Négy év, öt film, hat szuperhős, egy nagy mozis orgia: ezt ígéri a Bosszúállók, az X-Men után a második nagyszabású, csapat-orientált szuperhősös mozifilm. Bónusz: írta és rendezte Joss Whedon, Buffy és a Firefly sorozat atyja. Mit lehet ezen elrontani?

Igazi aknamező egy ilyen film elkészítése, amit nem csak hogy egyedülálló módon, öt filmen át készítettek elő és építgettek fel, ráadásul az előzmények többsége jól szerepelt a kasszáknál, de tele van karakteres szereplőkkel és még karakteresebb színészekkel. Annyi mindent el lehet ezen szúrni, hogy az ember feje belefájdul. Ehhez képest kisebb csoda, hogy olyan embert bíztak meg az elkészítésével, aki elvileg tehetséges, de vajmi kevés tapasztalata van ilyen csillagászati büdzséjű sztárparádé levezénylésében, ráadásul egyetlen másik mozis rendezése, a Serenity óriásit hasalt a kasszáknál.

Hogy tovább feszítsük a húrt, Whedon ráadásul kultikus figura, aki maradandót alkotott a tévésorozataival (a Dollhouse-ról nagyvonalúan megfeledkezünk), és igen fanatikus rajongótábora van. Egyrészt ez tovább növeli az Avengers kúlság-faktorát, másrészt viszont még nagyobb nyomást helyez a produkcióra, a pénzemberek idegesebbek lesznek, és az ilyesmi ritkán szokott jól elsülni. Nagy nevek estek nagyon pofára hasonló próbálkozásokkal. Ráadásul Jon Favreau a két Vasemberrel igen magasra helyezte a lécet, és Joe Johnston (Rocketeer) Amerika kapitánya is kellemes, könnyed akciófilmnek bizonyult. Az összképen csak Kenneth Branagh kevésbé ütősre sikeredett Thorja és Louis Leterrier (Transporter) zűrzavaros Edward Norton egotripje, a Hihetetlen Hulk ront valamelyest.

Ha ez még nem lenne elég teher az Avengers-mozifilm potenciális rendezőjén, a médiagépezet évek óta egyengette a film útját, minden előző film végére odacsempésztek egy-egy Nick Fury-jelenetet, hogy elhintsék ennek a filmnek a magvait. Mi jó sülhet ki ebből?

Egy egészen nézhető popcornmozi, a nyár első slágere, ami talán egy kicsit maradandóbb lesz, mint a tipikus felhozatal: nagy, hangos és szórakoztató, de nem bír annyi újat és ütőset mutatni, mint az X-Men. Igaz, kevesebb zabszem is van a fenekében. Persze, ahhoz képest, hogy Joss Whedonnak milyen kényszerpályán kellett mozognia, csoda, hogy egyáltalán ennyit ki tudott hozni a dologból. Kétségtelenül az ő érdeme, hogy a film egyes részei működnek és ezzel egy fokkal kiemeli az átlagból a nyersanyagot, de azért akadnak erőltetett üresjáratok is a filmben, főleg az elején és a közepén. A jó részek kilógnak az egészből, és az ember kissé csalódottan eltűnődik azon, hogy vajon mennyivel jobb lehetett volna a film, ha ugyanezt a szintet máshol is hozni tudta volna. Hihetetlenül hangzik, de az a baj az Avengersszel, hogy néhol túl jó.

És itt meg kell ejteni a kötelező kűröket Whedon korábbi munkássága kapcsán, ami nyilván legalább annyira irritálja azokat, akik nem néztek Buffy-t és Firefly-t (vagy nem tetszett nekik), mint amennyire képregény-laikusként bosszantó volt elszenvedni a kötelező kockulásokat a filmben, amikor bemutatták a fantasy-metál koncert törzsközönségére hajazó főgonoszokat és halandzsáztak egy sort az okokról. Igen, biztosan illeszkedik a képregény mitológiájába (vagy nem), de nehéz volt komolyan venni és egyáltalán odafigyelni arra, hogy mit mondtak és miért kellene, hogy ez engem érdekeljen.

Szerencsére ezen kíméletesen hamar túlesünk, és beindul a történet, ami egészen addig jó úton halad, míg a második felvonás végén, egy kissé szövevényesre sikerült eseménylánc csúcspontjaként, hőseink hatalmas bunyóba keverednek az ellenséggel. Itt megint lanyhul az érdeklődés a nehezen követhető akciójelenetek és 3,2 kg tecnhoblabla következtében, de legalább egy ponton – merem remélni, hogy szándékos kiszólásként – elhangzik az is, hogy meg kell fordítani [valaminek] a polaritását.

Ezeket a részeket leszámítva azonban a film tisztességesen működik és néha megcsillantja, hogy a látszat ellenére mekkora potenciál van a karakterekben. Szerencsére a rendező személye miatt lelkesen lehet spekulálni, hogy melyik jelenetek „olyan Buffy-sak”, vagy „tipikus Firefly-osak” és úgy általában, hol viselik magukon igazán a whedoni védjegyeket. A rajongókat ismerve mindenki más-más jelenetekben fogja ezeket felfedezni, ami komikusnak tűnhet, de nem rombolja a rendező és a film nimbuszát. Sőt, igazából hozzáad a filmhez, mert van mit keresgélni benne. Igazi kincsvadászat. A nagyobb beégéseket elkerülve ezért csak annyit mondanék, hogy határozottan vannak ilyenek, önmagában minden geg nagyon jó és nagyon üt, emlékezetes pillanatokat okoz, de ezek a poénok engem minduntalan kizökkentettek a történetből. Váratlanul bukkannak fel, és hiába jók, ha kilógnak a környezetükből. Azok a „whedonizmusok” kivételek, amelyek belesimulnak a filmbe, és ezek általában a legemberibb pillanatok. Olyankor azt kívántam, bárcsak inkább ezt nézhetném még tovább, mert ez érdekesebb. Ezek a jó pillanatok általában Scarlett Johanssonhoz és a Bruce Bannert/Hulkot ezúttal megformáló Mark Ruffalóhoz kötődnek… de ilyenkor mindig jött egy akciójelenet és gyorsvonatként sodorta magával a pillanatot.

A szereplők egyébiránt nagyjából hasonló súlyt kapnak, mindenkinek jut egy-két fontosabb pillanat a történetben, amikor számít, hogy ott vannak, és az ilyen megmozdulásaik jól elő vannak készítve. Ez megint Whedon forgatókönyvét dicséri, nem kis teljesítmény, hogy a megint csak sziporkázó Robert Downey Jr. zseniális Tony Starkja nem nyom agyon mindenkit az egójával. Mintha patikamérlegen mérték volna ki, hogy kinek mennyi játék jut a történetben.

A film végére még marad egy epikus techno-fantasy csata New Yorkban és fölötte, ami már majdnem egészen követhető és szépen megkomponált, és minden hibája ellenére megalázóan utasítja maga mögé az elmúlt évek nagy nyári kasszasikereinek hasonló momentumait. (Igen, itt elsősorban Michael Bay robbanáspornóira és az egyéb földönkívüli inváziós és háborúsdis selejtekre gondolok.)

Az Avengers igazi nyertese remélhetőleg maga Joss Whedon lesz, már csak azért is, mert ilyen produkciók kapcsán ritkán emlegetik a rendező nevét. Ő egy igazi zsákbamacska volt ebben az egész történetben, mert hiába kultuszfigura, aki alacsony költségvetésben, pár száz négyzetméterrel kisebb képméretben alkotott emlékezeteset egy még annál is szűkebb réteg számára, az ilyen karrierek ritkán végződnek jól a nagyvásznon. Valaki nagy rizikót vállalt azzal, hogy rá bízta az írást és a rendezést is, és reméljük, be fog neki jönni. A film ugyan hullámzó színvonalú, néha megdöccen, hiányérzetet hagyhat az emberben, és kevésbé lesz emlékezetes és maradandó, mint az X-Men vagy a Vasember, de ezt a filmet nagyon könnyen nagyon el lehetett volna szúrni, és ennél jobban is csak Joss Whedon tudta volna megcsinálni.