogy a Semmibe mered. Az ember képtelen szavakba önteni azt, ami ott van a világ határain túl. Nem feketeség. Nem is fehérség. Egyszerűen csak felfoghatatlan üresség, amelyben nincsenek színek. Semmilyen. De néha hallatszanak hangok belőle. A Semmi zajongása van, hogy messziről, néha meg egyenest az őr füle mellől érződik. És mint minden más, a hangok is épp oly iszonyatosak, hogy képtelenség őket halandók szavaival kifejezni.

Odabentről csörömpölés hallatszik. Biztos Nina, a legkisebb lány ejtett le megint egy tányért. Szitkok fúrják magukat keresztül a ház enyészettől megroskadt falainak résein, és eljutnak Felix füléig. Hosszú idő óta először csalnak a szája sarkába egy halovány mosolyt a káromkodások. Sosem szerette az efféle beszédet, de az utóbbi napok rideg némaságában jó érzés valami egyszerű, halandó dolgot is hallani.

Múlt péntek óta, úgy hat-hét napja, minden elnémult az Otthon körül; folyamatosan figyelni kell a Semmire, a hangok erősödtek, és az a nyomasztó érzés lappang a Család tagjaiban, mintha alva járnának, s közben mindvégig lázálmok gyötörnék őket. (Még Anya is lejön néha őrködni, annak ellenére, hogy nagyon beteg.) Az ég elsötétült; a Semmiből kikerekedő villámok szaggatják bizarr foszlányokra a távoli, veszedelmesen kavargó felhőket. Felix nem sokáig tud ezekre a cikázó nyalábokra meredni, mert hamar kifárasztja a tudatát, hogy a Semmit kellene fölfognia. Lefekvés előtt néha elgondolkodik rajta, hogy akkor miként képes az elméje képpé alakítani mindezt? A válasz egyszerű: nem képes rá. A Semmi egyszerűen átlátszó. Mögötte, vagy benne nincsen semmilyen szín sem, ami fölfoghatóvá tenné egy ember számára. Ezért elég egyetlen pillantás, hogy a halandó elme az őrületbe zuhanjon.

Az a szörnyű hang, a Semmi hangja most, hogy a napnak az utolsó szikrája is kezdi megadni magát a sötétség veszedelmes rohamának, erősödni kezd. A messzeségben, a Semmi ködének testét belülről kezdi kifelé nyomni valami élő. Ezzel egy időben Felix mögött fájdalmas recsegéssel nyílik az ajtó, és a férfi megrázkódik a félelmetes, de megnyugtatóan valóságos zaj hallatára.

– Hoztam neked inni – mondja Cinthya, Felix legkedvesebb kishúga. Cinthya már érett nő, de még mindig szeret Felix mellé ülni, és ártalmatlan, kislányos fecsegéssel elterelni a férfi figyelmét az őrségről. Tudja, hogy így az idő gyorsabban telik és a hátborzongató hangok is csendesebbnek tűnnek.

Felix hátrafordul és a leány égszínkék szemébe néz. Cinthya jobb karja helyén mechanikus gőzkar van azóta, amióta az az eszeveszettül száguldó gőzkocsi elütötte a lányt, még a városban. Fájdalmas emlék, és itt, a világ peremén teljesen valótlanul dereng.

Felix finoman kiveszi a csészét a leány fémből készült kézfejéből, végigsimít a hideg karon, melyen a mechanikus idegek megborzonganak, majd visszafordul a Semmi felé, de nem néz bele. Most csak a tea fenséges illata a fontos, mely belülről cirógatja a testet.

– Nem rossz idekint lenned? – kérdezi aggódva Cinthya. – Mostanában sokat betegeskedsz, és mégis idekint gubbasztasz. Biztos elkaptad Anyától azt a nyavalyát.

Felix vállat von. és hálás tekintettel pillant kishúgára, aki már ott is ül mellette, a koszos földön. Rakott szoknyája finoman terül el a terasz mocskos, élettelen deszkáin, és szinte életre kelti azokat. Cinthya kalapján, virágok kicsiny koszorújának közepébe egy zsebóra van beágyazva, melyet fogaskerekek fognak közre. Felix egy darabig csak a halk, ütemes, álmosító ketyegésre figyel. Aztán a némaságtól rekedt hangon megszólal:

– Más úgy sem lenne itt helyettem. Amióta Papa meghalt, valakinek helyette is őrködni kell. Régen ő volt kint ilyen sokat, emlékszel? Mindig leskelődtünk, és féltünk, hogy egyszer majd reszketve jön be, és azt mondja, hogy a Semmiből előjött valami. De nem jött semmi sem. Soha. – A férfi bátortalanul elmosolyodik. – Nem baj, hogy kint kell lennem. Csak maradj itt velem egy kicsit! – kérleli Cinthyát, és csókot lehel a homlokára.

Sokáig beszélgetnek. De egyre csak az az érzésük, hogy akármennyire is akarják, szavaik nem képesek szétzúzni azt a sűrűn alászálló csendes borzalmat, mely a napokban megtelepedett az Otthon körül.

Az éjszaka teljes sötétségbe borítja a kopár, élettelen vidéket, Felix pedig aludni küldi fáradt húgát. Mikor Cinthya engedelmesen föltápászkodik, egy erőteljes fuvallat lelöki fejéről keménykalapját. Felix számára egy örökkévalóságnak tűnik az a röpke pillanat, amikor húga a kalapért nyúl, hogy el ne sodorja messzire a fájdalmasan sikoltó áramlat.

A leány – kezében a kalappal – félénk mosollyal fordul bátyja felé, majd elindul befelé. Felix régóta nem látott már efféle csillogó örömöt kishúga tekintetében. De a boldogság hamar elhalványul, amint az ajtó becsukódik a leány mögött, és a Semmiből jövő zaj fölerősödik. Felix tűri a beteges hangokat, közben apránként szürcsöli az ízletes teát, mely a városból hozott teafűből készült. Régi emlékeket idéz az íz, de azok nem elég erősek ahhoz, hogy könnyeket facsarjanak Felix szemeiből. Ettől úgy érzi, hogy végleg elveszítette gyökereit és csak lebeg; nem tartozik sehová, nincs ami egy barátságos helyhez odakösse.

– Felix! – hallja Cinthya sikoltását a házból.

Felix azonnal fölpattan helyéről, s máris ott terem az ajtónál, melyet valóssággal föltép, mint egy varas sebet. A teáscsésze szilánkokra hasad, és valótlanul, mintha apró bomba volna, száz meg száz aprócska fogaskerékre robban szét, amik ezután cafatokra tépik a bejárat melletti ablakokat.

– Cinthya! Hol vagy, édes húgom? – szólongatja a férfi. – Válaszolj, kérlek!

– Felix! – zengik a falak Cinthya hangján. Mintha megjegyezték volna a leány szavait, s most konokul azt szajkóznák. A férfi átrohan a hatalmas előszobán és betoppan a nappaliba, ahonnan a leány hangját hallotta.

Itt megannyi díszes bútor verseng a figyelemért. Mindegyik a dekadens viktoriánus korszakból maradt fent; gazdagon díszítettek egytől-egyig, rézveretes csatok és órák vannak a szekrényekbe ágyazva; a lámpát egy félbevágott zeppelinre hasonlító burával fedték le; a szoba közepén egy kerek asztal, mely mechanikusan bújik ki a földből, ha szükség van rá; mindenütt festmények a Család őseiről mindenféle gőzszerkezetekkel, kulcsokkal fölaggatva, szemük előtt monoklival, vagy állítható dioptriájú szemüveggel.

Felix rögvest megpillantja húgát a szemközti falnál ácsorogva. Az egyik könyvespolc rejtekében reszket, előtte a földön a kedvenc teáskészlete hever szilánkokra törve.

– Mi történt? – kérdezi Felix.

– Nem tudom. Az a hang. Odaföntről. – Cinthya hangja minden szónál megbicsaklik, szeme pedig a rémület könnyeitől nehéz.

Felix odamegy a leányhoz és hatalmas karját köré fonja, hogy Cinthya szinte teljesen el is tűnik köztük. Törékeny kis kezek kúsznak föl a férfi hóna alól, de a leány akárhogy akarja, sehogy sem éri át azt a széles hátat.

– Megnézzük, rendben? – kérdezi nyugalmat árasztó mosollyal a férfi.

– Ne eressz el! – kérleli a csodaszép leány. – Anya jól van? – Cinthya most olyan félénk, mint egy riadt gyermek. – És Nina? És Äleonór? És Grégory?

Felix elindul az előszoba felé. Kishúga nem ereszti bátyját, szorosan követi mindenhová, közben kapaszkodik karjába. Az előszobába érve hallják, ahogy besüvít kintről a szél.

– Mit tegyünk? – kérdi Cinthya.

– Äleonór! Nina! Grégory! – szólongatja a testvéreit Felix.

– Mikor idejöttünk, azt mondták, ha valami ilyesmi történik, akkor hívjuk telefonon a városiakat. Tudniuk kell, ha rendetlenkedik a Semmi.

– De nem rendetlenkedik. Csak játszadozik velünk. Nincs itt… – Felix kuncogni kezd. – Semmi. Nem történnek rossz dolgok. Senki sem bánt minket. A hang meg majd elcsendesül. Gyere, megnézzük, hogy aztán megnyugodj.

Azzal elindul fölfelé, és kettesével veszi a széles lépcsőfokokat. Ahogy ők ketten egyre följebb haladnak, a fény úgy vész el a háznak ebből a részéből. A többiek valószínűleg alszanak már, és semmit sem hallottak Cinthya sikoltásából.

Felix kezdi kényelmetlenül érezni magát, ahogy fölér a felső emeletre, és a fénynek szinte nyomát sem látja. A padló alá helyezett égőktől úgy rémlik, mintha a deszkáknak lenne saját fényük, halovány derengésük. És a hang… az az iszonytató, gyomrot forgató hang itt olyan erős, hogy minden más hangot elnyom; Felix kénytelen beismerni magának, hogy Cinthyának igaza van. A Semmi mégis rendetlenkedik.

Körbe a szobák helyezkednek el. Egyenként hatalmasak, kézzel selyemből szőtt függönyök, takarók díszítik őket belülről; falaikon képek, és a bútorok minden porcikáján égők fénylenek, vagy szegecsekkel kivert fejű oroszlánokból készül kiszakadni az ordítás. Ezekkel szemben az előszoba egészen puritán, hisz itt mindent a praktikusság határoz meg. Egy kisebb hajókürtszerű kémény van az egyik falon, mely jelzi, ha kész az ebéd. Az egész előszoba egy hatalmas üres tér, ahol a deszkákat még csak egy szakadt rongy sem fedi. Ha szellőztetni kell, itt van a kar, amit meg kell húzni, s a minden szobába eljutó mechanika kinyitja az ajtókat, ablakokat. Ezzel egy időben a falak mögött megbúvó kis gőzgépek kijönnek, halkan kattogva, zümmögve, gőzpárát eregetve elkezdenek fölmosni és sepregetni.

– Grégory… – suttogja Cinthya.

Felix a húgára pillant, aki rettegve nézi Grégory szobájának ajtaját, majd halk léptekkel odamegy, hogy behallgatózzon. A tölgyfaajtón nem sok minden szűrődik keresztül, csak a kellemes, egyenletes szuszogás. És a Semmi zaja most szinte alig van jelen. A leány hallgatja Grégory légzését, és az arcán határtalan megkönnyebbüléssel elmosolyodik.

– Hallod? Alszik. És szerintem mindenki más is – suttogja Felix. – Édes húgom, nem kell félned. A Semmiből nem mászik elő valami torz, hogy rémisztgessen minket – és bizonytalanul elmosolyodik.

A tölgyfaajtó mögött mintha Grégory meghallaná a beszédet, horkant egyet és a szobából iszonytatóan, minden más hangot elnyomva újra elkezd szivárogni a Semmi hangja. Felix végtagjain megül a dér, csontjainak ürege megfagy, mozdulni képtelen. Látja, ahogy Cinthya tekintete most egyszerre olyan, mint egy halotté és egy újszülötté. Üres. Teli. Éppen olyan, mint a Semmi.

A férfi lerázza magáról a jeges rémületet, majd rángatni kezdi a golyó alakú kilincset, de az ajtó nem nyílik. A zár hamar megadja magát Felix erejének és kiszakad, helyén pedig egy hatalmas lyuk tátong, amin be lehet látni a szobába. Felix lehajol, hogy egy pillanatra bekukkantson, de aztán képtelen levenni szemét arról, amit odabent lát. A férfi mozdulatlanságától pedig Cinthya kezd egyre jobban szorongani. Ők ketten most olyanok, mint régen, amikor meglesték szüleiket, ahogy a karácsonyi ajándékokat rakják a zöldre festett, rézveretes fémfa tövébe. Csak ez most mégsem az. Ez egy szeletekbe vágott, forgó ház a világ végén, ahol senki sem hallja a sikoltást, ahol mindig zajong a Semmi, ahol nincs, aki segítsen.

Felixet az az erőteljes érzés keríti hatalmába, amely eddig csak lappangott benne; egy lázálomban van, és bármelyik pillanatban jeges verejtékben úszva fölébredhet az ágyában. Minden pillanatban hiszi, hogy ezek a lidércnyomás utolsó képkockái, ennek ellenére egyre csak mélyebbre kerül az őrület megtestesülését figyelve a lyukon keresztül. El sem hiszi amit lát. Mi az ott bent? És mit csinál Grégoryval? Felix nem bírja tovább a látványt és hátrálni kezd az ajtótól, de továbbra is görnyed, nézi az eleven brutalitás és testi vágyak torz kielégülését.

Cinthya reszketve karol bátyjába és értetlenül pillantgat rá. Hátuk hirtelen valami keménybe, de határozottan élőbe ütközik. A leány fölkiált és könnyes szemmel pördül meg. Felix lehunyja szemét, megfordul. Amint újból föltekint, szívéről lezúdul és a gyomrában köt ki a rémület szikladarabja. Äleonór és Nina állnak álmatag tekintettel szobájuk ajtajában.

– Felix, te mit keresel idefent? – kérdi Äleonór alig hallhatóan, mert a Semmi hangja eltompítja szavait. – Őrségben a helyed.

– De Grégory… – suttogja elhaló hangon Cinthya.

– Őrségben vagyok, Äleonór.

A két lány hirtelen fölfigyel a szörnyű hangra és szemükből eltűnik a fáradtság, hogy helyébe a rettegés kússzon. A pánik alattomos, sűrű mérge lassan kúszik Felix vénáiban; maga sem érti, de hirtelen nevethetnékje támad. Nincs hová menniük, neki kell vigyáznia a három riadt lányra és Anyára is, aki annyira beteg, hogy még erre az éjszakai csevejre sem ébred föl.

Äleonór egyszeriben elindul az ajtó felé, mintha a Semmi hangja megbabonázta volna.

– Hé! – kiáltja Felix. – Gyere vissza! Nem hallasz?

Ne! Nehogy a kielégíthetetlen kíváncsiságod legyen a veszted, bolond leány! De Äleonór csak megy, kezét mereven az ajtó felé nyújtja. Járása gépies, épp olyan, mint a Cinthyát elütő, irányíthatatlanná vált gőzkocsi. Felix utána rohan, de már nem éri el időben, és Äleonór könnyedén kinyitja az ajtót, melyet ezelőtt a férfinak nem sikerült.

Egy pillanattal később mindenki Äleonór mögött sorakozik. Felix előretör, ő megy be elsőként, de olyat pillant meg, amit csak úgy képes elviselni, hogy egész testét megfeszíti. Az ágyon fekvő Grégory testén az a leírhatatlan borzalom, mely a Semmiből jött, akképpen ötvözte a brutalitás és a perverzió kifacsart jegyeit, hogy az elképzelhetetlen élvezetet és undort kelt egyszerre Felixben. Nem is képes a természet remekművének, az embernek ily módon meggyalázott csonkján sokáig rajtatartani a szemét. Inkább a Semmiből érkezett fenevadat kezdi keresni, fölforgatja az egész szobát, de nem leli sehol. Az ablak zárva van, az ajtót sem használhatta. Egyszerűen elpárolgott volna? Miért ne? Hiszen a Semmiből érkezett.

– Mi kimegyünk – mondja erőtlenül Cinthya.

Szájukat eltakarják mind a hárman, szemükre a könny harmatfátyla borít finom hártyát.

Aztán a zaj, a Semmi hangja újból fölerősödik. Mintha az, ami kelti, mozogna a fuvallattal, párával. Akárha a fát elragadó kéjenc penésszel együtt kúszna a falon, a falban, mindenütt és sehol.

A deszkákat szaggatja a kintről jövő sikoltás…

Felix azonnal kirohan a szobából, és látja, ahogy Cinthya és Nina a fal mellett gubbasztanak, fülükre tapasztják kezüket, fejüket behúzzák térdük közé, hogy az már szinte ki sem látszik a rakott szoknya sok fodra közül. Reszketnek, verejtékeznek és üveges tekintettel kukucskálnak ki fürtjeik közül. Äleonór torzója éppen eltűnik a szemközti szoba ajtajában. Felix elborzadva mered a leány formás kebleit markolászó csontos, fehér végtagra, mely egyszerre tűnik csápnak, kéznek és egyszerű pengének, kifacsarodottnak és tökéletesnek, egyenesnek és girbegurbának, gőzgépekkel megerősített karnak és porcelánszobornak.

Eltűnik az ajtóban, majd elhal a ropogó hang és megint a szuszogás hallatszik. Aztán a Semmi megint rákezd kifordult zenéjére, és ettől Felix már saját szívének folyamatos zakatolását sem hallja. Végtagjaiba újra a jegesség kúszik, csontüregeit belepi a fagy, lábán dérvirágok telepszenek meg. Felix képtelen mozdulni; reszketve figyeli a sötét foltot, mely Äleonór ajtaja helyén van. Mit kell ilyenkor tenni? Mit csináljanak? Hogy mentse meg húgait és Anyát? Mindig olyan egyszerű volt a válasz. Amikor gőzgépekkel föltámasztott bestiákat kellett eltiporni, fegyverekkel szétzúzni, az könnyű volt. És most? Tüntessék el a fuvallatot, a párát a házból, kaparják le az összes penészt a falakról és a deszkák mögül? Akkor az a fenevad talál majd valami mást, amivel egyé válva mozoghat. Hogyan harcoljon az ember az üresség ellen?

Felix hosszú időn keresztül meredt a Semmibe, és reménykedik az áldásos ébredésben. Egyszerre közel akar menni, hogy lássa Äleonórt, de irtózik a csiklandozó, cikázó érzéstől, melyet a felismerés okoz: a Semmi él, itt van, embereken éli ki kimondhatatlanul torz vágyait.

Felix próbálja végtagjait rávenni a mozgásra. Nehézkesen engednek a csontok a megerőltetésnek, de végül a férfi teste megindul. Karjaiba veszi az ő termetéhez képes apró húgait, és testével védi őket. Aztán megpillantja a Semmit, és elméjében egy hang felüvölt. Nem az ő hangja. Üres, jellegtelen hang, melytől kiveri a férfit a jeges veríték; ez az üvöltés egyszerre nőé, férfié, öregé, újszülötté, minden emberé a világon, a holtaké és senkié sem. És betölt mindent.

Felix a halál fekete, héj nélküli golyóbisaiba mered. A Semmi ében szemeibe. De amikor ez a borzalom elfordítja fejét, a golyók hirtelen fekete, minden fényt elnyelő lyukaknak hatnak.

– Vigyázzatok Anyára! – suttogja Felix a bágyadt lányoknak.

Azok szó nélkül engedelmeskednek neki, és hátrahagyják bátyjukat.

Ahogy a teremtmény fölkúszik a mennyezetre, ott megkapaszkodik és úgy tekint le Felixre, közvetlen közelről. Ezt követően egyszerre minden irányból ráveti magát a fenevad, ami sem nem gőzgép, sem nem porcelán, sem nem tökéletes, és nem is kifacsarodott. És mégis minden. És mégis semmi.

– Nem! – üvölti a férfi. – Nem!

Ott kavarog körülötte a Semmi. Hirtelen horgok kezdik elkapni bőrét, mintha marionettbábu lenne. A férfi kezd elgyengülni. A drótokon keresztül végtelen kín száguld át az ő testébe, mintha bőrét égetnék, és eleven húsából zabálna valami. Mindeközben Felix tudata elképzelhetetlen gyönyörrel csordul színültig; teste remeg, inai megfeszülnek, gyilkolni akar és elélvezni. De valami megakadályozza. Elméjének egy közel sem tudatos része visszazökkenti a valóságba, így Felix kiszakítja magából a drótokat és újra felüvölt. A Semmi pedig vele sikolt. Mindenütt és sehol. Felix már nem próbálja meg feldolgozni a látványt, de elfogadja, mert akármennyire is idegen, talán a legtermészetesebb dolog, amit valaha tapasztalt.

– Takarodj innen! – üvölti a férfi.

És ekkor a ház felső szintje szilánkokra hasad. Fogaskerekek milliárdjai kavarognak; huzalok csavarodnak Felix karjára; égők pattannak el a Semmi testén; deszkákat kap föl az irdatlan orkán.

Felix szemével valami hűvöst, kellemetlent érez. Egyszeriben minden olyan nyugodt. Teste mozdulatlan, és ebben a pillanatban esküdni merne rá, hogy sohasem mozdult meg. Még látja, amint a Semmi rút pofájával közelít hozzá, de hamar szertefoszlik, vékony csíkokra szakad a torz kép és szempillákká formálódnak a bizonytalan körvonalak. És hirtelen minden valódi, nyugodt, mozdulatlan; a ház sértetlen falai, és Cinthya szeretettől duzzadó, boldog szemei. Felix most az egyszer hálás, amiért az álmok könnyeitől áztatott szemét szárítgatni kezdte a csípős esti fuvallat, mely ezzel mintegy erőteljesen megfogta Felixet és kirántotta a lidércnyomások fülledt világából.

– Rosszat álmodtál? – kérdi aggódón Cinthya. – Túl sokat vagy kint. Túl sokat nézed a Semmit. Gyere! Majd Grégory veszi át az őrséget, ő már úgy is megvacsorázott. Äleonór a kedvencedet főzte, ne maradj le róla –kuncog édesen Cinthya.

Felix megdörgöli szemét, az álmokkal már nem gondol egyáltalán. Megpróbál fölállni, de lábába a zsibbadás szúrós fájdalma hasít, így végül csak Cinthya segítségével képes felállni.

– A világért sem – mondja Felix derűsen, és megvárja, amíg lába újra megtelik vérrel. Eztán a terasz fáján dübörgő léptekkel, éhesen elindul befelé. Cinthya éppen nyúlna a kilincsért, mikor az ajtó nyílik és Grégory lép ki rajta. Arca a jóllakottságtól való elégedettséget tükrözi, miközben kortyolgatja fahéjas teáját. Felix kikerüli fivérét, húgát előre engedi, majd átlépi a küszöböt és becsukja maga mögött az ajtót. Még egyszer hátrapillant, és látja ahogy Grégory még kényelembe sem helyezte magát a hintaszékben, de máris elbóbiskol…

 

[wpsqt name="Orsegidejen4" type="poll"]


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához