LFG.HU

HammerTimeCafe
Földesi Johanna
novellaCimkek

Prológus

2001. november 1.
(Mindenszentek napja)

Az őszi szünet szinte suhant, annyira jól telt eddig mármint a többiek szerint. Az a sok más lány és fiú, aki vele volt egyidős, nem értette, miért görnyed Joana Rolls az okkult tudományok kötetei fölött. Valamit keresett valami támaszpontot terveihez. Aztán eljött a Mindenszentek napja és ezzel együtt a tudás s a megvilágosodás. Végre fény derült annyi kutatás után a nagy titokra. Végre megfejtette a rituálét elvégzi és bebörtönzi a Nagy Fegyvermestert. Fontos volt ez tervei szempontjából. Csak remélhette, hogy Isten lelke nem fogja cserbenhagyni akkor, amikor nem kéne. A rituáléban nem eshet semmilyen hiba, hisz egyetlen hangyányi hiba is a vesztét okozhatja, jobb esetben semmi sem jön létre.

Az idő ólomlábakon haladt. Joana ezt nem bánta, legalább volt ideje mindenre. A gyertyák megfelelő elkészítésére, a füstölők és még egyéb kellékek megbűvölésére. Kínosan ügyelt arra, hogy éjfélre maradjon annyi lélekjelenléte és ereje, hogy ne essen össze akkor, amikor a szövegben a kritikus ponthoz ér. A fennmaradó időt Lovecraft novellák olvasásával, telefonálással, számítógépezéssel és szerelméről való álmodozással töltötte. Szerette és féltette a fiút féltette, mert tudta, hogy néha nem az, akit a fiú megszeretett benne. Mindketten tudták egymásról, hogy kölcsönös az a szerelem, amit egymás iránt éreznek.
Mégis, a fiú – a sok elektronikus levél és virtuális rózsa után – nem mert kezdeményezni. Joana nem értette az egészet.

– Biztosan meglepődött attól, hogy én is szeretem – mormogta sokszor magában. Igazi plátói szerelem volt ez. Se csók, se ölelés, sem édes, becéző szavak. Csupán nevetgélés, néhány kedves, megértő, vigasztaló szó semi más. De nem Joana nem adta fel meg van benne a türelem értékes ereje. Csak várnia kell, hogy beleakadjon a hálójába és akkor már akadály nélkül is kimutathatják érzelmeiket a külvilágnak arcuk elpirulása nélkül…

No igen.
Ez volt az alapelképzelés, mielőtt az Úr felszentelt főpapnője lett. De ez már akkor megváltozott, amikor megtalálta a formulát. Zaknafein szellemével legyőzhetetlen lesz, főleg akkor, amikor az erejét is használni fogja.

Nagyon lassan, de eljött az éjfél előtt öt perc.
Kilopakodott az udvarra, elrendezte a farakás körül a nyolc rúnát, kántált valamit és a farakás hatalmas lobbal lángra gyúlt. Egy ideig a lángokat figyelte, leült a harmatos, hideg fűre. Aztán a csillagokat fürkészte és pillantása megállapodott a csökkenő hold tiszta, sarló-alakot formázó korongjának ezüstös fényén. Sokáig nézte megbabonázva a csillagos eget és arra gondolt, talán nem is kéne ezt az egészet megtenni talán…
– Nem! – magára a lány – Miféle gondolatok ezek egy eltökélt főpapnőtől? Megidézem a Zaknafeint, ha belehalok is és be is fogom börtönözni ebbe a gyönyörű kőbe- mutatta fel a piciny, vörös, átlátszó kövecskét. Maga bűvölte meg, hogy elbírja Zaknafein akaratának erejét. De ez sem volt elég lefedett mágikus jéggel és korlátozó varázslatokkal egy kisebb ládikót s már csak idő kérdése, hogy kész legyen a lánc, amire fel fogja erősíteni a kövecskét.

Órájára pillantott:
– Hamarosan éjfél – állapította meg – Elkezdem a szertartást.
Elmormolt egy csendes imát lelke üdvéért, ha meghalna, egy Miatyánkot és egy Áve Máriát, majd belekezdett a szertartásba. Megnyitotta a kapukat ilyen sorrendben: Északi-kapu, Keleti-kapu, Déli-kapu és Nyugati-kapu. A szél feltámadt és szinte cibálta, verte, ostromolta Joana ruháját és haját, de ő makacsul folytatta a megidézést. Aztán elért a kritikus ponthoz, de az energia nem engedte, hogy összeessen és ő is makacsul küzdött a Négy kapu szelei ellen. De nem állt meg mondta a nyelvtörő rúnákat és érezte a testében egyre elviselhetetlenebbé váló mágikus energiákat. Megmentő szó volt számára az aktiváló rúna neve.
– ZED!!! – sikoltotta végül. Az erők, melyeket felhalmozott, koncentrálva törtek előre a megadott cél felé.

Joananak nem kellett sokáig várni a hatásra. A tűzrakás lángjai nagy lobot vetettek, egy pillanatra kialudtak, majd végül újra fellobbantak, ekkor már egy áttetsző tüneménnyel a lángok közepén. Lassan felnyitotta a szemeit és körül tekintett, majd a főpapnő mosolygó arcán állapodott meg a tekintete.
– Üdvözletem Zaknafein Do’Urden! Légy üdvözölve a Valóvilágban, a Felszínen, a Mi Világunkban, vagy nevezd úgy, ahogy akarod.
– Ki vagy te? – suttogta Zaknafein – És honnan ismersz?
– Ó! Sok mindent tudok én rólad. Szinte majdnem mindent- válaszolta Joana – Az Igaz Egy Isten főpapnője vagyok, aki válaszokat vár az egykori drow fegyvermester lelkétől.
– A nevedet tudhatom?
– Joana Rolls vagyok.
– Mi lenne az a kérdés? – kérdezte Zaknafein, amikor meggyőződött arról, hogy a lány állítása igaz.
– Akarsz újból élni?

Zaknafein meglepődött a kérdés közvetlenségén.

– Élni?
– Oh, igen. Persze van más választásod is…
– Mi lenne az?
– Ahhoz előbb ki kéne lépned a lángok öleléséből.

Zaknafein tehetetlenül nézett az őt körülvevő lángokra.

– Segíts – jelentette ki a lélek.
Joana megvonta a vállát, halkan kántált valamit, elővett egy kicsiny bőrerszényt és belemarkolt a tasak tartalmába, hirtelen kirántotta a kezét és ezzel a mozdulattal szétszórta markának tartalmát, amiből ezüstösen és több színben is pompázó por szóródott szét minden felé.
Ez a por kicsiny ösvénnyé állt össze, ami elég biztonságosnak látszott ahhoz, hogy Zak rálépjen.

A gyanútlan fegyvermester rálépett a vékony ösvényre és elindult rajta. Mindezek közben Joana izgatottan így szólt:
– Nem is tudod Zak, hogy mióta vágyom erre a pillanatra! – elmosolyodott és így folytatta – Végre mindent megtudhatok Drizzt Do’Urdenről – Zaknafein megtorpant és kérdően meredt a lányra Joana felkacagott a helyzet iróniáján – Igen, ismerem a fiadat és a népedet. Ismerem Zaknafein életét és lényét.
– Valamit ígértél papnő! – Joana összerezzent a „papnő” megszólításra – Valami rosszat mondtam volna?
– Hisz, tudod a nevemet – dohogott Joana.
– Ez igaz, de nekem rossz emlékeim vannak a papnőkről. Legyen az jó, kaotikus, vagy rossz.
– Én nem Lloth papnője vagyok! – vágott vissza hevesen a lány.
Zaknafein végigmérte a dühös papnőt. Valahogy valami azt súgta neki, higgyen ennek az ember-lánynak. De miféle papnő az, aki elveszti az önuralmát a helyzet fölött?

Joana láthatóan lecsillapodott és újból derűs ábrázattal, bátran nézett Zaknafein lelkére.
– Tehát, azért hívtalak, hogy válaszolj a kérdéseimre.
– Te pedig ígértél nekem valamit. Az életet vagy
valamit, amit még mindig nem árultál el nekem.
– Mi izgat jobban? Az élet, vagy amit nem tudsz?
Zaknafein hosszas gondolkodás után lassan ezt felelte:
– Az életből elegem van amit pedig nem tudok, azt messzire elkerülöm, bár kíváncsivá tesz.
– A józanész és a mérlegelés – jegyezte meg Joana.
– Pontosan! Tehát egyik sem. Eressz el!
– Jó – mondta lassan Joana – Van egy harmadik megoldás is – erre Zaknafein felkapta a fejét és érdeklődően nézett a papnőre, aki már belekezdett egy újabb varázslatba. Ahogy a fegyvermester jobban odafigyelt az egyhangú kántálásra, felismerte benne a drow nyelv elemeit.
Olyasmit hámozott ki, amitől nagyon tartott: bebörtönző varázs.
– Ne! – kiáltott fel Zak, de ekkor már elkapta az a bíbor sugár, ami oly hirtelen szívta be a kőbe, mint a sebes pillanat. A következő kép, amit látott, a vörös világkép volt és úgy érezte menten elpusztul. Aztán hirtelen elmúlt a fájdalom és ernyedten bukott hajdani hálószobája padlózatára.

Fenyegetően hallotta Joana hangját:
– Segíteni fogsz nekem a terveim végre hajtásában, és mindent elmondasz, mindenre megtanítasz, amit csak tudsz!
- Zaknafein Do’Urden valahogy úgy érezte ebből a rabságból egymaga nem tud majd megszabadulni.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához