LFG.HU

HammerTimeCafe
Brutalis
ismertető

Önvallomással kevert merengéssel kezdem ezt a kritikát, és tartok tőle, hogy ez lesz még a legizgalmasabb része. Megvettem ugyanis S. Kolozsvári Zsófia Se vas, se tűz című regényét, ami a harmadik a Zenit (az Örökség) urban fantasy sorozatából. És nincsen nagy kedvem megforgatni benne a láncfűrészt. Régen, amikor tudvalevőleg minden sokkal jobb volt, még lehetett találni olyan elementárisan szar könyveket, amelyek a sarokba küldték az olvasót, előre-hátra hajladozni és szentségtelen kultuszok himnuszait dünnyögni. Na, azokat jól fel lehetett szecskázni, mert érezte az ember a kínt, amire reagálni lehetett.

Ez a Se vas, se tűzre nem igaz. Ezt tekinthetnénk akár jónak is, de ettől a könyv önmagában legfeljebb közepes tud lenni. De az nem egy rajongó ajánló senki részéről, ha úgy kezdi, hogy „hát… nem olyan rossz.” Képzeld hozzá azt az ajkbiggyesztő mantyogást, amikor valaki próbálja eldönteni, hogy a kefir romlott, vagy a savanykás íz a „még belefér” kategóriába tartozik. A Se vas, se tűz ilyen.

Kezdjük a borítóval. Látható rajta két főhős – közhelyrokker és közhelydarklány –, akik látszólag céltalanul üldögélnek egy tengerparton, gondosan helyet hagyva a háttérben elsuhanó drakkarnak. És a borító nem rossz! Csak nem nagyon jó. Mondjuk az „A történelmet a halhatatlanok írják” borítószöveg inkább elrémített, mint ellenállhatatlan vágyat keltett volna bennem az olvasásra, de ki tudja, lehet, másnak bejött.

A cím jó, bár engem félrevezetett: ha egy olyan rémről szólt volna, amit se vas, se tűz nem fog, plusz még halhatatlan is, na, akkor lett volna sírás-rívás és fogaknak csikorgatása a főhősök között.

„Korábban sosem merte volna megszólítani a zenészt, de valahol félúton a troll és a tópart között felszabadult benne egy gátlás.”

Az urban fantasy (vagyis a mi normál valóságunkkal párhuzamosan létező természetfeletti, a normál emberek és a csodák/rémek/izék kölcsönhatása) hálás környezet, sokkal kevesebb kultúrreferenciával és környezetépítéssel is megvan, ráadásul a fantasy-hez képest kisebb a veszélye annak, hogy minden nyulat szmírpnek nevez a világépítésbe beleszerelmesedett író. Ilyen módon tehát trendektől függetlenül kézenfekvő választás.

A sztori két fő szálon indul: egy nordmetál koncertből kiinduló, természetfeletti elemekkel megspékelt magánnyomozás eseményei váltogatják egymást egy összeesküvés-elméleti elemekkel megspékelt viking sagáéival, majd ezek az események, cseppet sem meglepő módon, keresztezik egymást. (Ha nem kereszteznék, két külön könyvben jöttek volna ki.) Van itten árulás, románc, titkok, talányok, menekülés és emberrablás. Ez eddig nem kiemelkedően jó, nem is borzadályosan rossz. A skandináv mitológia belekeverése szerintem nem rossz ötlet. A névválasztások között viszont volt olyan, ami bizonyára alapos utánajárás eredménye, leírva mégis olvasói megbocsátást igényel. Ha ezzel a hihetőséget akarta erősíteni az író, az nem sikerült, inkább kizökkenti az olvasót.

„A férfi karján kidagadtak az izmok, ahogy igyekezett megtartani az elszakadt vitorlaként lebegő lányt.”- a hasonlatok az esetek jelentős részében vagy laposak, vagy erőltetettek. Nem segít a dolgon, ha az ember hangeffektet képzel mellé.

A könyvben előfordulnak nehézkes, túlírt mondatok. Tartottunk két alkalommal is borzalomrulettet (ez az, amikor felcsapod a könyvet véletlenszerű helyeken, és keresel benne valamit, ami fáj), és akadtak durva képzavarok, elmaradt kötőszavak miatt gazdasági totálkáros betűhalmazzá változó eseményleírások, és a pátosz is arcbamászósra sikerült helyenként. („Ez egy fontos mondat! Igor! A Patetotront!” *villámcsapás* „Igenif, doktornő, hovom!” *ZVOAURRRRN*) Az információközlés egyáltalán nem gördülékeny, inkább egy exkavátor természetességével zajlik. A párbeszédek közül volt jó néhány, amelyben azért érzékelhetően azért hangzik el egy bizonyos mondat, hogy továbbgördüljön a sztori. A főszereplők döntései is vesznek időnként izgalmas hajtűkanyarokat. Erre csak az lehet a magyarázat, hogy a szereplő agyát a koponyán keresztül a homloklebenybe vezetett, hajszálvékony vezetékeken keresztül kézivezérlésre vette a cselekmény. (Ennek kínos mellékhatása, hogy a szereplők időnként kényszeresen ismételgetnek irracionális cselekvéseket, kicsit szögletesen mozognak, valamint egynek jó beszólásokból próbálnak epitheton ornanst építeni.) És ez még mindig sehol nincs az igazi borzalmakhoz képest! Hibának hiba, nem is kicsi, de még mindig nem éreztem azt a szennyes várakozást, ami egy igazán rossz könyvet olvasva tölt el, amikor nem csak remélem, de tudom, hogy lesz itt még olyan mondat, ami alulmúlja az eddigieket.

„Azt hitte, sikerült közeledniük egymáshoz, mint a Kis Hercegnek és a rókának.” – én is olvastam a Kis Herceget, de ettől még úgy jött ez a szövegkörnyezetbe, mint szacharin a húslevesbe.

A kultúrreferenciák túlságosan köthetők az íróhoz, a hasonlatok pedig több esetben túlságosan erőltetetten próbálnak hivatkozni a szereplők választott tudományterületére. Dagobert bácsi, Kis Herceg, Wesley Snipes az egyik oldalt, tudományos néven hivatkozott növények és a szobanövényekről a személyiségre nézvést levont következtetések a másik oldalon (az észak-amerikai flórára vonatkozó botanikai ismeretek gyakorlati haszna egy természetfeletti jellegű magánnyomozásban kétségtelen).

„-U-u, u-u – énekelte Freddy Mercury, miután mögötte belecsaptak a gitárba.” – ez egy különösen szerencsétlenül sikerült mondat.

Ja, ha már a főszereplők képességcsomagjánál tartunk: gyanúsan sok mindent oldottak meg egy épp a megfelelő pillanatban előkerülő tudás segítségével. (A leginkább kiütköző esemény Nienke nyelvtanulási tehetsége volt, ami hogy, hogy nem, utólagosan magyarázatot adott arra, hogy miért tudhatott egy teljesen obskúrus nyelvet, addig viszont említés sem esett róla.) Szerintem beleolvastak a modulba. A másik lehetséges magyarázat az, hogy az írás közben derült ki, hogy erre a képességre bizony szükség lesz, és nem sikerült a korábbi részekben kellően megágyazni neki. Bár az is előfordulhat, hogy egész egyszerűen ennyire rosszul sikerült átadni az információkat.

„A lányod szép, mint a nap, a söröd ízes, mint egy asszony öle.” – na jó, ez tényleg durva volt.

Ha nem akartam volna róla kritikát írni, ezt a könyvet nem fejezem be, hanem egyszerűen leteszem. Nem dobom a sarokba, nem ugrálok rajta, nem kívánok kellemetlen dolgokat sem az írónak, sem a szerkesztőnek, csak nem szánok rá időt. A Se vas, se tűz pár nehézkes és néhány valóban rettenetes mondattól eltekintve olvasható szöveg, de a stílus jellegtelen, a cselekmény nem vett meg kilóra, a világban nem éreztem a vonzerőt, így jószerével tényleg csak kötelességből olvastam végig. Láthatóan odáig már sikerült eljutni, hogy kevés valódi agyrobbantás legyen a szövegben.

Az irodalom viszont nem itt ér véget, hanem valahol ez után kezdődne.

 

Kapcsolódó linkek:

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához