LFG.HU

csokker
VegyesCimkek

Az előző részben a bevezetésen, általános meglátásokon és statisztikán túl sorra vettem a szöveggondozást illető főbb problémákat. Ezek még könnyebben javítható dolgok, most azonban írástechnikai kérdések következnek, melyek közül szintén van, ami hamar elsajátítható (könnyen javítható), és van, ami már rengeteg gyakorlást kíván (egy-egy mű gyökeres átírását, esetleg annak kidobását).

Leíráskor próbáljuk magunk elé képzelni azt a dolgot, amit át szeretnénk adni az olvasóinknak. „Leginkább óriásira nőtt, beesett horpaszú farkasokra hasonlítottak, de szőrtelen testüket ébenfekete, acélosan csillogó kitinpáncél borította.” – Ha ezek a kitalált lények szőrtelenek, és testüket acélosan csillogó kitinpáncél borítja, akkor leginkább bogarakra hasonlítanak, nem? Vagy például ez a mondat – „Nagyjából 3 m átmérőjű gömb lehetett, szemnyílások nélkül. 11 csáp lógott ki belőle, 3 vastagabb és 8 kisebb.” – inkább valamiféle rendőri jelentésbe kívánkozik, semmint olyan prózába, amelynek a stílusa egyébként nem volt szándékoltan hivatalos jellegű. Az olvasónak ilyen mértékben nincs szüksége pontos adatokra, főleg nem számokkal jelölve.

Gyakori, tipikus hiba volt, hogy a mégoly alacsony leütésszám ellenére a szerzők sok-sok bekezdést vesztegettek el pl. vértezet leírására, a szereplők haj- és szemszínére, sőt, 8 ezer leütéses novellában két és fél bekezdést szentelt a szerző egy kávéautomatára úgy, hogy ezek nem játszottak különösebb (semmilyen) szerepet. „Közben magamba szívtam az erős testalkat látványát, amit tökéletesen látni engedett a sötétbarna nadrág és a hófehér ing, amin sötét mellény pihent. Szabadon engedett, fekete hajtömeg és karakteres arc fogadta a továbbvándorló tekintetemet, ami ismerős vonásokat vélt felfedezni az érdeklődő arcban.”

Páros szerveket a magyar nyelv egyesben használ (nagyon ritka, kivételes eset, amikor nem!), csak elenyészően kevesen tudták a szerzők közül, hogy szemei, karjai, lábai stb. helyett szeme, karja, lába.

Képzavar és túlírtság – két könnyebben elkerülhető probléma lenne, ha nem akarnánk mindenáron kacifántosan fogalmazni, pátosszal átitatott körmondatokba bonyolódni.

„Ekkor lett világos, hogy ennyivel is több vagy nálam, nem egy hasonszőrű zsoldos, a mindenség bérgyilkosa, aki hozzám hasonlóan a gyökerek nélküli létből nyeri a túléléshez az erőt, hanem te tartozol valahova.”

 Jobb, ha nem akarunk egyszerre költők is lenni, és egymásra halmozni mindenféle, oda nem illő metaforát és hasonlatot. Utóbbiak sokszor nincsenek hangulati egységben a háttérrel (pl. sivatagban játszódó történet esetén suta megoldás valamit egy tomboló téli hóviharhoz hasonlítani, miközben a sivatagi porvihar sokkal jobban passzolna hozzá; végig bensőséges hangulatú történetben ne tágítsuk ki a teret egy hasonlat erejéig az egész univerzumra). Vagy: „Darton a vadító aktus után Vörös Viperának hívta őt a vállán lévő tetoválás miatt, és mert hosszú végtagjaival végig úgy ölelte magához az ifjút, akár egy éhes kígyó.” – A kígyónak nincsenek végtagjai. Az egyszerűség általában jobb. Törekedjünk rá.

A modorosság szintén gyorsan megöli a prózát. Szabaduljunk meg a nyelvi kliséktől! Látszott, hogy egyes pályázók kínosan igyekeztek egyszerűen, érthetően fogalmazni, ebből azonban sokszor valamiféle távolságtartó, szinte hivatalos stílus kerekedett (kivéve ott, ahol a bürokratikus stílus szándékolt volt, ekkor ez nem hiba). Pl. „…válaszát nem tudom elsőre értelmezni, így újból felteszem a kérdésem.” Sokféle megoldás kínálkozik, hogyan alakítsuk át ezt az egyszerű jelenetet, amikor szegény „lírai én” valamiért nem hallotta tisztán a másik szereplő feleletét. Pl. „Nem értettem, mit mondott, ezért újra megkérdeztem.” Vagy párbeszédes formában: „– Tessék?”

Az sem tesz jót, ha a háttérből szinte halljuk a kockacsörgést: „Ezalatt a mágusherceg egy egyszerű levitációs varázslattal biztonságba helyezte a tojást, a testvére pedig végzett a betörővel.”

Fárasztó, lapos humor. Vígjátékot írni nehezebb műfaj, mint drámát, és nem véletlenül. A fárasztó, alpári ripacskodás és a sokszorosan újra felhasznált, viccrovatba, olcsó vidámszínpadra illő fordulatok helyett próbálkozzunk például az irónia használatával. Poénkodni mindenki tud, de az nem fog őszinte mosolyt csalni az arcunkra. Ha nem vagyunk benne biztosak, hogy van humorunk, inkább legyünk komolyak.

Információadagolás, dramaturgia. Nagyon nehéz feladat, mintha téglák helyét keresnénk egy fölénk tornyosuló, itt-ott lyukas falban! A tömbszerűen közölt tudnivaló megakad az olvasó torkán, és ugyanígy nem szerencsés az sem, amikor két szereplő az általuk tudott dologról csak azért beszélget, hogy az író ilyen formán az olvasó tudomására hozzon bizonyos információkat. Ez utóbbi különösen sok novellában előfordult. Szórjuk el a lényeges momentumokat! Térjünk vissza egy-egy gondolatra újra és újra! Készítsük elő a történést, vezessük fel az ötletet! Fontoljuk meg, mit kell tudnia az olvasónak a megértéshez, és mit nem; mi az, amivel idő előtt lelőjük a poént, és mi az, amit adott ponton muszáj elárulnunk, különben szegény olvasó csak néz, mint a moziban, és nem ért semmit. Sajnos ezt is csak gyakorlással lehet elsajátítani, és még ha túl is vagyunk több millió leütésen, akkor sem biztos, hogy mindig tökéletesre sikerül. Elsőre biztosan nem – keressünk olyan ismerősöket, akiknek jók a meglátásai, és figyeljünk arra, a történet mely pontján értetlenkednek. Addig is: írás közben folyton tegyük fel magunknak azt a kérdést, hogy miért?

Hitelesség és logika. Az egyik legnagyobb probléma volt az egész pályázat során. Wyquin is utalt rá záróbeszédében, megteszem én is. Kérjük a szerzőket, alaposan gondolják végig, hogy az, amit leírnak, hihető-e. Fantasztikus novellák esetén az olvasókkal el kell hitetni, hogy ez a kitalált világ a saját törvényei szerint működhet. Ha pedig e novelláknak a mi való világunk szolgál alapul, amelybe aztán fantasztikumot csempészünk, reálisan kellene ábrázolni ezt a valós hátteret is.

Így például az a katona, akit a sarkvidékre visznek szolgálatba, aligha ott helyben szerez arról tudomást, hogy ott fél évig tart a nappal, és fél évig az éjszaka.

Második világháborús történet esetén a kisebb katonai egységekkel tábornokok helyett hihetőbb a bakákkal állandó, közeli kapcsolatban álló, őket jól ismerő tiszthelyettesek, tisztek (őrmester, hadnagy) szerepeltetése.

Ha a támadó leüti a nézőpontkarakter őrt, és az elájul, miként lehetséges, hogy az őr ezután végighallgatja a támadó monológját?

Ha a főszereplő egyes szám első személyű, problémákat vet fel a végén, ha megöljük (azaz: ki mesélte el akkor a történetet?).

Egy isten háta mögötti, nagyon kellemetlen helyen őrségben lévő katonák, amennyiben jelt adnak valami történésről, azzal azt kockáztatják, hogy ismét őket osztják be igen hosszú időre, amire persze nem vágynak. Vajon hová vezet ez? Csak nem oda, hogy az őrök esetleg olyankor sem jeleznek, vagy túl későn, amikor nagy a baj? Nem áll-e ez ellentétben az őrség lényegével?

Nem találtam olyan novellát, amiben hihetően adták volna elő az elme megbomlását, illetőleg a brutálisnak szánt testi fájdalmakat, sőt, előfordult, hogy a buzogánnyal szétroncsolt vállú szereplő még kedélyesen elbeszélgetett a támadójával. Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem ez a katona egy ilyen sérüléstől üvöltve fetrengett volna. [Ehelyett azonban, amikor a támadó kirántotta(!) a katona vállába beleépült buzogányt, annak „csak egy halk szisszenés szűrődött ki a fogai közül.”]

Fájdalmat, halálfélelmet ábrázolni valóban nem egyszerű, és aligha kívánna magának bárki ilyen tapasztalatot, de azért előbb-utóbb nem ússzuk meg. Még ha nem is buzogánnyal támadnak ránk, ismerjük pl. a fog-, hát- és fejfájást. Még ha nem is jártunk csatában, bizonyára volt részünk olyan közlekedési szituációban, amikor felállt a hátunkon a szőr, és tudtuk, hogy most kevésen múlt. Idézzük fel, milyen érzést hagyott bennünk, adjuk át ezt, és legyünk nyugodtak: nem tipikus, hogy olvasóinkra buzogánnyal támadjanak egy középkori csatában, ellenben valószínűleg fájt már a foguk, lehetett csonttörésük, égették meg a kezüket főzés közben, és bizonyára leizzadtak, amikor a szembejövő még mindig nem fejezte be az előzést, miközben ők már rég a fékre léptek.

Szomorúan konstatáltuk, hogy ugyanazok az ötletek köszöntek vissza számos novellában. Ezek közül néhányat kiemelve:

– az őrök gyakorta nem tudták, mit őriznek, és a novella végén sem derült ki, vagy ha mégis, úgy az őrzés általában teljesen hiábavaló volt (talán az élet értelmetlenségét kívánták vele szimbolizálni a szerzők, nem tudom, de kétségtelenül sok ilyet kaptunk);

– az újonc őrt megőrülés fenyegette a munkahelyén, és lassanként rájött, hogy a munkatársai már mind azok;

– a valóságban tipikus helyzetet, miszerint az őr abban reménykedett, hogy szolgálata idején nem fog bekövetkezni semmi különös, számos szerző hangsúlyozta az első három bekezdésben (talán mert azt gondolták, ezzel bemutatják a karaktereket, csakhogy semmi újat, érdekeset nem árultak el róluk. Ez a felütés arra sem volt alkalmas, hogy alapot teremtsen későbbi fordulatoknak.);

– az őrség csak valamiféle keretül szolgált egy teljesen, a pályázati kiírással semmiféle viszonyban nem lévő történethez (ezt a keretbe foglalt történetet pedig az őrök mesélték el egymásnak, de olyan is előfordult, hogy az őrségben lévők gyakorlatilag bemutatkoztak, és sorra elmondták, ki honnan származik).

 

Az ötlettelenséget egyébként gyakran a címek is jól mutatták, figyelemfelkeltőnek alig bizonyultak, sőt, érdekes volt látni, hogy sokan olyan jellegű címet adtak a pályaműnek, mint A valamilyen számú őrhely/magaslat/őrizendő objektum, Az utolsó őrség/szolgálat, vagy olyan címeket olvashattunk, amelyekben baljóslatúnak szánt kifejezés szerepelt (pl. az árny szó). Sajnos akadtak, akik nem tudtak elszakadni a pályázat mottójától (Őrség idején), és ezt adták címnek is.

Nem tudom, miben keresendő pontosan, hogy a nagyszámú nevezés ellenére a színvonal meglehetősen alulmaradt a várakozásainknak, különösen az első kettő pályázatunk ismeretében. Talán a téma volt túl nehéz, könnyűnek tűnhetett, és ha felmerült a szerzőkben egy ötlet, azt nem forgatták tovább, nem gondolták végig eléggé. „Az első gondolat a helyes” nem betartandó szabály, sőt, írás esetén úgy látjuk, csak nagyon ritkán, kivételesen működik.

 

Ha e hibalista lelombozóan is hat, én nem tartok attól, hogy a következő pályázatunkra ne kapnánk ismét sok-sok novellát, és őszintén reménykedem benne, hogy aki komolyabban akar foglalkozni az írással, annak hasznára válik, és megint olvashatunk legalább olyan jó pályaműveket, mint az első két alkalommal.

Figyeljétek továbbra is az LFG.HU-t, mert hamarosan újabb novellapályázatot hirdetünk!

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához