LFG.HU

HammerTimeCafe
Guildenstern
ismertetőCimkek

Robin D. Laws az egyik legnevesebb szerepjáték tervező manapság. Ő alkotta meg a Gumshoe rendszert, amivel kifejezetten nyomozásokat lehet játszani, és olyan játékok jöttek ki hozzá, mint a Trail of Cthulhu, az Esoterrorist, vagy a sci-fi környezetben játszódó Ashen Stars. Régebbi munkái közül érdemes megemlíteni a Jack Vance világában játszódó Dying Earth szerepjátékot, a Feng Shui akció szerepjátékot, vagy az Over the Edge szerepjátékot, de sok más játékot, kiegészítőt és novellát is írt. Az egyik legfontosabb könyve a mesélőknek szóló, rendszerfüggetlen Robin’s Laws of Good Gamemastering. Ez egy nagyon jó és átfogó kalauz, amit minden közepesen tapasztalt mesélőnek érdemes átolvasnia.

A legutolsó könyve a Hamlet’s Hit Points egy kicsit elvontabb munka, ami a szerepjátékkal, mint történetalkotással foglalkozik. Filmek, színdarabok elemzéséből indul ki, az így szerzett tapasztalatokat használja fel a szerepjátékban. Egy elméletet dolgozott ki, ami a cselekményt ütemekre (beat) osztja, és ezek mentén elemzi a történetet. Minden ütemnek megvan a maga szerepe a cselekményben, és mindegyik valahogy hat a befogadókra.

Az ütemeket két fő és hét mellék típusba sorolja, és mindegyiknek kétféle hatása lehet. A két fő típus a gyakorlati és a drámai ütem. A gyakorlati (procedural) ütemben a főhős praktikus céljainak elérése a kérdés. Valami olyasmi történik, ami előreviszi vagy akadályozza a sikerhez vezető úton, és ez általában feszültséggel jár. A drámai (dramatic) ütem a főhős belső, lelki céljaihoz kapcsolódik, és egy másik, a hőshöz érzelmileg kötődő karakterrel folytatott interakciót jelent. A beszélgetés alatt az egyik karakter a „kérvényező”, aki valamilyen érzelmi reakciót szeretne kiváltani a másikban. A másik karakter a „teljesítő”, aki vagy megadja, amire a kérvényező törekszik, vagy ellenáll a nyomásnak. Az ütem eredménye a főhős belső átalakulása lehet, akár pozitív, akár negatív irányba.

A két elsődleges típus teszi ki az ütemek döntő többségét, a másodlagos ütemek csak elszórtan jelennek meg. A kommentárban (commentary) a cselekmény előremozdítása nélkül kapunk valamilyen magyarázatot, általában egy kívülálló szereplőtől (pl. a görög drámában a kórustól). Az előrejelzés (anticipation) egy későbbi eseményt vezet fel, amire izgatottan készülhet a befogadó. Az örömkeltésnél (gratification) egy pozitív érzés, a lehangolásnál (bringdown) pedig egy negatív érzés kialakítása az ütem célja, a fő cselekménytől független formában. A csövezés (pipe) egy olyan információt ad, ami valamikor később nyer értelmet a történetben. A kérdés (question) egy érdekes talányt dob be, ami felkelti a befogadó kíváncsiságát. A felfedés (reveal) egy új érdekes információt ad, ami válasz lehet egy korábbi kérdésre, esetleg egy csövezésben lefektetett dolognak ad értelmet. Az utolsó három ütem (csövezés, kérdés, felfedés) egy csoportot, az információs ütemek csoportját alkotja, és a krimikben van nagy szerepe.

Az ütemeknek két hatása lehet, vagyis alapvetően kétfajta érzelmet válthatnak ki. Természetesen sokkal többféle érzelmet válthat ki egy történet, de az elemzésnél csak a főhős sikerének szempontjából vizsgáljuk a dolgot. Ez alapján reménykedhetünk (hope) benne, hogy a helyzet a főhős számára pozitívan alakul, vagy félhetünk (fear) attól, hogy nem. A két ellentétes érzésnek a váltogatása a jó történetek jellemzője, megfelelő adagolásától függ az, hogy leköti a befogadót a történet. Ha ugyanis túl sok a remény, akkor nincs semmi feszültség a történetben, és így unalmassá válik. A túl sok félelem viszont reménytelenné teszi a küzdelmet, nyomasztó, hogy nincs egy pillanat, amikor fellélegezhetnénk.

A könyv nagy részét három történet elemzése teszi ki. Ezek a Hamlet, a Dr. No és a Casablanca, vagyis három nagyon különböző mű, de mindhárom nagyon jó a saját kategóriájában. Laws mind a hármat ütemről ütemre elemzi, megállapítva melyik típusba tartozik az adott ütem, és milyen a hatása a remény-félelem dimenzióban. Mindezt ábrákkal segíti. Minden típusnak megvan az ábrája, és felfele, lefele vagy vízszintesen mutató nyilak jelzik a hatást. Az ábrázolással a történeteknek fel lehet rajzolni a grafikonját a remény-félelem dimenzióban. Meg lehet nézni, hol vannak a hosszabb remény és félelem sorozatok az ütemekben. Mivel az ábrázolás nem veszi figyelembe a kiváltott érzés nagyságát, én nem sok értelmét láttam ennek, de maga az ábrázolás érthetőbbé teszi az elméletet.

Őszintén szólva én élvezettel olvastam végig ezt a részletes elemzést, de talán egy átlag mesélőnek a dolog nem annyira izgalmas. Az első oldalak után kissé egyhangú lesz minden egyes ütem kielemzése, és könnyen elunja a dolgot az olvasó. Ami feldobja kicsit a dolgot, hogy egyes esetekben az elmélettől függetlenül ad tanácsokat, hogy a filmben vagy drámában megjelenő technikákat hogyan lehet átültetni a szerepjátékos gyakorlatba. A könyv végén aztán egy rövidebb fejezetben foglalja össze, hogyan is lehet alkalmazni ezt az elméletet a felkészülés alatt, a játék közben, és az utólagos visszatekintésnél.

Azt kell mondjam, hogy nem tudom jó szívvel ajánlani a könyvet, csak azoknak, akik amúgy is szívesen merülnének el egy történet részletes elemzésében. Az elmélet érdekes és hasznos, de a többség számára elég is annyi, amennyit ebben az ismertetőben összefoglaltam. Talán a legfontosabb tanulság, hogy milyen keveset alkalmazzuk a szerepjátékban a drámai ütemet, vagyis nincsenek nagyon olyan jelenetek a játékban, amikor az egyik karakter a másiktól valamilyen érzelmi reakciót (szeretet, szerelem, elismerés, törődés, csodálat stb.) próbál kicsikarni, és a másik döntése ennek megadása vagy megtagadása. Bizonyára ennek szabályok közé ültetését fogjuk látni Laws új rendszerében a Drama Systemben, illetve az első játékban a Hillfolkban.

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához