LFG.HU

tarsasjatekok.com
Eryr Aur
novellaCimkek

Nem baj, ha becsukom?

Rendben.

Micsoda?

Ja, hogy hogyan kerültem ide… ez egy hosszú történet.

Igaza van, tényleg van időnk. Csak ne lenne itt mindenki olyan csöndes. Megőrjít ez a némaság, a fehér falak. Örülök, hogy maga hajlandó beszélgetni.
Bocsásson meg, tán kicsit kuszák lehetnek a szavaim, heteken át való hallgatás után. Tudja, azért néha a falak meghallgattak. Igen. Olykor hosszú órákon át beszéltem neki, és mintha néha vissza is kérdezett volna. Lehet, hogy megbolondultam?

Hogy mondja, kérem?

Igen, ez itt szokványos lenne, ugye? Hiszen ez egy őrültek háza, itt még az ápolók sem teljesen normálisak.
Nem baj, most már itt van, most magával fogok beszélni.
Meghiszem azt. Ezt csak a hozzátartozók nevezik szanatóriumnak, így könnyebb elfogadniuk, beszélniük róla. De mi tudjuk az igazságot, mi?
Kicsit vicces, hogy ide kerültem, mert teljesen épeszűnek tartottam magam, de mára már nem vagyok biztos ebben. Túl régen történt. Túl régen.

Igen? Talán igaz. Itt mindenki épelméjűnek hiszi magát, aztán csak nézzünk körbe. Lehet, hogy én is csak egy vagyok közülük.

Micsodát?

Milyen történetet?

Aha, emlékszem már. Azt akartam elmesélni. Ki tudja mikor jönnek a nővérek az újabb gyógyszeradaggal, kihasználhatjuk az időt.

Három hónappal ezelőtt, ha valaki azt mondta volna, hogy itt fogok kikötni, egyenesen a képébe röhögök. És látja. Mégis milyen igazat szólott volna az illető.
El sem tudja képzelni mennyire örülök magának. Végre egy ember, aki nem csak meghallgat, hanem szól is hozzám. Tudja, a nővérek szókincse kimerül a „vegye be a gyógyszerét” című fejezetben.
Tud titkot tartani?
Több, mint egy hete nem vettem be a gyógyszert, elrejtem őket.

Nem. A szekrény mögé, az ágy túl nyilvánvaló és kockázatos lenne. Ha ritkán is, azért néha áthúzzák a paplant, és akkor lebukhatnék. Látja? Még erre is gondoltam.

Vicces fiú maga. Régen nevettem már. Nem tudja, milyen régen. Rossz itt élni, melankólia mindenütt.

Azért kicsit még forog a szoba.
De. Az intravénás gyógyszereket azonban nem tudom a szekrény mögé dugni.

Na igen, azért így is jobb. Józanabbnak érzem magam, és kevésbé tehetetlennek. Tudja milyen, ha az ember tehetetlen, kiszolgáltatott?
Nem tudom, miket adnak be nekünk, de azoktól mindig olyan leszek. Fekszem az ágyban, mozdulatlanul. A percek, órák, napok telnek, és semmi sem változik. A plafont bámulom.
Ebben igaza van, ilyenkor az idő máshogyan telik. A lényeg, hogy túl vagyok rajta. Az orvos szerint, amennyiben ilyen mértékben folytatódik a gyógyulásom, kimehetek.
Kissé irónikus, nem gondolja?
Nem az elrejtett gyógyszerekre gondoltam. Persze maga még honnét is tudná, ahhoz előtte el kell mesélnem a történetet. Legalább nagy vonalakban, hogy tudja miről van szó.
Igaza van, derűsebb oldalról kell néznem mindent. Csak úgy lehet kibírni. Nincs már otthonom. Nem tudom merre induljak, hogy haza találjak. Azt hiszem, már csak egy út van.

Jut is eszembe, mit mondott, honnét jött?

Igen?

Érdekes, ez eddig még nem láttam itt.
Hogy került ide?

Persze, elnézést. De miután befejeztem maga is elmesélhetné, tudja az idő így gyorsabban telik. Szavakkal.
Mindenesetre hihetetlen, hogy ide került. Maga túl normálisnak látszik ehhez.
Három hónappal ennek előtte én sem gondoltam volna, hogy idekerülök.

Tessék? Ezt már mondtam?

Bocsásson meg. Akkor először én mesélek. Utána meghallgatom magát.

Három hónap. Rövidke idő az ember életében, oly sokszor csak egy pillanatnak tetszik, elillan, mint egy halvány fátyol a szélben, mi pedig csak gondolatban érhetjük utol.
Ám van, amikor három hónap oly hosszú, mintha soha nem akaródzana végére érnie. Velem is ez volt, pontosan ez.
Minden egy őszi délutánon kezdődött. Talán kellemesnek éreztem, de akkor még nem tudtam, hogy azzal a nappal kezdődik el minden szörnyűség.
Julia a babakocsit pakolta be a Toyota hátsó ülésére, én pedig Tommyt kötöttem a gyerekülésbe. Szép időnk volt – pont, amilyet szeretek: se nem túl hideg, se nem túl meleg, hűvös. A szél sem volt csípős még, inkább a lágy nyári szellőre emlékeztetett. Már éreznem kellett volna benne a vihar szagát.
Nem éreztem.
Julia, életem egyetlen szerelme. Mindene a munka volt. Aznap reggel valami konferenciát tartottak a munkahelyén, és sietnie kellett. Engem meg pont egy telefon szólított vissza a házba, így nem mentem velük. Sajnos én is olyasféle ember voltam, aki nem szalasztana el egyetlen hívást sem, ki tudja milyen fontos, ugyebár.

Julia?

Igen. Tudja, az előző munkahelyén a főnöke jobbkeze volt, mégis kitették a szűrét. Egy pillanatig azt hittem összetörik majd bele, de nem. Talpra állt, és új munkát keresett magának. Ezt becsültem benne. Nagyon erős asszony volt.

Azért, mert az osztályvezetők megijedtek tőle. Összefogtak ellene, gondolom, féltették a pozíciójukat. Pedig én tudom, hogy ő sohasem akart volna odáig feltörni. Elégedett volt magával így is. Sosem volt nagyravágyó, vagy ilyesféle, mint sokan mások. Mégis, egy nap behívta az igazgató, és kijelentette, hogy őt is érinti a létszámleépítés.
Én persze ajánlottam neki, hogy maradjon otthon Tommyval, de hallani sem akart róla.

Tommy. Istenem, de szép fiú volt. A szemem fénye.

Miért a múlt idő?
Hát nézzen ide, ahogy mutatom. Mélyen a szemembe. Látja a fényt benne? Üres, tompa szürke. Amilyen a lelkem is nélkülük.

No de, múltba merengeni tudok egymagam is, most inkább tovább mondom a történetet, míg a nővérek nem jönnek.
A nap délutánjára megbeszéltem velük, hogy együtt megyünk vacsorázni. A munkahelyén csatlakozom hozzá.

Nem. Ekkor már nagyon rég volt, hogy utoljára étterembe mentünk. Tommy nem szerette. Ő a McDonald’s-ért rajongott, így aztán e délután is oda mentünk volna.

Amikor megálltam az autóval az irodaház előtt, ő nem várt rám. Fél órát ültem, és lestem, mikor lép ki az épületből, de nem jött. Ekkor felmentem, és tudja mit mondott a titkárnő? Na találja ki!

Hogy egy jóképű férfivel ment el, több órával ezelőtt. Egész reggel csak néhány percet töltött bent az irodában.

Hogy mi? Nekem mindig megszokta mondani, ha ügyféllel találkozik, és mára egész napos irodai munkát tervezett. Ezért is tudtunk volna elmenni vacsorázni együtt. Tudja, ha ügyfélhez megy, akkor az kétes, meddig húzódik el.

A fiam. Annyira hiányzik. Talán jobban, mint Julia. Bár talán nem tisztességes ilyet mondanom. Olyan gyönyörű gyermek volt. Szőke hajából egy-egy kósza tincs mindig a homlokára omlott, kék szeme úgy csillogott a napsütésben, mint egy igazi angyalé. Mindig úgy hittem, ha egyszer majd felnő, olyan lesz, mint a mesebeli daliák. Sajnos…

Hogy mondja?

Ebben igaza van. Nem nagyon hasonlított rám. Nekem ugye barna hajam van. És a szemem? Hajoljon közelebb, nézze meg!

Barna az is?

Lehet. Már nem emlékszem rá. Mit mond?

Igen, igen. Folytatom.

Egyből hazahajtottam. A mobilja nem működött, biztos kikapcsolta. Most már utólag visszagondolva, értem is, miért. De akkor rettenetesen aggódtam értük. Bár, ha már akkor tudtam volna, tán még inkább féltettem volna őket.
Este aztán hazajöttek.

Igen?

A telefonhívás? Azzal nem volt semmi. Ugyanis senki sem szólt bele. De nem is számít, ez is az átok része volt.

Arról majd mindjárt.
Szóval éjszaka jöttek haza, de nem tudtunk szót sem váltani, mert megcsörrent az a fránya telefon.

Dehogy, a kórház hívott. Közölték, hogy menjek be azonnal, mert a mama nagyon beteg, lehet, hogy nem éri meg a holnapot.
Mit tehettem? Befutottam hozzá. Rosszul nézett ki. Nagyon rosszul.
Beszéltem az orvossal, és bevallotta, nem érti a dolgot. Minden vizsgálat teljesen normális eredményeket produkált, semmi rendellenesség, semmi szokatlan, amitől ilyen beteg lehetne. Tanácstalan volt, akárcsak én.
Amikor bementem, anyám felébredt. A szeme riadt volt, és volt benne valami… túlvilági. Izzadt, és hánykolódott, a nővér befutott, és beadott neki egy fájdalomcsillapítót.
Az orvos szerint nagy kínokkal küzdött, és mintha a szervezete képtelen lenne befogadni a gyógyszereket.
Össze-vissza beszélt. Egyetlen értelmes mondata volt: Megbocsátasz?
Mit mondhattam volna, minthogy igen.
Amint kimondtam, a teste elernyedt, meghalt. Csak erre várt, a bocsánatomra. Akkor nem értettem, most már igen.
Amikor aztán hazamentem, már nagyon fáradt voltam. Julia és Tommy aludtak, úgy látszik nem volt eléggé fontos ahhoz a történtekre magyarázatot adni, hogy ébren megvárjanak engem.
Másnap veszekedtünk egy kicsit, de mint mindig, kibékültünk. Kiderült, hogy az a férfi egy új ügyfél volt, aki váratlanul toppant be, és nem mondhatott neki nemet. Tudja, már mondtam. A munka mindenek előtt. Ez volt ő. Ez volt Julia.

Keserű mosoly?

Meglehet. Tudja, nem nagyon foglalkoztam akkor velük. Mostanra sokszorta bántam meg a dolgot, de ami elmúlt az elmúlt, mit tehetnék már?
Túl friss volt a seb, az anyám temetését is intéznem kellett, lehet, hogy azokban a napokban elhanyagoltam őket. Pont akkor, amikor sokkal éberebbnek kellett volna lennem.
Egyik nap aztán három temetkezési vállalkozót jártam végig, kiválasztottam a mama koporsóját is. Julia javasolta a hamvasztást, de úgy éreztem, mintha ezzel a mamát gyaláznám meg. Nem gondolja?

Nem azért, de a hamvasztás sem jobb, mint a halottak megcsonkítása. Meggyalázás akárhonnan is nézem.
Na mindegy.

Tudom, tudom. De ahogy akkor is, most is. Nincs már miért sírnom. Egy idő után elfogynak az ember könnyei.

Hát, Julia és Tommy biztosan. A mama nem. Ő legfeljebb a pokolból nézhetne most fel rám.

Kér egy teát?

Rendben, én azért iszom egyet.
Imádom a teát. Régen mindig volt egy kondér otthon, készen várva, hogy fáradtan hazaérjek a munkából. Ez itt persze nem ugyanolyan. Valami névtelen teakeverék, de segít emlékezni. Talán ezért iszom ennyit belőle.

Szóval, néhány napig semmi sem történt. Akkor aztán megjelent Henry. Pontosan úgy nézett ki, mint a titkárnő leírásában: magas, jóképű pasas – már amennyire meg tudom állapítani. Minden esetre a féltékenységem arról tanúskodott, hogy tudom.
Julia megígérte ennek a férfinek, hogy amíg a városban tartózkodik, lakjon csak nálunk.

Egy hét. Pusztán egyetlen hétről volt szó.

Nem igazán. Talán három nappal ha tovább maradt, mint megbeszélve volt. Egy nap aztán elment. Örültem neki, rettenetesen. Kifejezni nem tudom szavakkal, mennyire. Végre újra a családom és én együtt voltunk. Nem vettem észre, hogy miközben szerveztem a mama temetését, szép lassan eltávolodott tőlem Julia. Tommy is.

Talán abból, hogy alig szólt hozzám. Miután Henry elutazott, egyáltalán nem is beszéltünk. Két nappal aztán erre rá, egy levelet találtam az asztalon, a házat pedig üresen.
Közölte, hogy nem tud Henry nélkül élni, és utána utazik.
Ott törtem össze azt hiszem.
Még ha csak Juliáról lett volna szó. Felnőtt nő, nem mondhatom meg neki, hogy mit csináljon. Ha Henryt szereti, és nem engem, hát menjen. De Tommy?!
Ő miatta aggódtam. Az egyelten pici fiam, ó istenem, mennyire szeretem még most is. Ez nem hagyhattam annyiban.
Még aznap összecsomagoltam, és elindultam a legközelebbi járattal. De mire odaértem, ők eltűntek. Így ment ez egy héten át. New Yorkból Washingtonba, át San Franciscoba, Los Angelesbe. Keresztül-kasul az államokon.
Felbéreltem egy magánnyomozót, de mintha Henry egy lépéssel mindig előttem járt volna.

Nem viseltem jól. Egyáltalán nem. Ekkor már napok óta ittam. Minden este egy bárban próbáltam múlatni a bánatom, nem sok sikerrel.
Egyik nap aztán – ki tudja már melyik városban -, végre utolértem őket. Oda is mentem, de tudja mit kaptam?

Ahelyett, hogy egy kicsit is örültek volna nekem, Julia szinte se szó se beszéd kidobott. „Soha többé nem akarlak látni.”, mennyire fájt. De tudtam ki áll mindemögött. Henry.

Hazatértem. Mi mást tehettem volna, de ittam tovább, ahogy azt kell. Ekkortájt jelent meg az ügyvéd, anyám hagyatékával. Már egy hete próbált elérni, de soha nem voltam otthon, a mobilomat vettem föl, csak a magánnyomozónak.
Egy ládát hozott nekem. Anyám ládáját. Fából volt, az oldalán valamiféle leszaggatott matricák maradványai díszelegtek. Miután az ügyvéd elment, nem érdekelt az egész. Mégis valami azt súgta, ki kell nyitnom a ládát.
Semmi nem volt benne, egyetlen levélen kívül.
Még most is fáj visszaemlékezni arra, amit abból megtudtam. Szörnyű volt, mintha kést hasítottak volna a gyomromba, úgy éreztem magam.
Kiderült, hogy a mama egy gyilkos volt.

Igen. Borzasztóan. Megölt egy férfit, mindössze annyi okból, hogy az nem viszonozta a szerelmét. Egy kést döfött a szerencsétlen hasába. De az megátkozta az utolsó leheletével. Megátkozta őt is, a fiát is, és az unokáját is.

Nem. Soha sem hittem az átkokban. De most mégis erre kényszerültem, mert sorozatosan az történt, ami a levélben jósolva volt.
Henry egy démon volt. A bosszú démona. Így nevezte a mama őt. Ezért kérte a bocsánatom.

Ezután visszarepültem a városba, ahol legutóbb laktak. Reméltem, hogy nem költöztek el, és tényleg nem.
Bementem egy fegyverboltba, és vettem egy revolvert. Mennyire abszurd. Besétálok egy boltba, aláírok egy papírt, és egy ölésre alkalmas eszköz került a birtokomba. Nem akartam ölni vele. Eszem ágában sem volt. Előbb fordítottam volna magam ellen, mint ellenük.
Az este eljöttével, felhajtottam a szokásommá vált két whiskyt. De most mintha a kelleténél erősebb lett volna. Kétségbe estem.
Rémképek törtek rám. Henry megöli a feleségem és a fiam. Megeszi őket. Elevenen.
Nem bírtam már. Elmentem a lakásukra. Betörtem az ajtót, nem akarták kinyitni. Henry ott állt.
A falhoz nyomtam a fejét, és a nyakának szegeztem a pisztolyt. És isten a tanúm rá, megöltem volna, ott azonnal, ha Julia nem ugrik a nyakamnak. Hátulról csimpaszkodott belém, körmeit a torkomba vájta.
A férfi hatása alatt állt. A démon uralma alatt.

Lefejtettem az ujjait a nyakamról, és átdobtam a szobán. Oly könnyű volt a teste, oly légies.
Tommy is előkerült, és beleharapott a kezembe. Elejtettem a revolvert. Utána mentem. Tudtam, ha megölöm Henryt, vége lehet ennek az egész rémálomnak, és a szeretteim felébrednek majd. Újra együtt leszünk, mi hárman.
Nem így lett.
A pisztoly után nyúltam, Tommy a lábamba csimpaszkodott, mint egy állat. Csúsztam, csúsztam.
Végre érintettem a pisztolyt. Minden egyetlen pillanat alatt zajlott le. Julia megjelent a kezében egy vadászpuskát tartva. Egyenesen rám célzott.
Nem gondolkoztam, ösztönös védekezés volt.
Ráemeltem a pisztolyt, és lőttem. Nem volt időm átgondolni mit tettem, véget akartam venni az egész rémálomnak. Henry mellkasát vettem célba, és meghúztam a ravaszt.
Hogy honnan, azt a mai napig nem tudom, de előkerült Tommy, és egyenest a golyó elé vetette magát.
Henry pedig csak állt, gúnyos vigyorral az arcán.
Ekkor végleg elvesztettem a fejem. A maradék négy töltényt beléeresztettem. Láttam összecsuklani, de a vigyor akkor sem tűnt el róla. Magával vitte a túlvilágra.

A rendőrség megjött. Hogy ki hívta őket, nem tudom. A tárgyalás rövid volt, és kemény.
Fegyvert nem találtak a feleségem kezében, csak egy fakanalat. Bármennyire bizonygattam, hogy vadászpuska volt, az ügyész egyszerűen a képembe röhögött, mondván, hogy egy fakanállal akart lelőni az asszony?

És tudja mi a legviccesebb az egészben?

Igen. Hogy bemutatták Henry holttestét a tárgyaláson. Egy próbababa volt. Pont úgy nézett ki, mint ő, de műanyagból. Hihetetlen. Benne volt a négy töltény, amit rálőttem. Hát így kerültem ide. Beszámíthatatlan vagyok, közveszélyes, őrült.

Honnan tudta, hogy Henry nem volt igazi?

Hogy micsoda?

Mit csinál azzal a tőrrel?

Miért adja nekem?

Igaza van. Most már tényleg tudom, mit kell tennem.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához