LFG.HU

taverna
Tiberius
novellaCimkek

4. Xox keze

Az Exorcista megállt a tetem fölött. Ködös tekintettel nézte. A gigászi test élettelenül hevert a csarnok padlóján. Végtagjai kifordulva, kicsavarodva a helyükről. Belső szervei kitüremkedtek rettenetes sebein, melyek teljesen elborították. Üstöke hátrahajlott a hátára, mintha ott kívánná pihentetni. A gondosan rakott márvány padlózaton egyre növekvő, leírhatatlan színű, posványos tócsát terített szét. A bűz émelyítően áramlott elő belőle.
Ám nem mozdulhatott többé, halott volt. Ebben a világban nem volt többé hely számára. Eltávozott. Hátrahagyva ezt a dicstelen porhüvelyt. Megkezdte titokzatos útját, valahol messze innen.

Gyilkosa sem vészelte át a kegyetlen küzdelmet épp bőrrel. Kék köntöse jobbára csak rongyokban lógott. Komoly sebeket kapott. Csak erőteljes botjára támaszkodva tudott talpon maradni. Még mindig zihált, s minden egyes lélegzetvételt fülsértő, sípoló hang kísérte, amely a szintén a tüdejéből tört elő.

Fájdalmasan közelebb bicegett a tetemhez. Lehajolt és leakasztott egy öklömnyi drágakövet annak nyakláncáról, az ott sorakozó tucatnyi hasonló közül. Első pillantásra mindegyik kő egyformának tetszett, de amint kiemelte ezt a többi közül, izzó zöld ragyogásba borult. Feltartotta, hogy jobban szemügyre vehesse és körbeforgatta. Meseszép volt. Áttetsző, zöld és ragyogó. Fényével kísérteties derengésbe borította a csarnokot. Most végre az Exorcistának jutott ideje jobban körülnézni itt. Kör alakú volt, legalább ötven lépés egyik faltól a másikig. Száz lépés magasságban kupola zárta le. A falat tükörlapokkal díszítették, több száz is lehetett belőlük. A teremben állónak olyan érzése lehetett, hogy egy egész hadsereg veszi körbe, amely hadseregben minden egyes katona az ő szakasztott mása. Nyilvánvaló, hogy nem merő fényűzés képen állították oda őket. Egyik rejti azt a Kaput, melynek védelmében ez az ördög életét áldozta.

Egyetlen Kapu sem fedi fel magát a megfelelő Kulcs nélkül. Aki ellenben birtokában tudhatja, annak megnyittatik.
Az Exorcista máris érezte a vonzást, egész testét bevonta a zöld ragyogás és ezzel együtt egy felsőbb hatalom érzése járta át. De elméje kapujában megvetette a lábát, nehogy az idegen hatalom túl mélyre hatoljon. Teste felett viszont elvesztette a teljes irányítást. Elsötétült a világ, de lehet, hogy csak a drágakő ragyogása hunyt ki. Majd lassacskán az egyik tükör helyén vad, zöld kapuforma vibrálás jelent meg. Semmi más nem létezett, csak Ő, a Kulcs és a Kapu. Már nem volt választása, nem volt visszaút. Fájdalmairól megfeledkezve elindult befelé az ismeretlenbe.

Tiszta energia ölelte körül és az átható zöld fény. Elenyészett minden fájdalom. Teste súlytalanná vált. Édes balzsamok illata járt a légben és olyan zúgó hang, melyet az óceán énekel, ha szilaj förgeteg korbácsolja. Ám az egészet ősi harmónia szőtte eggyé, elsöpörve minden bánatot és komorságot, ami csak isteni eredetű lehetett. A Kapu nagyon messzire vezetett, egyik oldalról a csarnokba nyílt, de másikról a felfoghatatlan messzeségbe térben és időben egyaránt.
Csodás női ének hangzott fel, idegen nyelven énekelt. Olyan történetekről mesélt, amikor még az idő sem létezett. A Világok is csak születő ideák voltak egy isten fejében. Felfoghatatlan dolgokról, lényekről és célokról. Fül nem érthette őket, csak a lélek. Hiszen ezt a nyelvet halandók sosem beszélték, és nem is fogják. Lassan kihunyt a ragyogás, és vele elszállt az ének is. Fájt a szíve, könnyezett. A mennyországban volt néhány pillanatig, és íme kitaszíttatott. Bár sose érezte volna meg azt.

De ismert valakit, akivel ez már megtörtént. A jó barát Seht volt az. Az angyal, akinek furcsamód nem voltak szárnyai. Aki óva intette attól, hogy rászánja magát erre a küldetésre. Ám a Rend szava mindennél előbbre való egy exorcistának. Ha feltűnik az ellenség, menni kell. Hát ő jött. Ahogy gondolatai elkalandoztak, máris tova lebbent a elvesztett szépség utáni vágyódás. Visszatért a hideg, számító Exorcista. Botjával a padlóra koppintott és védő igét mormolt. Egész testét jól látható kékes védő aura burkolta be, bőrétől úgy kéthüvelyknyire. Majd felmérte hova is jutott.

Egy folyosón állt, pontosabba két folyosó kereszteződésében. Mindkettő vége a semmibe veszett. Falait bíbor szövet borította, több helyen még azonos színű díszesen felkötött függönyök emelték a pompát. Pár méterenként kis asztalkák és mellettük kényelmes ülő alkalmatosságok foglaltak helyet. Mind-mind olyan megmunkálással, amely hihetetlen szakértelemről és kézügyességről adott tanúbizonyságot. Díszítésként a készítők főként rúnákat és kéz szimbólumokat használtak. Az Exorcista nem lepődött meg, hogy ezekhez fogható rúnákról még csak nem is hallott tanulmányai során. Pedig ő még azokba a mágikus irományokba is betekintést nyert, amelyeket igazi angyalok vetettek pergamenre. Ez is csak azt bizonyította, hogy jó helyen jár. Puha vörös szőnyegen állt, csizmája jócskán belesüppedt. Lassan elindult az egyik irányba. Továbbra is érezte a különféle balzsamok illatát, már szinte émelyítően erős volt. Hang viszont nem volt hallható. A puha szőnyegek miatt még az ő lépése sem törte meg csöndet. Hirtelen arra gondolt, hogy vajon mi adhatja a fényt. Hiszen világítóeszköz hiányában is jól látott mindent. Még azt is, hogy a fal mellet sorakozó asztalokon egyetlen porszem sem volt látható. Akkor legalább a szolgálónak itt kell lennie valahol. A gondolat mosolyt csalt az arcára. Szóval se lámpás, se szolga. Legalább egy ajtó lehetne valahol, mert így a végtelenségig sétálgathat, mielőtt bármire juthatna. Ajtónak nyoma sem volt. Elmormogott néhány érzékelő igét, de azok nem igazán akartak itt működni. Egy idő után még a védő aurát is engedte elenyészni magáról. Kezdett rajta átragadni a hely időtlen, békés hangulata. Ahogy egyre csak sétált előre, az jutott eszébe, hogy ugyan mitől kellene itt félnie. Itt nem érheti semmi baj. Csak ajtó lenne már végre valahol.

Órák óta sétálhatott már, eredmény nélkül. Mikor megelégelte az egészet. Megállt és a falnak támasztotta a botját, gondolta legalább ellátja a sebeit, aztán majd csak történik valami. Övéről apró fiolát akasztott le és felhörpintette a tartalmát. De a következő pillanatban öklendezve köpte ki. Mintha savat nyelt volna. A gyógyital méreggé változott. Az egész övet a földre dobta, majd a köntösét is. A mágia kiszámíthatatlanul viselkedik, jobb megszabadulni mindentől. Ebben a minutumban az egész környezet megváltozott. A falak semmivé foszlottak. Egy keskeny kőhídon állt, ami mérhetetlen mélység fölött ívelt. Odalent sárgásan izzó láva hömpölygött. Az egész egy barlangszerű képződmény lehetett. A híd, amerről jött egy zölden vibráló mágikus kapuban ért véget. Amerre tartott, pedig smaragd palota emelkedett ki az izzó habokból. Olyan keskeny volt az út, hogy egy apróbb hiba és az óvatlan utazó könnyen aláhullhatott a halálba.
Szomorúan kellet látnia, ahogy botja, köpenye és öve is aláhullik. Nem tudott mit tenni, nem mert mágiához folyamodni. Annak is örült, hogy hirtelenjében saját maga nem vesztette el egyensúlyát. Minden lépésére jól ügyelve indult a kecses palota irányába.

Fenséges látvány volt, több száz lábnyira nyúlt büszkén felfelé az izzó lávából, még a hídnál is magasabbra. Tucatnyi tornya hegyes csúcsokban végződött. Lejjebb, ahol folyékony tűz megvilágította, narancsos-zöld fényben égett, a híd közelében azonban átment mély zöldbe. Apró ablakaiból nem látszott fény, de még a legapróbb jele sem annak, hogy élne benne valaki. Tehetetlennek érezte magát így a varázslatai nélkül. Kíváncsisága azonban elnyomta veszélyérzetét. Mielőtt útnak indult, a Rend könyvtárában elolvasott minden fellelhető tudást. A legendák egy isteni ereklyéről szóltak. Egy Xox nevű istenség készítette, és saját otthonában őrizte. Ahova természetesen senki nem hatolhatott be, amíg ő ott élt. De az istenek elhagyták a világot, amit teremtettek. Senki sem tudja miért, vagy hogyan. Egyszerűen elmentek és soha nem térnek vissza. Itt hagyták művüket a pusztulásnak. A pusztulásnak, amit ördögöknek hívnak. Csak néhány teremtmény maradt, akik elhatározták, őrizni fogják a régi tudást, és gátat szabnak az elharapózó káosznak. Ők voltak az istenek egykori papjai, ma Rend néven voltak ismertek. Exorcisták voltak, hiszen minden nap ördögökkel szálltak harcba. A legvéresebb harc az ördögök és a Rend között a Kapuk birtoklásáért és az isteni ereklyékért folyt. Xox kezéhez vezető út az ellenség földjén volt. De nem tudtak hozzájutni, valamilyen ismeretlen varázslat védte. A Rendnek végül sikerült megszerezni a szükséges tudást a Kapuról, ami az isten egykori otthonába vezetett. Így most itt állt az Exorcista a palota bejárata előtt.

A kapu nem volt rendesen becsukva, egy keskeny résen be is lehetett lesni, de csak a sötétség bámult vissza. Egyetlen határozott mozdulattal belökte az egyik kapuszárnyat. Az orráig sem látott a benti sötétben. Tett pár bizonytalan lépést előre, amikor minden előzetes jel nélkül fáklyák gyúltak, fényárba borítva a fogadótermet. Kellemes hűs szellő támadt és a kapu hangtalanul bezárult mögötte. Az a jellegzetes balzsamszag telítette meg a levegőt ismét. A falak mind smaragdból voltak, kevés díszítéssel ellátva. Ám a padlót fényes selyemszőnyegek borították vastagon. Szemben és mindkét oldalt egy-egy folyosó nyílt. Meg sem fordult a fejében, hogy eltérjen az egyenestől. Mágikus érzéseire most nem támaszkodhatott, de természetes adottságai sem voltak alábecsülendők. Bár szaglását elnyomta balzsamszag, hallásának annál több hasznát vehette.
A fáklyák sercegése mellett most mást is hallani vélt. Halk, közeledő lépteket. Sok-sok léptet. Az oldalt elhelyezkedő járatokból áttetsző fátylakba öltözött nők léptek elő. Kecsesen lépdeltek, sarkuk nem is érintette a földet. Több mint tízen lehettek, csábító öltözetüket sok helyen arany és drágakövek ékítették. Akadt közöttük feketehajú, meg vörös, szőke, arany, ezüst, de volt, amelyik úgy gondolhatta, hogy a hajnélküli fej sokkal csábítóbb lehet. Voltak ott tökéletes, domború idomokkal megáldottak, soványabbak aprócska mellekkel és kövérebbek is. Feketésbőrűek, hófehérek, sárgák és rózsaszínek. De egyben mind azonosak, ápoltak voltak és mindannyian tökéletesek a maguk módján.

Körbevették, mielőtt még bármit is tehetett volna. Nem sokáig álltak meg a merő szemlélődésnél, tapogatni és simogatni kezdték a földbegyökerezett lábú Exorcistát. Aki bármilyen ördögökre, hullaevőkre, vagy szörnyekre fel volt készülve, de erre pont nem. Nem mintha nem találkozott volna már a világ legigézőbb hölgyeivel, ha nem is ennyivel egyszerre, ám sosem jutott tovább a szavaknál egyikkel sem. Az ördögűzők csodás képességeikért cserébe, a testi örömök elvesztésével fizettek, testük lassacskán elaszott és élőholtakká váltak. Bár ő még nem tartott az átváltozás ilyen fokán, mégsem érzett semmi vonzódást ezekhez a démoni szépségekhez. De ennek sokkal halandószagúbb oka volt.
A nőstények lassan elkezdték behúzni őt a szemközt lévő ajtón át egy terembe. Valószínűleg ez lehetett maga a hárem. A padlót össze-visszadobált párnák lepték el. Középen pedig egy akkora ágynak jutott hely, amelyen akár százan is kényelmesen szerelmeskedhettek volna egyszerre. Itt szó szerint isteni orgiák folyhattak egyszer réges-régen. A falak mentén buja jeleneteket ábrázoló szobrok sorakoztak. Már éppen ki akart bontakozni a kényelmetlennek nem mondható ölelésekből, amikor meglátta a Kezet. Közvetlen az ágy mögött egy faragott gránit emelvényen feküdtek, üvegbúra alatt. Így mégis engedett a kellemes erőszaknak. Egészen az ágyig vonszolták. Nem maradt kétség a felől, hogy mit is akarnak. Ledöntötték az ágyra, simogatták, csókolták testének minden porcikáját. Nyilvánvalóan nem tűntek fel nekik, az exorcista átalakulás nem túl gusztusos jelei, vagy csak nem voltak finnyásak. Azon vette észre magát, hogy majdnem meztelen. Egy pillanatra belefeledkezett a rég nem érzett testi élvezetekbe. Ezek a háremhölgyek olyan szinten ismerték a szerelem művészetét, amivel még őt is elkábították. Teste a gyönyör görcseiben rángott. Víziókat látott, repült kékszínű felhők között egy távoli világon. Jégből épült erődöt látott odalenn. Közelebb szállt és belesett az ablakokon. A magányos, hideg szobákban egyetlen valaki lakott. A Fagy Hölgye lassan az ablak felé indult. Hosszú és dús, hollófekete haját dér fedte. Olyan ismerős volt, olyan nagyon. A hölgy keze kinyúlt és megérintette őt. A hidegtől szinte lebénult. Csak egy szót kiáltott.
- Leona!

A nőstények megálltak. Tekintetük egyszerre az Exorcista szájára szegeződött. Arcvonásaik eltorzultak. Talán most jöttek rá, hogy nem azt szeretik éppen, akinek az igazából kijárna. Ő is éppen most jött rá arra, hogy egy háremet illik őrökkel is ellátni, de a legtökéletesebb megoldás, ha maguk a háremhölgyek az őrök és ebben az esetben nem is kell félni, hogy az őrök is igénybe veszik szolgáltatásaikat.
- Szukák el innen! – üvöltötte idegesen. Tudván, hogy csapdában van.

Azok közben horgas körmöket növesztettek és egyre inkább nősténydémonokra kezdtek hasonlítani. Ahogy rájuk kiabált csak jobban feldühödtek. Se fegyver, se varázslat nem állt rendelkezésére. És nem elég, hogy húsz tomboló démontól kell elmenekülnie egy ismeretlen dimenzióban, még a Kezet is magával kell vinnie. Erre szokták azt mondani mesterei, halott küldetés ne vágj bele, ha nem akarsz elpatkolni. De most már nehéz lett volna visszamondani.
Villámgyors mozdulattal talpon termett, remélve, hogy az ágy rugalmasságát kihasználva kiugorhat a háremhölgyek marasztaló gyűrűjéből. Ám egy nála is gyorsabb ütés úgy homlokon találta, hogy vissza is esett. Kapott még egy tucatnyi karmolást, harapást. A következő pillanatban már csak annyit érzett, hogy egy feneketlen kútba zuhan lefelé.

Ettől a pillanattól minden el is veszhetett volna számára, hiszen ki az a halandó, aki akárcsak egyetlen isteni testőrrel is szembeszállhatna. Nem létezik ilyen, főként mágikus fegyver és varázs nélkül. Hacsak nem ő is birtokol egyet a legfelsőbb örökségekből. Az igazi ajándék, ami a Rendre maradt egy Karizma nevű hatalom volt. Ezzel törölhették el a világok színéről az ördögöket, a teremtés legelvetemültebb ellenségeit. Annak ellenére, hogy őket is csak anya szülte. Minden egyéb mágiájuk és harci tudásuk csak gyerekjáték volt ehhez képest. A Karizmával elűzhették a misztikus kreatúrákat. Persze előfordul, hogy egy hatalmas ördögfajzat ellen tudott állni akár egy közepes rangú exorcistának is. Az istenek már régen távoztak ezekből a dimenziókból és teremtő erejük, jelenlétük nyomaival együtt egyre csak halványodott. Míg végül egyszer majd kihuny és akkor semmi sem állítja meg a pusztítást és a Világok végleg elenyésznek a semmiben. És a sírja fölött az ördögök ropnak majd örömtáncot.
- Nem, ameddig még létezem! – A testéből falatozó rémségek úgy repültek a szoba minden sarkába az Exorcistától, mintha tűzgolyó varázslat robbant volna. Ő pedig felállt és levánszorgott fekvőhelyről, korábbi sebei is fájdalmasak voltak, de amennyit most kapott már-már végzett vele. Még egy perc és élve falták volna föl.

Odalépett az emelvényhez. Közben a bestiák ugrásra készen, morogva figyelték. Nem pusztultak el csak elkábultak a Karizma misztikus hatalmától. Ez volt az otthonuk, itt legyőzhetetlenek voltak.
Az üvegbúra úgy három láb átmérőjű, félgömb alakú lehetett. Alatta ott pihent két fémes anyagból készített hosszúszárú kesztyű. Xox keze, a teremtő erejű ereklye. De mi lehet a titok, a megszerzéséhez? Miféle csapdák sokasága csap majd le a tolvajra, aki leemeli a burát? Bizonyára mindenféle borzalom!
- De ugyan kit érdekel? – morogta. – Köpök azt istenetek minden trükkjére! – kiáltotta oda a húsára éhes szörnyeknek. – Elveszem az ereklyét, hívjátok ide, ha nem tetszik, hívjátok csak ide! – azzal félrelökte az üveget, ami nagy robbanással milliárdnyi szilánkra hasadt.
Ez volt az utolsó csepp, a bestiák rávetették magukat, hogy széttépjék a szemtelen behatolót. Ő gyorsabb volt és felhúzta a fémkesztyűket. Semmi mást nem érzett, csak mintha azok egyé váltak volna a saját kezével. De nem állította meg őket. Az Exorcista fellépett az emelvényre, és amikor már-már elérték, mély levegőt vett és egy nagy ugrással átugratta őket. A kijárat felé rohant. Majdnem hasra esett a párnákban. Mikor az első ajtóhoz ért leborított egy perverz szobrot, hogy lassítsa üldözőit. A szobor darabokra tört a padlón. Elérte a palota kapuját. Volt rajta egy fogantyú, felé nyúlt, de még mielőtt jól meghúzhatta volna a kapu szélesre tárult előtte. Nem állt meg csodálkozni, máris nyargalt tovább. A keskeny hídon futott. Nem is mert hátranézni, csak hallotta a dühös morgásokat és sivításokat. Egyetlen rossz mozdulat és belezuhan a lent hömpölygő lávába, de ha nem lesz más választása inkább leugrik majd, mintsem engedje, hogy élve felfalják.

Már látta a zöld fényben tündöklő Kaput. Csak pár lépés és megvan. Megmenekülhet és elviheti az ereklyét a Rendnek. Micsoda győzelem ez. Talán mindörökre megfordíthatja a Világok sorsát. Mi ez a kis fájdalom és ez a pár lépés ahhoz képest. A fájdalomra senki nem fog emlékezni, csak a dicsőségre. A fájdalmat csak a gyengék érzik. Ami nem öl meg, erősebbé tesz. És ezek a csúf bestiák nem fogják őt megölni. Még két lépés. Innen már nem veszthet. Csak a lendület elég, hogy átrepítse a másik oldalra. Még egy lépés. Már érezte a Kapu mágiáját. Belelépett. Utoljára arra gondolt, hogy biztos nem tudják majd követni, mert ahhoz a dimenzióhoz vannak láncolva.
Jól is gondolta, de ami ezután történt, azt kihagyta a számításából. Kifelé sokkal hamarabb átjutott, az élmény csak haloványan emlékeztetett a bejutás gyönyöreire. Máris a tükörcsarnokban állt.
A következő pillanatban egy gigászi penge vágta ketté a testét, felülről lefelé. Két egyforma félre. Az egyik jobbra, a másik balra hullott.
- Bevégeztetett! Így jár mindenki, aki keresztbe tesz Dweezilnek. Évekig kellett várnom, de megérte. – az óriási ördög leengedte fegyverét és elfordult az Exorcista maradványaitól. Majd a közelben várakozó kegyenceinek vetett egy parancsot. – Égessétek el minden kacatjával együtt!

5. A két fiú

Kalandor megállt és magasra tartotta a lámpást, hogy messzebb lásson. Körbekémlelve várta, hogy fivére beérje. Már halotta is, hogy közeledik.
- Találtál? – kérdezte.
- Igen néhány kisebbet. – jött a válasz. – Szerintem már elindulhatnánk visszafelé. Ha elkésünk a Nagyúr megint kitalál valami büntetést nekünk és már kezdem megelégelni. Nem tűrhetem már sokáig a gonoszságát.
- Bah. Hát ne tűrd! Mégis mit tehetnél? Samiel olyan hatalmas, hogy mi csak apró hangyák vagyunk hozzá képest. Arra vagyunk csak jók, hogy gombát gyűjtsünk estebédjéhez. Mégis mit tehetnénk? Szökni értelmetlen és képtelen dolog e tájról, melynek teremtője elfelejtett hozzá kezdetet és véget is álmodni.

Hallgatagon bandukoltak tovább. Aztán Kalandor törte meg a csendet.
- Van valami terved?
- Van éppenséggel… – de nem fejezhette be, mert mindkettőjükben ez idáig ismeretlen érzés tört fel. Valami baljós és fenyegető. Megtorpantak.
- Mi történik? – kérdezte suttogva Azul és megszorította Kalandor kezét. – A pokolnak miféle lakájai járnak errefelé? – mert mindketten tudták, hogy valamiféle személyek kisugárzását érzik.
- Talán valami vendég jön Samielhez. De addig is menjünk innen, majd egy hosszabb úton megyünk vissza, még azt sem bánom, ha megbüntet, de nem szeretnék itt találkozni senkivel akinek ilyen aurája van.
- Ebben egyetértek. Tegyünk egy nagy kört. Csak a lámpásban kitartson az olaj.
- Ha nem tart ki akkor úgy is végünk. Szóval emiatt nem kell aggódnunk. Valami tervről beszéltél, folytasd hát.
- Tudod, hogy gyakran beosonok abba a raktárba, ahol a Nagyúr az ócska és tönkrement könyveit tartja. Azt nem őrzi mágikus pecsétekkel. Nos én az évek alatt megtanultam olvasni.
- Micsoda? Olvasni? Elképesztő! És?
- Látom, nem találod furcsának, de tudnod kell, hogy egyedül megtanulni olvasni szinte lehetetlen dolog. Nekem mégis sikerült, mert az egyik könyv a sok közül varázslatos és tud beszélni. Elmondta nekem, hogy olyan régóta van egyedül, bármit megtesz nekem, ha néhanapján elcsevegek vele egy órácskát. Megtanított olvasni.
- Na ha ezt Ő megtudja biztos élve fog széttépetni valamelyik fenevadjával. És akkor még jól jársz. Sosem gondolkodsz Azul.
- Ugyan! De amit mesélni akartam, hogy ahol most vagyunk az csak egy sötét bugyor és vannak olyan, más világok, ahol van egy izzó gömb az égen és nincs mindig sötét. Nem kell állandóan lámpással világítni. És még számtalan érdekes dologról olvastam.
- Az nekem való világ lehet! És oda is lehet jutni valahogy?
- Hát, ahogy sikerült kivennem léteznek, bizonyos Kapuk. Melyek az idő kezdete óta a különböző világokat kötik össze, vagy valami ilyesmi. De én még ilyet errefelé nem láttam.
- És az is lehet, hogy csak meséket olvastál. Ám, ha mégis igaz én itt megesküszöm, hogy eljutok oda egyszer, és ott fogok élni.

Ennyiben maradtak egyelőre és mindketten a gondolataikba feledkeztek. Közben a lámpásban egyre fogyott az olaj.
Egy nagy kört írtak le a gombalelőhely és az Elektrum Erőd között, ahol laktak. Így remélték elkerülni azt a furcsa, baljós érzést, amivel nemrég találkoztak. De ezzel más veszélyt vállaltak. Olyan területet kereszteztek, ahol még sosem jártak eddig. Azt tudták, hogy késve fognak megérkezni, lelkileg felkészültek ennek következményeire.

Ijesztő hang tört fel a sötétből, úgy száz lépéssel előttük. Nem is egy, de legalább két különböző. Megtorpantak. De akkor rémültek meg igazán, amikor a messzeségből harangok zúgását is meghallották. A harangokat az Erődben verik félre mindig, jól megszabott időszakonként. Ugyan a Nagyúr parancsa szerint általában is tilos volt a kijárás, ez alól kivételt kaptak, akiket ő személyesen bízott meg valami feladattal odakint a sötét pusztákon. Ám ha eljöttek az Ősök Idejének órái, akkor a tiltás mindenkire vonatkozott. Ekkor pokoli teremtmények leptek el mindent a falakon kívül. Az Elektrum Erőd, ahogy neve is mondja, különleges fémből épült, nem is erőd volt igazán, hanem egy hatalmas város fém falakkal övezve. Melyeken belül a házak is ugyanebből a fémből voltak felhúzva. Az elektrumot nem bírhatták az ősök, valami titokzatos oknál fogva. Ezért a bent lakók védelmet élveztek ezekben a vészterhes órákban is. Az ősök a legmélyebb pokolból jöttek elő, hogy megkeserítsék a még élőket. És aki kint maradt, az bizony örökre eltűnt. Talán még a Nagyúr sem merészkedett volna ki ilyenkor. Azt minden erődlakó tudta, hogy városuk az alvilág közvetlen kapujában épült. De arról fogalmuk sem volt, hogy őseik miért pont erre az elátkozott helyre jöttek letelepedni annak idején. Mivel más várost nem ismertek és egyáltalán más helyet sem ismertek, itt éltek továbbra is, hogy az ő utódjaik is itt nemzenek gyermekeket és azok is itt halljanak meg. Csak egy állandó szereplője volt a nemzedékek örök változásának, Samiel a város uralkodója. Ám soha senkinek nem jutott eszébe, hogy feltegye a kérdést ki is ő. És így a városlakók többé-kevésbé boldogan éltek a fémből állított falakon belül.

Most viszont a két fiú kint maradt, mikor a harangok énekre keltek. A kerülőút miatt nem is tudhatták, pontosan milyen messze is vannak otthonuktól, csak azt, hogy messzebb a kelleténél.
Kalandor eloltotta a lámpást, teljes sötétségbe borítva mindent. Lekuporodtak a földre és ott várták, mi fog történni. Ahogy telt az idő, hallották a zajt és valami felsejlett az örökös éjszakában. Egy haloványan derengő ösvényszerű vonal, úgy egy kőhajításnyira tőlük. Alig kivehető kékes árnyalata volt és mozgott, de mégis egyhelyben maradt. A derengésben két alak is feltűnt. Ők okozták a zajt, amitől a két fiú úgy megrémült. Ugyanis táncoltak. A mozgásuk ritmusa legalábbis erre engedett következtetni. De még ha csak egyszerű halandók lettek volna, talán nem is lett volna rémisztő, viszont a táncolók egyszarvúak voltak. Éjfekete egyszarvúak. Ágaskodva udvaroltak egymásnak. Keringtek, prüszköltek, forogtak. A derengés jókedvűen még csilingelő muzsikát is ajándékozott. A fiúk végre ráébredtek, honnan is jön a derengés egy patak folydogált itt. Vize volt az, ami tündökölt és zenélt. De olyan haloványan, hogy a lámpás miatt sosem vették volna észre, hacsak bele nem gázolnak véletlenül.

Azul tátott szájjal bámulta a mesés jelenséget, testvérének még maradt annyi esze, hogy befogta a száját mielőtt az elárulta volna jelenlétüket egy hangos csodálkozással. Aztán a füléhez hajolt.
- Azul! Térj észhez! Nem nézhetjük itt őket órákig. Ne feledd, az Ősők Ideje már rajtunk van. Talán már így is késő…
- Meg kell érintenem! Oda kell mennem… – és még folytatta volna, de Kalandor megint befogta a száját. Azul mindig is alacsonyabb és gyengébb volt nála, bár mindenki úgy tudta, ikrek voltak. Ő viszont mélyebb gondolataiban különbözött fivérétől. De itt és most az erő számított, egy szó sem hagyhatta el Azul száját.
- Ne legyél őrült! Majd egyszer visszajövünk, és akkor azt teszel velük, amit akarsz, hacsak el nem tipornak előtte.- azzal húzni kezdte.
A mesés teremtmények közben csak folytatták nászukat. Kecses, puha léptekkel mozogtak. Akkorákat szökelltek, hogy egymást is könnyedén átugorhatták volna. Ám nagy igyekezetükben sem sebezték meg egymást tűhegyes szarvukkal.

A fiúk annál ügyetlenebbek voltak, ahogy birkóztak, kiborították a gombákat, amelyek szanaszét gurultak. Erre Kalandor éktelen dühre gerjed és máris elfeledkezett az egyszarvúakról, felállt és éppen üvölteni készült testvérével, amikor egy óvatlan lépéssel rátaposott a lámpásra. Nagy reccsenés hasított bele a levegőbe. Kalandor ijedten megdermedt, majd óvatosan a táncolók felé fordította tekintetét. Azulnak több sem kellett felpattant és rohanni kezdett, a csodálatos unikornisok felé, akik érdeklődve szemlélték, hogy mi is történik a szomszédságukban. Egyelőre egyhelyben maradtak. A magasabbik testvér, nem csak testi erőben, de gyorsaságban is jeleskedett. Ám így is csak annyira maradt ideje, hogy egy vetődéssel fivére bokáját elkapja, aki nyomban hasra is vágódott. Csak úgy nyekkent. Mégsem adta fel, olyan mozdulatokat tett, mintha úszna, így akart előbbre jutni. Nem sok esélye volt. Abba is hagyta a reménytelen próbálkozást, majd előrenyújtotta a bal kezét, amin vastag bőrkesztyű volt, túlzottan ormótlan, ahhoz, hogy praktikus viselet legyen.

Ha az egyszarvúak most jobban szemügyre vették volna a másik kis alakot, aki a feléjük rohanóra vetette magát, észrevehették volna, hogy ő is visel egy ugyanolyan kesztyűt, csak épp a jobb kezén. De lehet, hogy ekkor sem gondoltak volna semmi különösre a kesztyűkkel kapcsolatban. Még azok is, akik jobban ismerték a fiúkat az Erődben, azok sem tulajdonítottak különösebb jelentőséget az egésznek, amikor a két újszülöttet, leltek a város kapujában úgy tíz évvel ezelőtt. Az egyiknek a jobb, a másiknak a bal kezén egy-egy vaskesztyűvel. Furcsamód a kesztyűket, mintha csak rájuk szabták volna, annyira szorosan illeszkedtek a csöppnyi kezecskékre, le sem lehetett őket húzni. Miután néhány szerencsemondó megvizsgálta a szokatlan jelenséget és ártalmatlannak nyilvánította – valószínűleg, mivel azt sem tudták mi lehet – senki sem bánta, ha felnevelik őket. Hiszen hozzá voltak szokva a szokatlan dolgokhoz. Az meg már végképp senkinek nem szúrt szemet, hogy a kesztyűk együtt nőttek a gyermekekkel. Hiszen addig is volt miről beszélni, és írtak is egy-két színdarabot az eseményről, amelyeket elő is adtak jó néhányszor, az Erőd számtalan színházában. Aztán mindenki elfeledkezett róluk, ők pedig szépen cseperedet, ahogy illik. A Nagyúr palotájában kaptak munkát, mivel kifinomult érzékük volt a ritka gyökérgomba felkutatására, a konyhára kerültek, ide kellett szállítaniuk Samiel egyik kedvenc csemegéjét. Ezért kapták meg a jogot, hogy elhagyhatják az Elektrum Erődöt.

Az éjfekete egyszarvúak megriadtak valamitől. Sokkalta élesebb érzékeik miatt jóval a fiúk előtt észlelték a közeledő veszedelmet. Démoni vinnyogás harsant a közelből. Majd több válaszolt rá.
- Az ősök itt vannak! – üvöltött Azul. – Az egyszarvúakat akarják. Neee!
- Gyere már te bolond! Inkább őket, mint minket. Addig talán lesz időnk, nincs olyan messze az Erőd. Kelj már fel!
A derengésben nem lehetett messzebb látni, így nem láthatták mik is közelednek valójában. De a hang mindennél rémisztőbb volt. Nyögések, sikolyok, elfojtott röhögés hangzott mindenhonnan. A levegőben pedig valami fekete köd kezdett sűrűsödni. Ami azzal fenyegetett, hogy hamarosan már semmit sem fognak látni. Közelebb húzódtak a patakhoz, mert úgy érezték, ott kevesebb veszély fenyegeti őket. Mostanra már Azul is talpon volt és együtt reszkettek a félelemtől testvérével. Belegázoltak a vízbe és egészen nyakig belemártóztak, megpróbáltak eltűnni.

Szívszaggató nyerítést hallottak, és közben falánk csámcsogást. A szerencsétlen egyszarvúak nem tudtak hova menekülni, mert már rég körbe vették őket. A hangok alapján élve falták fel őket, sokáig szenvedtek. De nem volt menekvésük. Még hallatszott néhány csontroppanás, majd az utolsó reményvesztett sikoly is elhalt. Azul és Kalandor lebuktak a lassan folydogáló víz alá, csak pillanatokra jöttek fel lélegzetet venni. Oda lent egészen világos volt. Minden a fordítottjába csapott át, a víz fehér volt, a kövek, kis halacskák, vízinövények feketék.
Vártak, de a szörnyetegek csak nem akartak támadni. Kalandor kiemelte a fejét, hogy körbekémleljen. De csak vaksötétet látott. Fülelt, hátha meghallja a harangokat, amelyek most a szabadságot és az életet jelentették volna az Ősök idejének lejártát. Csak néma csönd volt és halál.

Egyikük sem akart kimozdulni a vízből, ami ráadásul még langyos is volt, így nem is fáztak benne. Csak kapaszkodta egymásba és féltek.
- Mi a baj?
- Tessék? – kérdezte Azul.
- Mi? Én nem szóltam. – válaszolt Kalandor.
- Mi baj? Mondd mi?
Ijedten néztek egymásra. Mindketten láthatták, hogy a másik szája csukva van.
- Ne félj! Nincs Semmi baj.
Ez már sok volt nekik, lebuktak a víz alá, hogy megszabaduljanak a titokzatos hangtól.
- Ugyan, ne félj, már nincs semmi baj. Gyere elő!
Ugyanolyan tisztán hallható volt, mint odafönn. A fejükben szólt. Nem volt menekvés előle. Erre megint elődugták fejüket.
- Ki az? – szólalt meg végül Azul.
- Én vagyok az, de hiszen tudod.
- Olyan ismerős a hangod.
- Persze. Hiszen ismerjük egymást.
- De nem tudom ki vagy. Nem emlékszem.
- Csak nézz magadba. Ott megleled a választ.
- Nem emlékszem. – Azul behunyta szemét és belenyúlt elméjébe. Arca eltorzult az erőlködéstől. A hang kifejezetten hozzá szólt, bár Kalandor is hallotta a fejében, de tudta nem neki kell válaszolnia most. Erősen szorította testvérét, hogy bátorságot adjon neki. – De tudom, hogy itt vagy bennem már régóta. Ki vagy te? Ha kimegyek a vízből, megmutatod magad.
- Még nem érted. Nézz mélyebbre. Ha én árulom el a nevem azért fizetned kell. Nincs segítség ingyen.
- Te egy Ős vagy. Egy halott, aki kísérti az élőket. Gonosz és bosszúvágyó élőholt lélek. Itt vársz ezernyi társaddal, hogy velünk is úgy végezz, mint azokkal a szerencsétlen egyszarvúakkal. Hát nyugodtan elmehetsz, mert most már tudom, hogy ide a patakba nem mersz bejönni és én biza ki nem megyek, amíg le nem telik az Ősök Ideje.
- Szia Azul! – szólalt most meg egy új hang. Egy selymesen hangzó női hang volt. Sokkal finomabb és kedvesebb, mint a másik. – Örülök, hogy beszélhetünk végre. Nagyon hiányoztál. Annyira vágytam rád.
- Nem Azul, tévedsz megint. – jött ismét az első hang. – Nem vagyok egy az ősök közül. Keress tovább magadban, és ne beszéltesd a többi hangot. Most én rám kell figyelned. Tehát ki vagyok én?
- De hallottam, ahogy megöltétek szegényeket. Nem fogtok becsapni! – Azul szemét közben elöntötték a könnynek, ez már sok volt. – Meg akartok ölni engem és a testvéremet is. Tudom! Hát csak beszéljetek én nem válaszolok többet!
- Dögölj meg Azul! – jött egy harmadik hang. Egy kisfiú hangja volt. – Miért nem tudsz nyugton lenni. Menj ki a vízből és dögölj meg!

Erre már zokogni kezdett. Egész testében rázkódott. Megpróbálta eltakarni arcát, testvére elől. De Kalandor nem engedte, még sosem látta sírni őt. Ettől annyira meglepődött, hogy megfeledkezett az egész külvilágról.
- Ne sírj, ezek nem érdemlik meg, hogy sírj miattuk. Ezek senkik, hozzánk képest! – ekkor a két vaskesztyűs kéz egymásba fonódott, mintha villám járta volna keresztül testüket. – Mi történik?
Azul szemgolyója vörösbe fordult, minden halandó érzés elpárolgott belőle. Arca érzéketlenné vált. Mennydörgő hangon szólalt meg.
- Első Hang!
- Igen Azul? – jött a készséges válasz.
- A te neved félelem. Nincs dolgom veled. Távozz!
- Ahogy parancsolod. – azzal az első hang megszűnt létezni a fejükben.
- Második Hang!
- Mit szeretnél Azul, segíthetek valamiben? – jött a kellemesen csengő hang.
- Neved önteltség. Nincs dolgom veled többet.
- Oh kedves Azul gondold csak meg jobban. Sokat segíthetek neked, félreismersz. Hiányoznék.

Azul arcán megrándult egy izom. De folytatta, amit elkezdett.
- Távozz!
- Ahogy gondolod. – válaszolta a hang, sírva. Aztán elpárolgott ő is.
- Ne is kezd el Azul, tudom mit akarsz. De azt teszel, amit akarsz. Nekem aztán teljesen mindegy. Küldj csak el és magad is megszűnsz létezni meglásd.
- Távozz, de ne túl messzire!
Ketten maradtak megint. A kesztyűk eleresztették egymást. Ott ültek továbbra is a patakocskában nyakig és bámulták a környező sötétséget. A harangok felszabadító zúgása továbbra is váratott magára.
Azul váratlanul felállt. Bár szeme és arca újra a régi volt. Láthatóan nem félt az ősöktől. Kalandor meg sem próbálta visszatartani, inkább óvatosan követte.

Kiléptek a patakból, mivel ruhácskájuk teljesen átázott, ők maguk is halványan derengő fényt árasztottak. Odaértek a két fekete unikornis maradványaihoz. Néhány törött, véres csont jelezte ez volt nászuk helye. Mindketten fájdalmat és dühöt éreztek. Tomboló dühöt. Micsoda értelmetlen és gonosz pusztítás. Pedig az ősök a pusztításból táplálkoztak, de tudhatták volna, hogy a pusztítás, pusztítást szül. Most a fiúkat szemelték ki maguknak. Lassan újra érezték a pokol vonzását, de még annyi idő maradt. Körbevették őket és a kör egyre szűkült.
Eközben senki sem vette észre, hogy van egy szemlélő is a körükben. Magasan fent a föld fölött egy köpönyeges alak lebegett a levegőben és mivel átlátott a sötétségen, gond nélkül figyelte az eseményeket.

Egy sűrű, fekete, olajos ködalak ugrott Kalandorra, aki önkéntelenül is elképzelt egy hatalmas pallost, amivel kettévághatná. Korábban is sokszor játszotta el, hogy szörnyekkel küzd, de csak a seprűnyél lehetett fegyvere. Ám most képzelete testet öltött. Kesztyűs kezében megvillant a pallos, ami nálánál is magasabb volt, mégis könnyedén forgathatta. Egy suhintással kettészelte az őst, aki elenyészett a semmiben. De érezte, saját testének energiáiból vette el az erőt a kardhoz, és térde majdnem összecsuklott alatta.

Azul ezalatt szomorúan letérdelt a csontokhoz és megérintette őket. Még emlékezett rá, ahogy ott táncoltak. Éjfekete testük egymáshoz ért. Olyan szépek voltak, amihez foghatót a fiú még sosem látott ezen az elátkozott helyen. Ahogy a vaskesztyűje hozzáért a maradványokhoz, azok a gondolatok hatására felemelkedtek, és növekedni kezdtek. Hús nőtt rajtuk, aztán szőr éjfekete szőr. Hamarosan ott állt a két unikornis, lényük teljes pompájában. Azul felugrott az egyik hátára. Kacagva felkiáltott.
- Jöjj fivérem! Hagyjuk itt ezt az átkozott vidéket.

Kalandor már levágott két másik holtat, ereje azonban kezdte végképp elhagyni. Nem volt ereje felmászni az unikornis hátára. Azonban az egyszarvú látta ezt és lehajtotta fejét, majd egy erőteljes mozdulattal felrepítette a hátára a kimerült fiúcskát.
Vágtatni kezdtek. Könnyedén ugrották át a vaksötétben is az útjukba kerülő holtakat. Azok nem érinthették egyiküket sem már. Kalandor kardja elenyészett, visszaadva ezzel egy kis erőt teremtőjének. Most viszont Azul volt az ájulás határán, és ő nem is akarta, hogy amit tett valaha is elenyésszen. Utolsó erejével belemarkolt hátasa sörényébe és megpróbált fennmaradni a hátán.
Suhantak az örök éjszakában, a pataktól távolodva a fiúk már semmit sem láttak, de a hátasok teljes biztonsággal mozogtak. Sőt egyre csak növelték a tempót.

6. Erőd a pokolban

A Világok egyik legmélyebb bugyrában épült, az idők hajnalán az Elektrum Erőd. Azért nevezték ezt az egyik legmélyebb bugyornak, mert a Világfa gyökerei között helyezkedett el. Maga az Erőd is az egyik gyökérre épült, ami persze olyan gigászi méretű volt, hogy a halandók, akik ezen a nem túl szívderítő helyen éltek, végtelen síkságnak vélték a felszínét. Persze nem is ismertek más vidékeket. S mivel a gyökerek között örök sötétség uralkodott, abban a hitben éltek, hogy ez így természetes. Valójában azonban a pokol tornácán éltek. Ott, ahol épeszű lény nem szívesen fordult volna meg. Hogy ők maguk hogyan kerültek ide, arra csak mesék léteztek, a sok az egyik az volt, hogy egyszer hajdanán a Felsőbb Síkokról egy sereg érkezett, azzal a céllal, hogy elhozzák magukkal a fényt. Ám kudarcra ítéltettek és itt ragadtak örökre, ők építették az Erődöt, hogy védelmezze lelküket a pokol teremtményeitől. Más legendák is léteztek, hasonlóak és teljesen eltérőek. Annyi volt mindössze biztos, hogy amikor valaki a felfelé vezető útra lépett, áthághatatlan akadályba ütközött. Ahol a gyökerek magába a Világfa törzsébe csatlakoztak, isteni mágia uralkodott. A hajdanvolt istenek talán érthető okból, mágikus eszközökkel kerítették el egymástól az akkor még sokkal egységesebb Világokat. Amiken nem volt egyszerű az átkelés. Mára a Világ sok különálló részre szakadt, ahogy az istenek emléke egyre halványodott. Így két sík közötti utazás is lehetetlen tett volt a legtöbbeknek. Az isteni védelem főként a pokolból a felsőbb helyekre való behatolást zárta le. Így, ha be is jutottak valaha, kifelé már nem volt út többé. Legalábbis arrafelé nem, a másik út viszont még mélyebbre vezetett volna a pokolba.

Az Erőd egy egész városnyi halandónak adott otthont. A fémből készült, magas falak szabálytalan alakban futottak körbe az épületek körül. Valahol középen szökött magasba a Nagyúr tornya. Minden más építmény eltörpült ehhez képest. A örökös sötétség miatt állandó világításra volt szükség. Ezt egy okos ötlettel oldották meg. Közvetlen az egyik fal mellett bányát nyitottak és a gyökér anyagát hatalmas kemencébe gyűjtötték, ahol az folyamatosan égett. A lángokat csöveken vezették mindenfelé. Házakba, az utcákra és a falakra is, hogy az őrök is lássanak. Mindenki úgy tudta, hogy az egész nem működne Samiel, a Nagyúr mágiája nélkül. Talán ez volt hatalmának legfőbb biztosítéka. Mindenki szerette a fényt. De voltak egyéb dolgok is, amelyekhez csak rajta keresztül juthattak hozzá. Ilyen volt például a szín. A gyér megvilágításban csak a szürke különböző árnyalatait lehetett megkülönböztetni. Ezért igazi érték volt a szín. Kizárólag a palotánál lehetett hozzájutni. Maga a palota a Nagyúr tornyát vette közvetlenül körbe, itt lakott néhány kivételezett, akiknek Samiel kiszolgálása volt összes dolguk. Szakácsok, muzsikusok, szabók és színkeverők éltek a palotában. A toronyba nem léphettek soha, mindig a kapuba elé kellett letenni az étkeket és a szebbnél szebb ruhakölteményeket, cserébe tekercseket találtak az újabb parancsokkal, hogy mit kell legközelebb elkészíteni, vagy éppen milyen muzsika szóljon a torony tövében este. Az sosem zavarta őket, hogy nem láthatják urukat. Hiszen annak más dolga is volt, mintsem előttük mutatkozzék. Az egész városról kellett gondoskodnia. Persze, ha jobban belegondoltak volna, talán mégis lett volna valami furcsa az egészben. Ha más nem is, akkor az, hogy mások sem látták sosem a Nagyurat. Ám érdekes módon sosem gondoltak erre.

Tehát az egész Erőd ide járt, hogy az oly gyakori karneválokra színeket vegyen magának. Kis üvegcsékben jutottak hozzá és bárhova felkenhették, ruhákra, arcra, házaik falára. Csak egy baj volt, hogy pár órán belül elszürkültek. Ilyenkor nem volt más, mint újra eljönni és fizetni egy újabb adagért. Az erődlakók között is voltak szegényebbek, gazdagabbak. Ez főként azon függött, hogy kinek milyen munkája volt. Voltak például a gombatenyésztők, akik élelmezték az Erődöt. Persze ez a mázsaszámra termesztett gomba ízben meg sem közelítette azt az ínyencséget, amit a falakon kívül lehetett nagyritkán szedni. Az a kis gombafaj nem akart megélni a földalatti termesztőüregekben. Ezért csak a Nagyúr jutott hozzá, de ő sem minden nap. Voltak továbbá a szabók, akik a toronyból származó szöveteket szabták, varrták díszes viseletté. Aztán ott voltak a színészek, talán ők voltak a legtehetősebbek. Az Erődben több tucat színház is állt. Vallásos tisztelet övezte mindegyiket. Hiszen más szórakozás nem is volt itt, mint a karneválok és a színházak. De mindkettőben a színészek alkották a főszerepet. Mulattatták a lakosokat, de ennél komolyabb szerepük is volt, ők ítélkeztek és többnyire rajtuk múlott minden a falakon belül. Hatalmuk egyedül a palotára és a toronyra nem terjedt ki. Sok-sok egyéb mesterség is volt még, keservesebbek és kevésbé keservesek. A karneválok alatt viszont mindenki boldognak érezte magát és megfeledkezett a munka gondjairól.

A karneválok hetente kerültek megrendezésre. Az időt, mindig a Nagyúr tornyán lévő fénygömb jelezte, ez minden órában elhalványult, majd megint felizzott. A harangvonók feladata volt, hogy figyeljék az idő múlását, és amikor kellett megszólaltassák a harangokat. Minden eseménynek megvolt a maga harangjele. A leghangosabb és legijesztőbb természetesen az Ősök Idejét jelző volt, a legvidámabb és csilingelőbb pedig a karnevált jelezte. Zúgtak a harangok még a színházi előadások kezdetekor, reggelente, estelente is.
A kis házacskák között, keskeny utcácskák kanyarogtak, láthatóan minden rendszer nélkül. Bár senki nem tudta, hogy a falakat emelték-e előbb, vagy a már meglévő házakat kerítették körbe később, a város épületeinek kaotikus elrendezésére mégsem tudott senki egyetlen épeszű magyarázatot sem adni. A gyermekeknek sok évükbe telt mire megtanulták, a főbb utakat és a felnőttek között is csak kevesen akadtak, akik az összes utcát ismerték volna. De ez legalább kicsit érdekesebbé tette a lakók számára az amúgy igencsak szűkös élőhelyet.
Itt éltek és haltak, tehát az Elektrum Erőd lakói. Mindennapi gondjaikkal, örömeikkel és félelmeikkel. Legtöbben sosem léptek ki a falakon kívülre egész életükben, csak kevés kiválasztottnak adatott ez meg. Kettő közülük éppen most ért vissza, mikor megszólaltak az Ősök idejének lejártát hírül adó harangok.

Amikor a két fiú a falak alá ért lepattantak hátasaikról. A megszabadító harangzúgás éppen elhalóban volt. És valóban, már jó pár perce nem láttak, vagy hallottak semmit, ami az Ősök jelenlétére utalt volna. Mindketten tudták, hogy az egyszarvúakat nem vihetik be az Erődbe. Így szomorkodva bár, de útjukra bocsátották őket. Azul még utoljára megsimította őket és kitépett egy-egy szálat a sörényükből, majd belegyömöszölte a zsebébe.
Kedvtelenül bandukoltak a kapu felé. Magukban már félve találgatták a rájuk váró büntetést. Semmiben nem reménykedtek. Semmi mentségük nem volt. Nem is szóltak semmit egymáshoz, anélkül is tudták mi jár a másik fejében. Elvesztették a lámpást, a kosarat és egyetlen nyamvadt kis gombát sem hoztak magukkal. A sok csoda, mi velük történt most eszükbe sem jutott.
Lassan odaértek a kapuhoz. Az őrök valószínűleg már nem is várták őket vissza, így többször is fel kellett kiáltaniuk, mire meghallották őket.
- Hát ti meg hol jártatok? – jött az egyik őr meglepett hangja. – És hogy lehettek életben? Ilyet még nem láttam…
- Engedjen már be uram! – könyörgött Kalandor. – Így is nagy késésben vagyunk. A palotában már vár minket Caldas, a szakács.
- Jövök már – azzal lassan kitárul a hatalmas kapu, de csak egy résnyire. – Gyertek, nohát! Aztán ne zargassatok többet egy jó hétig!
- Úgy lesz uram! – válaszolt Azul azzal, testvérével együtt futásnak eredtek. Végig az utcákon, egyenesen a palota irányába. Többször is beleütköztek a hamarosan kezdődő karneválra készülő színészekbe és utcadíszítőkbe. Azok hevesen káromkodva próbálták elkapni, és móresre tanítani a szemtelen ifjoncokat. Ez egyiküknek sem sikerült. Így csak dühödten rázták öklüket. Aztán a következő pillanatban máris elfeledték az egészet és tovább próbálték a szerepüket.

A palotának több kisebb és nagyobb bejárata is volt. Az egyik kisebbiken osontak be és egyenesen Caldashoz, a főszakácshoz tartottak. Vettek egy nagy levegőt és beléptek a konyhába. Caldas éppen egy ínycsiklandó illatú levest kavargatott. Mintha megérezte volna a fiúk jelenlétét, lassan félretette a fakanalat és megfordult. Keresztbefonta a karját és fejét félrehajtva várakozóan nézett. Azok megszeppenve megtorpantak.
- M…m…megjöttünk…- kezdte Kalandor.
- Hmmm – jött a válasz.
- E…elvesztettük a kosarat és a gombákat is.
- És?
- Hát… és a lámpás is eltörött.
- És? – Caldas egyre morcosabb hangon kérdezett. De a fiúk nem tudtak kinyögni többet. – Hát ide figyeljetek! Nekem fogalmam sincs, hogyan és miként éltétek túl odakint az elmúlt órákat, ugyanis senki sem élheti túl az Ősök Idejét odakint. És én ugyan csak az Erőd főszakácsa vagyok, de azt megérzem, ha valaki hazudik nekem- azzal mogorva tekintettel felváltva a kis segédei szemét fürkészte. – Na hol is jártatok?
- Odakint a gombalelőhelyen…
- És mikor értetek vissza?
- Egyenesen a külső kaputól jövünk. Rohantunk, ahogy tudtunk – hangzott Azul ártatlan hangja. – De a színészek már készülődnek és sok helyen elállták az utat…

Caldas ámulva nézett. Láthatóan nagyon zavarta valami. Köztudott volt róla, hogy rendelkezik egy mesés képességgel, mellyel képes volt megérezni a hazugságokat. Most először ingott meg, mert ugyan nem érzett hazugságot, de tudta, hogy lehetetlen, amit az előtte álló két fiú állít. Ezt nem tudta megemészteni. És ráadásul az étkekkel is el kell készülnie még a karnevál előtt. A legegyszerűbb dolgot tette, szőnyeg alá söpörte a dolgot.
- Na majd később ellátom a bajotokat. A Nagyúr most nem ér rá. Én szabom majd ki a büntetéseteket. Addig is lementek a pincébe, oda ahol a régi ruhákat tartjuk. És kitakarítjátok az egészet. De csillogjon ám, mire az ünnepség véget ér!
- Caldas uram! Az a pince legmélye. Ott kísértetek tanyáznak, több éve nem járt ott senki, a többi szolga is inkább elégeti a ruhákat, minthogy oda tegye a lábát – siránkozott Azul.
- Micsoda? Elégetik? Na majd ezt is megbeszéljük ám! De most takarodjatok.
- De a karneválon azért ott lehetünk? – kérdezte óvatosan Kalandor. Neki inkább ezen fájt a feje.
- Mondtam, hogy nem! És ha most sem teljesítitek, amit parancsoltam, akkor többet nem dolgoztok a konyhán. Mehettek máshova! – azzal visszafordult a fakanálhoz és a leveshez.

Hosszú, nyirkos lépcsősorok vezettek a pincék mélyére. Itt lent már nem volt fény. A kamrából hoztak egy lámpást és nagyon óvatosan bántak vele. Ahogy egyre mélyebbre értek úgy sűrűsödött és vált nyirkosabbá a levegő. A falakat már nem elektrum borította, hanem az a furcsa anyag, amit mindenki csak földnek hívott. Nedvesség szivárgott belőle, ennek kipárolgásai töltöttek be mindent azzal a rothadást idéző szaggal. Láthatóan hosszú évek óta nem volt senki olyan bátor a palotából, hogy ide lemerészkedje. A baljós hangulat szinte tapintható volt. Az örökös csendet csak a falakból csöpögő nedvesség szakította meg. Szűk folyosókon és aprócska szobákon haladtak keresztül. Régi bútorok darabjai, rozsdás fémtárgyak szétszórva mindenfelé.

Végül megérkeztek egy olyan helységbe, ahonnan nem vezetett lejjebb semmilyen járat. Kupacokba dobált rothadó ruhadarabok borították a padlót. A pince minden nedvessége előbb-utóbb ide folyhatott össze, de mégsem gyülemlett fel, mert egy jó deréknyi luk tátongott az egyik sarokba. A hajdani építők minden bizonnyal gondoltak a víz problémájára és ott vezették el valahová nagyon mélyre.

Kalandor lehelyezte a lámpást az egyik sarokba. Majd megmarkolta seprűjét.
- Na itt semmi takarítanivaló nincs, a víz minden port elmos. Most itt tölthetjük az időnket semmittevéssel, amíg a többiek mulatnak – azzal jól földhöz vágta a seprűt, csak úgy csattant.
- Tudom, mi bosszant igazán…- Azul sunyin testérére nézett.
- Igazán? Akkor okos vagy… Csak legyek nagyobb, úgy itt hagyom én ezt az Erődöt, mint a megszabadult lélek a porhüvelyt. Sosem térek vissza. Soha!
- És mi lesz a szerelmeddel?
- Egyedül megyek! Esetleg téged elviszlek, ha lesz merszed velem tartani. Nőknek nincs helye odakinn. Csak meghalna.
- Ő meg itt marad és hozzámegy valami színészhez. Aztán együtt táncolnak majd a karneválokon.
- Nem! Örökké várni fog engem. Epekedni fog. De nem jön el az a nap, amikor visszatérek hozzá.
- Ezt nevezem én kegyetlenségnek.
- Egy igazi hős kegyetlen, mert nem törődhet egyszerű halandók gondjaival. Hogy lehetsz a testvérem, ha cseppet sem hasonlítasz rám? Talán nem is vagyunk testvérek. Csak ugyanakkor hagytak minket a városkapuban.
- És a kesztyűket is véletlenül viseljük?
- Hát igen. Ez furcsa. Akkor mégiscsak a fivérem lehetsz.
- Inkább azt mondd el, hogyan csináltad azt a kardot odakint! Olyan szép volt és milyen könnyedén levágtad őket.
- Oh igen. Az úgy volt, hogy arra gondoltam, na most meghalok. Aztán meg arra, hogy ha lenne egy kardom, mindet összekaszabolnám. Szinte láttam kezemben, a következő pillanatban már ott is volt. És te mit tettél azokkal az egyszarvúakkal?
- Nem tudom. Nem tűrhettem, hogy így pusztuljanak el. Annyira fájt, hogy eszem tiltakozni kezdett haláluk ellen. Majd ott álltak, ahogy a te kardod megjelent a kezedben.
- A kesztyű volt az.
- Igen. Nem is sejtettük, miféle kincset viselünk a kezünkön – Azul megérintette a hideg fémet. Nézte, ahogy a lámpás gyenge fénye megcsillan rajta. Nem látszott mágikusnak.
- Talán most is működne – vélte Kalandor. – Egy kardot akarok!
- Nem fog sikerülni! Biztos nem ilyen egyszerű.

És valóban nem történt semmi csodálatos. Csak egy mindennapos esemény: egy hangot hallottak. Megrettenve lestek körbe, de nem látták a hang forrását. Biztosra vették, hogy a kísértetek jöttek el értük. A palota szolgái között sok rémmese keringett a sötét pincék szellemeiről. Titokzatos hangokról és rémtettekről.
- Ejnye Samiel. Biztos vagy benne? – jött egy földalol dübörgő, iszonyatos hang.
- Igen. A mágia jelezte nekem, hogy közelednek. Majdnem elkapták őket – sosem hallották még ezt a hangot, mégis biztosan tudták, hogy a Nagyúrtól származik.
- Arrghhh! Lelkedre kötöttem, hogy legfontosabb dolgod, hogy jól őrizd őket. Az összes többi lélek elpusztulhat, de őket tartsd a falakon belül és biztonságban. Ha bajba sodrod tervemet, letaszítalak az Erődből és a legmélyebb pokolban találod magad, nem túl előkelő megbízással. Örökké szenvedni fogsz, amiért nem teljesítetted parancsomat. Hová lett korábbi hatalmad és erőd Samiel? Samiel, a pokoli illuzionista. Így neveztek téged régen. Mára elpuhultál, gyermekjátékokkal játszol és egy jó étekért kockára teszed halhatatlan lelkedet. Tébolyodott lettél!
- Nem veszett még az, mi bennem élt! Uram segíts meg most az egyszer és ezentúl nem lesz panaszod rám. Óriási erők közelednek az Elektrum Erőd felé. Áttörték az istenek védelmét, kívülről jöttek. Fel sem tudom fogni miféle hatalmuk lehet. A fiúk már itt vannak a palotámban. Védelmem alatt. Ám ha azok áttörik a falakat, minden bizonnyal mindketten elpusztulnak, mindenki mással együtt…

Azul és Kalandor megrökönyödött, a Nagyúr hangjában félreismerhetetlenül félelmet és könyörgést éreztek. Ki lehet az, akitől a mindenható uruk is fél? Fel sem tudták fogni. És egyáltalán honnan jönnek ezek a hangok? Megszólalni egyikük sem mert volna, csak mutogattak egymásnak. Egy idő után megtalálták a forrást. A padlón tátongó lukból szüremlettek át a beszédfoszlányok. Kalandor beledugta a fejét, de semmit sem látott. Odavitte hát a lámpást és lassan beleereszkedett, testvére hiába is tiltakozott. Azul nem szívesen maradt volna egyedül, kénytelen volt lemászni ő is. Az üregben egy felnőttnek igencsak nehéz lett volna a dolga, de ők aprócska testükkel könnyedén jutottak előre. Bár végig olyan érzésük volt, mintha egy nyirkos féreg beleiben másznának. Egy idő után a lámpás már nem sokat segített, ugyanis nem lehetett olyan irányba fordítani, hogy lefelé is lássanak. Csak a durván kivájt falat látták. A beszélgetés közben folyamatosan hallatszott. Az ismeretlen, rémisztő hang szólt. Egyikük sem tudta miért, de kezdték úgy érezni, hogy már hallották egyszer.
- Samiel… Samiel… Mivel próbálsz hatni rám? Elfelejted ki is vagyok? Azért adtam neked ilyen hatalmat és megbízást, mert azt hittem meg tudod szolgálni azt. De, ha nincs hozzá meg az erőd, akkor jobb, ha önként végzel magaddal és a lelkedet is elpusztítod, mert haragom megtalál. Ne feledd ki vagyok én! Ki az urad… Hallod? Ki a te urad? – a túlvilági hang olyan erővel szólt, hogy a fiuk maguk is majdnem válaszoltak rá.
- M…Minden ördögök ura… Az istenek legyőzője… A Világok leendő ura vagy… A legyőzhetetlen Dweezyl! – jött nyöszörgő hangon a válasz.

Kalandor hirtelen idegen fényt látott. Gyorsan elfújta a lámpást. Egy vastag repedés futott végig az üregen, függőleges irányban. Onnan jött a fény. Nem volt olyan vastag, hogy átmászhattak volna, de a kezüket, vagy a lábukat kényelmesen bedughatták volna rajta. A beszélgetés kétségtelenül a másik oldalról jött. Kalandor intett testvérének, hogy ne mozduljon és belesett a résen.
- Hallom az emlékezeted még a rendben van. Akkor most jól vésd bele, amit mondok: Nem kapsz semmiféle segítséget! Azért adtam neked az Elektrum Erődöt, mert azt hittem, elegendő erőd van megvédeni és fenntartani. Azok a lelkek, akik az Erődbe vannak, nem véletlenül kerültek oda. Mind fontosak nekem. Őrizned kell őket! És megvédeni minden áron. Ha nem tudsz eleget tenni a feladatnak… Ugye nem kell folytatnom?

Kalandor megdöbbent. Látta Samielt a szobában. A Nagyurat, akit még sosem látott senki. Legalábbis ebben a formában és testben senki az Erőd lakói közül. Nem volt valami magas fickó, se izmos, vagy szépséges. De az ördög becsmérlő szavai ellenére hatalom sugárzott belőle. Olyasféle hatalom, amelyet a fiúk még sosem láthattak senkiben. Elképzelni is ijesztő volt, hogy akkor az ördög milyen erővel bírhat. Szőrméből készült sapkát és köntöst viselt. Bal kezében egy vastag fabotot tartott, melynek végén elektrum kocka ült. Egyenesen egy jókora, ovális alakú tükörbe nézett. Sajnos a résből csak olyan szögben lehetett a tükörre látni, amely nem engedte láttatni, amit a Nagyúr látott benne. De így talán az ördög sem láthatta leskelődőt, legalábbis a fiú ebben reménykedett. A szobában láthatóak voltak még szekrények, könyvespolcok, telis-teli tekercsekkel és bőrbe kötött pergamenlapú könyvekkel, aprócska üvegcsékkel és egyéb varázskomponensekkel.
- Értem. Nem számíthatok a segítségre… De akkor most rögvest meg kell kezdenem a felkészülést.
- Tedd azt! Legjobb tudásod szerint tedd! És vigyázz a fiúkra! Most mennem kell. Ha megoldottad ezt a kis gondot keress megint! – Ezután egy pillanatnyi csend következett, majd a tükörből újra megszólalt a hang. – Samiel! Valaki megfigyeli a szobát, ahol vagy.
- Ezt a szobát? Uram ez lehetetlen, fürkésző mágia nem láthat át e falakon.
- Mégis ezt érzem. Tudd meg, hogy ki az és vedd el a lelkét! Nem maradhat tanúja beszélgetésünknek! – most újra csend következett. Kalandor hallotta a saját szívverését a fülében. Samiel hirtelen megfordult, de mire tekintete találkozhatott volna a fiúéval kialudt a fény a szobában.

Kalandort rémület öntötte el. Remegés járta át tagjait, rémülten felfelé kezdett mászni. Lökdöste Azult, aki az egészből persze semmit sem láthatott, de érezte, hogy baj van, így hát nem tétlenkedett. Hamar visszaértek a pincébe. Nem maradt idejük meggyújtani a lámpást, sötétben tapogatózva felkapták a seprűket és máris indultak a lépcsőhöz. Kétségbeesve várták mikor tűnik fel a nagyúr, hogy szemtelenségükért hamuvá égesse mindkettőjüket. Egy percet sem haladtak felfelé a lépcsőn, amikor máris közeledő lépteket hallottak. Nem volt menekvés, ha visszafordulnak egyenesen oda jutnak vissza, ahonnan jöttek és közben nincs más lehetőség. Megszorították egymás kezét és úgy várták a halált.
Távoli fénypont jelent meg a lépcső tetején, a mágikus bot lehetett az és egyre csak közeledett. Szemük elvakult tőle és még hunyorogva sem láttak semmit az alakból, aki a fényt hozta. Végül a fény beborította őket, a sötét alak feléjük magasodott. Megállt és valamire készült. Majd hirtelen megszólalt.
- Na végre, hogy megvagytok! Úgy látom, most tényleg teljesítitek a parancsomat. Nekem a hideg futkos a hátamon, ezen az átkozott helyen – Caldas volt az a mogorva szakács. – Ti pedig valóban lejöttetek ide, ahogy mondtam. De azért még később visszatérünk arra a korábbi esetre. Most viszont gyertek velem! Siessetek! – azzal megindult felfelé, gyorsan szedte a lábait. – De miért sötétben dolgoztok? Bolond kölykök…

A fiúk kimondhatatlanul megkönnyebbültek. Inkább vállalták Caldas legkomiszabb büntetését, minthogy Samiellel találkozzanak. Főleg azután, hogy nemrégiben megtudták, nemcsak apró porszemek az általuk ismert világban, hanem maga a Nagyúr, sőt egy ördög fejedelem is figyelemmel kíséri sorsukat. És ez a figyelem nem holmi gondoskodásból fakadt, hanem valami sötét indítékból, amit jobb nem is firtatni. Mindketten arra gondoltak, hogy jobb lenne elmenekülni az Erődből, még ha hátra is kell hagyniuk mindent korábbi életükből. De vajon mit akarhat most Caldas?
Sokkal hamarabb értek a konyhába vissza, mint ahogy leértek. Végig arra vártak, hogy valami sötét dolog utoléri őket a mélységből. Ám furcsamód semmi különös nem történt. A konyhába érve látták a konyhasegédeket, ahogy végzik dolgukat, sütnek, főznek, mosogatnak. Minden olyan megszokott volt, mint bármikor máskor.

A karnevál már javában folyt odakint. Hallották a beszüremlő zenét és éneket. Ilyenkor az egész Erőd megfeledkezett a bajokról és önfeledten mulatott. Csak a fiúk tudták, hogy milyen veszély fenyegeti valójában valamennyit. Pontosan ugyan nem hallották, hogy kik jönnek, hogy a városra törjenek, de nem is kívánták megvárni, amíg megtudják. Caldas nekiállt kitessékelni a segédeket innen, a másik konyhai helységbe. Pár pillanatra ketten maradtak.
- Ki kell jutnunk, amilyen gyorsan csak lehet!- súgta oda testvérének Kalandor.
- Igen. De emlékszel miért tértünk le a megszokott útról, a gombalelőhelytől visszafelé?
- Persze. Az a sejtelmes jelenlét, amit éreztünk…
- Szerintem az volt az, amiről az ördög beszélt. Láttad, hogyan nézett ki?
- Az ördög? Azt nem. Egy tükörből szólt, amit nem láthattam jól.
- Mi ott kint elkerültük. De itt bent nincs erre esélyünk.
- Gondolod, hogy Samiel nem tudja megállítani őket? – kérdezte erőtlenül kalandor.
- Szerinted?

Kalandor csak ingatta a fejét, mert a főszakács eddigre sikeresen kizavart mindenkit és feléjük tartott. Megállt előttük és pocakja fölött keresztbe fonta karját. Valami okosat készült mondani láthatóan, de megzavarta valami szokatlan…
Az erőd kapujának irányából olyan erejű csattanás hasított a levegőbe, amelynek csak a hangjától majdnem földre estek. Majd még egy csattanás hangzott. Buuuuuuummmmm. Az egész Erődben dermedt csend lett. Elhallgattak a színészek, a mulatozók, sőt még a palota lakói is. Még a levegő is megrekedt egy perce. A legtöbben arra gondoltak az első döbbenet után, hogy talán egy meglepetés az egész és mindjárt ki fog törni a közös nevetés. De volt két gyermek, aki biztosan tudta, nem erről van szó… Megérkeztek a titokzatos jövevények.
A fiúk egymás szemébe néztek majd futásnak eredtek. Caldas magához tért a döbbenetből és utánuk szaladt döngő léptekkel.

Eközben a kapunál az őrök két alakot láttak. Észre sem vették őket, az első dörrenésig. Vagy talán kopogásnak szánták? Mindenesetre mind leestek székeikről a földre. Azonnal a mellvédekhez rohantak, ekkor jött a második, minek hatására majdnem kiestek a falakon kívülre. A magasabbik idegen lehetett vagy tíz láb magas, vékony és szikár volt. Teljes fémvértet viselt, amit mithrilből kovácsoltak. Jobb kezében egy pallost, balban csatabárdot tartott. Arcát, denevérfejet formázó sisak takarta. Az alacsonyabbik vele ellentétben mindössze öt láb magas lehetett. Fémesen csillogó köntöst viselt, minden ujján egy-egy varázsgyűrűt viselt. Arcát démoni fémmaszk védte. A gigászi döndülést a magasabbik csatabárdja okozta, amikor a bedönthetetlennek hitt kapura vágott vele. Több sem kellett a rémült őröknek, máris félreverték a vészharangokat, reménykedve, hogy Samiel minél hamarabb ideér és megoldja a helyzetet. Tőlük most annyira tellett, hogy nem szaladtak el. Leskelődve figyelték a jövevényeket. Meg sem fordult a fejükben, hogy a kaput valaki is betörheti. Ennek ellentmondott a következő csapás, aminek hatására a kapu jól hallhatóan megreccsent. Ez már sok volt az őröknek szaladtak minden irányba. Egyetlen egy maradt a helyén. Quik odasétált egy faládához és egy olajos rongyokba csavart másfélkezes kardot emelt ki belőle. Kitekerte és elindult a kapuhoz vezető csigalépcsőn lefelé.

Az ősi fegyvert nagy titokban őrizte, senki nem tudott róla semmit az egész Erődben. Quik nem itt született, egy messzi napsütötte tengerparton élt fiatalkorában. Családjában apáról fiúra szállt a kard, melynek segítségével még egyetlen őse sem maradt alul egyetlen küzdelemben sem. Amikor eljött az ideje Quik is elindult világot látni. Messzi földeket járt be és mindig az ördögök ellen hadakozott. Egyszer azonban bátorsága túl messzire csábította, erre az elátkozott vidékre, ahonnan nem volt visszaút. Azóta sok-sok idő telt már el. Quik haja fehérbe fordult, tagja sokszor megremegtek már. Szakálla pedig lassan leért egészen a hasáig. Hallása meggyengült, de látása most is olyan volt, mint ifjú korában. Akárcsak egy sasé. Tudta, hogy eljött az idő. Titkolózással töltött éveknek vége, és végre megtérhet őseihez, csak az fájt neki, hogy nem adhatja tovább kardját fiának. Felesége ottmaradt abban a távoli napsütéses világban és Quik nem olyan fajta volt, aki valaha is más asszonyra nézett volna. De eljött az idő. Újra megkóstolhatja a harc mámorát. És dicsőséggel térhet meg őseihez. Felnézett az örök sötétségbe, ahová az eget képzelte és könnyes tekintettel, de mosolyogva felkiáltott.
- Jövök apám! Jövök hozzád! – azzal megállt a kapu előtt, olyan távolságra, hogy a behasadó darabok ne érhessék el. Innen láthatta a Samiel tornyát is, ha hátratekintett. Ezért jól láthatta, amikor a torony csúcsából fény kezdett sugározni. Sárgás védőernyő kezdte lassan kupola alá vonni az egész várost. A varázslat hamarosan teljesen védelmébe ölelt mindent a falakon belül. De Quik olyan szerencsés helyen állt, hogy a kapun támad repedéseken keresztül a támadókat is láthatta. Az alacsony, maszkos figura felemelte jobb kezének kisujját és mormogott valami érthetetlent, erre kék sugár csapott ki a gyűrűjéből, egyenesen a torony irányába. A sárga védőbúra szappanbuborékként pukkant ki és a torony teteje is lerobban ezzel egy időben. Na, ha Samiel ott volt, akkor vele sem kell többet gondolni, vélte Quik somolyogva. Felköhögött, mert valami enyhe füst töltötte be a környéket.
- Ne feledkezz meg rólam olyan könnyedén öreg! – jött egy hang a semmiből, de egészen közelről. Quik odakapta tekintetét, láthatta, amint a Nagyúr kilép a semmiből, és láthatóvá válik. Szőrme sapkája és köntöse kissé ziláltan állt rajta, kezében egy vastag fabotot tartott, melynek végén egy kocka ült. Övén tucatnyi tekercs és varázspálca csüngött. – Még mindig én vagyok a Nagyúr! – aztán az ő is a kaput vette szemügyre.
- Öröm önnel itt találkozni Nagyúr! – biccentett Quik, de végig kissé gunyorosan mosolygott. – És külön öröm, hogy egy ilyen hatalmassággal együtt halhatok meg. De így legalább becsületes harc lesz, kettő, kettő ellen. Mint a régi szép időkben. Készüljön fel az uraság, ezek mindjárt betörnek.
- Lehet igazad van, öreg. Lehet igazad van…Aki bezúzza az elektrumot egy kézifegyverrel, annak a hatalma… Nos…Eléggé nagy lehet!
Az Elektrum Erőd többi lakója közben kétségbeesve menekült a pincékbe. Az utcák elnéptelenedtek, a mulatság megszakadt. Csak hárman voltak még kint. Azul, Kalandor és Caldas. A szakács varázslatos érzéke azt súgta, hogy kövesse a fiúkat minden áron. Azok ketten pedig a kapu felé rohantak, abban bízva, hogy ott majd elrejtőznek, és amikor az ellenség betör az erődbe, ők esetleg kisurranhatnak mögöttük.

Hamarosan meg is érkeztek. Megtorpantak, amint meglátták Samielt egy öreg városőrrel, amint ott állnak kettesben. De már késő volt, a nagyúr észrevette őket. Caldas futása olyan zajt csapott, hogy nem volt esély sem a rejtőzésre.
Ekkor következett a harmadik csapás. Ez teljesen beszakította a kapuszárnyakat. Melyek mély döndüléssel hulltak a földre. A két jövevény, belépett az Erődbe. Azul önkéntelenül felkiáltott, maga sem tudta miért jutottak eszébe a szavak.
- A Harcos és a Mágus! – a két név csak Kalandornak mondott valamit, de ő sem tudta ebben a pillanatban, hogy mit.
Mindenesetre ott voltak a Harcos és a Mágus a kapuban és egyre csak jöttek befelé. Egyikük arca sem volt látható, de az öt városlakónak volt egy olyan érzése, hogy észre sem veszik őket. Viszont akkor mit akarhatnak?

Samiel leakasztott egy bőrtekercset az övéről és villámgyorsan felolvasta. Amin túljutott, onnan az írás füstölve párolgott el, végül az egész porrá omlott. A varázslat hatására mindkét betolakodó lángba borult, úgy nézett ki, hogy nyomban hamuvá égnek. A Mágus türelmetlenül legyintett és a lángok máris eltűntek róluk. Ekkor azonban úgy látszik felfigyeltek rájuk, mert a Harcos előre sietett és támadásba lendült. Olyan mozdulatai voltak, hogy Kalandor, lábai földbe gyökereztek. Rövidke életében mindig is imádta a fegyverforgatás művészetét. Minden trükköt ellesett, amit csak látott. Bár tudta ez nem volt sok. Ám most láthatta a tökéletes harcost. Tökéletes mozdulatokkal. A legyőzhetetlent. Érezte, hogy porszem csupán egy szélviharban. Ezer évekig tanulhatna és akkor sem merne kiállni ezzel a jövevénnyel. De legalább halála előtt láthatta a csodát. Ennek örült.
Samiel, miután látta, hogy egyik leghatalmasabb varázsa hasztalan, már nem is próbálkozott semmivel. Sokan rettegték nevét és tényleg nem véletlenül lett az Elektrum Erőd parancsnoka. Ezért tudta, hogy mikor nem érdemes küzdeni tovább. Caldas még atyaian magához ölelte a fiúkat, bár az eszébe sem jutott, hogy ez bármilyen valós védelmet nyújthatna számukra.

Quik azonban nem hátrált meg. Látott ő már mágusokat, akik istenekkel vetekedő hatalommal bírtak és harcosokat, akik fogadásból hulla részegen mentek be a sárkány barlangjába, egy rövidkarddal és pár perc múlva a sárkány menekült ki a saját otthonából, halálos sebekből vérezve. De Quiktől mind féltek, hiszen ő nemes harcos volt, az ősei kardjával. Bár tudta, hogy öreg tagjai most már nem tudják győzelemre segíteni, azért még okozhat meglepetést az idegeneknek. Megforgatta kardját, aztán a Harcos elé ugrott…

7. Az Angyal és a Vadász

Halk, de mindent átható ének töltötte ki az egész szentélyt. Nyugtatóan misztikus muzsika is társult hozzá, amely csak még hátborzongatóbbá varázsolta a helyet. Elég sötét volt, csak néhány kisebb gyertya adott valamicske világosságot. A „várakozóterem” nem volt nagyobb egy átlagos fogadó átlagos szobájánál. A falakon kivehetetlen dolgokat ábrázoló festmények lógtak, továbbá néhány könyvespolc. A sarokban egy jókora, vassal kivert láda ült. Az ajtót becsukták, így Seht egyre kényelmetlenebbül kezdte érezni magát.
Már amikor elindult erre a furcsa helyre, tudta, hogy nagy veszélyt vállal. Senki nem hallott még olyan botor halandóról, aki a Rend központjába kért volna bebocsáttatást. Legalábbis Seht még nem hallott olyanról, aki hallott volna ilyenről. De mint általában, most is hidegen hagyták a halandók félelmei és babonái. Ő valaha istenek szolgája volt, a Rend tagjai pedig akkoriban csak az ő szolgáinak szolgái lehettek legfeljebb. Mióta az istenek eltávoztak és az angyalok is eltűntek a semmiben, csak a Rend őrizte a régi tudást és harcolt a megerősödött ördögök légióival. Ezért volt most kénytelen Seht ide jönni. Azokhoz kell fordulnia kérdésekkel, akik valaha hozzá imádkoztak. De a világ már csak ilyen sötét hely lett.

Közeledő lépteket hallott és az ajtó feltárult. Egy exorcista lépett be. Fekete köntösébe még feketébb rúnák voltak hímezve. Fejéről teljesen hiányzott a bőre, de hús sem volt sok rajta. Szemüregei üresen feketéllettek. Seht mégis érezte, hogy őt vizslatja. Végül kesztyűbe rejtett kezével intett, hogy kövesse. Átmentek egy csarnokba. Középen egy döbbenetes mérető szobor állt. Valamiféle ősi istent ábrázolhatott, kezeit felfelé tartotta és ujjai között változatos színű mágikus energiák cikáztak. Körötte különböző gépezetek kerekei forogtak, nyekeregtek, morogtak. Nem kétséges, hogy sok titkot őriz a Rend, gondolta magában Seht. Csak tudnám, mire lehetnek jók ezek a gépezetek. Talán jobb nem is firtatni.
A csarnok padlója nem volt összefüggő, folyosó szélességű utacskák vezettek körbe. Rajtuk kívül pedig végtelen mélység ásítozott. Az angyal megpróbált középen maradni, bár nem félt a magasban, valahogy nem akarta kipróbálni mi történne, ha elvesztené egyensúlyát. Megkerülték a szobrot és a gépezeteket, majd egy biztonságosabbnak látszó járatban folytatták útjukat. Itt már tökéletes sötétség uralkodott. De ez sem az exorcistáknak, sem az angyalnak nem okozott nehézséget. Nyugodtan haladtak tovább. A rejtélyes zene és az ének még mindig hallatszott. A levegő egyre nehezebbé és bűzlőbbé vált.

Az exorcista egyszercsak megállt. Seht tudta, hogy egy újabb csarnok bejáratához értek. De a bejárást egy rácsos ajtó akadályozta meg. Kísérője hátralépett, ő pedig ott maradt a rácsnál. Megpróbált belátni az előtte lévő sötétségbe, de ez még az ő érzékeinek is lehetetlen volt. Ezért csak várta, hogy mi fog történni.
Egyszerre megmozdult valami odabenn. Valami olyan hatalmas, hogy talán az egész helységet betölthette. Ezernyi csont súrlódását és hús szakadását hallotta és az egészhez valami szürcsögö hang is társult. Ám mégis a bűz volt a legelviselhetetlenebb. Már a szájában is érezte. A következő pillanatban érezte, ahogy mázsányi súly nehezedik az elméjére. Megtántorodott. Már nem érezte a bűzt, nem hallotta a muzsikát sem. Csak egy hangot látott, aki pontosan szemben állt vele.
- Jó… Itt vagy… Angyali lény… – szólt a hang.
- Segítségért jöttem. – préselt ki végre magából egy mondatot Seht.
- Igeeeen… Jó… Látni te… – jött máris a válasz. Az angyalnak minden erejét össze kellett szednie, hogy válaszolni tudjon. De azt nem tudta, hogy meddig lesz még erre képes. Az elméjére nehezedő nyomás lassan leterítette már.
- Keresek… Keresek valakit. Egy barátomat… Egy exorcistát. Nyoma veszett. A hamvai… Megvannak… De… – nem bírta folytatni.
- Igeeeen… Én tudommmm… Nincs lélek benneeeeeeeeee…
- Megtaláltam kettészelt testétének maradványait. Elvittem egy mágushoz… Azt mondta… A lelke… A lelke… Nyomtalanul eltünt… Hogy lehet ez? – Seht érezte, hogy már pillanatok vannak csak hátra, amíg elájul.
- Lehet… Nagyon lehet… Ördög munka… Lélek kettő immár… Ott pihen, hol elektrum nő a Fa gyökeréből…De… Tudni kell… Nagyon fontos…Veszélyes… A… – a hang még befejezte az utolsó mondatot, de az angyal ezt már nem hallhatta, elájult.

- Ébredj! Ébredj! – szólította az exorcista hideg hangja. – Beszélt hozzád, megkaptad, amit akartál. Most távozz!
Seht felült. Ugyanabban a szobában volt, ahol az előbb várakozott. Elájulhatott és valaki idevonszolta. Lassan felállt a hideg kőpadlóról. Megmozgatta elgémberedett tagjait. Hirtelen még hiányzó szárnyairól is megfeledkezett és ki akarta nyújtóztatni őket, aztán zavartan nézett a másikra.
- Ennyi volt? Talán még egyszer visszamehetnék, akkor tovább bírnám.
- Nem lehet! Egyszer beszélhettél a Főexorcistával. Ennek is örülnöd kellene. Tudom, nem átlagos halandó vagy. De ennek így kell lennie. Mindent elmondott, amit tudnod kell. Most távoznod kell!
- Jól van, na! Értettem. Micsoda furcsa társaság vagytok. És én meg egy olyannak akarok segíteni, aki innen való. Na mindegy. Menjünk!

Elindultak a sötét, nyirkos folyosókon. A továbbra is hangzó zene és ének közé, most más hangok is keveredtek. Monoton kántálás és mormogás. A hideg futkosott hátán ettől az egész helytől. Ahhoz, hogy az ördögökkel szállhassanak szembe láthatóan az exorcistáknak is a poklok mélységeibe kellett ereszkedniük, csak egy másik pokolba. Nem is akarta elképzelni milyen átkozott dolgokat művelhetnek itt a közelében, titkos szobák rejtekén. Tartsák meg maguknak, bolond halandók.
Megérkeztek egy gömb alakú terembe. A fal nem valami tömör anyagból, hanem folytonosan változó, ködszerű anyagból állt. Mégis biztosan állhattak, nem süllyedtek bele. Az exorcista visszalépett az ajtóba. A furcsa fal bezáródott mögötte. Seht pillanatra megszédült. Tudta, mi vár most rá, hiszen idefelé is így utazott. Emlékezett, hogy nem kell semmit tennie, csak várni.

Az exorcista kívülről szemlélte az egészet, nem láthatta már az angyalt, csak a kísérteties gömböt kívülről. Előrenyújtotta bal kezét s megérintette annak felszínét. A szellemgömb erre zsugorodni kezdett, és egyre tömörebbé vált közben. Pár pillanat múlva mindössze egy aprócska, csillogó fémgolyócska lebegett a levegőben. Az exorcista ekkor elkapta és a szoba valódi, kő falában lévő ezernyi apró lukacskák egyikébe helyezte. Pontosan tudta, melyikbe kell tenni. Majd kisétált a szobából.

Seht egy sötét barna helységben állt. Odalépett az ajtóhoz és kitárta. Felismerte a folyosót, ahova nyílt. Félreismerhetetlen faragványokkal díszített falak és a padló. Ismét visszatért hát a Világmindenség Középpontja Fogadóba. Becsapta az ajtót maga mögött és lesietett az ivóba.
A Világmindenség Középpontja Fogadó egyidős volt magával a mindenséggel. És létezni is fog, ameddig a Világok végleg el nem pusztulnak. Ez volt az a hely, ahova minden szál összefutott. Innen minden világra el lehetett jutni, csak a megfelelő szobába kellett belépni hozzá. És természetesen csak egyetlen személy volt, aki fejben tarthatta az összes szoba titkát, az pedig nem volt más, mint a fogadós. Aki itt élt, amióta csak állt a hely. Medvének hívták. Hogy miért, azt pontosan senki sem tudta, de talán mackós termetérő nevezték el így az istenek, amikor nekiadták ezt a hivatást. Ő pedig nem sokat mesélt magáról senkinek, csak tette dolgát. Csekély fizetség fejében elszállásolta a betérő vendégeket és busás fizetség fejében elárulta, hová kell bemenniük, hogy az óhajtott helyre jussanak. Sokan gondolták, hogy Medve maga is isten, hiszen halhatatlan volt. Beláthatatlan idők óta élt és szorgoskodott itt. De erre senki sem tudott még bizonyítékot találni. Amúgy pedig teljesen halandóként viselkedett, amikor együtt ivott a vendégekkel, igaz ezt csak nagyritkán engedte meg magának. Bár a Fogadó kapcsolatban állott minden egyes világgal és ezek a kapcsolatok kétirányúak voltak többnyire, kevesen jutottak el ide. Először is elenyészően kevesen tudtak létezéséről, másodszor pedig, akik tudtak is róla, hiába keresték völgyek rejtekén, vagy hegyek ormán. A Fogadó nem volt megközelíthető. Hiszen maga kitöltött egy egész világot, a világok pedig csak mágikus kapukon keresztül voltak már átjárhatóak. A kapuk pedig szinte kivétel nélkül valami hatalmas lény tulajdonában voltak. Mindezek ellenére mégis voltak vendégek, akik elég ügyesek, vagy csupán szerencsések voltak, az idejutáshoz.

Seht belépett az ivóba. A hatalmas csarnokszerű helység a szokásos látványt nyújtotta. Halovány füst burkolt be néhány asztalt, ahol vendégek ültek, halkan beszélgetve. Aztán ott volt a pult, ahol Medve éppen fapoharakat törölgetett unottan. Egyik asztal szélén egy lantos ült, kellemes muzsikával próbált némi aranyat gyűjteni magának. Egy magányos holdról énekelt, amin sárkányok éltek. Seht erre haloványan elmosolyodott, majd tovább hordozta tekintetét. Egy távolabbi asztalnál egy magányos nőszemély ült, Zorkha volt az. Mint mindig most is volt benne valami csábítóan bűbájos. Elindult hát hozzá. Ekkor angyali érzéke megborzongott. Egy távoli sarokban az egyik asztalt sötétség burkolta körbe. Először olyannak tűnt, mintha egyszerűen elfelejtettek volna gyertyákat tenni arra a fertályra. De Seht érezte a jelenlétet. Elégedetten bólogatott és kifelé mit sem mutatva odalépett Zorkhához.
- Kézcsókom, gyönyörű hölgy!
- Milyen érzés volt? – jött majdnem egyszerre a válasz.
- Persze… Elfelejtettem, hogy egy jövendőmondóval állok szemben. Akkor talán fölösleges is volt odamennem, te előre megmondhattad volna, hogy mi fog történni.
- Tudod, hogy nem. A Főexorcista agyába meg sem próbálnék belelesni. Még nem akarom elveszteni józan eszemet. De most mesélj, mit mondott. Pontosan idézz mindent! – ezután Seht mindenről beszámolt Zorkhának, aki mindvégig egy ökölnyi méretű üveggömbbe bámult. Az angyalt ez nagyon bőszítette, de tudta, a másik sok olyan dolgot tud, amit ő nem és biztos nem véletlenül teszi, amit tesz.
- Megvan! – szólalt meg végül a jövendőmondó. – Ezért nem találtam meg… Már értek mindent!
- Biztos vagy benne? Teljesen?
- Igen.
- Akkor várj, még ne mondd el! Az hiszem, be kell, hogy mutassak neked valakit. – Seht felállt és elindult a sötét sarok felé. Zorkha ezen láthatóan szemernyit sem lepődött meg.

Megállt az asztal előtt. A homály itt már olyan természetellenes volt, hogy csak egy bizonytalan körvonalat tudott kivenni. Megpróbálta mégjobban kiélezni érzékeit, de a zavaró hatás magától oszlani kezdett. Ijesztő alak kezdett kibontakozni a szeme előtt. Nem lehetett magasabb öt lábnál, és nem tűnt különösebben nagydarabnak sem, de izomzata tökéletesen tagoltnak és feszesnek látszott. Borzalmas, nyílt sebek borították mindenütt. Tekintete ravaszságot sugallt, ám annyira tele volt tetoválva, hogy nem lehetett megjegyezni az arcvonásait. Haja éjfekete és valami rémisztő módon égnek állt. Fülei hegyesek akár egy tőr vége. Bőre sötét barna. Több tucatnyi csattal megerősített bőrruha. Éjfekete köpönyeg. Hátán minden bizonnyal mágikusan elbájolt handzsár, oldalán tőrök és egy számszeríj. Ölében keresztben egy gonoszul kiképzett hegyű lándzsa pihent. Nyakában sötét szimbólumok lógtak. Hanyagul nézegette az angyalt.
- Lám-lám. A Fekete Vadász. A híres Vadászok Társaságának neves tagja. Elfogadtad hát meghívásomat. Ez nagyon tetszik! De talán nem ártana gyógyítóhoz látogatnod, sebeid elég borzalmasak.
- Ne untass botorságokkal, angyal! Majd, ha találsz olyan gyógyítót, aki visszanöveszti a szárnyaidat, akkor az talán az én sebeimet is képes lesz beforrasztani. – válaszolt rosszindulatúan a sötét idegen.
- Máris kedvellek! – nevetett fel Seht. – Na gyere, bemutatlak a világmindenség legigézőbb fél-orkjának. – mindketten odasétáltak Zorkhához és leültek.
- Akkor kezdjük is el. – szólalt meg Zorkha. – A feladat, amire fel akarunk bérelni, nem lesz gyerekjáték. Tudom, te vagy a Fekete Vadász. Mielőtt tiltakozni kezdenél és elmesélnéd, hogy milyen kalandjaid voltak eddig, én elmesélem, hogy most mi vár majd rád. Az ördögök földjére kell majd behatolnod. És a legalsóbb világokon kell majd áthaladnod. Ahonnan még nem sokan tértek vissza. Ennek tetejében még ki is kell hoznod onnan valakiket. De mindenek előtt meg kell találnod őket. Akik, lehet csak nehezíteni fogják a dolgodat…
– Egy sima szöktetés… Értem, bár a helyszín kétségtelenül szokatlan és megnehezíti majd a munkát. És mégis hány halandót kellene kiszöktetni? Kettőt? Hármat? Az még nem lehet olyan vészes.
- Hát… Egészen pontosan egy egész várost. – mondta Zorkha érzelemmentes hangon. Seht felkacagott. De a Vadász most először összevonta szemöldökét.
- Egy egész várost? – elismerően biccentett. Láthatóan már nem vette annyira félvállról az egészet.
- Én veled tartok majd, ketten fogjuk megtenni, de ott majd talán találunk segítséget is. – vetette közbe Seht.
- De a legfontosabb, amiért az egész történik, a két kisgyermek kiszöktetése a pokolból. Egy ikerpárról beszélek. Az ő lelkük nagyon közel áll hozzánk. A fizetséged mithrilben fogod kapni, remélem megfelelő. – fejezte be Zorkha a mondandóját és ezzel ő be is fejezte a beszélgetést egy időre.
- Na és mi köze a két gyereknek egy egész városhoz?
- Ahogy Zorkhát ismerem, azt már csak ott fogjuk megtudni. Zorkha jövendőmondó és néha olyan dolgokról is beszél, amiket a jövőben lát és amikre nem tud magyarázatot adni a jelenben. Ami a lényeg, hogy Medve megmutatja nekünk a kaput a pokolba, közel a gyerekekhez. Ketten megyünk és elhozzuk a gyerekeket. Még én sem tudok mindent. Annyi azonban bizonyos, hogy Zorhával mágikus kapcsolatban leszünk mindvégig, és ő fog vezetni minket. És minél kevesebbet tudunk, annál kevesebbet lehet esetleg kiolvasni az elménkből. Ha én meghalok, neked akkor is be kell fejezned a küldetést. Vállalod?
- Hmm… Egyelőre nagyon zavaros az egész. De a lényeget értem. És mivel mithrilben fizettek, továbbá én még nem utasítottam vissza feladatot, ha rendesen megfizettek, hát elvállalom, hogy kihozom azt a két gyermeket a pokolból. Ám semmi mást nem vállalok, nem fogok például rád vigyázni. Ha megsebesülsz, vagy meggondolod magad és visszafordulsz. Útjaink elvállnak én továbbra is folytatom a dolgomat. De ha a fizetséggel gond lenne, akkor ugye nem kell ecsetelnem mi lesz…
- Halandó létedre, okosan beszélsz. Legyen a fizetséged egy véka mithril. Megfelel?
- Illő fizetség egy ilyen munkáért. Megegyeztünk.

8. Pokoli meglepetés és váratlan segítség

Másnap Mind korán keltek. Seht igazság szerint nem is aludt. Járkált fel-alá a folyosókon, aztán visszatért az ivó terembe és nézte az ott susmorgó, beszélgető, különböző világokról idetévedt kalandvágyó halandókat. Sokfelől érzett gyengébb-erősebb mágikus kisugárzást, varázstudók voltak a teremben. Vajon nem lenne-e jobb, ha felbérelne még párat az útra. De le is tett róla, hiszen úgysincs olyan erő, amivel szembeszállhatnának az egész pokollal. Legokosabb, ha marad az eddigi tervnél és megpróbál észrevétlenül, a vadásszal bejutni, hogy kifelé mi lesz, az meg majd ott eldől. Nem értette, mi nem hagyja nyugodni ennyire, hiszen ezelőtt sosem izgatta magát semmin. Még akkor sem, amikor egy egész világ elpusztult miatta. Most meg valami nem hagyja nyugodni. Tudta, hogy a megbeszélt időpont mindjárt itt van és indulnak. Remélte, hogy Zorkha előbújik még pár pillanatra és mond majd néhány megnyugtató szót. Esetleg olyat is, amivel később mennek valamire. Esetleg magától a pokoltól fél? Hogy be kell lépnie oda, ami igazi angyal korában a legszentségtelenebb helynek számít? Ez nyugtalanítaná? Természete ellenkezne az út ellen? Ez meglehet. És talán pont ő fogja elárulni az egészet, úgy fog világítani, mint egy fáklya a koromsötét éjszakában. Minden ördög oda fog gyűlni. De ezért viszi magával a Vadászt, akkor is tovább fog menni, ha őt elpusztítanák. Úgy érezte, tartozik ennek az Azulbat nevű exorcistának. Annyival biztosan, hogy nem hagyja a lelkét ott bolyongani örökre. Jó kis kaland lesz, próbálta felvidítani magát. Örök vidámsága előtörőben volt ismét. Azulbatnak vissza kell térnie. Érezte benne a hatalom ígéretét. És nemrégiben saját szemével is láthatta, milyen a Rend. Ők sem sokkal jobbak az ördögöknél. De a Kékcsuhásban volt valami különleges. Talán egy utolsó ígéret a túlélésre?

Ebben a pillanatban megértette, hogy mi zavarta úgy eddig. Ahogy ott elmerengve sétált a székek között, elérkezett egy asztaltársasághoz, akik elsőre nem tűntek figyelemreméltónak. És egy ördög egész erősen le tudja árnyékolni pokoli kisugárzását, mondjuk egészen egy-két lábnyi távolságig… Amikor már késő az áldozatnak. Seht kifinomult érzékeinek köszönhetően már több lépésről megérezte. Az öreg, zsíros kereskedő felpattant, a széke csak úgy röpült. Az angyal felé fordult dühödten, de teste máris megkezdte az átalakulást. A többi kereskedőinas is talpon termett, róluk is lefoszlóban volt az álca. Seht megállapította, hogy nem lesz könnyű harc, már csak azért sem, mert szobájában hagyta fegyverét és páncélját is. De lássuk, mit tudnak a fattyak? Gondolta és felkapta a legközelebbi asztalt, és oldalról fejbe csapta vele a korábbi kereskedőt, aki valószínűleg valójában is a főnök lehet az ördögök között. Annak kitört a nyaka és feje a vállára hanyatlott, miközben az asztal pozdorjává szakadt. Valahonnan sivító hang hallatszott, majd az egyik ördög feje elvált a nyakától és a földön koppant. Fekete, fortyogó vér tört fel a testből egészen a mennyezetig. Sehtnek nem volt ideje jobban megfigyelni az eseményt, odalépett a töröttnyakúhoz és iszonyatos erővel mellbe vágta, keze beleszaladt a mellkasába, rövid kutakodás után elkezdett kitépni valamit bentről. Másik kezével kénytelen volt torkon ragadni egy másikat is, mert az bele akart harapni, és az átváltozás olyan szintjén állt már, amikor egy harapás igen komoly veszélyekkel járhatott volna. Megszorította a nyakát, ami csak úgy roppant, de az ördög nem adta fel a próbálkozást. Mivel száját most nem használhatta, ujjbegyig mélyesztette karmait az angyal alkarjába.

Eközben a lefejezett ördög háta felszakadt, mintha legalábbis egy kaszával metszették volna fel. A kiömlő vér ráfreccsent valamire. Ami láthatóan nem volt ott. Ekkor a maradék két ördögfióka rájött a cselre, gonosz agyuk vetekedett a legokosabb halandókéval, és ők csak a pokol söpredékének számítottak. Máris arra vetették magukat. Halk átkozódás hallatszott, majd a Vadász vált láthatóvá, lábát az ördög vére tette láthatóvá, így nem sok értelme volt már a láthatatlanságának. Annyit még megtett, hogy egy láthatóan erre célra kiképzett kampóval kitépte áldozata szívét, majd a szájába vette és harci állásba helyezkedett.
Seht kihúzta kezét a másik mellkasából, markában szintén egy szívet tartott. Ledobta a földre és rátaposott, úgy robbant szét, mint egy egészséges paradicsom. A felszabadult kezével megragadta új ellenfele egyik kezét, kihúzta a karmokat vérző alkarjából, majd egy határozott mozdulattal letépte a kart a helyéről. Erre az ördög lábaival is támadásba lendült, a csizma eddigre már leszakadt róla, és lábujjait is hasonló karmok tették veszélyessé, mint kezeit. Az angyal combját vette célba, és marcangolni kezdte. De Seht karja közben egyre szorosabban fonódott a nyakára, másik kezével már a szívet kereste odabenn, végül ennek az ördögnek feje is a földön koppant.

Közben a kettő, aki a vadászra támadott igen meglepődött, hogy az nem is rémül meg a támadásuktól, sőt nem is készül védekezni, csak feléjük emeli tenyerét. Egyiket az egyikük, másikat a másikuk felé. Talán meg akarja adni magát, gondolták. Éppen csak belepillantottak a tenyerébe, de ez is elég volt, hogy meglássák az oda tetovált szimbólumot. Még a szimbólum nevét is tudták: dermesztés. Végig is tudták gondolni, hogy ez mit jelent, bár mozdulni ettől fogva nem voltak képesek. Tudatuknál voltak és így kellett végignézniük, ahogy az a semmiből feltűnt idegen kivágja a szívüket.

Seht és a Fekete Vadász egymásra néztek. A Vadász most köpte ki első ellenfele szívét, az angyal nem akart belegondolni, hogy miért hiányzik belőle egy harapásnyi darab. Annyi volt a fontos, hogy az ördögök szíve legyen megsemmisítve, testük elpusztulását követő néhány pillanaton belül és így nem fognak soha többé újjá születni a pokolban. Nem csalatkozott hát a Vadászban, ő is ismerte a módszert. És ha belegondol valaki, hogy egy elpusztított ördög, amikor újjászületik, nem nyugodhat, amíg bosszút nem áll, megérthető miért érdemes a szívet is elpusztítani. Ezzel nem volt hiba. Csak a rendetlenség. Medve, a fogadós szólt hozzájuk a boroshordók mellől, ahol éppen egy kancsót töltött teli.
- Fáradjanak fel a szobájukba a vendég urak! A személyzet majd eltakarít. De kérem, ma este már ne jöjjenek le többet! – azzal elindult az egyik, még mindig rémülten reszkető asztaltársaság felé, hogy felszolgálja a bort.
A hogy a szobákhoz vezető lépcsők felé haladtak, látták, amint a többi vendég őket bámulja. Egyikük sem avatkozott be, de ennek hamar híre fog menni és ez nem túl jó előjel így az indulás előtt. Nem kellett egymáshoz szólniuk, de tudták, hogy mindketten jól döntöttek. Ha valakinek volt esélye, hogy kihozzon egy lelket a pokol bugyraiból, akkor azok ők voltak együtt.

Medve kísérte fel őket a megfelelő ajtóhoz, majd magukra is hagyta őket. Mindegyikük megfordult már itt, nem is kevésszer. Nem volt szükségük külön útmutatóra az utazásról. A Vadász igazított még néhányat csatjai feszességén, majd amikor megfelelőnek ítélt mindent tudaterősítő igéket kezdett mormolni. Seht tett még néhány nyújtózkodó mozdulatot, hogy meggyőződjön, páncélja nem fogja akadályozni a mozgásban. Övébe tűzte kedvenc mithrilfejű baltáját, egy ezüst karikával hátrafogta fehér sörényét és Zorkhára tekintett, jelezvén, hogy készen áll.

Zorkha ma még szótlanabbnak mutatkozott, mint a megelőző napokban. Egyetlen tanács, vagy intelem sem hagyta el száját. Most előhúzott egy szál sárgarózsát, amit apró vörös foltok díszítettek. Letépett róla egy szirmot és Sehtnek adta, majd egy másodikat és azt a Vadásznak nyújtotta, a harmadikat a saját belső zsebei egyikébe helyezte.
- Tegyétek el biztos helyre a szirmot! Ez lesz a kapcsolat köztünk mindvégig. Külön erre az alkalomra készítettem. Csak gondolnunk kell a másikra és máris működni fog egy szellemi kapcsolat. Nem igényel egyetlen szót sem, csak gondolatot. Áthatol a pokol falain is. Ahogy megérkeztek üzenjetek és megadom az első segítséget. – egy pillanatra elhallgatott, a többiek eszébe ötlött, de el is hessegették ezt a lehetetlen ötletet. Zorkha sír? Ez nem igazán lehetséges, de arcát most sem láthatták. – Most lépjetek be még mielőtt az összes világ tudomására jut utazásotoknak…

Seht benyitott. A szoba apró és sötét volt, közepén egy kis oszlopon fekete gyertya égett. Beléptek, Zorkha becsukta mögöttük az ajtót. Ott álltak ketten az apró helységben. Most vették észre, hogy a falakat valami fekete folyadék borítja. Olaj. Már csak az volt a kérdés, hogy milyen módon működik az utazás innen. Ugyanis minden szobának megvolt a maga titka, hogyan kell működésbe hozni, hogy elrepítse vendégét a kívánt helyre. Erre általában nem volt nehéz rájönni, de minden végcél esetében más és más volt, sosem volt két egyforma. Tűz és olaj és az a tény, hogy a pokolba tartanak, nem adott sok gondolkodni valót Sehtnek. Egy hanyag mozdulattal leborította a gyertyát, ami azonnal lángra lobbantott mindent. Az utolsó dolog, amit láttak, egy minden elnyelő, tomboló tűzvihar volt.

Sötétség. Sötétség, fuldoklás. Tökéletes sötétség. Meleg, száraz lélegezhetetlenül sűrű lég. Izzó parázs szaga. Csend, mélységes csend. Üresség és magány érzése. Minden egyes lélegzetvétel kíméletlen fájdalommal járt és égette a mellkast. Kemény, forró kövön feküdtek. Lassan kezdtek tudatára ébredni, hogy hova is jutottak. De fejük még zavaros volt. Védtelenül hevertek. Minden erejüket megfeszítve megpróbálták összeszedni gondolataikat. Lassan hangok kezdtek kiszüremleni a csendből. Elhaló nyögések ezrei. Nem is olyan messziről. Talán egyre közelebbről? Seht megpróbálta behúzni maga alá lábait, és térdre állni. Úgy érezte, mintha sok ezer kődarab súlya nehezedne rá. Elmosolyodott, ha most megtámadnák az ördögök, legalább lenne valami csekély esélyük.
- De így is elsöpröm az egész átkozott hordát! – kiáltott fel hihetetlen erővel és a következő pillanatban már a talpán állt. Igaz a következőben majdnem el is esett, de meg tudott támaszkodni valami falban. Megpróbálta kitapogatni miféle lehet. Simára csiszolt kemény kő volt. Néhol kitapogathatóak voltak faragványok is rajta. Ismét levegőért zihált, olyan érzése volt, mintha forró vízben próbálna lélegezni. Lassan szúró fájdalom vágott a hátába, egykori szárnyának csonkjai sajogtak kegyetlenül. Megingott, de nem esett el. Angyal szeme kezdett hozzászokni a sötéthez, képes volt ebben az örökös éjszakában is látni. Itt sosem kelt fel az Égi Gömb. De az ő lelkében volt belőle egy szikrányi darabka így képes volt látni ott is, ahol senki más. A Vadásznak sokkal nehezebb dolga volt. Ám ő sem hozott szégyent nevére. Nagysokára sikerült négykézlábra állnia, majd az övén lógó szütyők egyikéből előkotort egy feketeüveges pápaszemet, egy vékony zsineggel mindkét oldalt a füléhez erősítette. Ezzel a kis mágikus csecsebecsével ő is képes volt látni immár. Körbenézett. Egy apró barlangban voltak, úgy tízlábnyira nyúlhatott be valamiféle sziklába. A kijáratot még így is sötétség uralta, így nem tudhatták, mi van odakint. Annyi bizonyos volt, hogy a Kapunak semmi nyoma. Tehát igaz lehet a legenda, mely szerint sok bejárata van a pokolnak, de kijárata csak egy, az pedig a kellős közepén, ahol az Ördög Hercegek élnek. Ez a kapu is egyirányú volt. De talán mégis lelnek majd egyet, ami kivisz innen, és nem kell átverekedni hozzá az egész borzalmas vidéken.

Seht már a barlangnyílásban állt. Elbűvölve nézett körül. A Fekete Vadásznak csak most sikerült felállnia, de lándzsájára támaszkodva azonnal megindult ő is arrafelé.
Irtózatos és egyben lenyűgöző látvány tárult elébük. Egy mérhetetlen síkság közepén emelkedő sziklaorom oldalában álltak. A barlang bejárata démoni fenevad fejét formázta, ők most a szájában álltak. A fogak és a nyelv is csodálatos részletességgel voltak kifaragva. De ami igazán rémisztő volt, az odalent hevert, ahonnan a nyögések jöttek. Ezernyi, vagy inkább milliónyi óriási, féregszerűen tekergő lárva töltötte ki a síkságot. Egyenként akkorák lehettek, mint Seht. Fájdalmasan vonaglottak és nyögtek, mintha folytonos kínok gyötörnék őket. Nyálkás testük egymáshoz ért, ilyenkor oda-oda kaptak kerek szájukban ülő tőrszerű fogaikkal. De nem okoztak komolyabb kárt a másikban. Ameddig a szem csak ellátott ez a pokoli orgia töltött ki mindent. Egedül a magaslat, ahol álltak volt mentes a férgektől, a legközelebbiek a lábánál tekeregtek.

Seht előhúzta baltáját és megindult lefelé, mivel repülni már nem tudott, gondolta utat vág magának kifelé. A Vadász utána indult, de neki sokkal bonyolultabb gondolatok cikáztak a fejében.
Ekkor egy hang szólalt meg a fejükben. Azonnal védekező állásba helyezkedtek, de hamar rájöttek, ki beszél hozzájuk. Zorkha volt az a szirmon keresztül:

„Szétnézel, s mit látsz, csak Féreg?
A Halál az, ki megment Téged!”

Azzal meg is szűnt a kapcsolat. De nagyon jó is volt hallani a hangját, egészen meg is feledkeztek a sziromról. Bár fogalmuk sem volt, hogy mit jelenthet az intelem, egyelőre. Mégis mosolyt csalt arcukra, egy pillanatra.
Leérkeztek. A lárvák tengere pár lépésre kezdődött. Az egyik megpróbált feléjük kapni, de nem tudott feljebb jönni az emelkedőn. Vissza is gurult, neki a társainak. A nyögések itt már fülsértők voltak. Seht előremozdult és szétcsapta a merész féreg fejét baltájával. Sárgás posvány ömlött ki a sebből, aztán nem mozdult többé. Megkönnyebbült sóhaj szállt fel a féregtestből. De a többiek máris elkezdték felfalni, nemsokára nyoma sem maradt.
- Ez sokáig fog tartani… – mormogta Seht. – Innen nem is lehet látni, hol van a síkság vége. Azt hiszem elég okosan zárták le ezt a Kaput.
- Mintha a tengert akarnánk kimerni kanállal. – válaszolta a Vadász. – Olyan puhányok, hogy könnyedén átszaladhatnánk a hátukon is. De egyetlen rossz lépés és… Nem szeretném megérezni a harapásukat. Ahogy ezt a sebesült társukat felfalták, mi sem tartanánk sokkal tovább.
- Nem azért jöttünk, hogy itt haljunk meg. Gondolkozzunk el inkább azon, amit Zorkha mondott.
- Se füle, se farka annak, amit mondott. A Halál valóban elvihet erről a helyről, de még ebben sem vagyok teljesen biztos. – legyintett a Vadász. Lándzsájával beledöfött egy feléjük nyújtózkodó féregbe, a többi ennek a tetemét is azonnal felfalta. – Talán vágjuk keresztül magunkat. Milyen nagy lehet ez a puszta?
- Én nem láttam semmit fentről, ami a végét jelezné. Ez itt a pokol, könnyen meglehet, hogy nincs is vége.

A Vadász előrelépett és gyilkolni kezdte a férgeket. Pillanatok alatt tizet is elpusztított, de semmi nyoma nem maradt a munkájának. Máris újabbak vonaglottak a felfaltak helyébe. Reménytelennek tűnt az egész.
- Van egy ötletem. – szólt Sehthez. – Állj kicsit hátrébb. Nagyot fog szólni.
- Mégis mire készülsz?

A választ már nem szavakban kapta meg. Mire felocsúdhatott volna a Vadász körkörös mozdulatokat írt le a kezével és fennhangon kántálni kezdett. Arca mély koncentrációról árulkodott, de aztán minden megváltozott. Apró villámok kezdtek cikázni ujjai között, majd az egész teste körül. A koncentráció döbbenetre váltott. Egy feketénél is sötétebb emberfejnyi gömb ugrott ki a jobb tenyeréből és százlábnyira előtte a lárvák közé vágódott. Ott azonnal elpusztított több tucatnyit, egyszerűen elemésztette őket. De a többiek azonnal elkezdték betölteni az üres helyet. A Vadász a földre esett, görcsösen rángatózott a villámok miatt. Elkezdett lefelé gurulni. Seht már későn ért oda, az egyik féreg jókorát harapott társának a lábszárába. A következő pillanatban már biztonságban volt, és a seb sem látszott végzetesnek. Seht talpra segítette.
- Mi volt ez? – kérdezte a Vadászt.
- Egy varázslat, amit majd minden nap használok. Nem értem mi történt. Nem tudtam irányítani a varázslatot, kicsúszott a kezemből.
- Ne idézd meg a mágikus erőket idelenn. A pokol áthat mindent, ami a bugyraiban van, megfertőzi a varázsaltokat is. Eddig csak sejtettem, de most már tudom. Csak az eszünkre és a karunkra számíthatunk. Fáj a seb?
- Semmiség!
- De talán mérgező a harapásuk.
- Azt majd úgyis megérzem. – nevetett fel a Vadász. Seht szerint ez koránt sem volt annyira mókás. Csak vesztegetik itt az időt, még egy lépést sem tettek és máris megvan az első sebesülés. És megítélése szerint egyáltalán nem volt lebecsülendő a seb. Ám ez legyen a Vadász baja, ha ennyire meggondolatlan volt. Kit érdekelnek a halandók bajai. Oldják meg maguk, legalább nem kell majd kifizetni a végén. Miért nem jött egyedül? És egyáltalán milyen hely ez az egész. Végeláthatatlan puszta, tele óriási lárvákkal, közepén egy hegy. Mi az, amit nem vett észre? Ha tényleg nincs vége a síkságnak, akkor hol lehet kijutni innen. Már, amennyiben ki lehet jutni egyáltalán. De Medve nem küldte volna ide őket a biztos halálba és Zorkha sem. Lennie kell kiútnak! A férgeken átjutni lehetetlen, akkor pedig repülni kellene, de a mágia fertőzött, a pokol kisugárzása hatja át. Még, ha a Vadász tud is repültető varázst, mit sem érne. Belezuhanhatnának a vonagló tömeg kellős közepébe. Vajon erre a halálra gondolt Zorkha a jóslatában? Inkább nem is akart erre gondolni. Most az a kérdés, hogy hol lehet kijutni innen. Mi az, amire nem gondolt, vagy nem nézett még?
- Ha te teremtetted volna ezt az egész átkozott helyet, hová rejtetted volna a kijáratot? – kérdezte a Vadászt, anélkül, hogy igazán választ várt volna. Hová?
- Hát… Oda, hol senki sem keresné. Hogy itt egyék meg a férgek. Hiszen, aki lejut ide, az van olyan őrült, hogy megpróbálja átvágni magát rajtuk. Hah! Hogy hová tenném? – hirtelen egymásra meredtek. Majd egyszerre kiáltottak fel. – A hegy másik oldalára!

Azonnal elindultak, hogy megkerüljék a magaslatot. Vadász le-lemaradozott. Mintha egyre jobban bicegett volna. Nehezen kivehető arcvonásai ellenére, Seht jól látta, hogy nagyon szenved. Majd szól, ha kell neki valami, nem törődött vele, csak ment tovább.

Sejtésük helyes volt. A másik oldalon, egy ugyanolyan fej volt kifaragva, mint ahová a Kapu nyílt. Már csak fel kellett kaptatniuk, hogy megtudhassák, ez mit rejt magában. Seht kézbe vette baltáját, Vadász továbbra is csak a lándzsájára támaszkodott. Bármiféle rémség várhat rájuk odabent. De kevés olyan, ami ebben a pillanatban útjukat állhatta volna.
Innen fentről kevésbé lehetett már hallani a nyögéseket. De annál jobban ki lehetett venni valamiféle szuszogást a barlangból. Lassan közeledtek. Sehtet váratlanul valamiféle baljós taszítás vette hatalmába. A barlangból jött.
Elérkeztek a nyíláshoz. Bent két alakot láttak, az egyik a földön ült, a falnak vetette hátát és úgy aludt. A másik kicsit hátrébb lebegett a levegőben és egyenesen őket nézte sárgán izzó szemeivel. Seht hátrahőkölt, ugyanis a lebegő alak egy másik angyal volt.
- Altoum! – szólt Seht elhaló hangon.
- Légy üdvözölve a pokolban Seht! – válaszolt a másik angyal túlvilági, monoton hangon. – Rég találkoztunk utoljára. Máris felébresztem a gazdámat.
Az alvó alak máris ébredezni kezdett. Lassan feltápászkodott. Észrevette a két jövevényt és intett feléjük.
- Na, csak megtaláltátok ezt a helyet. Engem közben elnyomott a buzgóság. Már azt hittem elkezditek átvágni magatokat a férgeken. Igazán megnéztem volna, meddig juttok. – pillanatra elgondolkodott, majd folytatta. – Én Megalon vagyok, a halálidéző. Ez itt Altoum, a kísérőm. Valaha angyal volt, de mindig is vágytam egy ilyen szolgára, ezért legyőztem, megöltem, és most élőholtként szolgál engem. Hasznos jószág. – büszkén nézett teremtményére.

Seht gondolkodás nélkül elindult, hogy elpusztítsa a halálidézőt. Baltáját magasra emelte, hogy egyetlen csapással leterítse. Altoum máris kettőjük között termett és feketén lángoló pallost húzott elő köntöse rejtekéből, majd hárította vele a rettenetes csapást. A Vadásznak máris nyoma veszett, láthatatlanná vált. Megalon pedig felrikoltott.
- Ugyan! Ne itt gyerekeskedjetek! Mindenki tudja, hogy ennek semmi értelme. Én ismerem csak az innen kivezető utat. Nélkülem itt fogtok megrohadni, vagy ti is olyan férgekké váltok, mint amikkel tele van ez az egész átkozott sík. Ja és tisztelt Fekete Vadász úr, ha még nem jött volna rá a harapásuk által ön is pont olyanná fog válni, mint ők. Nem kell hozzá sok idő. Ezért hívják ezt a helyet az Eltévedt Lelkek Völgyének. Odalenn láthatóak mindazok a bátrak, akik idemerészkedtek, anélkül, hogy tudták volna, hol lehet továbbjutni. Igen… Elég sokan voltak már az idők kezdete óta. És lelkük örökre itt marad, egy soha át nem alakuló lárva képében. Az újonnan jöttek, pedig előbb-utóbb elszenvednek egy harapást és ők is csatlakoznak a közös nyögéshez. Ha ha ha. – a halálidézőnek láthatóan gyengéje volt a saját mókássága. – De tudok valakit, aki ismer egy olyan főzetet, ami semlegesíti a mérget. És amúgy is sietnünk kellene, mert az Erődöt, ahol a fiúk vannak, már ostromolják.

Seht hátralépett egyet.
- Most nyomban megölnélek, te pokolfajzat. De szerencséd van. Ha te vagy az a Halál, aki kivisz innen, hát rajta. Mutasd az utat. – azzal benyúlt abba a zsebbe, ahol a szirmot tartotta, megérintette és gondolati üzenetet küldött Zorkhának. – Ezért még számolunk, boszorkány. – semmilyen válasz nem érkezett.

A magaslat csúcsa felé tartottak. Seht megpróbált minél távolabb haladni az élőholt angyaltól. Nem tudta felfogni, hogyan lehetséges egy fajtájabeliből élőholtat teremteni. Az isteneknek gondolniuk kellet volna erre. Mit is várhatna olyanoktól, akik itt hagyták az egész művüket az enyészetnek. Dögöljön meg mindenki!
A Vadász haladt a kis csapat végén, már alig tudott járni. Lándzsája nélkül csak kúszhatott volna a többiek után. Nem szólt egy szót sem, nem kért segítséget. Egyik markában egy apró üvegcsét szorongatott. De még nem itta ki, még nem.
A csúcsról körbetekintettek, ám innen sem látszott, hogy a síkságnak valahol is lenne vége. Megalon köhintett egyet, erre mindenki ráfigyelt. Majd maga elé a földe mutatott. Elsőre semmi nem volt ott látható, csak a csupasz szikla egy darabja. De ő továbbra is arra a pontra mutatott. És tényleg. Volt ott valami, ami most kezdett kirajzolódni a semmiből. Olyan volt, mint egy lépcsőfok. Egy csigalépcsősor első foka. Aztán megjelent még egy, majd még egy. Azon vették észre magukat, hogy egy végtelenbe magasodó lépcsősor lábánál állnak, ami mindig is ott volt, de csak az vehette észre, aki tudja, hogy van ott valami.
- Hová vezet ez? – kérdezte hanyagul Seht.
- Hát, ha nem is a mennyországba, de az Elektrum Erődig elvisz majd minket. Remélem a Vadász Úr, kibírja majd az utat. – azzal a halálidéző az egyre gyengülő Vadászra kacsintott. Aki csak egy halk mondattal válaszolt.
- Hacsak el nem botlok a hulládban, nem fogok megállni!

9. A harc

Távoli döndülés törte meg a csendet. Majd rövid időn belül még kettő. Seht és Megalon szinte már szaladt, remélték, hogy még nem késtek el, Zorkha üzent, amíg a gigászi lépcsősoron haladtak felfelé, hogy a fiúkat nagy veszély fenyegeti. Altoum felettük repült, élőholt szárnyai láthatóan hibátlanul működtek. A Vadász tudta, hogy most kell döntenie. Már alig látta a többieket, minden lépés borzalmas kínokkal járt. Az egész teste égett és hasogatott. Sosem érzett még ilyet, a kiképzése alatt sem, pedig akkor azt mondták neki mesterei, hogy mindenre felkészítették. Ezek szerint mégis akadt egy dolog, amire nem, de ezért volt nála a Szer. Felhörpintette az üvegcse tartalmát. A fájdalom máris csillapodott, érezte, ahogy felsőbb erő járja át testét. Futásnak eredt és hamarosan le is hagyta a többieket. Megpróbált elfeledkezni arról, hogy mi vár majd rá, ha elmúlik a Szer hatása.
Altoum eltűnt a szemük elől a magasban, vélhetően Megalon mentális parancsára cselekedett. Seht szeme sarkából látta, amint a Fekete Vadász elsuhan mellettük, halandó szem számára láthatatlanul. Ezek szerint összeszedte magát, erre ravaszul elmosolyodott. De tudta, hogy nehéz harc vár most rájuk.

Quik megforgatta kardját, aztán a Harcos elé ugrott. A Mágus valamiféle pusztító varázst akarhatott az öreg harcosra ereszteni, amikor hátulról Megalon hangja megelőzte. A Mágus eltűnt egy szürke gömbben. Quik lecsapott a Harcosra, felhasította a mellvértjét, talán még egy apró sebet is okozott rajta. A Harcos olyat tett, amit még sosem, egy pillanatra megdöbbent. Ekkor hatolt valami a hátába. Egy legalább tucatnyi méreggel bekent mágikus penge. Aztán mire felocsúdhatott volna, még vagy háromszor. Erre elöntötte az a fajta harci düh, amit már régóta nem érzett. A kis halandó felé csapott, aki ott állt előtte. Quiknek ugyan sikerült kardjával kivédenie a csapást, de el is repült és elterült a földön, máris állt fel újra.
Közben a Mágus körül eltűnt, a halálidéző varázslata, egy érthetetlen szó hangzott fel a maszk mögül, amelynek hatására apró csillámpor kezdett szállni a levegőben. A Vadász azonnal láthatóvá vált, kénytelen volt hátrébb vetődni, mert a Harcos most őt vette célba. Egyik fegyver suhant a másik után, alig tudta elkerülni őket. Megpróbált időt nyerni azzal, hogy a lándzsáját ellenfele felé hajította, de a mithril vért meg sem karcolódott. A Vadász érezte, hogy most nincs mese, fel kell vennie a harcot, ha életben akar maradni, a Harcos egyenesen felé tartott. Eközben a Mágus újra varázsolt, az ő varázslataira láthatóan nem volt hatással, hogy a pokolban van. Jobb mutatóujjával a fiúk és Caldas felé mutatott, majd egy kis kört írt a levegőbe. Egy világító fémketrec jelent meg körülöttük, amelybe véletlenül Samiel is belekerült. A ketrec elkezdett zsugorodni lassú kínhalálra ítélve a bennlévőket.

Erre Quik a Mágusnak rontott. Fordulásból sújtott le a nyakára, a kard átmetszett több védőmágiát is, de az egyik megállította a pengét közvetlen a nyaknál. Apró vércsepp gördült le a Mágus nyakából. Erre karnyi vastag, nyers varázserő csapott ki a tenyeréből, ami méterekre repítette hátra Quiket, a várfal állította csak meg. Már nem állt fel, ottmaradt a földön mozdulatlanul.

Megalon eközben további varázslatokat szabadított a Mágusra, a védőmágiáit próbálta semlegesíteni. Az öregember előbbi csapásának köszönhetően, legfeljebb kettő maradhatott. Ha pedig az utolsó is megsemmisül, szabad lesz az út Altoumnak, hogy feltrancsírozza. De most a Mágus ellene fordult, így kénytelen volt abbahagyni a védelmekkel való bíbelődést, és saját magára figyelmezni.
A Harcos két fegyverével egyszerre támadt, megpróbálta derékban kettészelni a Vadászt, aki kénytelen volt hátraugrani, ekkor azonban a másik kirúgta a lábát. Régi trükk volt, talán túlzottan is régi, ez volt vele a baj. Vadász csak úgy nyekkent, a hátára esett, de máris oldalra gurult. Ekkor érkezett meg Seht. Mithril csattant a mithrilen, ahogy baltája mellvértbe vágott. Megfeszítette, és ahogy a balta beleszorult, teljes erejéből meg körbefordította a Harcost. Majd mellbe rúgta, így sikerült kiszabadítania a baltáját és egyszerre a Vadásznak is adott időt, hogy talpra álljon.

A Mágusnak nem volt kedve sokáig vacakolni ezekkel a pondrókkal, csak a bosszú tüze hajtotta, érezte, hogy a lélek, akit keres, itt van a közvetlen közelben. Hamarosan eljön az idő, hogy megbosszulja a behatolást, amit szemtelen idegenek követtek el. Többen is voltak, és most érzett még egy lelket, aki szintén ott volt, de neki csak egyre fájt a foga. Arra, aki bezárta a Kaput és ezzel vagy ezer évre elszakította otthonát a kereskedelemtől és ezzel népét a felemelkedéstől. Senki sem állhatott útjába. Mind a tíz ujját a halálidéző felé nyújtotta. Mind a tíz gyűrűjéből egyszerre csaptak ki a halálosabbnál halálosabb varázslatok. A levegő izzani kezdett, mennydörgés hallatszott, ahogy a hihetetlen mennyiségű pusztító erő utat talált magának ide a Világokon keresztül. Megalon mestere volt az ellenmágiáknak, de tudta, hogy van, amivel nem érdemes megpróbálkozni. Utolsó lehetőségként lehívta Altoumot, hogy ő fogja fel a varázslatokat. Altoum villámgyorsan ereszkedett alá a fenti sötétből és egyenesen a Mágus és gazdája közé állt. A fényáradat körbeölelte, de aztán ki is hunyt. Az egykori angyal teste ellenállt az összes támadásnak, csak vékony füst szállt fel szürke ruhájáról. Altoum arca rezzenéstelen maradt, és nekirontott a Mágusnak.

A Vadász és Seht megpróbált úgy helyezkedni, hogy a Harcos mindig pont kettőjük között legyen. Így megoszthatták a figyelmét és egyikük mindig biztonságban volt. Egyelőre ötletük sem volt, hogy hol lenne érdemes megtámadni a teljes vértbe öltözött ellenfelüket. A mellvértjén már tátongott néhány lyuk, máshol sértetlen volt és arra sem számíthattak, hogy ketten ki tudják fárasztani. A Vadásznak most a handzsárja volt a kezében, mágikus szerszám volt. Olyan gyorsan tudott vele támadni, hogy a legtöbb ellenfele még fel sem ocsúdott, amikor már halott volt.

Altoum tudta, hogy még védőmágiák őrzik a Mágus testét. De Megalon által azt is tudta, hogy ezek, fegyverek okozta sebek ellen védenek. Egyszerűen odalépett és megragadta a két gyűrűkkel teli kezet. Befonta saját ujjait a Mágus ujjai közé, és mivel jóval erősebb volt annál hátrafeszítette, egészen addig, amíg az összes ujja ki nem tört. A Mágusnak sok olyan varázslata is volt, amelyekhez csak igéket kellett kimondania. Elmondott legalább tíz halálvarázslatot, talán a fájdalom zavarta meg az eszét, hogy nem jött rá, egy élőholttal áll szemben, akire pedig hatástalanok az ilyesmik. Megalon eközben gondoskodott róla, hogy a maradék védelem is eltűnjön, aztán ő is közelebb lépett és elkezdte lemetszeni a Mágus fejét a nyakáról. De az nehezen adta meg magát, az évezredek alatt beleszorult élet nehezen akart távozni a testéből. A maszk mögül halálhörgés hallatszott.

Seht megelégelte a játszadozást és megpróbálta eldönteni a harcot. Baltájával a feje felé csapott, a Harcos könnyedén hárította. Ekkor a Vadász jött. Hihetetlen gyorsasággal ellenfele lábába vágott. Sikerült betalálni a páncél két lemeze között és megsebezte a térdét. Seht újra csapott, a Harcos megint kivédte, de a Vadásznak ezalatt megint volt ideje támadni és a másik lábát is megsebezte. Ekkor azonban a Harcos is visszatámadt, komoly erővel mellbe szúrta Sehtet. Az angyalnak csak behorpadt a mellvértje, de szerencséjére nem szakadt át. De így is mélyen belenyomódott a mellkasába és összeszorította a tüdejét. Hanyatt esett. Megpróbálta leszedni magáról az összeroncsolódott vértet. Védtelen maradt. A Harcos azonban a másik pondró felé fordult. Olyan heves támadásba lendült, hogy a vadász teljesen védekezésre kényszerült. Egyik csapás a másikat követte. Csak a mágikus handzsárral volt képes egyszerre két fegyver csapásait is hárítani. Ekkor jött a Harcos kedvenc trükkje és hátrálás közben elgáncsolta ellenfelét, aki így már könnyű prédát jelentett. De ekkor egy öreg, rekedtes hang szólította meg a mithrilvértes óriást.
- Te fémdobozba csomagolt szörnyeteg! Fordulj felém, ha merészeled! – Quik volt az. Valahogy összeszedte magát, bár hasán csúnya égett seb volt látható. Kardját két kézre fogva közeledett. A Harcos egy jókora rúgással arrébb tolta a Vadászt. Felkészült, hogy végezzen a legveszélyesebb ellenféllel. Ő nem a külső után ítélt. Hanem az ellenfél mozdulatai után. Tudta, hogy ez a harc kihívást fog jelenteni. De már elkésett. Quik egy egyszerű mozdulattal szíven szúrta. Majd megforgatta a pengét, kihúzta és elájult.

Megalonnak az utolsó pillanatban sikerült kiszabadítania a fiúkat, Caldast és Samielt a halálos csapdából. Sikerült hamar rájönnie a varázslat működésére, és az egyik szükséges részét gyorsan semlegesítette, egy gyors ellenvarázzsal, ezután az egész darabokra hullott.
Sehtnek közben sikerült levetnie a szétroncsolódott mellvértet. Elhajította. Most odalépett a fiúkhoz, akik rémülten néztek fel rá. Caldas védelmezően ölelte át őket.
- Mi a nevetek? – kérdezte tőlük.
- Én Azul vagyok. Ő pedig a testvérem Kalandor.
- Azul? Nagyon szép név! És te fiúcska, miért lettél Kalandor? Ki adta ezt a nevet neked?
- Hát… Egy színdarab hőse után neveztek el így. Én színész is vagyok. – húzta ki magát büszkén. Nem volt izgatott, hogy egy idegennel kell beszélnie.
- Értem. – azzal Seht jelentőségteljesen a Vadászra nézett. Aki értette a célzást. Megtalálták, akiket kerestek. De a legnehezebb feladat, ami a munka legnehezebb része lesz, még előttük áll.

Seht körbenézett. Hihetetlenül szerencsésnek tartotta most magát. Semmi idő alatt sikerült meglelni az Erődöt, majd két félistent is legyőzött kis csapatával. Amikor először találkozott a Harcossal és a Mágussal, annak a bizonyos bányának a mélyén, örült, hogy el tudtak menekülni. De többé nem fognak gondot okozni, egy helyre vonszolták a tetemeket, a falakon kívül. Majd a halálidéző tűzet hívott és elhamvasztotta maradványaikat. Két kupac hamu maradt belőlük, semmi más. Legyőzték őket. Ő nem tartott igényt egyetlen dologra sem, ám Megalon és a Vadász alapos kutakodásba kezdett. Megalon a Mágust, Vadász a Harcost fosztotta ki. Volt mit eltenniük, de láthatóan eszükbe sem jutott, hogy bárkivel is megosszák új szerzeményeiket. Az is igaz, – gondolta Seht – hogy ő és a Vadász csekély részt vett ki a győzelem eléréséből. Ahogy az ismeretlen öreg harcos végzett a harcossal, az egyenesen lenyűgöző volt. Egyetlen, tökéletes szúrással terítette le. Pedig ők ketten együtt sem bírtak vele. Lám, a halandók mindig tudnak újat és meglepőt mutatni. De az öregről érdemes többet is megtudni, ha túléli a borzalmas sebet, amit a Mágus varázslata égetett belé, akkor sokat segíthet később a hosszú út során. Egyelőre Megalon vette kezelésbe, kenőcsökkel látta el a sebét.

Altoum újra a levegőbe emelkedett, de Seht érezte, hogy a közelben maradt. Sátáni munka, ha majd egyszer vége lesz ennek az egésznek, elengedi az élőholt angyal lelkét ebből az átkozott testből. És a halálidézővel is végezi fog, senki nem tehet ilyet büntetlenül. Mindennek eljön egyszer az ideje. Egyelőre még azt sem tudta, hogy miért segít nekik. Lehet, hogy Zorkha hívta ide, hogy segítségükre legyen. Mindenesetre szerepelt az intelmében és meg kell bízniuk benne, legalábbis egy ideig. És itt van most ez a fura, szőrmeruhába öltözött férfi és a dagadt szakácsruhás, aki a fiúkat próbálja védelmezni. Valamint itt van ez az egész város. De nincs idő, amit vesztegethetnének. Dönteni kell és cselekedni. Hogy utálom én az ilyen dolgokat! – gondolta magában. Utálta a felelősséget, rá aztán senki ne bízzon semmit. Elég neki a saját baja. Mégis ő az egyetlen felsőbbrendű lény ezek között a halandók között. Mégis ki vezethetne ki egy egész városnyi halandót a pokolból? Át a Világok legszörnyűbb és legveszélyesebb vidékein. Ördög fejedelmek birtokain keresztül. És még ki tudja mennyi mindenen. Na ez még megteszi, de aztán örökre kivonja magát az egészből. Mindenki megy a maga útján tovább. Most lássuk kik is a többiek.
- Én Seht vagyok. Ez itt a Fekete Vadász, a társam. Az ott Megalon, a halálidéző mágus. És az a természetellenes lény – utálkozva Megalonra nézett – nos az is velünk van. A fiúk nevét már megtudtam. Lássuk a többieket!
- Caldas a nevem, uram. Szakácsmester vagyok. Ez a két fiúcska az én szolgálatomban áll. Igazán nagy hálával tartozom, hogy megvédtek minket és talán az egész várost. Ilyen hősöket látni nagy megtiszteltetés számunkra. – aztán el is hallgatott rögvest, amikor látta, hogy a szőrmeruhás előrelép.
- Samiel nagyúr vagyok. – mondta ingerlő büszkeséggel a hangjában. – Az Elektrum Erőd ura.
- Áhhh. Szóval egy pokolbéli erőd urával állok szemben. – válaszolt Seht. Megpróbált a lenéző hangsúlyra, gunyorossággal válaszolni. – Igazán nagy megtiszteltetés! Milyen hősiesen védtél meg minket és a városodat az imént. Engedd meg, hogy hódoljak fenséged előtt. És elárulnád, hogy ki bízott meg téged e város vezetésével?
- Semmi közöd hozzá idegen! – vágott vissza, bár a hangjában egyre kevesebb önbizalom volt.
- Én tudom! – mondta Kalandor. – Én láttam a Nagyurat beszélgetni egy tükörrel. És a testvérem is ott volt. Ő is megmondhatja!
- Elhallgass kölyök! – kiabált rá Samiel. – Egy szót se többet!
Seht közelebb lépett, és mosolyogva megsimogatta a fiúk buksiját.
- Aki még egyszer belevág a bármelyik fiúcska szavába, vagy akárcsak a legcsekélyebb módon ártani próbál nekik, azt magam vágom le ezzel a baltával, mint egy kutyát. Remélem Samiel nagyúr is jól értette, és így fog viselkedni a továbbiakban. Nos ki is bízta meg a város vezetésével? – Seht arckifejezése nem hagyott kétséget a felől, hogy azonnal beváltaná ígéretét, ha valaki ellenére cselekedne.
- Khm… Végülis az Elektrum Erődnek úgyis megpecsételődött a sorsa, a kapu bedőlt. Semmi sem fogja megvédeni az Ősök haragjától a lakosokat többé. Nekem sincs vesztenivalóm. – mondta közönyös arckifejezésre váltva Samiel. – Nos, egy ördög fejedelemtől kaptam a megbízatásomat. Korlátlan időkre. De ez immár semmit sem jelent. Jobb, ha mindenki menekül, ameddig még tud. Bár kijutni lehetetlen. De talán elrejtőzhettek egy ideig valamelyik sötétebb bugyorban. Előbb-utóbb úgyis megtalál mindenkit az ördög fejedelem. Akkor pedig úgyis minden mindegy lesz már…
- Ez nem így lesz! Nem tervek nélkül érkeztünk. – válaszolt Seht. – Te, Caldas! Mostantól te felelsz azért, hogy a városlakók megtudjanak mindent, amit üzenek nekik. Te közvetíted a parancsaimat is. Mindenki köteles engedelmeskedni neked, aki velünk akar tartani. Ugyanis én azért jöttem, hogy ennek az egész átkozott Erődnek minden egyes lakosát kivezessem a pokolból, mindörökre.

Az Elektrum Erőd üresen és hidegen állt pokol sötétjében. Nem táncolt utcáin többé senki. Színészek sem játszottak többé színdarabokat, hogy életet csaljanak szürke falai közé. Magára maradt. Sokáig szolgálta lakóit, védelmezte őket a környező gonosztól. Ám a hálátlanok most elhagyták, egyedül az örök sötétségben.

Az utolsók most léptek ki kapun. Hosszú oszlopban haladtak a valahai erődlakók. Seht gyors népszámlálást tartott, még az indulás előtt és mintegy négyezer főre becsülte számukat. A hírek gyorsan terjedtek az Erődben, pár órán belül mindenki tudott már az összes történésről. Mindegyikük lelkében ott rejlett a vágy, hogy kijussanak erről az átkozott helyről. Senkinek sem fordult meg a fejében, hogy maradjon, ha ilyen lehetőség adódott számukra. Egy igazi angyal jött el értük. Megküzdött két ördögi teremtménnyel, akik olyan hatalmasak voltak, hogy az idők hajnala óta álló Kaput bedöntötték. Segítőket is hozott, akik ugyan koránt sem voltak angyalszerű lények, de minden bizonnyal győzhetetlen harcosok voltak szintén. Mivel magát, a híres harcot csak Caldas és a két fiú látta közülük, egyre képtelenebb dolgokat suttogtak egymás között. Villámokról, tűzviharokról és még arról is, hogy az angyal valójában egy visszatért isten. A lehető legrövidebb idő alatt összecsomagoltak, miután Caldas kihirdette, Seht üzenetét, miszerint most mindenkinek döntenie kell és aki úgy dönt az eljuthat egy olyan helyre, ahol nem uralkodik az örök éjszaka. Sietniük kellett, mielőtt az Ősök Idejének órái újra elérkeznek. Már nem voltak az elektrum falakon belül, így szabad prédát jelentettek.

Samiel volt az egyetlen, aki nem szándékozott elhagyni az Erődöt. Bár nem mert a távozók ellen sem tenni, ő saját szemével látta mire képesek az angyal társai, ha harcra kerül a sor. Tehetetlen dühvel visszaviharzott a tornyába, de ott sem talált nyugodalmat. Maga a torony most is védelmet nyújthatott volna az Ősök ellen. Ám ez semmit sem fog érni, amikor Dweezyl visszatér, hogy megtudja mi is történt. Ekkor jött rá, hogy nincs más választása, mint a többiekkel együtt menni. Igaz így fel kell adnia büszkeségét, de az élet olykor fontosabb. Sietve összeszedte minden kincsét, amit csak elbírt és egykori alattvalói után indult.

Quik a halálán volt, már képtelen volt járni és gyakran félrebeszélt. A kapuőrök eszkábáltak neki egy hordozható ágyat, amin felváltva vittek a vállukon. Megalon időnként meglátogatta és átkötötte a sebét. Szentségtelen mágia sebezte meg. Megfelelő gyógyfüvek nélkül nem lehetett küzdeni ellene. Itt a pokolban pedig sosem nőtt egyetlen szál gyógyfű sem. Megalon pedig kifogyott már a kenőcseiből. Quiket csak a csoda menthette volna meg. De kardját továbbra is szorította, mintha még most is harcolna valami láthatatlan ellenféllel, aki talán maga volt a halál.

Seht és a Vadász haladt a menet élén. Mögöttük közvetlenül Caldas és a két fiú lépkedett. A Vadász sokszor előrement, hogy felderítse az előttük elterülő területeket. Altoum felülről őrködött, Megalon pedig leghátul igyekezett óvni a láthatatlan veszélyektől. Többször felvetette Sehtnek, hogy vétek lenne az Erőd temetőjét érintetlenül hátrahagyni, ő ugyanis szívesen élőholtakat teremtene az ott nyugvókból. De az angyal ezt meg sem akarta hallani. Megalon csak annyit mondott a végén, hogy eljön még az idő, amikor könyörögni fognak hozzá, hogy tegye meg, ám akkor lehet már késő lesz.

Folytatása következik…


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[/iras/mutat.php?id=1682]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához