LFG.HU

HammerTimeCafe
freelancer
RPG mesélőknekCimkek

Most olyan CoC modulötleteket teszek közzé, amiket megtörtént esetek alapján írtam: valamennyi modulötlet végén megtalálható az adott eset online hivatkozása. A sztorivázak az 1990-es érában játszódnak, de kis alakítgatással bármelyik korszakba átültethetőek.

Dawnridge Kórház

A Dawnridge pontosan az, aminek az ember első pillantásra gondolja: egy szegénykórház.

Csak azok járnak ide, akiknek nincs biztosításuk, és még a gyógyszerek kiváltása is nehézséget jelent a számukra: lecsúszott, nyomorgó alakok, olyan betegségekkel, amikről a középosztály tagjai azt hiszik, hogy már száz évvel ezelőtt sikerrel legyőzték őket.  A személyzet mélyen alulfizetett, és rég feladta a reményt, hogy bármit is el tud érni: tagjai elfásultak a mindennapi robotban. A legtöbb orvosi eszköz negyven-ötven éves, agyonhasznált, és csak az ima tartja egyben. A kórház vezetője Frank Hollman, egy nyugdíjazás előtt álló, a helyzethez képest lelkiismeretes, de gyenge képességű irodakukac. A nyomozók számára valami miatt  – ennek meghatározása a játékmester dolga: épp úgy lehet egy, a Mítoszhoz kapcsolódó ügy, mint valami hétköznapi és triviális, például egy rossz címre postázott küldemény visszajuttatása – fontos, hogy találkozzanak vele. Ameddig a férfival tárgyalnak, egy rendkívül rossz állapotban lévő nő, Gloria Ramirez érkezik a klinikára. Amikor vért vesznek tőle, a műveletet elvégző nővér hirtelen rosszul lesz, majd nem sokkal később a többi, a műveletnél jelen lévő orvosnál és szakdolgozónál is jelentkeztek a tünetek – részletek az adott modulötletnél. Az esetet természetesen azonnal jelentették Hollmannek, aki elrendelte a karantént, és értesítette a megfelelő szerveket. A vérmintákat – két ampullát – ezután megfelelő védőöltözettel felszerelt szakemberek vitték el, légmentesen lezárt dobozban,  és Gloria testét is elszállították.

A helyzet amennyire kellemetlen, annyira egyszerű: negyvennyolc óra kell ahhoz, hogy a vért, és a nőből vett szövetmintákat részletesen kielemezzék. Ez idő alatt a nyomozók nem hagyhatják el a kórházat – már hogy ha nem akarják, hogy a nemzeti gárda kivezényelt osztaga tüzet nyisson rájuk.

1
A nyomozók közönséges tömeghisztériai áldozatai – pontosabban, lehetséges áldozatai, amennyiben nem elég erős az akaratuk. Negyvennyolc órányi elzárást kell bírniuk, és utána szabadok, mert elkészül Gloria vérének elemzése, és nyilvánvalóvá válik, hogy nem tartalmaz olyan anyagot, ami bárkire is veszélyt jelenthetne. Ugyanakkor Bates főnővér – egy hívő ír katolikus -  folyamatos siránkozása, a kellemetlen környezet  és a bezártságtudat alaposan megviseli a kórház egy-egy gyengébb képességű alkalmazottjának idegeit, a betegekről nem is beszélve.  Nem telik el sok idő, és az egyik orvos – Dr. Bert Westher, egy heroinista, lecsúszott bőrgyógyász – hirtelen rosszul lesz: görcsökben fetreng, miközben láz kínozza és nem sokkal később az orrából is dőlni kezd a vér. Nincs semmi baja, azt leszámítva, hogy elvonási tünetek kínozzák, és meg van róla győződve, hogy Bates nővérnek igaza van, és eljött a világvége. Ha a nyomozók hagyják, hogy eluralkodjon a pánik, egyre többen és többen lesznek rosszul, a lehető legváltozatosabb tünetekkel. A betegek jó része bevándorló, akikben még erősen buzognak az otthoni hiedelmek, és legendák: nem kizárt, hogy egyikük-másikuk elejt egy megjegyzést egy ártó szellemről, démonról, vagy átokról. Nem kizárt, hogy a nyomozók azt hiszik, Gloria halála mögött a természetfeletti áll, és ilyen irányban kezdenek el tevékenykedni: ez természetesen tovább növelheti a pánikot, és a pszichózis alá kerülő személyek számát. Extrém esetben egy beteg, vagy kórházi dolgozó akár fegyvert is ragadhat, és megpróbálhat kitörni – ebben az esetben a Nemzeti Gárda  kivezényelt egységei habozás nélkül lelövik, parancsuk lévén, hogy tüzeljenek, ha bárki el akarná hagyni a kórházat. Ugyanakkor beavatkozni nincs joguk, így ha valaki hozzájut egy szikéhez, vagy bármi egyébhez, amivel ölni lehet, a sereg nem fog segíteni a bent lévőkön.: rajtuk múlik, hogyan állítják meg.

2
Gloria vére valóban mérgező. A nő ugyanis egy álcázott kígyóember volt, aki súlyosan megsérült: hogy hogyan, annak kidolgozása a mesélő feladata. Jobb híján két, a kórházban dolgozó  társával próbálta felvenni a kapcsolatot – a lények ugyanis személyiséglopásra használják a kórházat: magányos, senkinek sem hiányzó embereket ölnek meg,  hogy lenyúzott bőrük elfogyasztása, és egy mágikus rítus után bármikor felölthessék a külsejét: egyes alapvető emlékeit is megszerzik, és a hangját is képesek lesznek utánozni – de balszerencséjére a kórházba érkezése után nem sokkal összeesett, és a folyosón akkor épp arra járó orvosok vitték be az egyik sürgősségi rendelőbe. A vér – értő szem észreveheti, hogy valamivel világosabb és sűrűbb állagú, mint az embereké –, amit levettek igen erős idegmérget tartalmaz: ennek a kipárolgása miatt lett rosszul nővér, aki levette a két ampulla vért Glóriától. Nemsokára a többi orvos és ápoló is érzi magán a tüneteket: az izmaik lassan, de annál biztosabban megbénulnak, a légzés egyre nehezebbé válik számukra, és különböző hallucinációk kezdik el kínozni őket. A kígyóemberek – Bates főnővér és egy Floyd Reeve néven élő adminisztrátorként dolgozó lény – hamar kiderítik, hogy mi történt, de már nem tudnak mit tenni: Hollman főorvos elrendelte a karantént, és ami ennél is rosszabb: kijuttatta a vérmintákat. A lények terve az, hogy kijutnak, és több társukkal együtt “kerül amibe kerül” alapon visszaszerzik a testet, mielőtt azt behatóbban tanulmányozhatnák.

A kórház pincéjében van egy csatornalejárat, amin keresztül távoznak.  A tervükbe azonban hiba csúszik: az egyik alkalmazott meglátja, ahogy alászállnak. Bates nővér visszaváltozva megpróbál végezni vele, de a szemtanú gyorsabb: kimenekül, és egy gyors mozdulattal rázárja az ajtót. Fizikailag ugyan nem sérül meg, de a pikkelyes rémségtől eszét veszti: a nyomozók csak összefüggéstelen, hagymázas, eszelős ordibálást kapnak válaszul a kérdéseikre, annyit azonban kihámozhatnak belőle, hogy valami borzalmasat látott, ami a csatornán keresztül távozott. A nyomozók megpróbálhatják követni a két kígyóembert: ha kellőképpen ügyesek, és észrevétlenek tudnak maradni, még a bázisukra is eljuthatnak, és megtalálhatják a “lerakatukat”, ahol jégen tartva a megnyúzásra váró holttestek sorakoznak.

3
Gloriának semmi köze a nővér és a többiek rosszullétéhez: az egész egy véletlen egybeesés. A bajok okozója a kórház egyik legfrissebb beutaltja, Daniel Edward Worton. Worton nyolcvankilenc éves kultista, aki hasnyálmirigyrákban szenved. Már évek óta halottnak kellene lennie, de a mágiájával mindig tudott nyerni egy kis időt és életet, azonban az állapota napról napra rosszabb. Worton ereje morzsáit összeszedve azzal próbálkozik, hogy elszívja mások életenergiáját. A varázslata elsőre nem úgy sikerült, ahogy eltervezte: csak Gloria volt elég gyenge ahhoz, hogy hasson rá a mágia, de mivel a nő amúgy is menthetetlen lett volna, a szó legszorosabb értelmében csak perceket nyert. Worton még két alkalommal tud varázsolni a negyvennyolc órás karantén alatt. Bízik a sikerben – nem tehet mást – így életerős, egészséges embereket fog megcélozni. Akihez valamilyen ürüggyel hozzá tud érni, arra egy napon keresztül képes kiterjeszteni a hatalmát, ha az illető kétszáz méteren belül van: ezt automatikusan megérzi. Gloriához mintegy véletlenül ért csak hozzá, a folyosón amikor bejött, nem is ő volt az igazi célpont, hanem a személyzet tagjai.  Minél több emberen próbálkozik, annál nagyobb a bukás esélye, így nem fogja ugyanazt a hibát elkövetni, mint korábban. Ha megfogan az átok, az áldozat naponta fél évet öregszik, és rémálmok kísértik, amikben napról-napra egyre tisztábban látja Worton arcát. Worton nem fiatalodik meg, viszont gyógyulni kezd. Negyven évnyi életenergiára lenne szüksége ahhoz, hogy megmeneküljön a végzetétől. A nyomozók egyike könnyedén célpont lehet. Az átkot csak a varázsló halála, vagy egy mágikus rítus oldhatja fel – utóbbi kidolgozása a játékmester feladata. Worton fizikálisan nem ellenfél: ha az arcába nyomnak egy párnát, meghal – viszont egy hatszemélyes kórteremben tölti napjai nagy részét, így könnyen lehet, hogy a nyomozók villamosszékben végzik, ha megpróbálják megölni. Esetleg alkut is köthetnek a mágussal: hozhatnak neki egy másik áldozatot – azonban, ez súlyos erkölcsi kérdéseket vet fel, és idegösszeomláshoz, vagy egyéb lelki bajokhoz vezethet, amik egy életre megnyomoríthatják a nyomozót…

Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Gloria_Ramirez

 

27-es klub

James Valentine sikeres rockénekes volt: milliós rajongótábor, teltházas koncertek és garantált hely a slágerlisták élén. Az utóbbi fél évben visszavonultan élvezte sikerei hozadékát, és a tinimagazinok információi alapján új dalszövegeken dolgozott. Halála – ami nem sokkal a huszonhetedik születésnapja után következett be, tengerparti villájában – nem csak rajongóit, hanem a szakmát is sokkolta: még a legádázabb ellenfelei is elismerték, hogy senki sem játszott úgy a gitáron, mint ő.  Mint annyi más énekes-előadóművésznek, neki is a kábítószer lett a veszte: fecskendővel a karjában akadt rá a menedzsere, Anton Glick, és a húga, Rose Valentine. A nyomozókat a nő keresi meg, és elmondja nekik, hogy Valentine a szállongó hírekkel ellentétben nem dolgozott, hanem felbontotta valamennyi szerződését és remeteéletet élt. Nem tudta belőle kiszedni, hogy mi volt a baja, de egyértelmű volt, hogy valamitől igencsak tartott: a naplója (részleteket lásd a modulötleteknél) ezt megerősítette. Rose nem hisz az okkult, és nem evilági dolgokban, de tudja, hogy a bátyja nem volt őrült, így a naplójában leírt dolgoknak kellett, hogy valami valóságmagva legyen. Abban majdnem biztos, hogy James nem volt annyira az anyag rabja, hogy túladagolja magát: csinos összeget fizet a nyomozóknak, ha kiderítik, mi történt pontosan.

1
Rose testvéri szeretete elhomályosítja a tényeket. Valentine paranoiájának egyetlen oka az a napi háromszáz dollár értékű kábítószer volt, amit mióta nagy pénzeket kezdett el keresni, gyakorlatilag folyamatosan szedett. A halála valóban egyszerű túladagolás: a szokásosnál némileg tisztább anyagot kapott, ez lett a veszte. A naplót élete utolsó három hetében írta: akkor már igen laza szálak fűzték a valósághoz.  Képzelgései táptalaja azonban nagyon is valós személy: Glick. Valentine gyűlölte a férfit annak maximalista mentalitása, és az embert végletekig kizsigerelő munkatempója miatt, ezért kábítószeres rémálmaiban is gyakran megjelent. A naplójában sosem nevezi nevén, csak “Lélekrablónak” hívja, aki ” belőle táplálkozik”, de egyes apró részletek alapján nem lehet kétséges, hogy kiről beszél. A naplóban lévő események jelentős része kitaláció, vagy képzelgés: Glicket különböző “nem evilági hatalmakkal” való “üzleteléssel” vádolja, és meggyőződése, hogy a férfi el akarja rabolni a lelkét. Számos, a kábítószer szülte apró részlet “színesíti” a naplót, nincs kizárva, hogy ezek közül egyeseket a nyomozók okkult rítusoknak tarthatnak. Azzal is meggyanúsította, hogy ő felelős a banda haláláért, és csak azért maradt életben, mert alkut kötött vele. A valóság természetesen az, hogy Glicknek semmi köze a természetfelettihez: nem Valentine lelkét akarta, hanem azt a tizenöt százalékot, ami minden bevétele után járt neki. Ha a nyomozók készpénznek veszik Valentine naplóját, és ennek megfelelően lépnek fel Glick ellen, komoly bajba kerülhetnek: a férfi jó kapcsolatokkal bír, és könnyedén lecsukathatja őket.

2
Valentine a naplója alapján betegesen rettegett egy bizonyos Christine-től. A pontos okot sosem írja le, de gyakran utal arra, hogy közeleg a “szerződés lejárta”, és hogy “meg fogja magát védeni”. A villája kész erődítmény: okkult témájú könyvek garmada sorakozik a nappaliban – java része annyit ér, mint a papír, amire nyomtatták, a játékmester döntése alapján azonban lehet köztük olyan, aminek hasznát láthatják a nyomozók – a falakon védelmező rúnák, jelképek, és szimbólumok lógnak, ha pedig a nyomozók alaposan átkutatják a hálószobát, egy meglazult deszka alatt több lőfegyvert is találhatnak, amikben ezüstgolyók, illetve olyan lövedékek vannak, amikbe különböző véseteket karcoltak. Rose nem tudja kiről van szó, de Glicknek halványan rémlik, hogy Valentine néha részegen említett egy klubot, a Red Foxot, ahol találkozott egy nővel, aki megváltoztatta az életét.

Christine egy nem evilági szörnyeteg. Alacsony, csinos, a húszas évei elején járó vörös hajú nőnek néz ki – ha éjszaka találkoznak vele. Napfénynél egy bizarr, pók-ember hibridnek néz ki, méregtől csöpögő csáprágókkal.  Egyes varázslatok alkalmazása esetén is megpillantható a valódi arca.

(Mítoszközpontú partiknál Christine lehet Nyarlathothep egyik avatárja.)

A lény évezredek óta létezik:  képes arra, hogy művészeknek – elsősorban zenészeknek, és énekeseknek“segítsen”, hogy előhozzák legrejtettebb képességeiket, és olyan műveket alkothassanak, amikre egyedül nem lennének képesek. A lény csáprágóján lévő anyag tulajdonképpen egy lassan ölő méreg: egy adagnyi képes úgy stimulálni az emberi agyat, hogy annak kreativitásért felelős része nagy intenzitással és hatékonysággal működjön, akár évekig is. Ez azonban nincs ingyen: telepatikus kapcsolat jön létre a megharapott áldozat és Christine között. A lény az áldozat agyhullámain élősködik, mint egy parazita, és egyre jobban átveszi fölötte az irányítást. Amikor a méreg hatásfoka eléri a csúcspontot, akkor “veszi rá” az áldozatot, hogy végezzen magával: a haláltusa közben létrejövő hullámok számára a legfinomabb csemegék, főleg, ha a azokat egy hallucinogén anyag okozza. A törzshelye még mindig a Red Fox: legfrissebb kiszemeltje egy Theodore Wallace Tyron nevű rockénekes. Még nem harapta meg, de nemsokára megteszi neki az ajánlatot. Ha a nyomozók zaklatják Christine-t, megvannak a maga módszerei, hogy megvédje magát…

3
Valentine – akit mindig is izgattak az okkult dolgok – a halála előtt nem sokkal hozzájutott egy átkozott tárgyhoz: egy tükörhöz, ami egy kivégzett boszorkányé volt. A tükör egyfajta kapu: aki egy szobában tartózkodik vele, és nem elég ellenálló az elméje, szörnyű vízióktól szenved minden este: más, idegen létsíkok “mindennapjaiba” pillanthat bele. A varázstárgy legnagyobb hátránya, hogy túlságosan gyakori használata ahhoz vezethet, hogy a rémálmokban látott lények átléphetnek a mi világunkba a tükrön keresztül. Az áldozat pár alkalom után teljesen tehetetlen: ha tudja is, hogy a tükör okozza a látomásokat, nem képes arra – hacsak nem emberfelettien acélos az akarata – hogy megsemmisítse azt, vagy akár csak átvigye egy másik szobába. Valentine is tehetetlen volt: a tükörben látott rémség – hogy miféle, annak eldöntése a játékmester feladata – napról-napra egyre közelebb került ahhoz, hogy kiszabaduljon, így a férfi végül az öngyilkosság mellett döntött. Naplójában a látomásokat leírja, de hogy mi okozta azokat, azt nem. A tükör Valentine halála után Rose tulajdonába kerül: a nőnél ugyanaz a leépülés, és elszigetelődés figyelhető majd meg, mint a bátyjánál, de ő nem lesz elég erős ahhoz, hogy öngyilkos legyen: ha nem semmisítik meg a tükröt, a lény kilenc nap múlva megérkezik…

Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Club_27

 

Ólommaszkok

Henry Bergman ingatlanbefektető: harminc éve van a szakmában. Olcsó telkekre vadászik, amikre aztán könnyűszerkezetű, alacsony bérű lakásokat épít. Az üzlet jól ment – eddig. Bergman legfrissebb “vadászzsákmánya” egy régi, lerobbant épületekkel teli jókora terület, amihez mélyen áron alul jutott hozzá. A gondok akkor kezdődtek, amikor az egyik, bontási munkálatokkal megbízott brigád egy melléképület pincéjében holttesteket talált: a tetemek egyéb furcsaságok mellett ólomból készült maszkokat viseltek. ( részletek az adott modulötletnél).

Bergman igyekezett minimális csinnadratta mellett elszállíttatni a testeket, de a terve nem sikerült: az egyik munkás lefotózta azokat, és jó pénzért eladta a sztorit és a képeket egy bulvármagazinnak. Az újságírók azóta mindent megtesznek, hogy címlapon tartsák az “ólommaszkos holttestek” bizarr ügyét: ez negyedik napja sikerül is nekik.  Bergman tudja, hogy az ügy már így is komoly károkat okozott a számára – senki sem akar lakást bérelni egy olyan környéken, ahol tömegsírt találtak – így megbízza a nyomozókat, hogy legalább a legvadabb pletykák megcáfolásában segítsenek, és derítsék ki, mit kerestek az elhunytak az épület falai közt, és természetesen, hogy mi is történt pontosan.

 

1
A halottak – két férfi és egy nő – a maszk mellett sugárvédelmi ruhát viseltek, azonosításuk pedig csak azért volt lehetséges, mert valamennyiüknél volt olyan személyes tárgy – irat, mobiltelefon –, ami ezt lehetővé tette. Az elvileg negyven és ötven közötti áldozatok kilencven-száz évesnek néztek ki: halálukat belső szerveik elsorvadása okozta, és harminc kilónál a “legtestesebb” sem nyomott többet. A csoport vezetője a nő, Dr. Helen Lombardo volt. Lombardo és két asszisztense a város számára végzett különböző, sugárterheléssel kapcsolatos vizsgálatokat, és döbbenten állapították meg, hogy azon a területen, amit Bergman megvett, a sugárzás mértéke jelentősen megnőtt  a korábbi hetek eredményeihez képest. Mielőtt megtették volna a jelentésüket, úgy döntöttek, alaposan, és megfelelő védelem mellett körülnéznek, és megpróbálják kideríteni, mi lehet az anomália oka. A maszkok is ezt a célt szolgálták: a sugárzás  ellen védték őket. Kisebb mennyiségű radioaktivitás elleni gyógyszert is találtak náluk.

Bergman telke alatt egy Szín él: a  belőle áradó sugárzás olyan mértékű, hogy az megfelelő műszerekkel könnyedén kimutatható. Ő végzett a kutatókkal: kiszívta belőlük az energiát, amikor vadászni indult.  A lény rendkívüli módon szenved: a hely nem igazán ideális számára. A terület  – egy volt ipari park – igen gyéren lakott. A szélén akad pár barakk, amiben a gyárak volt munkásai élnek: Lombardo halála után ők lesznek a Szín áldozatai. A hely pár napon belül mutatja az összes, Szín-fertőzésre utaló jelet: a nyomozók megfigyelhetik, hogy a csekély növényzet jóformán a szemük láttára sorvad el, torz testű madarakat, és kisebb rágcsálókat észrevehetnek, aztán éjszakánként kísérteties fényben fog villódzni a Szín rejtekhelye körüli terület. Emellett, a lény továbbra is táplálkozik: a gyér növény, és állatvilág nem elégséges számára, így vadászni kezd: bármit és bárkit zsákmányul ejt, ha elég balszerencsés, hogy találkozzon vele.

2
A testek – négy darab – mind a helyi fekete közösség fiataljaié: az okozott sebek, és a helyszínen megtalált fegyverek alapján valamiféle bizarr, rituális öngyilkosság történt. Több, brutálisan megcsonkított állatot – fekete kecskéket és kakasokat – is találtak a teremben, ahol a gyilkosságok történtek, valamint egy Ouja táblát. A banda tagjai – pitiáner gengszterek – a szellemvilág útmutatását és áldását keresték, hogy sikerrel járjanak rablásaik során: a nyomozók megfelelő ismeretek birtokában könnyen rájöhetnek, hogy az általuk viselt maszk a voodoo papok által használt rituális eszköz gyatra másolata. Balszerencséjükre, Lawrence Fish, a “Wendigo” néven elhíresült sorozatgyilkos szellemével vették fel a kapcsolatot.  Fisht 1952-ben végezték ki: nagyobb havazások idején járta a várost, magányos nőkhöz tört be, házi készítésű, fűrészfogú késével megcsonkította őket, majd a kivágott darabokat megette: tizenhét gyilkosságot követett el. Fish képes arra, hogy megszállja az emberi testeket, ha azoknál erősebb az akarata: ez történt az őt megidéző gengszterekkel is: egyiket a másik után szállta meg és pusztította el. A banda ötödik tagjával, a szellemidézést irányító Zeke Brownnnal nem végzett: jelenleg is az ő testében él és tervezget. Ismeretlen és idegen neki a világ, de gyorsan tanul. Az eset után két héttel beköszönt a tél, és kezdetét veszi a Wendigo vadászidénye: a telepen lévő barakklakásokban élő lecsúszottak közül fogja kiválasztani áldozatait. Az újságok gyorsan párhuzamot vonnak az ötvenes években történt gyilkosságok, és a mostaniak között. Ha meg akarják állítani, el kell űzniük, ez azonban nem lesz könnyű: az az Ouja-tábla szükséges hozzá, amivel megidézték, az pedig a rendőrség bizonyítékraktárában van.

3
Az áldozatok – két múzeumi éjjeliőr – rituális öltözéket viseltek. Halálukat mérgezés okozta: ciánkapszulát nyeltek le. Mindkettejüknél találtak egy-egy azonosítatlan szimbólumokkal telerótt papírlapot: legyen bármilyen magas is a karakterek okkult, vagy mítoszismeret képzettsége, képtelenek lesznek azonosítani, egész egyszerűen azért, mert semmit sem jelentenek, ha úgy tetszik “halandzsa szövegek”. Az őröket kereste a rendőrség: nem sokkal azután tűntek el, hogy a rájuk bízott raktárból több kisebb, és egy nagyobb szobrot, valamint pár festményt loptak el: ők voltak az első számú gyanúsítottak. A két férfi kultista volt: a múzeum frissen kinevezett igazgatójának, Donald Glicknek a szektájába tartoztak: Rhan-Tegoth, egy kisebb Vén hívei. A gazdag családba született Glick hosszú évek munkájával derítette ki, hogy hol találja meg a lény szoborszerű, hibernált testét, míg végül rájött, hogy egy múzeum raktárhelyiségben hever, évtizedek óta, mint “azonosítatlan kultúrkörből származó szobor”. Glick elérte, hogy kinevezzék a múzeum élére, majd két emberével együtt ellopta a Vén testét. Nem sokkal a rablás után, azzal az indokkal, hogy “be akarja avatni őket a felsőbb misztériumokba” elcsalta őket egy elhagyatott helyre, és végzett velük: tartott attól, hogy ha a férfiakat elkapják, beszélni fognak.  Glick abban bízik, hogy az istenség szolgálatával növelheti a tudását: nagyobbat nem is tévedhetne. Rhan-Tegothot nem érdekli az imádat, ő csak vért akar. Glick három nappal azután hozza vissza tetszhalott állapotából a Vént, hogy a nyomozók megkapják Bergmantól a megbízást: ő lesz az első áldozat, utána a szekta többi tagja következik. Ez után a lény szabadon garázdálkodik majd a városban, ameddig valaki meg nem állítja. Az őrök lakásán találhatnak pár olyan feljegyzést, ami alapján még az előtt Glick, vagy a szekta nyomára akadhatnak , mielőtt a Vén feltámadna, és tudomást szerezhetnek Rhan-Tegoth létezéséről, így lehetőségük van még az előtt beavatkozni, hogy bekövetkezne a tragédia.

Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Lead_Masks_Case

 

 

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához