LFG.HU

HammerTimeCafe
Tiberius
novellaCimkek

1. Tölgyzug

A Kékköpenyes lassan bandukolt a poros, erdei úton. Saját magasságával vetekedő, termetes botjával segítette lépteit. Körötte az el-elmaradozó fák komor némasággal követték láthatatlan tekintetükkel. Az Égi Tűz már kezdte megérinteni a közelben tornyosuló Barna Hegységet, emiatt az erdő fölött megkezdődött az alkony. A vándor tudta, hogy pillanatok alatt nagyon sötét tud itt lenni az évnek ebben a szakában. Egy erre utazó paraszt, vagy egyszerű kereskedő fényes nappal is kényelmetlenül érezhette magát a gyakran az út fölé magasodó fák gyűrűjében, nemhogy az esti szürkületben, de az esti utazást kivétel nélkül mindenki elkerülte.

Az alkonyt bár kétségtelenül káprázatos látványt nyújtott, innen a hegység lábától, kevesen várták örömmel és még kevesebben tartózkodtak beállta után a házaikon kívül. A szerencsehagyott utazók, akik nem érhettek szürkület előtt fedél alá és négy biztonságos fal közé általában nagy tüzeket gyújtottak, és úgy próbálták a helyiek által mesélt legendákban és rémmesékben szereplő fertelmes teremtményeket távol tartani maguktól. Emiatt sok kisebb tisztás volt látható az úthoz közel, mindkét oldalon. Közepükön üszkös fadarabok mutatták a tűz helyét, körben pedig mindenféle portéka és felszerelés időrágta maradványa árválkodott. De a mohó alakok, akik minden nap zsákmány után kutakodtak a szerencsétlenek táborában, sosem találták meg az utazók maradványait. Legtöbbször a portékák is annyira szét voltak tépve, szaggatva, hogy annak sem vették sok hasznát.

Most, ez az utazó azonban nyugodtan sétált bele az alkonyba. Amikor a fák koronái megengedték a kilátást a hegyek ormaira, feltekintett csuklyája rejtekéből, és megcsodálta a jelenséget, ahogy a narancsos fényű Égi Gömb a csipkés tarajú hegylánc mögött eltűnik. Minden vöröses-sárgás árnyalatba borult és ott az irdatlan messzeségben felfedezhető volt néhány apró folt, melyek, ha valaki erősen nézett észrevehette, hogy mozognak. Az alig érzékelhető mozgás olyan jellegzetes volt, hogy mindenki felismerhette: sárkányok ropják légi táncukat, valahol a Barna Hegység megközelíthetetlen bércei fölött. De a helyiek emiatt nem aggódtak, ami itt a környéken garázdálkodott, az nem sárkány volt… Valami egészen más lehetett…

Aztán eljött a szürkület. Néma csend lett, az a néhány madár, aki még megmaradt ezen a környéken most végleg elcsendesedett. Eltűntek a mesés színek s nem maradt más csak a szürke különböző árnyalatai. De ő nem zavartatta magát, szeme a fény viszonyainak változásával együtt alkalmazkodott. Az út egyszerre szélesedni és emelkedni kezdett. A talaj egyre sziklásabbá vált, a fák megritkultak és egyre több helyen már csak bokrok nőttek. Az erdő illata is megváltozott, sokkal nyirkosabbá vált és sokkal kevesebb virág illatát lehetett felfedezni benne. Ami viszont egyértelműen gondolkodó lények közeli jelenlétét jelezte neki, az a füst, az ürülék és a bőrkikészítéshez használt kotyvalékok jellegzetes szaga volt.

Lelassította lépteit, csuklya alá rejtett tekintetére titokzatos mosoly ült ki. Szemei jobbra-balra villantak, sok olyan dolgot árult el neki az erdő, amit csak keveseknek. Sok friss és régi letört ág az út mellett. A bokrok alatt mindenféle szemét, bőrdarabok, rozsdás lópatkók, törött szerszámok darabjai. És még ezernyi jel, ami mind-mind egy falu közelségére utal. Néma imát mormolt. Lépteinek halk nesze megszűnt és mostantól tökéletes csendben haladt tovább. Hallotta, ahogy a szél neszez a fák levelei között. Egy erdei ragadozó oson prédája nyomában, valahol a távolban. A fák aludni térnek és jó éjszakát kívánnak egymásnak. Kutya ugat fel, majd vonításba vált. Ajtók csukódása, reteszek csusszanása. Tűz ropogása. Kisgyermek sírása. Kanalak csörgése, tányérok koppanása. Leves szürcsölés. És sok-sok csendes ima. Melyek talán hamarosan meghallgattatnak.
Koppintott egyet, majd lehullott róla a csend fátyola. Lépteit hamarosan meg is hallották a kutyák, és éktelen csaholásba kezdtek. Idegen érkezett a faluba. A Kékköpenyes megállt az aprócska piactér közepén.

Mostanra már teljesen besötétedett. A faluban az egyetlen fényforrás az a kevés fáklya volt, amelyeket a helybéliek földbevert rudakra erősítettek. De ebből a szegényes fényforrásból is inkább csak a piactér közelében volt, a távolabbi épületek belevesztek a sötétségbe. Ahogy a vándor körbenézett, kőből és fából épített házakat látott. Szinte az összesnek az alapja a közeli hegyekből bányászott tufás kövekből volt megépítve, majd három lábbal a talaj fölött már fát használtak és a magasabb részekhez, valamint a tetőkhöz szintén. A falusiak mindent be tudtak szerezni a közvetlen környékről, a hatalmas farakások és a szabad levegőn kint hagyott tucatnyi száradó bőr azt is mutatta, hogy ezen felül még kereskedni is tudnak. Bár – gondolta a Kékköpenyes – a kereskedelem mostanában jelentősen visszaesett. Mivel mindenki nappal akarta megtenni az utat idáig, viszont a legközelebbi falu is legalább kétnapi lovaglásra volt. Elkerülhetetlen volt legalább egy éjszakát az erdőben tölteni, erre azonban mára már senki sem vállalkozott. A megmaradt egyetlen mód a fák leúsztatása volt a közeli folyón, ami a hegyekből eredt. De ugyan hogyan kaphatta fizetséget a fákért, ha senki sem merészel feljönni ide?

Hirtelen kivágódott egy ajtó. A bentről kiszüremlő világosság kis fényudvart rajzolt a terecske kövezett földjére. Kisvártatva két-három másik ház ajtaja is kinyílt. Az elsőből egy szőrmébe öltözött, nagyszakállú, alak lépett ki. Kezében jókora baltát szorongatott. Nyolc láb magas lehetett. A Kékköpenyes a mellkasáig érhetett legfeljebb. Erre úgy látszik a többiek is felbátorodtak, ők is előrontottak, persze baltával és fejszével. A jövevény mozdulatlanul állt továbbra is göcsörtös botjára támaszkodva.
- Hej! Miféle és kiféle vagy? És ugyan mit kerese’ itten? – morogta a favágó, aki először jött elő.
- Az Istenek hozzanak békességet! – mondta a vándor rekedtes hangon.
- Hmm… – hangzott a megfontolt válasz.
Lassan felemelte a kezét és készült hátrahajtani csuklyáját. Ám ez a mozdulat már sok volt a falusiaknak. Két kézzel markolták fegyvereiket és hangosan kiabálva, hátrálni kezdtek.
- No… No Hej! Távozz ördögfia! Mit akarsz tőlünk? Mi nem ártottunk néked! – üvöltötte az egyikük.

A vándornak mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi, aki elsőként lépett ki háza védelméből valamiféle vezető lehet. Ugyanis ő volt az egyetlen, aki ideges hátrálás helyett körbevizslatott és mivel látta, hogy a kutyák továbbra is hevesen csaholnak és tépnék el láncaikat, valami olyan következtetésre juthatott, hogy az, aki megzavarta esti vacsorájukat mégsem lehet az erdei démon. Rá üvöltött a többiekre.
- Ne féjjetek mán! Ez ugyan nem lehet a szörnyeteg. No… A kutyák nem szűkölnek, nem félnek tőle. Lessétek csak! Azokon az átkozott éccakákon mind bebújnának a föld alá is rettegésükben. Nem iga’? Hő?
- De, de biza’!
- Úgy a’!
- De miféle fajzat e’? Istenek nevét mongya. Valami tökkelütött lehet. Nem e’?
Még idő kellett, mire mind elhitték ezt. Addig csak kapkodták a fejüket és hol egymásra, hol az idegenre néztek idegesen. Aki közben hátravetette csuklyáját.
- A sárkányok farkára! Ez egy… – Rikoltott fel ismét a vezető. És földre ejtette baltáját.
A többiek, egy kivétellel mind hasonlóan cselekedtek. Hangosan csengtek a balták fejei a köves talajon. De az az egy meglendítette fegyverét és előrerontott. Ez a falusi is nagydarab volt és jóval magasabb, mint a jövevény. Fekete szőrme a ruhája, vad tekintete és mellig érő szakálla. Szemében most vad értelem csillant, s úgy mozdult, mint a fagyfarkas. Bal kezével fogta a baltát, majd leengedte a fejet, hogy az, lendületet kapva, kört leírva hátralendüljön, aztán előre lecsapjon halálos erővel. Másik kezét előretartotta, hogy az esetleges ellentámadást háríthassa vele.

A társai döbbenete, oly’ erős volt és bénító, hogy mind csak bámultak mozdulatlanul. Hiszen Griga sosem volt harcias fickó. Inkább csak követte a többiek döntését és mindig ő volt az első, aki magára zárta háza ajtaját, ahogy az este eljött. Mióta felesége és gyermekei eltűntek az erdőben, félénksége és visszahúzódottsága csak fokozódott.
Fülsüketítő csendülés csapott fel és visszhangzott a hegyek oldalain, ahogy a balta egy kődarabnak ütődött. A Kékköpenyes már két lépéssel arrébb állt ekkor. A favágó hihetetlen gyorsasággal körbefordult és most nyakmagasságba lendítette fegyverét. A gondosan élezett penge süvítve szelte a levegőt. A másik behajlította térdeit, ez épp elég volt, hogy gyilkos szerszám ismét célt vétve, pár hüvelykkel a feje fölött haladjon el. Botját védekezőn maga elé emelte most, de továbbra is csak kitérni próbált a záporozó csapások elöl. A falusi két kézre fogta a baltát, fentről lefelé ütött, majd előrelépett és miután megint nem talált, fordult és töretlen lendülettel tucatnyi csapást indított egymás után. Közben folyton előre haladt, ezáltal a vándor hátrálni kényszerült. De máris tudta, hogy ez nem mehet sokáig, mert egy piaci sátor fogja útját állni pillanatokon belül, és akkor az egyik támadás biztosan eltalálja. Arra pedig jobb nem is gondolni, hogy mi következik azután. Ellenben azt biztosra vette, hogy nem egy favágóval áll szemben. Most viszont nem volt több idő a harci stílusát elemezni. Hátrálás közben kicsit oldalra mozdult, majd botja alját felrúgta lábával, az váratlan gyorsasággal fejmagasságba került. Megakasztotta a balta ívét, és majdnem kiütötte a támadó kezéből. A két harci szerszám olyan hangot hallatott, mikor egymáshoz értek, mint két csatapallos. A Kékköpenyes fellélegezhetett, most megint elegendő hely állt a háta mögött.

Az eddig dermedten álló falusiak, most tértek magukhoz. Bár legszívesebben töltöttek volna még néhány órát abban ártalmatlan kábult állapotban. Hiszen nem mindennapi látvány tárult eléjük, a saját piacterükön. Két alak áll egymással szemben, az egyikről azt hitték, hogy régóta ismerik. A másik pedig egyszerre beállít, és az Istenek nevével dobállózik, mintha legalábbis közülük való lenne.
Griga egészen megváltozott az elmúlt percben. Szakálla eltűnt, csakúgy, mint a haja. Eddigi irdatlan testére méretezett szőrmeruhája most csak csüngött rajta. Alakja megnyúlt, még magasabb lett, mint azelőtt. Orcájáról eltűntek, az ismerős vonások, az orrával és a fülével együtt. És úgy forgatta a szerszámát, mint egy őrdöngős.

Az idegen arca most jól láthatóvá vált, ahogy csuklyáját hátraterítette. Bőre feketés-szürke volt, fülei tűhegyesek. Orra hiányzott, de nem úgy, mint Grigának, akinek sima bőr volt ott, ahol egy normális falusi a szagló szervét hordta általában, hanem neki „csak” az orrcsontja hiányzott, a két orrluk így olyan látványt nyújtott, mint egy kéthetes hulláé. Ezektől az apróságoktól eltekintve fenséges szépséggel volt megáldva, szemei kék tűzben égtek. Ajkain halvány mosoly táncolt.
Újból összecsaptak. Griga felugrott és a levegőből, egész testének lendületével lesújtott. Az idegen előretolta a botjának végét, egyenesen ellenfele hasába, aki még a levegőben volt. Tompa reccsenés hallatszott. A favágó a földre esett, kihullott kezéből a balta. Szájából szürke lé szivárgott. A bot most a fejére csapott le. Bezúzva a csupasz fejet és kifröccsentve az agyvelőt. A Kékköpenyes hátralépett.

Az összezúzott testből démoni sikoly tört elő. Megrázkódott és egy pillanat alatt szürke köddé változott. A köd feloszlott a levegőben, a szőrme lehuppant a földre. Griga úgy tűnt el, mintha sosem lett volna.
- Ki vagy te idegen? – lépett elő a falu vezetője, immár magabiztosabban.
- Ismét elmondom tehát: Az Istenek hozzanak békességet néktek! – ismételte meg köszöntését rekedtes hangon. – Az én nevem Azulbat, a kékcsuhás, távoli földekről érkeztem a Sárkány Holdra. Hallottam földetek átkáról és hitem szerint, segíthetek falutoknak.
- Oh! Nagy hős, hisz’ mán segítettél. Griga vó’t a démon, aki megkeserítette életünket. Itt a szemünk előtt változott át. De nincs többé! Micsoda szerencse ért ma bennünket! Engedje meg, hogy meghíjjam a falunkba. Én Gragga-Bul vagyok a falu vezetője.
Azulbat elsomolyodott. Végignézett a tömegen, ami a harc alatt kisereglett az utcákra. Mindannyian csodálattal néztek rá, de tekintetét kerülték. Majd tekintete visszatért Gragga-Bul termetes alakjára. Tudta, hogy a falu vezetője többet tud róla, mint amennyit mutat a többiek előtt.
- Őszintén megvallva rám férne egy kis pihenés.
- Gyere hát! Ellakhatsz nálam a padláson, amíg csak akarsz.

2. Újabb rejtélyek és egy bukott angyal

Azulbat felült. Minden sietség nélkül feltápászkodott. A padlás egyetlen, aprócska ablakához sétált. Kinyitotta és beleszagolt a friss, korahajnali levegőbe. Hallotta a madarak énekét. De látni nem sokat láthatott, mert a környéket vastag köd ülte meg. Úgy becsülte húszlábnyira lehet a földtől, de odáig sem látott el. Közeledik a tél, gondolta magában. Bármelyik nap leeshet az első hó. És akkor nincs menekvés, itt kell töltenie a hideg évszakot, ami igen sokáig elhúzódhat. Más módszert az utazásra pedig nem használhat egyelőre. Érezte a metsző hideget a bőrén, de nem borzongott meg. Ő már nagyon régen nem borzongott meg.

Tulajdonképpen még éjszaka volt, csak a halovány derengés a ködön át, mutatta, hogy nemsokára eljön a nappal. Néhány favágó már ilyenkor is ébren volt. Az három nap, amit itt töltött elegendő volt, ahhoz, hogy a falu napi szokásaival megismerkedjen. A férfiak jóval pirkadat előtt keltek és elkezdték a munkát, ami három féle lehetett fát vágni mentek az előre kijelölt területekre, a hegyi bányákba mentek követ fejteni, vagy vadászni indultak. Mindenkinek megvolt a maga munkája. Mindenki tudta, hogy mi a dolga. Az asszonyok ez alatt főztek, a gyerekeket próbálták kordában tartani, vagy éppen bőrt készítettek ki. De Azulbat nem csodálta őket. Nem értette őket, nem is miattuk jött ide, annál sokkal mélyebb indokai voltak.

Már a harc utáni másnap reggel nagy tömeg volt rá kíváncsi. Ott várták, amikor kilépett vendéglátója házából. Már nem védte arcát csuklyájával és ez így a nappali fénynél, még döbbenetesebb látvány volt. Ezért nem is követték tovább, mikor besétált az erdőbe. Botja segítségével gyorsan haladt a néhol igen meredek terepen és hamar körbejárta az egész környező vidéket. Apró nyomok után kutatott, bármi után, ami segítheti az itt történő dolgok felderítésében. Egész délelőtt semmit nem talált. Dél felé úgy döntött, hogy megpihen az egyik domb tetején. Hamar rábukkant egy megfelelő kis ösvényre és felkaptatott. Tűlevelű fák nőttek erre, az ilyen erdőnek megvan az a hátránya, hogy, ha egy kicsit is sűrűbb, ösvény nélkül lehetetlen haladni benne. Szerencsére mindig voltak vadak és más lények, akik törtek utat maguknak. A domb teteje kopár, sziklás volt. Jó kilátás nyílt innen. A fák fölött, egészen a szomszéd faluig el lehetett látni, ha valakinek jó szeme volt láthatta a felszálló füstöt. Ez volt a keleti irány. Északra a véget nem érő erdő egészen a horizontig húzódott. Nyugatra a közeli hegység takarta el a kilátást. Olyan magas ormok emelkedtek arra, hogy a tetejük megpillantásához igencsak hátra kellett a szemlélőnek hajtania a fejét. A hóhatár elég alacsonyan volt és Azulbat becslése szerint, egy-két héten belül elérheti a falut is. Délre ismét végtelen erdőség terült el, de most a szeles időnek köszönhetően a horizont peremén kékes csillogás volt látható. A tenger fekszik arra, messzi délen. Misztikus vidék, hihetetlen szörnyek és mesés kincsek hazája. A Főherceg nem sokat mesélt Azulbatnak arról a fertályról, de az is elég volt, hogy felizzítsa képzeletét. De ide küldte, Tölgyzugba. Hát most erre kell összpontosítania.

Úgy állt ott a domb tetején, mintha maga is a táj része lenne. Bal karjával a botját markolta, másik kezével a szelet próbálta arca elől árnyékolni. Kék köpenyét lobogtatta a szél. Ha valaki jobba szemügyre vette volna, láthatta, hogy nagyon szokatlan hajjal rendelkezik. Hátul legalább derékig ért, viszont nem véletlenül gondolták legtöbben kopasznak, hiszen haja színtelen volt. Nem fehér, hanem teljesen áttetsző, mindig a mögötte lévő hátteret látatta.
Többször is körbepásztázta az erdőt. Elsőre semmi érdekes nem tűnt fel. Minden nyugodtnak tűnt. Falusiak erre nem dolgoztak. Ám egyszerre mozgást látott. Fent a legközelebbi hegyen, amerre a falu bányája lehetett apró pontok mozogtak.
- A bányászok végeztek volna a munkával? – mormogta magában. – Hmm. Túl korai lenne.
A felhők közül egy pillanatra kisütött az Égi Tűz.
- Áhh. A bányászok igen ritkán öltenek fémpáncélt. – somolyodott el lassan. – Talán még egy ilyen szép napon sem, mint a mai.
Körülbelül egy tucatnyi páncélos alakot tudott kivenni, akik hihetetlenül gyorsan jöttek lefelé a hegyoldalon. De vajon menekülnek, vagy üldöznek valakit? Gyorsan végigpásztázta az felettük, majd az alattuk lévő részeket.
- Hoppá!
Ott alattuk, mintegy két mérfölddel egyetlen pont mozgott. Ehhez már neki is szerencse kellett, hogy meglássa olyan távolban. Ezek szerint üldöznek valakit. Érdekes. Gondolatai villámként cikáztak. Már-már indult volna, hogy közelebbről is szemügyre vegye, mi is történik ott, amikor újabb eseményre lett figyelmes. Dél felől lónyerítés foszlányait fújta felé a szél. Egy karaván haladt ugyancsak lefelé a hegyekből. Négy szekér, két-két lóval és legalább ötven alak. Már a bokros részeken haladtak és hamarosan eltűntek a fák közt.

Na most mi legyen? Nem volt ideje alaposan megfontolni minden részletet. Máris döntött. Hóna alá csapta botját és leiramodott a dombról. Nyaktörő iramban rohant. Suhant a fák között, de furcsamód semmilyen zajt nem csapott. Legfeljebb annyit, mint a szél, ami a fák között fújt.
Minden elmosódott a szeme előtt, ilyen sebességnél csak a mágikus érzékeire hallgathatott. Ugrott, lebukott, hogy elkerülje a fák ágait. Úgy szaladt el egy medve mellet, hogy az fel sem emelte a fejét. Egy róka fölött ugrott át, de az csak szaglászott tovább. Csak egyvalaki vette észre. Már majdnem céljához ért, amikor egy jelenlétet érzett az egyik fáról. Az elmosódott képek közül egy arcot vélt felfedezni, egy tündér arca volt az. Aki meglepetten nézett le rá. Azt a teremtményt ott a fán akkor sem vette volna észre senki sem, ha a Főherceg összes Fekete Légiója vonult volna el a fa alatt. Elmosolyodott, most látott életében először élő tündért. Mesterei mutattak neki egy pár kitömöttet, de azok valahogy másmilyenek voltak.

Meglátott egy utat a fák között maga előtt, azonnal megállt. Hideg csend lett. De pár pillanat múlva szekérnyikorgás és beszélgetés hangzott fel arról, amerről az út lejön a hegyről. Az kétoldalt álló fák itt teljesen összeborultak az út fölött. Nagyon kevés fény szűrődött át a koronákon és amúgy is felhős idő volt. Ezért egy alak haladt a karaván előtt lámpással kezében. Azulbat egészen előre kúszott. Szemügyre vette az egész társaságot. Mind címertelen, koszos, vászon köntöst viseltek. De előle nem rejthették el, hogy csak páncéljukat álcázzák ezzel. A szekerek tartalma ugyancsak le volt takarva vászonnal. Lovasok is jöttek. Hasonlóan álcázva páncéljaikat, de még a lovakra is posztót terítettek.
A szekérkaraván lassan közel ért ahhoz a ponthoz, ahol Azulbat rejtőzött. Kísérteties látványt volt, ahogy ott haladtak félhomályban, némán. Valami sötét titkot hordoztak. Érezte a lovak párás leheletét. De még innen sem látta, hogy mit rejtegetnek a szekerek. A karaván ráérősen elhaladt mellette, ám az utolsó kocsin felfedezett valami érdekeset. Pontosabban valaki, egy apró fiúcska ült hátsó részén. Kezecskéi le voltak láncolva. Bozontos fejét lehajtotta és pityergett. Ruhája rongyokban lógott róla.

A csuhás megnézte, hogy még hányan jönnek hátrébb. Két lovas ügetett a sor végén. Gyorsan határozott. Apró szütyőt akasztott le az övéről. Gyorsan kinyitotta, tenyerére öntött párcsipetnyi barna port. Majd mély levegőt vett és belefújta az egészet a levegőbe. Körülbelül a lovak fejének magasságába. Azok azonnal prüszkölni kezdtek, egyikük fel is ágaskodott. A meglepett lovasok szitkozódva próbálták csitítani őket.
- Mi a bánat van veletek? –ordította az egyik.
- Hő te! Csihadj! – süvöltött a másik és gyakorlott mozdulatokkal próbálta megtartani az uralmát hátasa felett.
- Mi van ott hátul? – jött valahonnan előröl a kérdés.
- Megvadultak ezek a lovak. Valami megzavarta őket.
A két ló közben szakadatlanul prüszkölt és ágaskodott. A karaván elejéről még négyen vágtattak hátra. Alaposan körbekémleltek, még egy kicsit be is lovagoltak az erdőbe, már amennyire a fák engedték. Aztán újra csend lett, a két ló láthatóan kezdett megnyugodni.
- Nincs itt semmi! Lehet, hogy valami vadállat járt erre, annak a szagát érezték.
- Én meg már azt hittem megtámadtak. – nevetett fel egyikük.
- Na nincs vesztegetni való időnk, haladjunk tovább.
Azzal az a négy, aki előröl jött az előbb hátra most elindult vissza a helyére. Éppen megsarkantyúzták hátasaikat, amikor egyikük felkiáltott.
- Eltűnt! Nézzétek, az a kis tolvaj meglógott!
A kisfiúnak már csak hűlt helye volt.

Azulbat és a kisfiú egy tisztáson álltak. Alig múlt el dél, de az egyre jobban gyülekező felhők miatt, már most beállt a szürkület. Az eső is szitálni kezdett és a viharos, keleti szél, fagyos hideget hozott magával.
- Na most ülj le és fújd ki magad! Most már nem kell félned, nem követnek.
Várt egy kicsit, de a gyerek nem szólt semmit. Továbbra is lehajtott fejjel állt. A Csuhás letelepedett egy földből kimeredő kődarabra. Majd kíváncsian rámeredt a szerzeményére. Mindössze három láb magas lehetett. Tele volt vágásokkal és zúzódásokkal.
- Érted, amit mondok?
Semmi válasz. Megpróbálta még két helyi nyelven, de azokkal sem ért el több sikert. Most már biztosra vette, hogy nem a nyelv a gond. Mit művelhettek vele vajon azok a titokzatos lovasok? És miért kapták el egyáltalán? Meg kell tudnia mindent, és a fiúcska segíteni fog. Nemsokára dalolni fog, mint egy kismadár. Felállt és botját két kézre fogta. Majd tett egy lépést a fiú irányába. A gyerek rémülten felkapta a kezét és szemében könnyek jelentek meg. Zokogni kezdett. Nedvesség öntötte el a nadrágját. Bepisilt.
- Ne bántson a bácsi! Nem tettem semmi rosszat. Frató jó fiú. Frató nem rossz! És nem érdemel verést! – ekkorra már remegett, mint a kocsonya. Könnyei patakzottak, és elvegyültek az arcára hulló esőcseppekkel.
- Szóval tudsz beszélni. Nagyon jó! Akkor most beszélgetünk egy kicsit. Minél gyorsabban válaszolsz nekem, annál hamarabb kerülhetsz egy meleg szobába, ahol forró leves vár rád. És jó emberek gondoskodnak majd rólad. Na? Áll az alku? – Azulbat elmosolyodott.

A fiú láthatóan nagyon fázott, biztosan régóta nem is evett.
- Mit mondhatnék én a bácsinak? – nézett értetlenül a gyerek.
- Hol kaptak el?
- A bányánál. Fent a hegyek között.
- Milyen bányánál?
- Annál, ahol követ bányásznak a bányászok.
- De ezek nem bányászok voltak.
- Nem. Azok a gonosz férfiak a kövekért jönnek. Mindig jönnek és elviszik a köveket, csak keveset hagynak a bányászoknak. De fizetnek érte. Fényes érmékkel.
- Honnan valósi vagy?
- Apám vadász. Fent, messze a hegységben. Mindenfélére vadászik, és a szőrméket eladja a faluban. Abból élünk.
- Édesanyád?
- Meghalt… Tüdőbajban… Évekkel ezelőtt. – mondta és pityeregni kezdett.
- Melyik faluba megy apád eladni a zsákmányát?
- Tölgyzugnak hívják. Itt van nem messze az erdőben. Olyan faházakban élnek és…
- Elég! Inkább azt mondd, azok a lovasok honnan jönnek? Kifélék?
- Fekete köntösökbe rejtőznek, de én láttam egyszer az egyikük mellvértjét. Bizony. Egy rajz, vagy mi volt rajta. Nagyon szép volt és színes.
- Mit ábrázolt?
- Hát… Egy olyan csillogó hegy volt rajta, ami körül sárkányok repdestek. Minden sárkány más-más színűre volt festve. Nagyon szép volt.

A Főherceg címere, döbbent meg egy pillanatra Azulbat. Ez igen érdekes.
- Szóval ezt láttad.
- Igen és nézze csak bácsi, ilyen köveket bányásznak. – azzal a kis zsebéből néhány kis szürke kavicsot kotort elő. – De nem sokat ér. A falusiak építenek házakat belőle. Én parittyába használom, ha madarakra vadászok.
A Csuhás átvette az apró kövecskéket. Elsőre semmi furcsát nem vett észre rajtuk. De, ha a Főherceg katonáinak sok fényes érmét megér, akkor kétségtelen érdemes jobban megvizsgálni.

Hátat fordított a kisfiúnak, majd behunyta szemeit. Halk imát mormolt, majd ismét kinyitotta. Szemei halovány, aranysárga fényben derengtek. Ránézett a tenyerében pihenő apróságokra. Pár pillanat elteltével sunyin elmosolyodott.
- Hát ezt jól eltitkoltad előlem, te kis kapzsi Főherceg. – gondolta magában. – De minden titokra fény derül előbb-utóbb. Ezt már megtanulhattad volna!
- Na gyere Frató! Megérdemled a vacsorát.

A favágó felesége megsimogatta Frató kis buksiját. Másik kezével elé tolta a gőzölgő levest. Majd Azulbat és végül Gragga-Bul elé is odahelyezte a vacsorát. Csendben enni kezdtek. Halkan koccantak a fakanalak és a fatányérok. Fratót csak nehezen lehetett rávenni, hogy evőeszközt használjon, és ne igya ki a tányérból a levest. Azulbat csak udvariasságból szürcsölt néhányat.
- Meséljen arról a démonról, ami rettegésben tartotta falut! – szólt Azulbat a vendéglátójához.
- Hmm. Hát… A környék legendáiban mindig is volt egy történet ,egy titokzatos, rejtőzködő fajró’, ami valahol itt a hegyekben élt. – egy percre elhallgatott, amíg szürcsölt egy keveset. – Nohát. De én magam, csak a nagyapámtó’ hallottam felőlük. Ám egy éve, eltűnt egy karaván, ami idefelé tartott. A Főherceg, egy egész légiót küldött, hogy megkeressék a rablókat és megtorolják a gaztettet. Semmit nem találtak, pedig egy kerek hónapig itt voltak. Mindent feltúrtak, mindenkit kifaggattak. Azt’ elmentek mind. Ahogy jöttek. – megint evett egy kicsit. – Egy ideig nem is történt semmi különös, mikor egyik este nagy riadalomra ébredtünk. Brog és Griga jött, halálra váltan haza az erdőből. Vadászni voltak éppen. Azt mesélték, Démonokat láttak a fák között. Ahogy lemészároltak egy újabb karavánt. Egész éjjel remegtek és nem mertek elaludni. Másnap reggel megtaláltuk a maradványokat. De egyetlen hulla sem volt ott, még vér sem. Mire visszatértünk, Brog elvágta a saját torkát, de olyan szerencsétlenül, hogy még a gyors halál sem adatott meg neki. Estére szenvedett ki. Úgy kúszott-mászott fájdalmában a piactéren, hörögve, mint egy beteg kutya. Senki, sem mert hozzáérni. Hiába mentem el személyesen a Főherceg színe elé, segítségért könyörögve, még csak nem is fogadott személyesen. Azzal az álnok Ulrich tanácsossal sikerült csak beszélnem. Kinevetett és bolondnak nevezett. Szinte megfenyegetett, hogy nagyon rosszul járhatok, ha nem megyek gyorsan vissza a disznóólamba, ahogy nevezte a falumat. Azt gyanítom, hogy nem is jelentette urának, hogy meghallgatást kérek. Pedig a Tölgyzug mindig hűségesen adózott a hercegi családnak. Kővel és fával fizetünk. Ők pedig mindig megvédtek minket. – Frató közben megevett mindent, egy ideig próbálta megérteni, hogy miről is beszélgetnek a felnőttek, aztán ráborult az asztalra és elaludt. – De nem untatlak, beszélek inkább a démonról. – folytatta Gragga-Bul. – Az eltűnések egyre csak szaporodtak, míg mára már senki nem mer erre jönni és mi sem megyünk sehova. Hiszen mögöttünk a Barna Hegység. Namármost, én a nagyapámtól tanultam mindent. Ő azt mondaná, hogy a Hegy szelleme haragos és ezért kell mindenkinek, aki este járja az erdőt, meghalnia. Azt is mesélte ám… – óvatosan az alvó gyermekre pillantott. – Bár istentelen világban élünk, nincs, akikhez imádkozzunk. Isteneink elhagyták világunkat. Mégis hagytak hátra valamit. A titkos papságot. Mint helytartót. Mint lámpást az egyre gyűlő sötétségben. – jelentőségteljesen Azulbatra nézett. – Az Exorcista Rendet. Tegnap este, azt hiszen meghallgattatott a könyörgésem.
- Csodálom bölcsességed, Gragga-Bul. De figyelmeztetlek, légy óvatos tudásoddal. Veszélybe sodorhat! Ám érdemes imádkozni, sosem tudhatod, mikor hallgat meg valaki… – a Csuhás arcára megint kiült az a jellegzetes somolygás. – Térjünk nyugovóra most, hosszú nap volt ez. Holnap talán egy szebb nap mosolyog falura.

Halk nyikorgással nyílt a padlásfeljáró. Az idő még jóval pirkadat előtt járt. A padláson csönd és sötétség uralkodott. A létra nyikorgott, ahogy valaki felfelé jött. Azulbat érdeklődve figyelte az elkövetkező eseményeket az ágyában fekve. Továbbra is úgy tett, mintha húzná a lóbőrt. Szemeit csukva tartotta. Hallotta, amint a jövevény megáll egy pillanatra. Friss ételek illatát szimatolta. Kalács, méz, sózotthús, tojás és forrásvíz. És vajon ki hozta ezt a reggeli lakomát? Mélyebb lélegzetet vett, de azért ügyelt, hogy ne feltűnően. Egy lány illata volt a levegőben. Igen lány, még nem nő. De nem is kislány, nem bizony. Érezte a lány vérének illatát is. Éppen vérzése volt, ahogy mestere nevezte azt a dolgot, ami minden termékeny nőstényre jellemző volt. Bizsergés futott át a Csuhás testén, megcsapta az életerő. Ami benne már csak pislákolt. Kívánta a lány életerejét.

A varázslatos pillanatokat megtörte, ahogy a jövevény tovább közeledett az ágya felé. Zajtalan léptekkel.
- Uram! – szólalt meg reszkető hangon. – Uram! A reggeli. Meghoztam a reggelit. Kérem Uram!
Azulbat kinyitotta szemeit, mintha most kelne és felült álmosan.
- Ó! Alig vártam már. – mondta nevetve. – Nagyon Köszönöm!
- Én készítettem, Uram. A gazda mondta, hogy gondoskodjam és tegyek meg mindent, amit kíván. Kíván még valamit az Úr? – amíg beszélt, egyszer sem mert a másikra nézni, csak a padlót bámulta.
- Igen. Maradj itt velem, amíg eszem. Ülj ide mellém! – azzal megveregette maga mellett az ágyat. – Mi a neved?
- Leona a nevem. – mondta és óvatos mozdulatokkal odaült Azulbat mellé.
Bár érezhetően félt, Leona módfelett kíváncsi volt, a gazdája vendégére. Talán, ha évente fogadnak valakit. De olyat, mint ez még sosem látott. Már az érkezése éjjelén figyelte az ablakából és lenyűgözte, ahogy végzett Grigával. Nem volt hozzá fogható férfi a faluban. Azt is tudta, hogy valószínűleg nem egy fajból származnak, de ösztöne azt súgta most megtalálta, akire mindig is várt.

Azulbat nem evett sokat, inkább csak belekóstolt mindenbe, párharapásnyit. Végig érezte magán a lány tekintetét. De nem zavarta, inkább érdekesnek találta. Még nem igazán volt dolga nővel.
- Köszönöm a reggelit, Leona. Most mennem kell. Hagyj magamra!
- Végleg elmegy?
- Nem. Még nem. Majd később beszélgetünk, Leona.
- Köszönöm, Uram!
Azzal felkapta az étkeket és leviharzott a konyhába. Azulbat még elcsípte a mosolyt a lány arcán.

Már feljött az Égi Tűz, amikor elhagyta a falut. Már második napja volt itt, nem szeretett volna még két napot itt tölteni. Már előre eltervezet, mit fog tenni ezen a napon. Fratót a falufőnökre bízta, aki megígérte, hogy gondját viseli, amíg Azulbat vissza nem kíséri az apjához a hegyekbe.

Egyenesen arra a helyre sietett, ahol tegnap a hegyről lejövő alakokat látta. Hosszú utat kellett megtennie az erdőben, majd a jött a hegy. Botját a hátára kellett erősítenie és sok helyütt másznia kellett. Alig volt egy-két felhő az égen. Megállt egy kimeredő szikla peremén és lenézett. Zöld szőnyegként terült el az erdőség lába alatt. A fénylő korong már jócskán fent járt égi pályáján, de egy másik égi jelenség is felkeli készült a horizonton. Melina volt az a planéta, amihez ez a hold tartozott. A Főherceg álma. Nemzettségekkel ezelőtt elhagyták népei. A Főherceg ősei akkor még Királyok voltak. De amikor elvesztették királyságuk központját, megesküdtek, az veheti fel megint a királyi címet ismét, aki először visszatér Melinára, ami most nem volt több mint egy szürke gömb az égen.
Elindult tovább. Mászott felfelé az éles sziklaperemeken. Szikláról-sziklára. Míg végül elérte a vidéket, amit kiszemelt magának. Kézbe vette botját és körbeszemlélődött. Itt nem volt könnyű nyomokat találni, csupa szikla és kő mindenütt. Már éppen úgy gondolta, hogy komolyabb eszközökhöz kell folyamodnia. Amikor valami távoli hangra lett figyelmes.
- Arra! Keressétek ott! – hangzott egy alig hallható rikoltás az egyik szikla mögül. Majd fémes csattanások és kőzápor hangja jött. Azulbat felismerte, hogy üldözés folyik nem messze tőle. Azonnal eltette botját megint és nekiiramodott. Hatalmas ugrással a sziklán termett. Mint a pók elindult rajta felfelé. Fent lehasalt és lenézett a másik oldalon. Több alakot is látott maga alatt. Mind fekete mellvértet viseltek, rajta a Főherceg címerével. Szürke köpönyeg volt a hátukon és a jellegzetes sárkányfejet formázó zárt sisak a fejükön. Rövid kardokkal voltak felfegyverezve, amelyek ugyancsak valamiféle fekete fémből voltak kovácsolva. Hevesen kutattak valaki után, és felfelé másztak a hegyoldalon. Első pillantásra egy tucatnyian lehettek. Azulbat kiélesítette érzékeit és megdöbbent. Nem vett észre senki mást a katonákon és magán kívül. Olyan valaki van jelen, akit ő sem vesz észre. Csak egyet tehetett, nem mozdult.
- Felfelé ment. Ott láttam utoljára. – mutatott egy pontra az egyik katona.
- Kettős alakzat! Kerítsétek be! – adta ki a határozott parancsot a parancsnok.

A Csuhás elmormolt egy rövidke imát és odaösszpontosított, ahova a fekete légiósok igyekeztek éppen. Végre felrémlett előtte egy áttetsző körvonal.
- Megvagy! – suttogta magában.
Az egyik légiósnak valami drágakő volt a kezében, valószínűleg azzal tudta megmondani merre van az üldözött. Forgatta a követ, majd az ibolyás fényben felderengett.
- Ott! – kiáltotta.
Azulbat fejében cikáztak a gondolatok, de hozzá volt már szokva, hogy egy pillanat alatt kell komoly döntést hoznia. Mindig megérzéseire hallgatott, ahogy mestere tanította és még nem is csalatkozott. Felállt és átkiáltott a rejtőzködőnek.
- Figyelj rám! Ha életben akarsz maradni, akkor most adj bele mindent és gyere elő! – rikoltotta és leugrott a sziklaoromról. Kezében közben ott termett a bot. A katonák nem lepődtek meg, vezetőjük parancsára olyan csatarendbe szerveződtek, hogy mindkét oldalról el tudják hárítani a támadást. Nem véletlenül volt messzeföldön ismert és rettegett a Fekete Légió.

Hátborzongató jelenség állt fel a katonáktól pár méterre, egy árnyékból. Hét láb magas emberforma lény volt. Piszkosfehér, dús haja a vállára omlott. Arca semmilyen ismert teremtményére nem hasonlított, hatalmas horgas orra volt, szemfehérje nélküli arany szemei és elképesztően csúcsos álla. Válla hihetetlenül széles volt, de az egész jelenség szikár benyomást keltett. Egyetlen ágyékkötő volt minden öltözéke. Se köldöke, se mellbimbói nem voltak. Bőre fehér lehetett, de most vértől és portól volt piszkos. Magában az a látvány, ahogy ott állt elijesztett volna minden józaneszű lényt. Ám úgy látszik egy ilyen sem volt itt jelen. Senkinek sem fordult meg a fejében, hogy veszthet.
- Áll az alku ördöngös! – mennydörögte vissza kacagva az üldözött, feltűnően megnyomva az „ördöngös” szót.
A légiósok nem szálltak be a csevegésbe, inkább villámgyorsan támadásba lendültek. Tizenkét harcos kört formált, mind kifelé néztek, közepén a parancsnok állt és osztogatta az ukázt. Most kettészakadt az alakzat, egyik fele a Csuhás felé, másik fele a furcsa alak felé mozdult. Rövidkardjaikat támadásra emelték.
- Levágni mind a kettőt! –ordított a vezető.
Azulbat két kézre fogta a botját és hirtelen mozdulattal előretolta. Tűzcsóvaszerű jelenség csapott ki a botból és beterített mindenkit, aki előtte állt. De azok hiába húzódtak védekező pozícióba, a varázslat nem sebzett meg senkit, ártalmatlanul eloszlott a semmiben. A létrehozó viszont megállapíthatta, nincs közöttük ördögfatty.

Jött az első csapás, egyenesen a fejére irányult. Még idejében kilépett az útjából. Ketten támadtak rá egyszerre, a másik négy csak hátulról fedezett. Ám az a kettő annyira jól együtt dolgozott, hogy halálos párost alkottak. Sokszor egyszerre vágtak és úgy, hogy ne legyen hely kitérni. Az első támadásokat még viszonylag könnyen hárította. Botjáról úgy vágódtak le a csapások, mintha acélból lenne. Gyorsan előreszúrt a végével és bezúzta az egyik sisak rostélyát. A katona még el sem dőlhetett, a mögötte álló máris hátrahúzta, közben egy másik vette át a helyét. Elit kiképzés nem vitás.

Támadói egyre vadabbul nyomultak előre, egyre hátrébb szorítva őt. Egyik támadást a másik után hárította. De érezte, lassan alul marad. Mély vágás érte a bal vállát. A penge a csonton szántott végig, kettészelve az izmait. Alig hárított a következőt, a másik harcos bal combjába szúrt. Gyorsan lesújtott és pozdorjává zúzta a kardot tartó alkart. Másik lábára helyezte a súlypontját és alulról felfelé támadt, belepréselve egyik ellenfele állkapcsát az agyába, a sisakja sem tudta megvédeni. Közben egy szempillantásra védtelenül hagyta az oldalát, és tudta most nagyot hibázott. Belemozdult egy szúrásba, ami egyelőre megakadt a bordái között. Szédülni kezdett, gyengeség vett rajta erőt. Féltédre rogyott, de megfeszítette akaratát, és szemből belevágta botját az egyik fölétornyosuló térdébe. A katona lábba reccsenve hajlott hátra, üvöltve esett el. Ketten voltak még előtte. De már alig látta őket, mert látása kezdett elhomályosulni. Kivédett még három csapást, egyszer sikerült vissza is ütnie és oldalba vágta az egyiket. Már nem volt elég erős. Kardlappal kapott egy ütést a fejére, ettől oldalra dőlt. Összeszedte minden maradék erejét és a bot hegyesebbik végével beszúrt egy sisak alá, érezte, ahogy az behatol a puha húsba, hallotta a légiós halálhörgését is. Az utolsó ellenfél kirúgta fegyverét a kezéből, majd kétkézre fogta kardját, hogy teljes erővel mellbe döfhesse. A Csuhás már nem küzdött elernyedt a földön. Sebei annyira legyengítették, hogy még egy varázsigét sem volt képes kiejteni. Lehunyta a szemeit. És mormolni kezdett egy rövid imát. Aztán néma csönd következett.

- Ördöngös! Kellj fel, ne kényeskedj itt nekem! Engem nem csapsz be. Tudom, hogy semmi bajod nincs.
Azulbat rájött, hogy még él. Még mindig csukott szemmel elmosolyodott. Vett egy mély lélegzetet és kinyitotta a szemét. Az Égi Tűz delelőn volt és elvakította, csak fehérhajú idegen szikár alakját látta, amint felette állt, csupa véresen. Mind két kezében egy-egy rövidkarddal.
Szeme lassan hozzászokott a fényhez. Lassan felült, sebeibe belehasított a fájdalom. Kezével övénél tapogatózott, egy apró bőrtömlőt húzott elő és egyből lehajtotta. A fájdalom egyből megszűnt. Most már volt ereje körbe nézni. Mészárlás maradványait látta mindenhol, felismerte saját áldozatait, de látta, hogy mind az összes légiós itt van vérbefagyva. Néhány hullának le volt tépve a végtagja, vagy a feje. Ami tiszteletet ébresztett Azulbatban az idegen ereje és harci tudása iránt. Minden ellenfelével végzett, de maradt ideje a parancsnokra és az ő utolsó ellenfelére is. Ráadásul kezdetben nem is volt fegyvere, most is a zsákmányolt kardokat szorongatta inas kezeiben.
- Na, ha eleget szemlélődtél, akkor kelj fel és induljunk valami biztonságosabb helyre. – szólt oda megint a fehérhajú.
- Jól van! Indulhatunk, csak had tápászkodjak fel. – mormogott Azulbat. Majd miután sikerült talpra állnia, a másik szemébe nézett. – Én Azulbat vagyok, vagy a Csuhás, ahogy tetszik.
- Hallottam már rólad. Seht a nevem. Gyilkos vagyok. Legalábbis ezért üldöztek a Főherceg csatlósai. De még nem sikerült elkapniuk. – mondta nevetve. – És már nem is fognak. – azzal lehajolt és felvett a földről azt a jókora drágakövet, amit nemrég még az egyik légiós használt, hogy kövesse a nyomait. – Soha többé!

Feltartotta és hagyta, hogy a fény átjárja, majd markába fogta, és egyszerűen összeroppantotta. A darabjait leszórta a kövekre.
Elindultak lefelé a hegyről. Nem siettek, a kényelmesebb utat választották, ahol nem kellett mászniuk.
- Jó kis csetepaté volt. Nem?
- Élveztem. De te honnan bukkantál fel? Nem hinném, hogy véletlenül kerültél arra.
- Már régebben észrevettem, hogy egy csapatnyi légiós üldöz valakit a hegység és az erdő határán. Az, hogy belebotlottam a közepébe, pusztán véletlen. Régen úgy mondták volna, hogy az istenek akaratából történt. – mosolyodott el Azulbat.
Seht furcsán összevonta a szemöldökét, amit a Csuhás nem értett.
- Úgy látom még mindig a harc hatása alatt vagy, és nem figyelsz a részletekre. – azzal megszaporázta lépteit és megelőzte. – Most már éred, nekem nyugodtan beszélhetsz az istenekről.

Azulbat megdöbbent. A másik hátából két sebes, gennyedző csonk meredt ki. Két levágott testrész csonkja. Most már érthető volt a furcsa kinézet, és a hihetetlen erő és harci tudás. Azulbatnak rá kellett ébredni, hogy egy angyal társaságában sétálgat egy kihalt planéta holdján. Az ilyen dolgokért érdemes élni, gondolta. Akaratlanul is eszébe villantak az ősi kódexek, amelyekben misztikus lények rajzait és leírásait tanulmányozta. Az angyalok nagyhatalmú és természetüknél fogva halhatatlan lények voltak, ellentétben az exorcistákkal, akik kénytelenek voltak átkos alkut kötni a halállal, hogy halhatatlanságra tegyenek szert. Ez az alku arra kárhoztatta őket, hogy idővel élőholtakká váljanak és elveszítsék minden halandó élvezetet és érzéket. Azulbat még csak az elején járt ennek az átváltozásnak, de máris érezte hátrányait. Mégis vállalta, mint ahogy vállalta mindenki, aki beállt a soraikba. Hiszen az istenek távoztával megbomlott a világ addigi rendje és a valóság szövete elkezdett felhasadni és elfoszlani. Feltűntek az ördögök és fattyaik. Valakinek fel kellett venne a harcot velük és ki más lehetett volna erre képes, mint a régi papság maradványa. Igen az exorcisták, eredetileg papok voltak, de mióta nem volt ki meghallgassa imáikat beletanultak a varázslás mesterségébe is. Ám az egyetlen hatalom, amivel az ördögök ellen is felvehették a harcot, az a Karizma volt, amivel kizárólag ők rendelkeztek már. Az angyalok is az eltávozott istenek hű szolgálói voltak, de Azulbat tudása szerint ők mind eltávoztak az istenekkel, vagy magukat pusztították el. Bár voltak pletykák, miszerint a Főexorcista testőrségében van egy-két angyal, de ezek csak pletykák maradtak. És ő most rátalált egy élő angyalra, ez nagyobb szerencse, mintha egy homokos tengerparton rátalálna a megfelelő homokszemre.
- Egy igazi angyal! Azt hiszem még a mesterem is meglepődne, ha ezt megtudná. Így mégnagyobb öröm, hogy találkozhattam veled.
- Ugyan, hagyd már! Kit érdekel ma az én fajtám? Kihaltunk, talán én vagyok az utolsó. És én főleg nem érdemlek tiszteletet. Nagy és súlyos bűnöket követtem el és még csak nem is bánom.
- Mik lehetnek azok a nagy bűnök? Nem lehet olyan, hogy én nem tisztelnélek, te valaha istenek oldalán jártál. Én még ma is őket szolgálom, pedig még apám sem élt, amikor itt hagyták ezeket a síkokat. Nem lehet oly’ nagy a bűnöd!
- Ha te mondod. – jegyezte meg halkan Seht és jobb kezével felmutatott Melina kiégett gömbjére az égen.
A Csuhást ma már nem az első megdöbbenés érte. De mindegyikből tanult valamit, most már értette, hogy a Főherceg miért akarta ennyire elkapni Sehtet. Nem bánkódott sokat az ügyön, sosem találta szimpatikusnak a Sárkány Hold urát.

Közben beértek az erdőbe, Azulbat a domb felé vette útjukat, ahonnan tegnap olyan jó kilátás nyílt. Beszélgetés közben fel is értek, majd leültek a tetőn. Útközben az angyal különféle füveket gyűjtött be. Most elkezdte morzsolgatni, és rágcsálni kezdte őket. Láthatóan jó hatással volt rá, mert hamarosan teljesen ellazult és távolba révedt a tekintete. Letette a kardjait és elterült a földön, az eget kémlelte.
- Most meg kell tudnod valamit Azulbat. Nem tudom mennyire fogsz örülni neki. De mivel ma megmentetted az életemet, tartozom neked. Ne is ellenkezz, megmentettél. Azok tizenhárman még nekem is sokan lettek volna egyszerre. Így ketten éppen el tudtuk intézni őket, de egyedül egyikünk sem élte volna túl. Ne is vitázz, én vagyok a harcos kettőnk közül, te csak egy reménytelen pap vagy. – miközben az utolsó szavait mondta, elnevette magát. – Ne érts félre nem hálából teszem, ez egy olyan hagyomány, amit még betartok. Hidd el nem sok maradt. Tudom, hogy a hagyomány csak az állandóság illúziója, de ennyi nekem is kell. Ne hidd, hogy én nem sírom vissza néhanapján azokat a régi napokat! Ám, ha ezt elmondod bárkinek is letépem az egyik karod! Nesze, rágjál egy kis maszlag levelet! Jót fog tenni.
Elvett egy pár levelet és ő is rágcsálni kezdte. Először nagyokat fintorgott, de amint hatni kezdett Seht mellé heveredett. Úgy bámulták az eget, mint két eszelős. Lassan jöttek a víziók is.
- A segítség éppenséggel elkelne. Úgy érzem, mintha valami nagy, meleg, gőzölgő trágyába tenyereltem volna. Eredetileg azért jöttem ide a Sárkány Holdra, mert a Rend hírszerzői jelentették, hogy az ördögök hadtestei újabban egyre több mithril fegyverrel vannak felfegyverezve. Gondolom, nem kell ecsetelnem a mithril fegyverek iszonyatos veszélyeit ránk nézve. A nyomok ide vezettek. – miközben beszélt érezte, ahogy lassan megszűnik kapcsolata az erdővel és egyáltalán az egész külvilággal. – A Főherceget azzal az ürüggyel kerestem fel, hogy segítenék megoldani a Tölgyzúg falucska körül kísértő démon problémáját. Egyszóval, levadászom neki és még nem is kell fizetnie. El is hitte a mesét, hiszen tudta, hogy mi exorcisták ilyesmivel foglalkozunk. És engedélyt adott, hogy a földjén tartózkodjam. Így nyugodtan dolgozhatok. El is jöttem a faluba, útközben jól megnéztem minden mészárlás helyszínét. Találtam is valami furcsát! A majdnem tíz támadás közül nyolcnál azonos körülményeket találtam, de kettő gyökeresen különböző. Ugyanis azoknál, nem tűntek el a testek, csak elásták őket, nem messze a tett helyszínétől. Mint később rájöttem ez volt az első két rajtaütés. – pillanatra kénytelen volt megállni a mesélésben, mert dagadt, rózsaszín sárkányok kezdtek úszni az égbolton, pufók, meztelen angyalkákat üldöztek, akik bosszúból megpróbálták lepisilni őket. Megpróbált nem hinni a szemének és folytatta. – Arra gondolok, hogy az első kettőt, nem ugyanaz a démon tette, mint a többit, már ha démonok voltak. Ami furcsa lenne. Szóval, ahogy megérkeztem a faluba máris nekem esett egy favágó, akiről kiderült, hogy nem volt favágó egyáltalán. Hanem egy alakváltó volt, legalábbis a halálakor bekövetkező minden ismert jelenséget észleltem. Az egész falu azt hisz most, hogy megtaláltam és legyőztem a nagy vérengző démonukat, pedig csak egy egyszerű kémet tettem el az útból. Még nem vizsgáltam meg a sírját, amibe a ruháit, meg a fegyverét dobták, de hamarosan megteszem azt is. Másnap feljöttem ide és megláttalak téged, az üldözőidet, meg egy szekérkaravánt. A karaván, a falu bányájából származó tufát szállít a Főhercegnek, azt nem tudom, hogy milyen sikerrel. De azt már tudom, hogy miért olyan fontos az a kő, ugyanis mithril tartalma van. Nem sok van benne. Nem több mint egy-két morzsányi egy tonnában. Ám a Főhercegnek így is megéri termeltetni, a világok legértékesebb ércét. Persze csak a legnagyobb titokban. Tervét azonban felrúgta a démon egy évvel ezelőtti megjelenése. Azóta nem kapott egyetlen épkézláb szállítmányt sem.
- Ki lehet az, aki meg akarja akadályozni, hogy a fémhez jusson. És ilyen hatalommal bír? Én nem ismerek ilyen hatalmat ezen a Holdon. A sárkányok ugyan nem alacsonyodnának le idáig! De te azért jöttél, mert az ördögeid innen szerzik a mithrilt. Hm. Ezek szerint, nem csak a tufában van. Lennie kell érc teléreknek is valahol a mélyben.
- Úgy bizony! És amíg a mohó uralkodó, csak a tufa bányát ismerte nem is volt baj. De szerintem valaki felfedezte, hogy van ott több is a mélyben. Sokkal több. És az a valaki már régóta bányássza is. Most viszont veszélybe került.
- Ha az a félnótás Herceg megtudná, hogy valaki rejtegeti előle a világok kerekségének legnagyobb kincsét, méghozzá a saját földjén… Hát legalábbis odavezényelné az összes légióját azon nyomban. Én már csak ismerem őt!

Mindketten éktelen kacagásban törtek ki. Könny csordult a szemükből, és tehetetlenségükben a földet verték.
- Már csak ezért megérné elmondani neki! Ha-ha.
- Meg is fogjuk tenni, ha eljön az ideje. Szóval ott tartottam, hogy a falu vezetője mesélt nekem valami ősi fajról, ami a hegyekben él, amióta ez a Hold létezik. Szerintem ezek lehetnek azok, akik kereskednek a mithrillel. Az az alakváltó az ő kémük lehetett. És kitudja még hány lehet belőlük. Bárki bőrébe belebújhatnak. És szinte lehetetlen megkülönböztetni őket, amíg nem látod a halálukat. Az egész Tölgyzugot pedig csak nem mészárolhatjuk le! Legalábbis, amíg feltétlenül nem szükséges.
- És most mit tervezel?
- Ha valaha is kijózanodok, akkor elmehetnénk a temetőbe és kiássuk Griga sírját. Hátha megtudunk valamit. Már csak egy nyom kellene, hogy merre van az igazi bánya, és akkor hamarosan elmehetnék erről a helyről.
- Érdekes történet, az amit most előadtál. Így még szívesebben segítek. Másrészt, meg ha netán szembetalálod magad valami szörnyekkel a bányában, ki védene meg. Mi?
Délután már nem beszélgettek többet. Csak feküdtek és sütkéreztek. Estére a kábító növény hatása alább hagyott és már nagyobb biztonsággal indulhattak el.

Éjszakai sötétségben érkeztek a temetőhöz. Az egész nem volt több mint egy kis tisztás, telis-teli fejfákkal, a falutól félmérföldnyire. Megálltak a tisztás szélén, mert az egész olyan baljós aurát sugárzott, ami szinte mellbe vágta őket. Ha eddig nem is, most végképp kijózanodtak. Ilyet még egyikük sem érzett, mintha bármelyik pillanatban előmászhatnának a sírok lakói, hogy bosszút álljanak az öntelt élőkön. A néma csendet egy bagoly rendszertelenül visszatérő huhogása törte csak meg. Az Égi Tűz már rég alámerült a hegyek mögé, de Melina fényes, szürke holdként ontotta fényét, amelyet csak néha takartak el a vonuló felhők. Rohadás szagát fújta feléjük a szél, oszló tetemek bocsátanak ki ilyet. Végül Azulbat előrelépett, Seht kérdés nélkül követte. Szabálytalanul sorakoztak a fejfák, így elsőre nehéz feladatnak tűnt a sír megtalálása. De felfedezték, hogy az út felöli részen még egészen jó állapotúak a sírok, míg a másik oldalon teljesen korhadtak voltak. Ezután nem volt gond megtalálni azt, amelyikre a „Griga, akit megszállt egy démon” felirat volt vésve. Itt sokkal erősebb volt a bűz, már majdnem elviselhetetlenné erősödött.

- Azt mondtad nem maradt semmi a testből, ahogy egy becsületes alakváltónál illik. – fintorodott el Seht.
- Így is volt. Nem maradt más, csak a holmija. Ez valami más, de most nézzük meg a sírt. Kitépnéd a fejfát?
Az angyal minden erőlködés nélkül, kihúzta a fadarabot a frissen hantolt földből. Azulbat körbenézett. Először arra gondolt, hogy mágikus erejével rákényszerít néhány hullát, hogy kiássák a nyughelyt, ám nem volt biztos benne, az angyal mit szólna hozzá. Ő nem válogatott az eszközökben, arra tanították, a cél mindig szentesíti az eszközt. Egy ilyen teremtménynél azonban ki tudhatja, mit váltana ki egy ilyen varázslat. Inkább felidézett egy másikat. Halk imát kezdett mormolni, közben lehajolt és egy kis rögöt vett a tenyerébe és elmorzsolta.

Állj arrébb a sírtól! – mondta és két kezével úgy tett, mintha puha földbe nyúlna, majd kiemelné a földet, és arrább rakná. Ezzel egyidőben két, kékesen derengő, óriási szellemkéz jelent meg előtte. Majd a mágikus kezek követték teremtőjük kézmozdulatait és kiemelték a földet, a koporsóról. És letette pár lábbal arrébb, azután el is enyésztek. Mindketten leugrottak. Seht feltépte a tetejét. Melina fényében meglátták egy baltát és néhány ruhadarabot. Azulbat kézbe vette azt a fegyvert, ami nemrég még majdnem a földbe döngölte. Szinte nem is volt súlya, kétségtelenül nem favágó eszköznek készítették, bár sáros és piszkos volt. Megérintette a pengét és gyorsan el is engedte.
- Bizony ez mithril fej! – közben odanyújtotta az angyalnak, aki érdeklődéssel vizsgálgatni kezdte, de mint fegyvert.
- Ha ez az igazi bányából származik, akkor már nem gond, hogy megtaláljuk.
- Mágikus nyomkövetéshez sajnos nem értek, túl sok időbe telne, mire kigondolok egy megfelelő varázsigét, vagy imát. Másfelé kell elindulnunk.
- Én viszont ismerek egy jövendőmondót, aki itt él nem is messze. És ráadásul lefogadom, hogy szívesen segítene a dologban. Kicsit fura jószág, de érti a dolgát. Zorkhának hívják, de ne lepődj meg a külsején, ugyanis ork.
- Nem messze él? Én ugyan nem láttam egyetlen kunyhót sem az egész környéken.
- Ne becsüld túl magad! Egyszerűen nem vehetted észre, én is csak azért tudom merre van, mert megmutatta egyszer.
- Hűha! Te, meg egy ork, egy kis erdei kunyhóban. És legalább jó volt? – kuncogott a Csuhás.
- Áhhh! Mit tudsz te? Balga halandó. – legyintett. – Maradj csak a kicsinyes dolgaidnál!
- Jólvan no! A ruhákban nincs semmi érdekes. Akkor itt meg is volnánk, menjünk a faluba. Holnap meglátogatjuk ezt a te kis boszorkádat. – Azulbat hangjából nem tűnt el a gúny.

Kimásztak a gödörből. Seht elhajította a két rövidjardot és örömmel markolta új fegyverét. A Csuhás megismételte az előbbi imát és viaszhelyezte a koporsót fedő földréteget. De ekkor megremegett alattuk a talaj. Annyira erősen, hogy mindketten térdre estek. A fák inogtak, recsegtek. A hullaszag az elviselhetőség határáig fokozódott, majd elfojtott morgás hallatszott a földből. A földmozgás nem csillapodott. Az egyik nyughelyből vérsugár tört az ég felé, férgek másztak elő mindenhonnan. Varjak kerültek elő a semmiből, és körözni kezdtek a temető fölött. Károgásuk elnyomta a fák recsegését is. Egy óriási karmos kéz tört elő a vért ontó sírból. Valaki vagy valami elkezdett előmászni a föld alól.
- A mindenségit! Milyen hely ez? Azt mondtad, falusiakat temetnek ide és nem szörnyeket.
- Halkabban te angyal! Hasalj a földre és figyelj!
Lehasaltak, bele a véres sárba. A teremtmény, amely előmászott legalább tíz láb magas lehetett, és legalább ilyen széles is. Végtagja vaskosak, akár egy ember dereka, de a húsa oszlófélben volt, néhol előtűntek csontjai. Homlokból egyetlen, ormótlan szarv meredt felfelé, szemei helyett csak fekete gödrökből bámult a sötétségbe. Irdatlan karmai egy kisebb fát is kivághattak volna egy csapásra.

Megállt és körbeszimatolt.
- Ezt biztosan nem zavarja a saját szaga, de én mindjárt hányok. – grimaszolt Seht.
- Akkor talán menj és kérd meg, hogy fürödjön meg a kedvedért! De inkább hallgass, nincs kedvem még egy verekedéshez ma. Be kell gyógyítanom a sebeimet.
- Ne kényeskedj már megint! Ezek a halandók mind egyformák! – legyintett Seht.
Közben a szörnyeteg elindult az út felé. Egyszerre a fölrengés is abbamaradt. Csak a férgek és a varjak mutatták, hogy itt nemrég valami történt.

Máris rohanniuk kellett, hogy a távozó lény nyomában maradhassanak.
- Nem fogjuk beérni! – zihálta Azulbat. – Hihetetlenül gyors.
Úgy rohantak, ahogy a szél fúj. Az út elvezetett közvetlenül Tölgyzug mellett. Láthatták a kis ablakokból kiszüremlő fényeket is. Csak nem tudták beérni. Az angyal néha olyan ugrásokat tett, mintha fel akarna szállni. Még nem szokott hozzá, hogy elveszette a szárnyait gondolta a Csuhás.
Távolról üvöltés és nyerítés hanga szállt feléjük.

Túl későn értek a helyszíne. Már csak a csend és a szétszakított lótetemek, meg néhány szekérmaradvány várta őket. Alaposan átkutatták a kereskedők lerombolt táborát, de nyoma sem volt egyetlen utazó tetemének sem. Annyit tudtak csak megállapítani, hogy élelmet és kelméket szállító kereskedők lehettek. Nagy hasznot remélhettek, ha sikerül eljutniuk Tölgyzugba. De csak idáig jutottak. Azulbat még elmormolt egy imádságot, majd elindultak vissza a faluba.
Frató ébresztette fel a mocorgásával. Csuháját gyorsan magaköré kanyarintotta és lesietett a padlásról. Seht nem volt hajlandó a faluban aludni, azt mondta ő még sosem aludt házban és az nem is neki való, inkább egy fán tölti az éjszakát. Azulbat nem vitázott vele. Ő biztonságosabbnak érezte a kis padlásszobát, és lassacskán kezdte is megszokni.

Bekopogott Leona ajtaján. Tegnap este beszélt a gazdájával és elkérte egy napra, azt mondta neki, hogy szüksége van valakire, aki jól ismeri a falut. Valójában más oka is volt, hogy Leonát akarta. Kinyílt az ajtó. Leona igen megkapó látványt nyújtott bőrruhájában. Hosszú, dús, fekete haját hátrafogta egy fémgyűrűvel. Csillogó kék szemei izgalomról árulkodtak. Oldalán egy tarisznya lógott, melyben élelmet hozott magával az egész napra.
- Készen vagyok uram. Indulhatunk!
- Akkor gyere, és mindig maradj a nyomomban, bármi is történjék! – mondta Azulbat, tőle szokatlan kedvességgel, aztán elővett az övéből egy rövid tőrt és átnyújtotta a szolgálólánynak. – Akaszd ezt az övedre és ne késlekedj használni, ha a szükség úgy hozza!
- Köszönöm uram!
- Igen, még valami, szólíts Azulbatnak. – azzal elindult kifelé.
A falusiak aggódva néztek utánuk, ahogy végigsétáltak a piactéren. Az volt a tekintetükben, hogy most látják őket utoljára.

Hamar kiértek a kis erdei útra, ami a temető felé vezetett. Egymás mellett bandukoltak.
- Tudod, hova megyünk?
- Ez az út a temetőbe vezet. És nincs leágazás sem. – válaszolt szelíden Leona.
- Így van. Nemsokára csatlakozni fog hozzánk egy barátom is, hárman fogunk megérkezni a temetőbe. Ne lepődje meg! A ő nem a te fajtádból származik, de nagyon megbízható és jó harcos. Sehtnek hívják, úgyhogy ne szólítsd uramnak, mert még sértésnek veheti. – mondta egy kis gúnnyal.
Azulbat egyszer csak megállította Leonát. Alig telt el pár pillanat, majd egy alak lépett elő a fák közül. A Csuhás szeme sarkából nézte a lányt, de meglepetésére nem látott rajta ijedtséget. Seht egyenesen a Leonához lépett és a legnagyobb tisztelettel kezetcsókolt.
- Mély tiszteletem gyönyörű hölgy! Örül a szívem, hogy együtt folytathatjuk utunkat. Ha bármiben segítségére lehetek, kérem, csak szóljon.
Seht az éjszaka alatt valahonnan kerített magának egy vastag köpönyeget. Azzal takarta el szárnyának csonkjait. És így kevésbé nyújtott ijesztő látványt. De a szolgálólány egyáltalán nem úgy viselkedett, mint akit könnyű megijeszteni. Büszkén kihúzta magát és úgy fogadta a köszöntést.
- Én is örülök, hogy találkoztunk Seht! – mondta és biccentett a fejével.

Pár perc múltán feltűnt a temető kopár foltja a fák rengetegében. Így nappal nem volt érezhető az a borzalmas aura, ami a tisztást lengte körül a múlt éjjel. De a fertelmes szag, ha lehet még fokozódott. Férgeknek, varjaknak nyoma sem volt. Ahogy besétáltak a sírok közé, azt is láthatták, hogy az a nyughely, amelyből a szörnyeteg előmászott, most érintetlen.
- Miért pont ehhez a sírhoz jöttünk, Grigát nem ide temették? – szólt Leona halkan.
- Látom, jól tudod, kit hova temetek. – jegyezte meg Azulbat, miközben a fejfa körül sétált. – Akkor azt is tudnod kell, hogy itt ki fekszik. Nos?
- A fejfa vésetei már olvashatatlanok, de mindenki tudja a faluban, hogy itt Brog nyugszik itt. Nekem pedig főleg illik tudnom, hiszen én hordok csak virágot ide. Az apám fekszik a sírban… – amint ezeket a szavakat kimondta, nem tudta tovább türtőztetni magát, térdre rogyott, kezeibe temette arcát és zokogni kezdett.

A másik kettő egymásra nézett, de hagyták had birkózzon meg a saját fájdalmával. Vizsgálgatni kezdték a közeli nyughelyeket is.
- Erre alaposan ráhibáztál, pont a lányát hoztad. De így könnyebb dolgunk lesz Zorkhánál. A lány segíthet neki.
- Ez igaz, de nem ezért hoztam. Valami nagyon szokatlant érzek benne, mágikus kisugárzása van, ami egy világvégén felnőtt, falusi lányka esetében több mint érdekes. Magammal fogom vinni a rendházba. Értékes tanítvány válhat belőle.
- Tanítvány mi? Te kis mohó! – Sehtből olyan gunyorosság sugárzott, hogy még Azulbat is nehezen türtőztette magát egy pillanatig.
- Mondjad csak a magadét, de az irigység még az angyalok között is bűnnek számít.

Ezzel be is fejezték egymás cukkolását. Leonához léptek, aki közben összeszedte magát és a környező fák koronáját szemlélte. Most Sehtet is megcsapta az, amiről előbb beszéltek. Olyan kecsesen és hatalmat sugárzóan állt ott a lány, mint egy tünde királynő, a tündék erdejének kellős közepén.
- Tudnod kell valamit Leona. – szólította meg a Csuhás. – Apád meghalt ugyan, annak idején. De sejtésem szerint, valami ördögi módon még ma is visszajár kísérteni. Ő a démon, aki lemészárolja a karavánokat. Ha el tudod ezt fogadni, akkor gyere velünk. Most elmegyünk egy jósnőhöz, aki reményeim szerint elmond nekünk mindent és megvilágítja számunkra ennek az átkozott dolognak az összes részletét. Most döntened kell! Hazamehetsz és akkor többé nem látjuk egymást, vagy velünk tartasz, viszont ezzel a faludnak mondasz örök búcsút.
- Már amikor először megláttalak, tudtam, hogy veled fogom elhagyni az otthonomat. Éreztem. Amikor reggel eljöttünk mindenemet magammal hoztam, ami fontos számomra itt van nálam. Én készen állok az útra, bárhová is vezessen és bármeddig is tartson!
- Nem okozol csalódást! Nagy jövő áll még előtted. Ne is késleltessük.

Seht nyomában haladtak az erdőben, aki hatalmas testével könnyedén letiporta az aljnövényzetet, így a nyomában járók már könnyedén lépkedhettek. Az erdő nyugodt volt, csak a madarak énekét lehetett hallani. Senkit sem lehetett se, látni se hallani. Valakik mégis figyelték lépteiket, de ők nem avatkoztak bele semmibe, egyszerűen csak figyeltek. Különösképpen Leonát szemlélték. Vonzódtak hozzá. Ez megrémítette őket. Milyen vonzódás fűzhet egy tündét, egy alantas halandóhoz. Erre keresték a magyarázatot, de nem mertek közelebb osonni, mert a rejtélyes nőstényt két veszélyes hím őrizte, akikkel még ők sem szívesen akaszkodtak volna össze. Maradtak hangtalan megfigyelők.

Délutánra járt az idő, mikor egy kisebb tisztásra értek. Semmi érdekes nem volt rajta, még egy szál fű sem.
- Megérkeztünk. – suttogta Seht.
- De hova? Én ismerem ezt a helyet, kiskoromban sokszor játszottam itt. Ez csak egy kopár tisztás. – szólt közbe Leona.
- Tökéletes rejtekhely egy jövendőmondónak. Nem? Csak az találhatja meg, aki igazán akarja. Lássuk Leona akarod-e tudni, mi történt apáddal? Ha igen, úgy meg kell lelned a bejáratot. – mondta Seht és elhátrált a tisztás széléig szabadon hagyva a terepet.
A lány belépett a tisztás közepére. Leengedte kezeit, fejét előrehajtotta. Azulbat ámulva nézte, micsoda erő és büszkeség van benne, ha még maradtak volna érzelmei, most biztosan érzett valamit. Egyszer csak megremegett a levegő, halk hörgés hallatszott valahonnan a levegőből. A Csuhás most már tudni akarta, hogy mi történik, elkántált egy varázsigét, amivel láthatatlan dolgok és a mágikus áramlatok láthatóvá váltak számára. De mindössze annyit látott, hogy álcázó mágia van jelen a tisztáson, képtelen volt átlátni rajta. Erőteljesebb igéket nem akart felidézni, megbízott az angyal szavaiban, inkább csak várt.

Leona elsétált a tisztás közepéről, és úgy bámult oda, mintha valami lenne ott. Majd felnézett a levegőbe, mintha az eget nézné. De ott csak apró felhők úsztak.
- Látom! – kiáltott föl. – Egy karcsú torony van itt a tisztáson. Most már látom. Magasabb, mint a legmagasabb fa az erdőben. Olyan alakja van, mint egy egyszarvú szarvának és kék színű. Meseszép!
Amint egyikük átlátott az illúzión, minden jelenlévő számára láthatóvá vált. Tényleg ott állt középen, ahol előbb még ők álltak. Hihetetlen erejű káprázat volt, azt is elhitette az erre járókkal, hogy átsétálhatnak a tisztáson.

Bár kapu nem volt látható sehol, nem lepődtek meg, amikor mégis kinyílt egy, senki nem lepődött meg rajta. Zorkha jelent meg kapuban. Kellemes jelenséget nyújtott, öt és fél láb magas lehetett, méregzöld selyemruhát viselt. Rövidre vágott, barna haja volt, hozzá melegséget árasztó, ugyancsak barna, hatalmas szemek. Zorkha nőstény volt, az ork fajból származott. De a fajtájára jellemző brutális arcvonások nála csak árnyaltan jelentkeztek, pont annyira, hogy egzotikussá varázsolják. Alaposan, tetőtől-talpig szemügyre vette látogatóit. Láthatóan mérges volt, de már enyhülni látszott.
- Mély tiszteletem Zorkha! Jósok jósa. A mindenlátók királynője. Engedd meg, hogy bemutassam barátaimat. – szólt Seht.
- Leonát már csecsemőkora óta ismerem. Az exorcistát pedig sokszor láttam az erdőben járkálni. – vágott közbe a jövendőmondó.
- Akkor még annyit, hogy az exorcistát Azulbatnak hívják. Két szívességet is kérünk tőled, ha időd engedi, hogy fogadj minket.
Zorkha bólintott, és behívta őket. Bent gyógynövények és olajok mézes illata fogadta őket. Halvány fénnyel világítottak a falak, így alaposabban is körbe nézhettek. Az egész torony egyetlen, nagy terem volt, a földtől a torony csúcsáig. Ablakokat nem láttak a falakon, mert az egészet könyvespolcok borították, de most mind üresen álltak. Az összes könyv a padlón volt kupacokba rakva. Mintha Zorkha éppen készülődött volna valahova. Egy zsákból elővette az üveggömbjét és kérdőn rájuk nézett.
- Mondjátok kérdéseiteket! Láthatjátok, nincs sok időm. Ki kezdi hát?
- Kezdjük Leonával! – mondta a Csuhás. –Brogról, az apjáról szeretnénk többet tudni. Mi történt vele halála után? Mi kél ki sírjából estelenként, hogy lemészárolja az erdőben tábort verő kereskedőket?
- Ehhez nincs szükség a gömbömre sem. Brog meghalt, mert túl sokat látott azon a szörnyű éjszakán. Tudata nem volt képes megbirkózni a szörnyűséggel, de akiket látott, azok sem hagyták volna élni. Látta a hegy népét, amint lejött ide az erdőbe, hogy bosszút álljon a hegy fosztogatóin. Akik a mágikus ércet raboltak tőlük. Iszonyatos szenvedése felkelthette az ördögök figyelmét, akik perverz élvezettel élőholttá tették, hogy örökké itt kísértsen és keresse végzetének okozóit.
- Kik jöttek le a hegyekből? Kikből áll a „hegyek népe”?
- A Barna Hegységnek ezen oldalán, a mélyben az idők kezdete óta létezik egy királyság. Egy olyan királyság, ami kizárólag alakváltókból áll. Soha, senki nem tudta leigázni őket és megkaparintani a mérhetetlen vagyonukat képező mithril bányát. Már csak azért sem, mert a legtöbben nem is tudtak róluk, hiszen mesterei az intrikának és az álcázásnak. Felveszik áldozataik alakját, és beférkőznek társai közé, majd azokat is megölhetik. A bánya tehát őrzi titkát. És az ördögök csak a kezükre játszottak, mert most már senki nem mer erre a vidékre jönni. És én is elköltözöm innen, túl veszélyes lett ez a hely, már nem olyan nyugodt, mint régen.
- Ez mindent megmagyaráz. – szólt halkan Azulbat. – Leona, úgy látom nem igazán ráz meg apád tragikus végzete.
- Persze, hogy nem rázza meg. – vágott közbe Zorkha. – hiszen nem is az apja volt és erre mostanra ő is rájött. Én vittem el annak idején a kis csecsemőt Broghoz, aki befogadta. És úgy szerette, mint a saját lányát. Egy favágó lánya sosem láthatta volna meg a tornyomat.
- Akkor ki vagyok? Miféle teremtmény? – sírta el magát Leona. – Egy szörnyszülött? Kik a szüleim?
- Én az erdőben leltem rád és sosem sikerült kifürkésznem, ki hagyott magadra. Erre a titokra magadnak kell rájönnöd! De most halljam a második kérdést!
- Seht mutasd meg neki azt a baltát! Azt szeretnénk megtudni, hogy hol bányászták ezt az ércet, amiből ennek a fegyvernek a feje készült.

Átnyújtották Zorkhának, aki csak a nyelet fogta meg először és csak újheggyel érintette a fejét.
- Mithril! Színtiszta mithril! – Azulbatra nézett, szeme összeszűkült. – Ez az alakváltók bányájából való. Égeti az ujjamat, mint a láva. Honnan szereztétek?
- Egy alakváltótól vettem el. – válaszolta közönyösen a Csuhás. – Elvezetsz minket oda, ahonnan származik? A bányába?
- Őrültség! Mondtam, hogy nincs, aki oda juthatna. Persze én segíthetnék elkerülni a csapdákat és veszélyeket.
- Mit kívánsz cserébe?
- Te exorcista vagy. El tudsz vinni engem erről az átkozott Holdról. El akarok menni innen. Én segítek elvégezni amiért jöttél, de utána, mikor távozol, engem is magaddal viszel. Csak ebben az esetben segítek!
- Tisztességes ár! Megegyeztünk! Mikor indulhatunk tehát?
- Holnap reggel találkozunk annál a kopasz dombnál, amit ti is ismertek.

3. A bánya titka

Azulbat becsukta a padlás kis ablakát. Remélte, hogy ma még nem fog havazni. Legalábbis, amíg, a hegyig eljutnak. A köd is eléggé hátráltatni fogja őket a haladásban. A sarokban alvó Fratóra nézett, úgy tervezte, hogy egy füst alatt őt is visszaviszi ma az apjához. És akkor, ha minden jól alakul, mindent sikerül rendben itt hagynia. A Rend vezetői igazán büszkék lehetnek majd rá. De az igazi csata még előtte áll.
Körbe-körbesétált, közben harci igéket elevenített fel és karizmáját is megerősítette. A karizma volt az a különleges képesség, amivel csak az exorcisták rendelkeztek már. Képesek voltak segítségével szembeszállni az ördögökkel és fattyaikkal. Miután végzett elismételt még pár mozdulatot botjával, mintha láthatatlan ellenfelekkel viaskodna. Végül felvette csuháját és felébresztette Fratót.

Lesétáltak a gazda szobájához.
- Mindent köszönök gazduram! És különösen, hogy megbízik bennem és rám bízza Leonát. Ígérem, jó gondját viselem majd.
- Megbízom benned! Bár nem Griga volt a démon, remélem ma az igazitól is megszabadítasz minket. Légy óvatos! Bármerre is mész most. Mi gondolni fogunk rád! – kissé elérzékenyülve Leonára nézett. – szinte apádnak érzem magam, de egy jó apa mindig a legjobbat szeretné a lányának. Ha Azulbat azt mondja, hogy van tehetséged a tanuláshoz, hát tedd azt, de ha bármikor hazajönnél, ne gondolkozz sokat. Itt mindig szeretettel várunk!
Megölelték egymást. Furcsa volt, ahogy a nagy falusi sír. Leonát láthatóan kevésbé hatotta meg a dolog.

Még egyszer átsétáltak a piactéren. A köd miatt most nem gyűlt össze tömeg, hogy megbámulja őket. A domb felé csatlakozott hozzájuk Seht is. Így négyen érkeztek meg a találkozóhelyre. Zorkha még nem volt sehol.
- Leona! Ugye elhoztad, amit kértem? – suttogta a lány fülébe Azulbat.
- Persze! Hogy felejthettem volna el? – súgta vissza a lány ingerülten.
Várakoztak. A lány és a kisfiú hamarosan toporogni kezdett a hideg miatt, tenyerüket dörzsölgették, hogy ne gémberedjenek el az ujjaik. Baljós csend uralta a rengeteget, semmi zaj, még a madarak is hallgattak. Lassan szállingózni kezdett a hó. Nagy szemekben, de egyelőre megmaradt a szállingózásnál. Ólmos lomhasággal teltek a percek. A szél is feltámadt és dermesztő, csontig hatoló fagyot hozott. Kiélezett érzékeiket semmibe véve, Zorkha egyszer csak ott állt mellettük. Mintha mindig is ott várt volna.
- Ne várassuk tovább a hegyeket! – mondta. – Kinél van az a balta?
- Nálam. – válaszolt Seht.
- Add a kezembe, nálam kell lennie, amíg keressük a bányát. Mágiája összeköti a hellyel, ahol valaha született. Ezt a fonalat fogom követni, amennyiben harcra kerülne a sor, vissza fogom adni azonnal. Úgyhogy maradj a közelemben! Kövessetek! Figyeljetek minden zajra, de tudnotok kell, hogy varázslattal álcázom magunkat, ezen még ők sem fognak átlátni. Az illúzió fennmarad egészen addig, amíg meg nem töritek támadással, vagy zajjal. Kérlek benneteket, hogy ne törjétek meg! Én nem vagyok harcos, ha fegyverrel rám támad valaki nekem annyi.
- Nem hagyjuk, hogy bajod essen Zorkha! – mondta bátorítóan Azulbat. – harc esetén Seht áll elől, majd én. Te hátulról próbálj támogatni minket. Leona, te használd a tőrödet. Tudsz olvasni?
- Igen.
- Akkor fogd ezt a tekercset! – elővarázsolt egy papiruszt a csuhájából. – Végszükségben olvasd fel, hangosan és ne hagyd abba, ha egyszer elkezdted felolvasni! Frató, te Leona mellett maradsz, követed bármerre megy! Mindenki kész? Indulhatunk Zorkha!
- Kövessetek hát!
Azzal megindultak, szépen libasorban. Zorkha után pár lépéssel lemaradva Seht haladt, majd Leona, Frató és végül Azulbat. Úgy gondolta, amíg nincs nagyobb veszély így lesz a legjobb, már csak azért is, mert így mindenkit jól láthatott. Egy exorcista sosem bízza a véletlenre. Más oka is volt, rossz előérzete fogta el és erre mindig hallgatott. Csak azt nem értette, mi okozza. Látszólag minden rendben volt.

Egész úton a hegység felé, kísérte őket az a rémes, halotti csönd. Egy szűk csapást követtek, elég gyorsan haladtak. Nem telt bele sok idő és máris azt vették észre, hogy meredek emelkedőn kaptatnak felfelé. A fák elfogytak és csak néhány csenevész bokor maradt. Azulbat arra gondolt, hogy megint sziklákat kell másznia, de Zorkha talált egy olyan hegyi ösvényt, amelyen, ha nehezen is, de így végig sétálhattak. A szél itt is beérte őket és zúzmarával borított sziklát és követ, keservessé téve minden egyes lépést. Mégis nyugodtak voltak, mindannyian bíztak Zorkha álca mágiájában. Arról viszont fogalmuk sem volt, hogy még mennyit kell menniük. Lehet, hogy akár napokat is. Akkor pedig szembe kell nézniük a hideggel. Se sátrat, se pokrócokat nem hoztak magukkal. A hegyekben pedig még jó időben sem könnyű az élet.

Átjutottak az első hegygerincen, most egy ideig lefelé haladhattak, a csúszós kövek miatt, azonban ez sem volt nagy könnyebbség. Az alattuk elterülő völgyet, már vékony hólepel borította. Az ösvény nagyon meredek vezetett lefelé, nem tudták tartani az eredeti sorrendet, mindenki úgy haladt, ahogy tudott. De mindig a jövendőmondó haladt legelöl, időnként megérintette a fejsze fejét ujjhegyeivel, és helyesbített kicsit az irányon. Arcát nem láthatták, mert zöld selyemmel fátyolozta el.

Váratlanul zajt hallottak felülről, a hegyoldalból. Riadtan fordultak hátra. Pár kő gurult felfelé, majd egyre nagyobbak jöttek. Aztán néhány szikla is megindult. Ennek már a fele sem volt tréfa, egy kisebb darab is halálra zúzhatta bármelyiküket. Seht hihetetlen reflexeivel félre tudott ugrálni előlük. Azulbat beállt Zorkha és Leona elé, majd megidézte a szellemkezeket, amiket a temetőben is használt. Botját ledobta a földre, és kezeivel irányította varázslatot. A hatalmas, kékesen derengő erőtér könnyedén dobált félre minden feléjük tartó kődarabot.
- Ezt nevezem kőomlásnak! – sóhajtott fel Azulbat.
Amint látta, hogy mindenki épségben van, megnyugodott. De valaki hiányzott.
- Hol van Frató?
- A kőzápor előtt láttam utoljára, kicsit lemaradva jött mögöttünk. – mondta Leona.
- Meg tudod mondani, hol van? – fordult a Csuhás Zorkhához.
- Már próbáltam. Nincs sehol, eltűnt. Mintha sosem létezett volna.
Erre senki sem válaszolt. Mindannyian sejtették, mi történhetett, de inkább nem is akarták végig gondolni, mit hozhat ez magával. Inkább indultak tovább. Gyakran tekintgettek a hátuk mögé. Baljós előérzet fogta el a kis társaságot. Mindenben gyanús jeleket kerestek. De csak a csend követte őket.

Ömleni kezdett a hó. Még nappal volt, de a hatalmas szemekben záporozó hóesésben nem láttak tovább néhány lábnál sem. Megpróbáltak közel maradni egymáshoz, nehogy elveszítsenek valakit. Szótlanul követték Zorkhát, nem mertek rákérdezni, hogy mennyi út lehet még hátra. Inkább remélték, hogy a következő pillanatban megállnak valami lejárat előtt, és a jövendőmondó bejelenti, hogy megérkeztek.
Leérkeztek a völgybe. Egy befagyott hegyi folyón kellett átcsúszkálniuk. Elhaladtak egy befagyott vízesés alatt is, egyikük sem csodálta meg a lélegzetelállító látványt. A hóesés miatt fel sem tudták emelni a tekintetüket, mert azonnal telement a szemük az égi áldással.

Zorkha a következő hegyoldalra vezette őket, az elmúlt néhány percben sokszor megállt, hogy pontosítsa az útirányt. Seht óvatosan Azulbat mellé lépett.
- Figyelj csak ördöngös! Piócáink vannak, legalább tizen. A völgy óta követnek.
- Tehát a kis Frató nem egy ártatlan kisfiú volt. Akkor most harcolni fogunk! Vedd magadhoz a baltádat! Én szólok Leonának.
- Egyet hagyjunk életben! Talán megtudhatunk valamit.
- Rendben! De most menj!
Seht előreverekedte magát a hóesésben, majd megállt Zorkha mellett. Közel hajolt hozzá.
- Kérem a fegyveremet, hamarosan szükségem lesz rá!
- Bizony szükséged lesz! Kilencen vannak, alakváltók. De varázstudó nincs köztük.
Az angyal elvette a baltáját, majd lehajolt, mintha elcsúszott volna. Egy követ vett fel és iszonyatos erővel elhajította. Látszólag vaktában tette, de abból az irányból amerre a jókora kavics szállt, hangos reccsenés hallatszott, majd rögtön azután egy kísérteties sikoly. A völgy csendje megtört, a halálsikoly ide-oda verődött a hegyek között. Hamarosan csatakiáltások követték. Majd fültépő dörrenések.

Két szürke pikkelypáncélt viselő alak ugrott Sehtre, aki ennek ellenére megpróbálta testével fedezni a jósnőt. Támadói hegyes tőröket rántottak elő és máris nekirontottak. Eközben Azulbatra és Leonára öt ellenség jutott. Nem sokáig élvezhették számbeli fölényüket, az Exorcista ujjaiból fekete gömbök szálltak ki és mindegyik mellbetalált egy célpontot. Hangos dörrenésekkel csapódtak be, keserves visítás volt a válasz. Az öt közül hárman el is dőltek a hóba. De testük nem érhette a talajt, mert szürke köddé váltak és el is oszlottak a semmiben. Viszont a maradék kettő már túl közel volt, hogy a Csuhás még egy varázslatot idézhessen. Kénytelen volt előrántani botját, a hátán lévő tokból. Ez alatt viszont kapott egy vágás a mellkasára. Leona tőrével védekezett. Felsőtestét előredöntötte, így próbálta a legjobb védőhelyzetet felvenni. Támadója sokkal gyorsabb és tapasztaltabb volt, egykettőre kiütötte a fegyvert a kezéből. Éppen arra készült, hogy a lány torkába döfjön, amikor Leona szájából artikulálatlan szavak törtek elő egyre hangosabban. Az alakváltó furcsamód meggondolta magát és a saját gigájába szúrt. El is enyészett nyomban.

Seht előrelendült, egy csapás, két csapás, máris két hulla feküdt a lábánál. Máris egy másik páros rontott rá, olyan hirtelen, hogy sikerült is feldönteniük. Nagyot estek mindhárman. Közben több kisebb szúrással is megsebezték az angyalt. A balta nyelét belenyomta az egyikük szájába és letolta a torkán, majd elfordította a fegyverét. Hangos reccsenés volt hallható. Máris kereste a másikat. Már csak annyit látott, hogy Leona törölgeti kis tőrét a hóban. Az kilencedikkel Azulbat végzett, az utolsó sikoly is elhangzott.
- Tovább! Nem állhatunk meg. – suttogta Azulbat fájdalmasan. – Látom elolvastad a tekercset leona.
Nem is álltak sokáig, meneteltek tovább felfelé. Tudták, hogy ha most megállnának, akkor végük is lenne. Menni, vagy megdögleni. Még vonszolták magukat.

Aztán eljött a csoda! Két gigászi szikla között, egy jókora barlangnyílást pillantottak meg. Olyan volt a nagy fehérségben, mint egy lyuk a papíron. Nem örülhettek sokáig, mert pár lépés után egy, az egész barlangot elzáró kapu állította meg őket. Gránitból készült és ismeretlen rúnákkal volt borítva. Mégis a legszembetűnőbb dolog négyszer négy szabályos bemélyedés volt. Olyan érzésük támadt, mintha valami hiányzott volna a mélyedésekből. Mindenesetre, most csak a lukakat látták. Seht minden szó nélkül nekiveselkedett, megpróbálta betolni a kaput. Hihetetlen dolog történt a két kapuszárny megreccsent. Azulbat ismert néhány legendát az angyalok hihetetlen erejéről, ez mégis megdöbbentette.
- Nem megy. Valami történik velem, valami elszívja az erőmet. – mondta lihegve, majd térdre rogyott.
Zorkha máris ott termett.
- Mutasd a sebedet! – belenyúlt az egyik szúrásba és megízlette az angyal vérét, majd undorral kiköpte. – Méreg! Mérgezett pengékkel harcolnak a férgek! Nincs nálam semmi, ilyenre nem készültem fel. Most mit teszünk? Még be se jutottunk, máris vesztésre álunk. Bent pedig egy egész királyság vár ránk, egy egész hadsereggel. És varázslók. Bizony! Vannak varázslóik.
- Akkor bennem is van a méregből. – mondta Azulbat. – Bár az én szervezetemre kevésbé hat. Véglegesen nem tudom semlegesíteni, de késleltetni igen.
Elővett egy apró fiolát és Sehtbe töltötte, akinek most még ellenkezni sem volt ereje. A maradék pár cseppet ő itta meg. Az angyal máris jobban érezte magát és felállt, bár még imbolygott.
- Nincs több. Úgyhogy a hölgyek vigyázzanak, hogy ne kapjanak sebet! Hogy jutunk be Zorkha? Ez az egyetlen út?
- Ez az egyetlen. De adjatok egy kis időt, had vizsgáljam meg a kaput. Közben nézzetek körbe, hátha találtok valamit.

Amíg Zorkha az ajtót bámulta, a többiek kotorásztak a hóban. Leona megpróbált enni, de a hús kővé fagyott, a vizet már meg se nézte. Pedig kezdtek éhesek lenni, egész nap keményen meneteltek.
Leona kiáltott végül fel.
- Találtam valamit! Itt a kövek között.
- Mi az?
- Négyzetalaku, szabályos téglák. Három… Nem, négy színben. Van kék, zöld, sárga és piros. Ti is arra gondoltok, amire én? – mondta mosolyogva.
Odahordták mindet a kapu elé. Összesen tizenhatot találtak. Hármat a zöld, sárga, piros és négyet a kék színűből. Látszólag pont beillettek a mélyedésekbe. A megoldást Zorkhára bízták. Ha valaki tudhatja, milyen szabályok szerint kell berakni a téglákat az csak ő lehetett.
- Ezt a kaput még az istenek korában állították. A rúnák szerint négy isten kötött szövetséget, hogy megóvja a bányát. – itt egy kicsit megállt, ahogy megpróbálta magában lefordítani a következő sort. – Halálos ellenfelek voltak, mert mindnek más-más célja volt a világgal, de abban egyetértettek, hogy a bánya nem juthat más birtokába, vagy legalábbis valami ilyesmi van idevésve. Nézzük tovább. „Ha valaki megfejti, hogyan tudtak megegyezni, annak kinyílik a zár…”. Ez lehet a kulcsmondat.
- Négy isten, sejtem is kik lehettek. Mesterem sokat hasonló legendát mesélt. – Azulbat ámulattal érintette meg a téglákat. – Meg tudtak egyezni, mert közös céljuk volt és olyan utakon jártak, amik nem keresztezték egymást, mégis maradt tér mindegyiknek.
- Négy isten, négy szín, négyszer négy sor. Rakjuk ki úgy a tizenhat téglát, hogy mindegyik sorban és oszlopban, egy színből csak egy legyen. Ki lehet rakni úgy? – Leona kérdőn nézett Azulbatra.
- Igen, lehetséges. Ha mg nem mondtam, mesterem a számok művészetére is tanított. Adjátok a téglákat színek szerint. Seht helyezd be őket oda, ahova mondom.
- Jól van! Adogassátok! – mondta az angyal.
Mindannyian megkönnyebbültek, látva, hogy Seht jobban van. Ha bent is harcra kerül a sor nélküle, elvesztek.

Az utolsó tégla is a helyére került. Mély kattanás, majd egy döndülés tört fel a hegyből. Seht újfent nekiveselkedett. Most már sikeresen betolta az egyik kapuszárnyat. Feltárul előttük a hegy gyomra. Az angyal beszimatolt, majd intett, hogy mehetnek. Ahogy beértek, visszacsukta kaput, ami ismét kattant és döndült egyet, majd hallották, ahogy kiesnek a téglák a mélyedésekből. Talán majd évek múltán megint összeszedi valaki őket és megfejti a zár titkát.
Tökéletes sötétségben álltak. Csak a maguk és egymás zihálását hallották. A járatban semmilyen szag nem volt érezhető és ez még jobban felfokozta bennük az elveszettség érzését.

Zorkha mormogása hangzott fel. Mind a szemükhöz kaptak, de nem az ellenség trükkje volt, a jósnő ruházta fel őket a sötétben látás képességével. Ezzel nem színeket láttak, hanem meleget és hideget. Így egyből észrevehették az élőlényeket.
A megszokott sorrendben indultak tovább.
- Mit keresünk pontosan Azulbat? – fordult hátra Zorkha. –Mert gondolom, nem magát a bányát.
- Nem. Nem a bányát. Lennie kel egy mágikus kapunak. Egy Világkapunak, amin keresztül lebonyolítják a kereskedelmet. Egy ilyen kapu felállítása kerek ezer évet vesz igénybe, függetlenül az alkotó mágus hatalmától. Ha sikerül lerombolni, jó időre megoldottuk a gondot. Ennek egy tiltott kapunak kell lennie, az összes ismertet a Rend ellenőrzi.
- Honnan ismerjük meg az a „kaput”? –kérdezte Leona.
- Egy hatalmas mithril karika, a belseje kéken szikrázik. Nem lesz nehéz észrevenni.
Pár száz láb után több oldalfolyosóra bukkantak. De nem tértek le a főjáratról. Nesztelenül osontak tovább. Tudatában voltak, hogy itt ők vannak hátrányban. Nem csak a miatt, az „elhanyagolható” tény miatt, miszerint egy egész fajjal állnak szemben, hanem a helyismeret miatt is.

Egy csarnokba jutottak, akkora volt, hogy fél Tölgyzug elfért volna benne. A mennyezetből deréknyi láncok lógtak le, a padlóban tátongó kútszerű lyukakba. Lentről halovány fény és kalapácsok zaja szüremlett fel. Azulbat legalább kétezer lábra becsülte a mélységüket. Innen több tucat járat is vezetett tovább és mindegyik egyformának tűnt.
- Na most merre tovább ördöngös? – hangzott fel Seht ismerős, gunyoros hangja.
Válaszra nem volt idő. A járatok sötétjében, ezernyi alakváltó körvonalát pillantották meg. Csak a még működő mágikus látásuk miatt fedezték fel őket, mert a lentről felszüremlő fény nem adott igazi világosságot. Egyre csak közeledtek. A kis csapat teljesen körbe volt kerítve. Az összes járatból jöttek. Nem csak legenda volt, valóban egy egész királysággal álltak szemben.
- Senki ne távolodjon el a többiektől, mert azonnal felveszik az alakját és akkor senki sem fogja megmondani, hogy melyik az igazi. – suttogta Azulbat.

A csarnok lassan kezdett megtelni alakváltókkal. Mind legalább hét láb magasak voltak. Orruk és fülük nem volt. Szénfekete bőrükkel tényleg démonoknak néztek ki. A legijesztőbb az volt, hogy néma csendben jöttek. Egyetlen hang nélkül. Kört alkottak, amely egyre szűkült.
- Nincs sok időnk Azulbat! Mit sütöttél ki erre az esetre? – kérdezte Zorkha.
- Mindig van még egy esély. – vigyorodott az exorcista. – Leona ideadnád, amire gondolok?
- Azonnal!
Leona lecsatolta az övét és átnyújtotta.
- Most ki kell tartanunk legalább öt percig, ha jól számoltam. Adjatok bele mindent és kövessetek, ha szólok.
Azzal ledobta a földre az övet, előrenyújtotta kezeit, amelyekből tűzcsóva csapott ki és lángra lobbantotta a tárgyat. Majd elmormolt egy rövidke imát. Az öv elenyészett, a messzi távolból túlvilági hörgés volt rá a válasz.
A Csuhás előkapta botját és rácsapott a legközelebbi alakváltóra.

Akárhányan is voltak a hegy mélyének lakói. Amikor a négy szemtelen behatoló nekirontott az egész seregüknek, az első reakciójuk ijedtség volt. A kék köntöst viselő botjának csapásai nyomán tucatjával váltak köddé társaik. Ha hátrányba került, kezéből fekete gömbök csaptak ki, amelyek mindenkivel végezetek, aki csak útjukba került. Az a magas fehérhajú démon pedig, mithril fegyverrel harcolt ellenük. De, mi az hogy harcolt. Tombolt. Aratott, mint a halál. A harmadik egyetlen szavára magukkal végeztek a támadók. A negyedik csak nyugodtan állt társai védőgyűrűjében.

Az alakváltó sereg a megfutamodás határán állt. Pánik tört ki és sokan letaposták egymást, amikor megpróbáltak visszajutni a járataikba. Olyan régen nem álltak szemben igazi ellenféllel, hogy most nem tudtak helyt állni. Sok fiatal még sosem járt kint a felszínen. De voltak öregek is köztük. Akik már több száz éve éltek. Ők bizony sok behatolóval szembeszálltak már, még az ördögökkel is képesek voltak üzletelni, akik hatalma a valahai istenekét közelíti. A legvénebb alakváltók idejük legnagyobb részét mély álomban töltötték, csak akkor keltették fel őket, ha veszély fenyegette a bányát. A legtöbb ilyen esetben egyetlen öreget volt szokás felébreszteni, ennyi is elég volt. De most, a történtekről értesülő király megdöbbenésében kiadta a parancsot, hogy kettőt is hozzanak fel a védelemre. Egy varázslót és egy harcost.

Három, vagy négy perc telhetett el a harc kezdete óta. A behatoló csapat körül legalább száz üres páncélzat hevert a földön. Sikerült egy közel hatvanlábnyi kört megteremteniük maguk körül, ahová most nem mert belépni egyetlen ellenfél sem. Mindannyian több sebből véreztek, tudták, hogy a testükbe jutott méreg pár perc múlva hatni kezd és akkor vége a dalnak örökre. Zorkha ijedten szólalt meg.
- Valami jön! – erősen koncentrált, a többiek nem láthatták az összpontosítástól eltorzult arcát, a fátyol miatt. – Pontosabban két valami. Abból a járatból. Két ősi teremtény. Nem hiszem, hogy szembeszállhatunk velük. Árad belőlük a mágia, majdnem megvakít.
Azulbat odarohant az egyik kúthoz, lenézett. Úgy tippelte, még legalább két percig kell kitartaniuk. Odarendelte kis csapatát a peremhez.
- Itt fogjuk tartani magunkat. Ha jelt adok, ugorjatok a láncra és másszatok lefelé, lent találkozunk. Úgy sejtem ott van a bánya és a kapunak is ott kell lennie.
Pont befejezte az utolsó mondatot. Amikor Az eddig rémült alakváltó sereg felmorajlott. A Zorkha által megjósolt járatból két alak jött ki. A katonák jókora helyet adtak nekik.

A Harcos tíz láb magas volt, vékony sikár termetű. Teljes fémvértet viselt, amit mithrilből kovácsoltak az ősök. Jobb kezében egy pallost, balban csatabárdot tartott. Arcát, denevérfejet formázó sisak takarta. A Mágus vele ellentétben, mindössze az öt lábat is alig érte el. Fémesen csillogó köntöst viselt, minden ujján egy-egy varázsgyűrűt viselt. Arcát démoni fémmaszk védte. A többi alakváltó felbátorodott őseik megjelenésén, máris szűkebbre fogták a kört.
Azulbatot nem hatotta meg a két új ellenfél feltűnése. Közéjük vágott egy magmagömb varázslatot. A fültépő robbanás leszakított jó pár kődarabot a mennyezetből, amik maguk alá temettek tucatnyi újabb alakváltót. De a varázslat nem tett kárt sem a Mágusban, sem a Harcosban. Viszont felbőszítette őket. Ha eddig még álmosak is voltak, most végleg felébredtek. Támadásba lendültek.
- Leona, Zorkha induljatok lefelé! – üvöltött Azulbat.
Azok azonnal átugrottak a vastag láncra, ami a kútban lógott és mászni kezdtek.
- Na ördöngös, ez most becsületes küzdelem. Mi ketten és ők ketten. – amint ezt kimondta, le is hervadt a mosoly Seht szájáról, megérezte a méreg gyengítő hatását. – Bár egy kicsit gyengének érzem magam.
- Kutya bajod! Mutassuk meg nekik ki az úr a háznál!
A Harcos máris rávetetet magát az angyalra. Két fegyverrel harcolt és láthatóan ugyanolyan jól bánt a pallossal, mint a bárddal. Sehtet kitért a csapások utjából és már ellenfele oldalába került. Lesújtott fegyverével és lemetszette a pallost tartó kezet a csuklónál. De a másik fel sem nyögött a borzalmas sebre. Inkább szúrt, a bárd végén lévő fémtüskével. Sehtnek már nem volt ideje félrelépni, a szúrás a bal vállába talált. Érezte, ahogy a bal karja lebénul.

Eközben a Mágus az egyik gyűrűjéből villámot idézett Azulbatra. A mennydörgés hangjára megremegett a csarnok. A Csuhás hátraesett és füstölt, mint egy lelocsolt tábortűz. Máris halk imát mormolt és megidézte a szellemkezeket, megfogatta velük a Mágust, aki mozdulni sem tudott. Egyre szorosabban szorította. Így az nem tudott hozzáférni a gyűrűihez. De a fénylő köpeny elkezdte elszívni a kezeket fenntartó mágiát. A Mágus sátáni hangon felkacagott.
A többi alakváltó iszonyatos haragra gerjed, látva, hogy őseiket megalázzák. Többen kis számszeríjakat vettek elő és tüzelni kezdtek. Pillanatok alatt mindketten kaptak vagy fél tucat mérgezett nyílveszőt. Ennyi méregnek még az exorcista sem tudott ellenállni. Rémülten nézte, ahogy a szellemkezek halványodnak, ahogy a mágikus köpeny elszívja mágiájukat. Ha megszűnik a varázslat, a Mágus szabadon használhatja majd gyűrűit, a következő villám már az utolsó lesz.

Seht elbotlott és elesett, már nem volt ereje felkelni. A Harcos a levegőbe emelte fegyverét és lesújtani készült. Seht elmosolyodott, ő sosem adta fel.

Egy kapu állta útját. Beleszimatolt a levegőbe, onnan bentről jött a szag. Egyik kezével beszakította kaput. Berontott a folyosóra, erős volt a szag, már nem volt messze. Hangokat hallott előröl. Ott voltak, mind ott voltak! Fékezhetetlen örömöt érzett. Végre megtalálta őket. Hamar elért a csarnokba, végignézett ellenségeinek tömegén. Elengedte bosszúját.

Azulbat látta, ahogy az élőholt szörnyeteg belép a csarnokba, és azonnal mészárolni kezdi a katonákat. Erre várt. Ezért, hozatta Brog övét Leonával, segítségével megidézte a lényt, amivé az apja változott. Most beteljesítheti bosszúját, megölheti azokat, akik halálba kergették. Azután remélhetőleg visszatér a sírba örökre. De ez már nem az ő dolga volt. Odafutott Sehthez és elkezdte a kút felé húzni. A Harcos bárdja a földön csattant, ahol előbb az angyal feküdt. Mire újra támadhatott volna, látta, hogy ellenségei egyszerűen beugranak a kútba. Azulbat még látta, hogy a szellemkezek lefoszlanak a Mágusról.

Sebesen zuhantak lefelé. Seht elvesztette az eszméletét, ide-oda verődött a kút falán. Azulbat elengedte a botját és gyorsan kiejtett egy varázsigét, érezte, amint a mágia átjárja testét. Már csak pár másodpercük volt, mielőtt véres péppé zúzódnak a köveken. Szél kezdett süvíteni lentről és egyre fokozódott. Végül úgy felerősödött, hogy lassítani kezdte az esésüket. Nemsokára szinte lebegtek. A kút egy barlang menyeztében végződött. Lehuppantak a talajra.
- Végre itt vagytok! – kiáltott Leona. – Ez a bánya, nézd a falakat! Mithril mindenütt.
- És ott a Kapud! – mutatott egy félig földbe temetett, óriási fémkarikára Zorkha.
Közben elállt a szél. A bányában dolgozó alakváltók riadtan menekültek a közelükből. Ott álltak négyen a Kapu előtt. A karika belsején nem lehetett átlátni, mert, folyamatos, kék szikrázás töltötte ki. Leona közelebb sétált és onnan csodálta.
- Most bezárom! Álljatok távolabb! – azzal lehunyta szemeit és hangosan kántálni kezdett. Kezeit a mennyezet felé tartotta.
A következő pillanatban két váratlan dolog is történt egy óriási vörös, karmos, szőrös mancs nyúlt ki a kékes szikrákból, ezzel egy időben egy koronát viselő alakváltó lépett ki az egyik tárnából. A Király jogarából fekete lövedék süvített ki, egyenesen a Csuhás hátába csapódott, aki megpróbálta megszakítani az igéket, de már késő volt. A hatalmas kéz berántotta Leonát, a varázslata pedig becsukta a Kaput. A kékes szikrák kihunytak.
Tudta, hogy most már semmit nem tehet a lányért. Odasietett az ájultan heverő Seht mellé, közben a Királyra dobott egy sorvasztó varázst. Az uralkodó köhögve a földre esett. Közben egyik kezével megérintette az angyal ernyedt testét, másikkal pedig átkarolta Zorkhát.
- Elvégeztetett! – kiáltotta.
A következő minutumban mindhárman eltűntek, csak Zorkha után maradt egy kis kellemes virágillat.

Folytatása következik…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához