LFG.HU

Tutor László
novellaCimkek

Ez az első ügyem. Grigorij Nyeferovics, a Magimaszov operációs albizottságának titkára keresett meg, a piros szalaggal gépelt papír négyrét hajtva most is itt lapul a zakóm zsebében. Nem hagy nyugodni, hogy ez az első: a többi KISZ kb-s mind azt mondta, hogy az első kritikus: szinte senkinek sem sikerül. De ez könnyű, ilyen gyakorlatot többet is csináltam Kijevben és Tatán is. Mennie kell. Közelebb hajtok a kapuhoz, és nagyot sóhajtva aktiválom az Alekszandrovics-féle szimpatikust.

– Tibor, te nem veszel engem komolyan.  Elmondtam, hogy mi volt, hát az is volt.

– Nem, tényleg, elhiszem, de annyira röhejes, hogy bepislantok rajta. Most akkor mond csak el még egyszer, a Bódog Pali bácsi mit is csinált a Margitkával?

– Na, Tibor, az volt, hogy…

– Elnézést, elvtárs, ez itt a bejárat?

– Persze. Mondja, elvtárs, mit segíthetünk?

– Szeretnék bemenni vécére. Nagyon!

– Hmm… Sürgős?

– Nézze, elvtárs, ne haragudjon, de tényleg nagyon, nagyon sürgős! Nem tudok máshová menni, itt minden zárva van vasárnap, és maguk az utolsó reményem!

– Na. Akkor menjen! De az autó kulcsát hagyja itt! Ide nem szaladgálhat ki-be akárki. Kozák elvtárs, kísérje el az elvtársat!

– Értettem. Erre jöjjön, elvtárs!

Lassan ballag a szürke egyenruhás, a hátán kopogva verődik az antantszíjhoz a Kalasnyikov. Én kopogva tipegek utána a piros-fehér mettlachival burkolt folyosón. A portól szürke üvegtéglák alatt a lépcsőfordulóban egy portól szürke pálmafa kókadozik, talán datolya, de nem tudok koncentrálni, a görcs szorítja a belemet.

– Itt van, elvtárs, ide menjen be! Megvárom.

Szinte berúgom a pozdorjaajtót, berontok. Senki sincs itt, és a vécé jéghideg, nagyon jól esik az izzó flaszter után. Kapkodva rontok be a legközelebbi fakkba, és nyögve rogyok le a deszkára. Papírt kutatok, szerencsére a kis, négyszögletes dobozkában van még pár lap.

Még hangosabban nyögök, és előhúzom a tollam a zsebemből. A papírra pár cirill betűt rovok, és nyállal az ajtóra tapasztom. A papírdarabka felragyog, és belesimul az olajfestékbe, majd eltűnik. Kicsit halkabban nyögök, a padlóra firkálgatok: a jeleket körbefonom, a fanyelű budikefe mellett a vécé mögött is. Sziszegve beleolvadnak a padlóba, ami egy halk dobbanással hullámgyűrűt vet: a helységet már látom is a Drugie Mirben. Nincs lehallgató, csak a villanyvezetékek izzanak sárgán a falban, a vízcsövek kéken derengenek a padlóban. Hunyorogva körbenézek, keresztül a falak szellemképein, irodákat látok, székekkel, szekrényekkel, haldokló cserepes növényekkel.

Hopp! Ott van valami! Talán… Mintha egy Csiburáska rohant volna el az egyik fal tövében, még a neszezését is hallani vélem. Ilyen helyen, ahol iparszerű, szocialista mágiával foglalkoznak, ez nem csoda, hamar megjelennek az élősködök: mi Moszkvában, a gépészeti főiskola tanműhelyében csapdáztuk őket, aztán szabadon eresztettünk néhányat az első évesek kollégiumában, volt nagy csetepaté… A Csiburáskák össze-vissza hajigálták a kisebb, mozdítható holmikat, fura hangokat adtak, és természetesen csak a Drugie Mirben voltak láthatóak. Amit persze az első évesek még nem ismertek, nem is ismerhettek, mindaddig, amíg be nem bizonyítják, hogy jó káderek. Na, itt kiderült, hogy ki a jó káder! Ha utána lehallgattuk őket – egy harmadéves volsebnyiknek ez nem kihívás –pontosan megtudtuk, hogy mit is gondolnak a helyről és szocialista rendünkről. Micsoda idők voltak… Koncentrálni kéne, ez így nem fog menni. Végzek a körrel, majd minden mással. Nem kockáztathatok, ez mégiscsak egy élüzem, ha nem akarok lebukni, valóban produkálni kell. De készültem. És arra is, hogy más szőrszálait hullassam el a padlóra: ha keresni fognak – márpedig fognak –, hát azt a szerencsétlen ifjúmunkást fogják megtalálni, aki a Jégbüfé melletti nyilvános toalettbe rohant be hascsikarással, majd meglepetten, kényelmesen távozott. A szőrszálai mellett már a hascsikarása is az enyém.

– Végzett, elvtárs?

– Köszönöm, nagyon nagy segítség volt ez, nem is tudom elmondani…

– Jöjjön, kikísérem.

Visszakopogunk a folyosón, ki az üvegajtón.

– Viszlát, elvtárs, aztán több szerencsét!

– Viszlát, jó utat! A slusszkulcsot ne hagyja itt!

– Ó, köszönöm, István. A viszontlátásra!

 

– Tibor, láttad ezt a palit? Nem volt húsz se. Golffal jár. Nekem egy koszlott Moszkvicsom van. Neked meg egy Zastavád.

– Pistám, vannak, akik egyenlőbbek. Láttad a zakóját? Kasmír. Én még a Timói Pistán se láttam olyat soha.

– Ki az?

– Nem ismered? Ő a vezérigazgató itt a Szilikátnál.

– A kopasz? Ja! Az? Na, pedig az tényleg hozzájuthatna ilyesmihez. A fia kint tanul Bakuban, a lánya meg Prágában, a Konzervatóriumban. Tudom, mert néha beszéltünk. Csak nem tudtam, hogy ő az.

– Pista.  A fiatalember. Az előbb.

– Igen?

– Honnan tudta a nevedet? Én nem mondtam meg neki.

– Azannya. Tényleg.

– Most mi legyen?  Szerintem zárjuk be a kaput, és menjünk be körülnézni.

– Igazad van. Menj előre! És… Tibi?

– Igen?

– Biztosítsd ki a fegyvert! Akármi lehet.

 

A Golffal néhány kilométerrel odébb hajtok, és egy fasor mellett megállok a sárguló levelű bokrok mellett, a földúton. A kinyitom a csomagtartót, és felszedem a szőnyeget, előredobom, a hátsó ülésre. Körülnézek. Az izzó augusztusi napsütésben egy madár se mozdul, csak a tücskök ciripelnek; a távolból egy Zetor hangja szűrődik ide, de a gépet nem látom. Ideális hely. Leülök a csomagtartó aljába. Elrikkantom a Szavakat, Szálint hívom segítségemül, és érzem, hogy a vörös, dübörgő áradat elragad – a vécében ülök. Azonnal élesítem a Drugie Mir fókuszát, és a két munkásőrt látom a folyosón közeledni! Ezek mi a fenét keresnek itt? Ezek az ostobák, az a dolguk, hogy a kapuban álljanak, senki nem vár tőlük semmi mást! És… Mi az az ibolyahangú rácsokból álló, halványfeketén világító háló körülöttük? Könyörgöm, munkásőrök, nem a Szpecnaz! Gyorsan összekapom magam, és kilépek a boxból, a gyakorlati dialektikus materializmus segítségével át a falon keresztül, még mielőtt az ajtóhoz érnének. A szomszédos helység egy kapcsolóterem, piszok sötét lenne, mert nincs ablaka, de szerencsére elég világosság szűrődik át a szomszédos szobák vékonyabb falán, hogy lássak. Gyorsan a következő falhoz lépek, hogy amíg még van erőm, azon is áthatoljak. A következő helység egy iroda. A falon, velem szemben Rákosit kis pionírok veszik körül virágcsokrokkal. Elérzékenyülök, de nincs ilyenre időm. Még halványan látok, a két munkásőr a vécénél van, az egyik bent, a másik az ajtóban.

A francba. Nyugalmat erőltetek magamra, és mélyet lélegzem. Majd a képre koncentrálok, a legkisebb pionírra, ott a hátsó sorban. Arra, amelyik szinte nem is látszik. Én vagyok az a pionír. Óvatosan, csendben kicsusszanok az ajtón, a műbőrfotel mellé. Látom, hogy az egyik őr, Pista, rágyújt a vécéajtóban állva. Amíg a gyufa lángja fellobban, beugrok a lépcsőházba, és a műkő fokokhoz simulva, a kovácsoltvas korlát alatt felkúszok a másodikra. Mikor felmerülök a pionír lényegéből, még hallom, amit beszélnek odalent.

 

– Tibor, elszívsz egyet?

– Köszönöm, Pista, most nem kérek. Te, figyelj…

– Mondjad, mi az?

– Ez a pasas tényleg tojt itt. De… Valami nem stimmel. Nagyon nem. Várj egy percet…

– Találtál valamit?

– Igen. Igen. Ja. Pista, ez egy moszkovita volsébnyik.

– Ezt honnan a nyavalyából tudod?

– Ha megnézed a festék ecsetcsíkjait az ajtón, azok bizony cirill betűk árnyékai. És az van ideírva oroszul, hogy „Akit a nép akar, hogy jöjjön, az megérkezik”.

– Ajaj. Mit akarhat ez itt? És miért nem kérte, hogy működjünk együtt vele? Végül is mégiscsak felettes szerv.

– Nem tudom. Nagyon gyanús. Nem lehet, hogy az exportáru miatt van itt?

– Csak le kellett volna kérnie a nyilvántartásokat a Magimpextől. Egy könyvelt volsébnyik akármikor megkaphat bármit. Ennek így semmi értelme.

– Csak nem… Szabotőr?

– Ne. Az nem lehet. Moszkovita! Az nem lehet szabotőr.

– Pista, éberség, tudod. Soha nem lehetsz biztos egy elvtársban sem. Lehet, hogy pont erre kíváncsiak… Hogy elég éberek vagyunk-e? Akkor viszont már az is elég baj, ha beengedtük, hoppá!

– Tibi, engedjük be a csikaszokat!

– Ne magunk próbáljuk meg előbb megkeresni? Hogy fogjuk ezt megmagyarázni Fehér Béla elvtársnak?

– Ha megtalálják, akkor nem is kell. Csak visszazárjuk őket a készáru raktárba. Ha viszont nem találják meg, akkor… A következő váltásnak is lesz mivel foglalkoznia. És akkor bizony ide mialattunk senki nem jött be.

– Értelek. Akkor? Mi legyen?

– Kezdjük el keresni! Nálad van az Ememed?

– Nem hoztam. Minek is hoznám? Ez Karcag, ide ki jönne?

– Tibi, éberség. Pont erről beszéltem az előbb. Még szerencse, hogy én hoztam, de így te semmit nem fogsz látni, vagy amit látsz, az egyáltalán nem biztos, hogy az lesz, aminek lennie kéne. Ezt tudod, ugye? Így is jössz?

– Igen. Tudom. És azt hiszem, fel vagyok készülve. Hol kezdjük?

– Szabotőr, szabotőr… Te hová mennél, ha valami kalamajkát akarnál okozni?

– Nem tudom. Talán a rovásnyomó-sorra. Elég két matricát kicserélni, ha tudom, hogy melyik kettő az, és pocsékba megy az egész szállítmány. Az már komoly baj lenne.

– Ez egy volsébnyik. Tudja, hogy fontos az üzem. Nem pusztítaná el. Egyébként is nagyon nehéz oda bejutni, én se tudom a kódot. Hmm… Én inkább felmennék a vezér irodájába. Belenéznék a könyvelésbe, vagy a nyavalya tudja. Mondjuk, lehet, hogy bele is nyúlnék. Tudod, mi legyen? Először ellenőrizzük fent, ha ott nincs, megyünk a csarnokba. Ha ott sincs, jöhetnek a csikaszok. Jó lesz így?

– Jó. Menj előre, te mégiscsak jobban látsz! Én hátulról figyellek, te úgyse fogsz látni a Középső Világban, majd fedezlek.

Az igazgató irodájába nem nehéz bejutnom. Sőt, az iratokat sem nehéz megtalálni. Más a gond. Amikor Hruscsov és a Nép nevében felemelkedtek a betűk a papírról, tettek egy kört a levegőben, és más sorrendben érkeztek le a papírra, hangos kattanást hallottam az ajtótól. A papírra koncentráltam, és amit most látok, megdöbbent: a betűk sorrendje – ugyanaz, mielőtt megkezdtem volna a műveletet. Kétségbeesetten hajítom el, és kapkodva menekülőút után nézek: az ajtót karvastagságú acélrudak zárják el. Az ablak nyitva ugyan, de alatta két emelet mélység, ami még nem lenne baj, de a gyárudvarra néz! Magasra hág bennem a pánik. Hallom, ahogy beszélgetnek az ajtó előtt.

– Te, Tibor, nem azt mondtad, hogy moszkovita?

– De. Csak azok használják a cirill betűs orosz erőmondatokat. A bulgárok is cirillel írják, de nem oroszul, a jugoszlávok írják össze-vissza, se füle, se farka annak, amit csinálnak. Meg, ugye, mi rovunk.

– És a nyugatiak? Tényleg nem ismerik ezt az egészet? Te voltál kint Bécsben. Mond meg az igazat, láttad a kádermágia bármilyen fajtáját?

– Hát, Pista, nem. Én bizony nem láttam. És…

– Igen?

– Ha már így beszéljük, Pistám, én ezt nem értem. Nekünk itt a Varsói Szerződésen belül itt van ez. Nekik meg, ugye, semmi. És mégis jobban élnek ott. Ez hogy a viharba lehet?

– Tibor, becsületbeli kötelességem lenne ezt jelenteni. Egyáltalán az, hogy ilyen kérdés felmerül benned, már az is kötelezettségszegés. Ezt felejtsük el, mintha meg sem történt volna! Lehet, hogy mi csak két önkéntes vagyunk itt, a puszta szélén, de önkéntesek vagyunk, téged és engem is a meggyőződés hajtott ide. És ha az a meggyőződés megrendül, akkor minek vagy itt, elvtársam?

– Bocsáss meg, István, ezen elgondolkozom. De, tudod, mi jutott eszembe? Ha ez a volsébnyik valóban moszkovita, akkor honnan lenne új folkszvágenje?

– Tibor. Ez valóban nem stimmel. Úgy tudtam, a moszkovitákat úgy trenírozzák, hogy semmiképpen ne dezertálhassanak. Ez nagyon nem jó. Kibiztosítottad a fegyvert?

– Igen. De lőszerem nincs nekem se.

– Bemegyünk?

– Be hát.

Az acélrudak hangosan kattannak. Nincs nálam fegyver! Nincs itt a pisztolyom! Az egyiken Emem van! Nem tudok mindkettő elől elbújni, mert az egyig ebben, a másik a másik világban lát! Nincs nálam fegyver sem! Nincs itt a pisztolyom. Agyonlőhetném mindkettőt, de így semmit sem tehetek, olyan nép-nemzeti védelmük van, amit csak az összes káderi munícióm elhasználásával tudnék áttörni. Verekedni meg nem akarok, időveszteség, és még esetleg valamit letépnek rólam, és Volkinyij-retrográddal egy pillanat alatt kézre kapnak. Ugrás! Egy pillanatra áthelyezem a testsúlyom a levegőbe, és puhán érek földet. Körbenézek, hogy hogyan lehetne innen meglépni: ez egy gyárudvar, körben épületek, zárva. És két komondor. Tetőtől talpig ibolyahangú fekete, világító rácshálóba fonva. Ó, a fenébe. A falhoz lapulok.

– Szép jó napot, elvtárs! Sütkérezünk, sütkérezünk? Nem akar bejönni? A vécében hűvösebb van.

– Ne tegyen hirtelen mozdulatot, elvtárs, mert támadnak. Maradjon, ahol van! Lemegyünk magáért.

Valóban lejönnek. Leforrázva állok. A kutyák halkan morognak, a rács ibolyahangon vibrál, a tücskök ciripelnek. Két, iszonyú hosszú perc telik el, mire megjönnek. A dögöket hátrébb parancsolják, az oldalamba bökik az ósdi, töltetlen dobtárasokat, és betuszkolnak az épületbe. Az egyik cső eltűnik a bordáim közül, kulcscsörgést hallok. Most, vagy soha! Marx és Engels, segítsetek, az empíriokriticizmus elve alapján akaratomnak meghajolj, munkásember teste!

 

– Szevasz, Pista. Tibit hol hagytad? Mi az a befőttesüveg?

– Szervusztok! Itt van Tibi is.

– Tiborom, veled meg mi történt?

– Vo-oo-olsébnyik. Volsébnyik.

– Hagyjátok, ezt hajtogatja, amióta elkapta ez a moszkovita.

– Az ott? A befőttesüvegben? Az egy moszkovita? Tényleg?

– Az. Valamit molyolt a vezérigazgató szobájában, mikor megtaláltuk, és kiugrott az ablakon. A csikaszok elkapták az udvaron. A nyomorult azt hitte, hogy sima, kőkemény felruházott védelmünk van. Az üzemvajákos véletlenül nagyon jól dolgozott, ahhoz képest, amennyit iszik… Hát most pont egy Sztanyiszlavszkij-tükröt rakott fel.  Ez a kerti törpe választhatott, nekimegy Tibornak, vagy valahogy elmenekül. Nekiment.

– A Papp Andris csinálta? Bátrak vagytok, akármit is felrakhatott volna. Nem láttál te még életedben annyi konyakot, Pistám, amit ez egy nap alatt vedel. De jó vajákos, és jó káder. Tibit el tudod hozzá vinni?

– Biciklivel vagyok, ellesz majd a csomagtartón, a táskámon.

– Annak a másiknak meg tegyél be létrát, majd megmondja, milyen lesz az idő…

– Meg vagy te húzatva, Béla!

– Jó estét az elvtársaknak! Államvédelmi Hatóság.

– Jó estét, elvtárs! Gondolom, ezért jött.

– Nos, valóban.

– Nézze, elvtárs. Ez egy élüzem. Nem engedhetjük, hogy bárki is engedély nélkül ide bejöjjön, és bármit tegyen. Legközelebb keressék bátran az igazgató elvtársat, ne velünk küzdjenek! Értse meg, elvtárs, a barikád azonos oldalán harcolunk.

– Köszönöm az útmutatást, elvtárs, tényleg. Most ideadná végre azt a nyomorult békát?

 

[wpsqt name="Orsegidejen6" type="poll"]


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához