LFG.HU

HammerTimeCafe
Le Jaulte
novellaCimkek

A grafikát készítette: Thor

“Mit nékem Isten, jajgató imák!
Inkább a téboly jöjjön – enyhe mák –
Tíz ujjam közül az üdvösség kifolyt
Csörgősipkámba fojtom a sikolyt.”
– Wedekind: Sikoly [részlet]

Aznap
A veszteségtől megrendülve – s magam sem tudom, mi módon – értem haza a Központi pályaudvarról. Barátom, George Wilcox, a fiatal és roppant tehetséges kutató örökre eltávozott a földi Siralomvölgyből. De sem a miértet nem tudom, sem a hogyannal nem vagyok teljesen tisztában. Az átélt feszültség és a görcsoldó bourbonok hatására elmém elbolyongott egy kicsit az elmúlt évek emlékeinek kuszafalú labirintusában, visszaidézve azt a négy évvel ezelőtti májusi estét, mikor először találkoztunk egy barokk ízléssel berendezett, bíborszín szalonban…


Korábban
Madame Orlowsky, az ismert spiritiszta médium híres Swedenborg-szalonja volt az a hely, kinek szokásos szombat esti szeánszaira akkoriban mindig hivatalos voltam. A háziasszony azon az emlékezetes májusi estén mutatta be nekem George Jonas Wilcoxot, Jonathan Wilcox fiát. Ugyan a nevek ismerősen csengtek, de csak a bemutatkozás folytatása közben jutott eszembe, hogy Prof. Wilcox a Columbia Egyetem szerencsétlenül járt archeológiatanára volt. A szomorú ügy előző év telén nagy port vert fel és sokat cikkeztek róla a lapok: valahol a Yucatán-fennsíkon, az egyik romvárosban dolgozó régészprofesszort és kísérőjét egy templom feltárása közben halálra marta egy csörgőkígyó.

Madame Orlowsky az én gondjaimra bízta a fiút, hogy meséljem el neki, mi minden is történik egy ilyen szeánszon, mivel George először van körünkben és ma este az édesapja szellemével fogunk kapcsolatba lépni. Felszínes beszélgetésbe elegyedtem Wilcox fiatalúrral, ám ekkor még nem gondoltam, sorsom milyen különös módon fonódik össze ezzel a magas, megtermett, komor tekintetű ifjúval. Nagy emberismeretem dacára csalódnom kellett első benyomásomban, mert a fiút inkább az anyagi világhoz kötődő Szaturnusz-jellegű embernek, szóval bányásznak, vagy vasmunkásnak néztem, semmint olyasvalakinek, aki hitelt ad holmi szellemidézésnek. Ám a kibontakozó beszélgetés véleményem megváltoztatására késztetett, hisz Wilcox professzor fiához méltó olvasottságról tett tanúbizonyságot. Kiderült számomra az is, hogy vonzalmat táplál a természetfeletti dolgok, a láthatatlan világ rejtélyei iránt és az est végére megerősödött bennem az a tudat, hogy Wilcox úrfiban jóval több hajlam van az okkult dolgok iránt, mint elsőre gondoltam volna.

Amikor kiböktem, hogy könyvkereskedő a foglalkozásom, és kezébe nyomtam névkártyámat, szemében különös lángok gyúltak. Azonnal bizonyos kötetek után kezdett érdeklődni, különösen a prekolumbián magaskultúrák kígyó-mítoszairól szóló tanulmányok, és különféle herpentológiai (kígyókkal foglalkozó tudomány) szakkönyvek, gyógyszerészeti és méregtani munkák érdekelték, melyek közül néhány példány – nagy megelégedésére – megtalálható volt kicsiny boltomban. Említette, hogy e köteteket sokfelé kereste már, de csak kézikönyvtárakban akadt rájuk, de neki saját példányok kellenének. Megegyeztünk, hogy másnapra összekészítem a kért könyveket. A fiú a szeánsz alatt – a felzaklató események dacára – olyan páratlan hidegvérről tett tanúbizonyságot, hogy sokat tapasztalt ember létemre is elámultam. A sikeresnek mondható szellemidézés folyamán nagyobbrészt spanyolul folyt a szó közte és a médium, Mme Orlowsky között, amit én nem értettem. Vélhetőleg olyan dolgokról, amit nem a mi fülünknek szántak. De talán egyetlen, a bekövetkezett események utólagos megvilágításában lényeges momentumot emelnék ki, hisz a spanyol nyelvű beszélgetésből többször kihallottam ama bizonyos könyv istentelen nevét, amely most egy zürichi széfben alussza nyugtalan álmát. A hosszú és kimerítő szellemidézés után még szerettem volna George-dzsal beszélgetni, ám annyira kimerült és megzavarodott, hogy a társaság elnézését kérve visszavonult.

Másnap délelőtt boltomban vártam a fiatalembert a kért könyveket jó előre becsomagolva, majd miután délig nem jelentkezett, telefonon kerestem a szállodájában, de ott azt a választ kaptam, hogy hajnalban elutazott, s most már New Yorkban lehet.

Csalódottan és bosszúsan kellett napirendre térnem a dolog felett, de szokásos napi teendőim elvonták figyelmemet erről a kínos afférról. Éppen ezért volt nagy az ámulatom, amikor két héttel később választékos stílusú levelet kaptam tőle, melyben szabadkozva kért elnézést modortalansága miatt, de olyan sürgős és halaszthatatlan elintéznivalói támadtak, melyek miatt azonnal el kellett utaznia Mexikóba. Mint írta, a babonás helybeli munkások atyja tragikus halála óta nem voltak hajlandók a romvárosban dolgozni, s emiatt kérdésessé vált, hogy a tervezett idő alatt végeznek a feltárásokkal. A munkások szerint átok ül az ásatáson, a Kígyóisten megharagudott a gringokra, hisz az öreg professzor tragédiája nem az egyetlen eset volt. Atyja szelleme – mert hiszi, hogy vele került kapcsolatba a szeánsz során – világos utasításokat adott számára, hogyan győzze meg a babonás helyieket az átok elmúltáról, hogy azok ismét felvegyék a munkát Chichén Itzá romvárosában folytatott feltárásokon, hisz a rendelkezésre álló pénzeszközök elég szűkre szabottak és nem volt túl sok idejük. Ő pedig önszorgalomból akar utánajárni az ásatásokat hátráltató indián tabuk eredetének, no meg fényt akar deríteni édesapja halálának különös körülményeire. Megkért, hogy a számára összekészített könyveket juttassam el egy mexikói címre, és további segítségemet kérte néhány újabb érdekes kötet és tanulmány megszerzésében. Különösen azok a maja és azték teremtésmítoszok érdekelték, melyek Kukumac és Quetzalcoatl istenekkel foglalkoznak, meg esetleg olyan tanulmányok, melyek a két mitológia összehasonlító elemzését végzik. Ezek közül jó néhányat csak hosszú utánjárással sikerült megszereznem egyetemi ismerőseimtől, de ugye, mit meg nem tesz az ember a barátainak.

Olyan megmagyarázhatatlan bizalommal viseltettem az ismeretlen ifjúval, hogy a megrendelt kötetek mellett magángyűjteményem ritka darabjaiból is küldtem neki, melyek – érzésem szerint – valamilyen módon kapcsolódhatnak kutatásaihoz, többek között az indiai mitológia kígyókkal foglalkozó bizonyos szemelvényeit. Nem szokásom felületes megismerkedés után alkalmatlankodni senkinél, de úgy éreztem, vele szemben megengedhetek annyi bizalmaskodást, hogy vendégségbe hívjam, ha ismét Bostonba látogat. Ezért a könyvküldemény mellé hosszú levelet fogalmaztam, melyben arra kértem, bátran keressen meg, és ne vonja meg azt az örömet egy idősödő könyvkereskedőtől, melyet szakácsom finom pástétomának közös elfogyasztása és a félbeszakadt beszélgetés folytatása okozhat. Ezután hosszú levélváltásba kezdtem George-dzsal, és közel két évig eszmecseréink csak postafordultával történtek. Levelei egyre szűkszavúbbak lettek, írásképe egyre töredezettebb, ám mit sem veszítettek bensőséges hangvételükből. Sokféle dologról értekeztünk, ám eredményeit firtató kérdéseimet udvariasan bár, de mindig elhárította, s én nem erőltettem tovább a dolgot. Mint írta, rengeteg idejét emészti fel a kutatás és az új expedíció megszervezése, de tömérdek előre nem látott körülmény akadályozza az indulást, többek között a helyiek furcsa, hallatlan viszolygása a fennsík romvárosai iránt. Ezért kénytelen nem helybeli munkásokat is felfogadni és utaztatni – hacsak nem akarja megismételni apja hibáit –, de azok jóval többe kerülnek.

Tavalyelőtt decemberben George arról értesített, hogy végre minden készen áll a kutatóút elindításához és ha minden rendben lesz, akkor karácsony körül nekiláthatnak a feltárásnak és az előzetes tervek alapján fél év alatt megvizsgálják a romváros egyik templomát, ahová magánnyomozásának szálai vezették el, és reményei szerint megtalálja azokat az okokat, melyek édesapja és több munkás haláláért felelősek.

Sokáig semmi hírt nem hallottam róla és komolyan aggódni kezdtem, de egyszer csak levelet kaptam tőle, new orleansi postabélyegzővel ellátva. Ebben a szűkszavú, de nagyon felzaklató tartalmú levelében – melyet valamikor október végén kaptam kézhez – arról értesített, hogy végleg eljött Mexikóból és novemberben Bostonba látogat, és szeretné tiszteletét tenni nálam, mivel kutatásaihoz kapcsolódva egy fontos dologban szeretné kikérni a véleményemet. Én ugyan nem értettem, hogy miben tudnék neki segíteni, hisz eleddig nem sokat árult el róla és homályosan fogalmazódott levele sem könnyítette meg a dolgomat.
Válaszul rövid telegramot fogalmaztam new yorki címére, melyben megerősítettem a meghívást, és kértem, telefonon keresztül értesítsen megérkezéséről. Levelét újraolvasva valamilyen megmagyarázhatatlan forrásból származó bajsejtelem kezdett gyötörni küszöbönálló találkozásunkkal kapcsolatban, ám racionális énem lerázta a babonák koncát elmémről, s többet nem foglalkoztam vele. Itt követtem el életem legnagyobb baklövését, ám erre csak jóval később döbbentem rá, s ha akkor hallgatok megérzéseimre, talán nem így végződik ez a megrázó ügy.

Akkornap reggel, amikor szörnyűséges előérzetem végül beteljesedett, épp egy igen érdekes, XVII. századi okkult irat tanulmányozását kezdtem el. Annyira elmerültem a könyv tartalmában és kitekert nyelvezetében, hogy a telefoncsörgés alig jutott el a tudatomig, de aztán kopogás hallatszott az ajtó felől, majd Johann lépett be és halkan közölte, egy úr keres telefonon, és azt mondja, hogy sürgősen akar velem beszélni. Amikor szórakozottan leintettem, hogy hívjon később, Johann szokásától eltérően nem engedelmeskedett, és közölte, hogy a George Wilcox-ként bemutatkozó férfi feltétlenül akar velem beszélni. Felpattantam és kisiettem a szobából, majd kézbe véve a telefonkagylót örömtől túláradó hangon kezdtem ecsetelni, hogy mennyire örülök annak, hogy megérkezett és remélem, hamarosan személyesen folytathatjuk végesincs diskurzusunkat. A túloldalról először csak statikus zörejeket hallottam, majd ifjú barátom elfúló hangon annyit mondott, hogy ugyan most New Yorkban van, de feltétlenül találkoznunk kell, mégpedig minél hamarabb, mivel amit Mexikóban, abban az ősi, vízözön előtti romvárosban talált, arról sem levélben, sem telefonon nem biztonságos értekeznünk. Igyekezett megnyugtatni, hogy mindenről hamarosan beszámol, és amennyiben alkalmas, már aznap este hét körül tiszteletét tenné nálam. Örömmel egyeztem bele, de rengeteg kérdőjellel tértem vissza olvasmányomhoz, végig rejtelmes mondatain töprengve.

A megbeszélt időpontban vacsorával vártam, de ifjú barátom este nyolc óráig sem érkezett meg. Már éppen azon gondolkoztam, hogy Johannt, az inasomat elébe szalajtom, hátha nem talált ide és a környéken kóborol valahol, amikor szinte egyszerre csörrent meg a csengő és dörömböltek a kapun. Inasom sietett ajtót nyitni és a feltáruló bejáraton George barátom esett be, Johannt félretolva gyorsan magára csukta és erősen lihegve nekitámaszkodott. Még mielőtt magyarázatot kérhettem volna szokatlan viselkedésére, elfúló hangon annyit mondott, hogy valakik a nyomában vannak, és manhattani lakásából szabályosan az ablakon kellett kimenekülnie és a tűzlétrán lemásznia, a vonaton végig a mellékhelyiségben utazott és a taxiállomástól idáig loholt, nehogy újból a nyomára bukkanjanak és akaratlanul is idevezesse őket, de mindezek ellenére velem okvetlenül találkozni akart.
Mialatt Johann lesegítette felöltőjét, elvette kalapját, én végigmértem az előttem lihegő fiatalembert és megrendültem attól a szokatlan változástól, melyen az egészségtől kicsattanó barátom az elmúlt évek alatt keresztülment. A róla őrzött kép alapján egészen másra számítottam, hiszen beesett szeme alatt fekete karikák táncoltak, arcbőre pedig egészségtelen sárgás szint öltött, mint a szívbetegeknek. Magamban találgatni kezdtem, hogy mi okozhatta a változást, vajon mi törte meg szikár termetét, talán lelki teher, esetleg egy ritka, ismeretlen trópusi betegség, alapjaiban rendítve meg barátom egészségét. A szeme ide-oda rebbent és mániás fényben csillogott.

Kényszerítettem magam, hogy arcomra ne üljön ki a megrökönyödés és a testi bajaira vonatkozó kérdéseket ad acta téve sietve beinvitáltam a dolgozószobámba, ahol a kandalló melletti ülőhellyel és egy pohár bourbonnal kínáltam meg, s ő mindkettőt örömmel fogadta el. Magamat is megkínálva letelepedtem és elmondtam, mennyire örülök, hogy végre hazaérkezett. George kissé bágyadtan rám mosolygott, majd azt felelte, hogy szintén örül, hogy itt lehet, de nagyon retteg attól, rettenetes felfedezésével nemcsak saját magát, de engem is halálos veszedelembe sodort, de mindenképpen figyelmeztetni kíván. Meghökkenve néztem rá, hiszen nem értettem az egészet, de az arcomra kiülő döbbenet hatására igyekezett megnyugtatni, hogy mindenről beszámol, de először arra feleljek, megkaptam-e azt a csomagot, amit New Yorkból küldött nekem, és a kezembe nyomott egy expressz csomagjegyet. Elgondolkodtam és megráztam a fejemet, erre halálosan elsápadt és motyogva magába roskadt. Váratlan reakciója megijesztett. Akkor még nem gondoltam, hogy mennyire fontos az a csomag és mi mindent kell még átélnem undok tartalma miatt. Gyorsan megtöltöttem mindkét poharat, hogy igyunk a nagy ijedelemre, de szegény barátomat a szesz sem hozta teljesen rendbe. Faggatni kezdtem, hogy mi ez a különös história titokzatos csomaggal és ismeretlen üldözőkkel, mire riadtan rám meredt, felpattant és köszönés nélkül kiviharzott a dolgozószobámból, s hamarosan csak a bejárati ajtó becsukódásával járó nehéz döndülést hallhattam.

Teljesen összezavarodtam, de bárhogy közelítettem a problémához, egyre kuszább lett minden. Johann lépett a szobába és közölte, hogy a vacsora tálalva. Kicsit bizonytalan voltam, hogy most mit is kellene tennem, de végül eldöntöttem, a szellemiek helyett most inkább a kulináris élvezeteknek szentelem magam és asztalhoz ültem. A mennyei pástétom elfogyasztása után épp folytatni készültem a megkezdett okkult irat tanulmányozását, amikor felcsörgött a telefon. Felálltam és elindultam a hall felé, hisz arra gondoltam George barátom hív, hogy bocsánatot kérjen modortalanságáért és végre magyarázattal szolgáljon különc viselkedésére. Johann arcáról nem tudtam semmit sem leolvasni, csak szemöldöke futott fel egy kicsit, miközben átnyújtotta a hallgatót. Csakugyan George volt, ám ahelyett, hogy tisztázta volna a dolgokat, halálosan megrémített. Nem is az, amit mondott, hanem beszédének a kitörni készülő pániktól sercegő felhangjai hatottak rám így. Teljesen kétségbe volt esve, össze-vissza beszélt, kiabált és rimánkodott. Az egyik pillanatban egy bizonyos Dr. Yinnert átkozott a legalpáribb módon, aki megsértette az legősibb tabut és kinyitotta azt a kriptát, amit nem lett volna szabad, a következő pillanatban azt sikoltozta, hogy megtalálták a nágák, akik ennek a Yinnernek az alakjában akarnak vele végezni. Utána azt kérte túlontúl visszafogott hangon, hogy kerítsem elő azt a csomagot, amit New Yorkból küldött, mert annak soha nem szabad a kezük közé kerülni, de ami benne van, azt semmisítsem meg. Próbáltam dühösen félbeszakítani vagy szelíd hangon megnyugtatni, de egyik sem vezetett eredményre, George egyáltalán nem hallott engem. Letenni készültem a telefonkagylót – dühödten és frusztrálva, amikor a vonal túloldaláról különös hangok késztettek további bénult hallgatózásra.

Üveg csörrent, majd sziszegéshez hasonlatos hang után ifjú barátom fojtottan felsikoltott, amelybe annyi halálfélelem és rémület vegyült, hogy összerázkódtam és elernyedő kezemből kihullott a hallgató. Mire felkaptam a kagylót, fuldokláshoz hasonló hörgést és valami dobogásszerű hangot hallottam, majd a beálló süket csöndet csak a beszűrődő tompa utcazaj és a vasútállomás semmivel össze nem téveszthető lármája törte meg. Én a megrökönyödéstől addig ismételgettem, hogy halló, halló, míg egy ismeretlen hang köszönt be és azt tudakolta, hogy én ki vagyok. Selypítős hangját hallva a hátamon végigfutott a hideg és undorodva lecsaptam a kagylót. Tanácstalanul toporogtam a hallban, az aggódás és a pánik elködösítette elmémet és néhány pillanatig nem tudtam, mitévő legyek. Nem tudtam, George pontosan honnan hívott, mi történt vele egyáltalán, és ki volt az idegen hang gazdája. Mélyeket lélegeztem és a hallban sétálva próbáltam összeszedni gondolataimat. Először is azt a helyet kell megtalálnom, ahonnan George telefonált. A háttérzajokból úgy gondoltam, hogy barátom valószínűleg egy telefonfülkéből hívott, valamelyik vasútállomás környékéről, és mivel haza akart utazni, már azt is tudtam, hogy melyikről. Felvettem a telefont és a központostól a rendőrséget kértem, majd az őrmesternek bejelentettem barátom rosszullétének tényét és helyét és kértem, hogy tegyenek valamit. Az őrmester annyit mondott, hogy most nem jár arra járőr, de intézkedik. Kissé bosszúsan tettem le a telefont, s egy hirtelen jött ötlettől vezérelve magamra kaptam a felöltőmet, kiléptem a házból, és elsétáltam egy saroknyit a taxiállomásig. Ott beültem az egyik várakozó bérkocsiba és a Központi Pályaudvarhoz vitettem magam. Megkértem a sofőrt, hogy tegyen egy kört az állomás körül, de egyik fülkében sem láttam barátomat. Kiszálltam, kifizettem a taxist és gyalog körbejártam az összes nyilvános telefont, ám nem sok eredménnyel.

Magamban újból végigpörgettem a telefonbeszélgetést és eszembe jutott az üvegcsörömpöléshez hasonlító hang. Csak egy fülkének volt betörve az ablaka, így borzongató sejtéssel siettem oda. Alaposan szétnéztem a környéken, de csak egy rongyos alakot láttam az utcai lámpák fénykörén túl a fal egyik bemélyedésébe húzódva. Viszolygásomat azzal a tudattal igyekeztem visszaszorítani, hátha a fickó látott valamit, de ahogy közelebb léptem a sötét zughoz, olyan szörnyű látvány tárult szemem elé, amire egyáltalán nem számítottam. Ifjú barátom valami koszos kabáttal félig letakarva hevert a földön, arca teljesen elszíneződött. A földön heverő testhez lépve letérdeltem az élet apró jelei után kutatva. Öngyújtóm fényénél kitakartam barátom jobb kezét, majd pulzusát keresve csuklójára tévedt a tekintetem, ahol két apró, kör alakú sebhelyet pillantottam meg. Kígyómarás! A látványtól meghűlt ereimben a vér és minden lelkierőmmel küzdenem kellett az elmémet elborító pánik ellen, és hogy ne üvöltsek fel rémületemben. Undorodva hátráltam el, agyam zakatolva próbált magyarázatot találni arra: a hideg novemberi időben miként került ide egy kígyó. Pillantásom egyik sarokból a másikba rebbent, de nem láttam semmi olyasmit, ami mérgeskígyóra hasonlítana. Visszaléptem George-hoz, arcához emeltem kezem, hogy lezárjam szegény barátom szemét, bebörtönözve az örök kárhozattól rettegő ember utolsó pillantását, ám üveges tekintetébe pillantva valami különös dolgot véltem felfedezni, de nem tudom hogy valóban láttam-e, vagy csak felfokozott érzékeim űztek velem csalóka játékot. Ugyanis a szemek mélyén valami különös mintát pillantottam meg: egy fehér, szarvaival felfelé mutató sarlóhoz hasonló alakzatot, mintha a haldokló tekintete konzerválta volna élete utolsó látványát. Összeborzadtam, majd szemeit lezárva rövid imát mormoltam az elhunyt lelki üdvéért. Utána a fülkéhez léptem érme után kotorászva, majd a városi rendőrkapitányságot tárcsáztam. Elcsukló hangon számoltam be arról, hogy tragikus eset történt a nálam vendégeskedő barátommal a Központi pályaudvar mellett. A vonal túloldalán beszélő rendőr néhány tömör kérdést tett fel az eset mikéntjével kapcsolatban, de azt tódítottam, hogy rosszul lett, meghalt és kirabolták. A rendőr rövid csend után közölte, ne menjek sehova, hamarosan odaérkezik a kiküldött nyomozó. Idegőrlő tíz perc várakozást követően egy fekete kocsi fékezett a fülke mellett, egy magas, sötét hajú, erős állú férfi szállt ki és lépett hozzám. Frank Stetson nyomozó őrmester néven mutatkozott be, majd mellé lépő ugyancsak civil ruhás kollégájával, Ed Mueller nyomozóval ismertetett össze. Mialatt Mueller megvizsgálta a holttestet, Stetson tömör beszámolómat hallgatva jegyzetelt, utána csöndben pár mondatot váltott kollégájával, aztán nagyot sóhajtva közölte, az ügy további része a rendőrségre tartozik, de felírta lakcímemet és megkért, másnap dél körül keressem fel, hogy felvehesse tanúvallomásomat…

Másnap
Másnap reggel a szalonban tértem magamhoz, nyúzottan és elgémberedett tagokkal. Hideg fürdő és gyors villásreggeli után magamra segítettem melegebbik felöltőmet és szóltam inasomnak, hogy hívjon egy bérkocsit. A városi kapitányságon megkerestem Stetson nyomozót, írógépbe mondtam neki mindent, amit erről a különös ügyről tudok, válaszoltam néha furcsa, néha pedig általános kérdéseire, majd miután végeztünk, hazamentem. Johanntól megkérdeztem, hogy érkezett-e csomagom, de nemleges választ kaptam. Az előző esti események tükrében valami rossz előérzet kerített hatalmába és házikabátom zsebéből előkerestem a barátomtól kapott csomagjegyet és alaposan szemügyre vettem. Hagytam, hogy gondolataim szabadon kövessék egymást. A csomagot három nappal ezelőtt adta fel George New Yorkban expressz küldeményként, tehát legkésőbb az előző esti postavonattal meg kellett érkeznie a városba. A csomagokat tudtommal a főpályaudvar mellett levő postára viszik át, és ott szortírozzák szét, még aznap éjjel. Tehát a pakkomat délelőtt meg kellett volna kapnom, vagyis valahol elkallódhatott. A legegyszerűbb a főpályaudvari postahivatalban megérdeklődnöm, hogy megérkezett-e. Kiléptem az utcára, elsétáltam a közeli taxiállomásra és nagyot sóhajtva beszálltam az odagördülő fekete Fordba. Egyenesen a postához vitettem magam a szemerkélő eső miatt lelassult forgalomban. Kiszálltam és kifizettem az utat, majd a posta ügyfélterébe lépve megkérdeztem az egyik fiatal hölgytől, hogy hol keressem a postamester irodáját. Ő készségesen elkalauzolt a folyosólabirintuson keresztül egy párnázott ajtóig, ami mögött gyűrött egyenruhás, kövérkés, negyven körüli férfit találtam, aki az idült alkoholisták zavaros tekintetével mért végig. A bemutatkozás után kelletlenül végighallgatta azt a kérésemet, hogy tájékoztasson egy bizonyos csomag sorsáról, majd kezeit széttárva jelezte, ő túl kis ember ehhez. Úgy láttam, hogy önbizalmát egy tízdolláros kellőképpen megnöveli, s igazam lett. Nem telt el negyed óra sem és már kifelé baktattam, két kezemet teljesen lekötötte a megviselt külsejű és nehéz pakk, amit a retúr-raktárból kerítettek elő. A szitáló ködben újabb taxit hívtam, és hazamentem. Az ajtón belépve Johann lesegítette kabátomat, én pedig rögtön dolgozószobámba vonultam, s kezemben egy pohár bourbonnal a titokzatos csomag tanulmányozásába kezdtem. Az első dolog, ami szemet szúrt, a “VISSZA A FELADÓNAK” címke volt. A második furcsaság, amitől végigfutott hátamon a hideg, egy fekete szegélyű matrica volt: “A CÍMZETT MEGHALT”.
– Micsoda !? – kiáltottam fel, mikor végre szóhoz jutottam. A kandalló előtt szunyókáló kutyám, Grant a hangra felemelte fejét, de amikor látta, hogy csak én vagyok, halk morgás kíséretében visszaheveredett. Hirtelen nagy szükségét éreztem annak, hogy szakítsak a megszokással és egy hajtásra lenyeltem a bourbont, majd még egy pohárral töltöttem magamnak, s rövid gondolkodás után azt is “bedobtam a gallér mögé”, ahogy egy barátom szokta volt mondogatni. Lerogytam a karosszékbe és csak bámultam magam elé, amíg a whisky melegsége elárasztotta ereimet és új erőt öntött kihűlő kezembe. Halk zsongás vette bele magát a fejembe, és amikor elég bátornak éreztem magam, folytattam a küldemény vizsgálatát. A városba érkezés dátuma tegnapi volt, ahogy gondoltam. Hiányoltam viszont a kerületi postahivatal bélyegzőjét és a kézbesítő aláírását. A rátűzött elismervényből kisilabizáltam a csomag bolyongásának további állomását, a Főpostáról visszavitték a pályaudvari retúr-raktárba, hogy a szerda éjjeli postavonattal elmenjen.
– No, pont időben csíptelek el! – morogtam a bajszom alatt, majd az íróasztalomon nekiálltam megkeresni a levélbontó kést. Fél percen belül a kezemben volt és nekiestem a pakknak. A csomagolás alól egy erős fadoboz került elő, amit rövid feszegetés után sikerült csak kinyitnom. Legfelül egy nekem címzett levél feküdt. Óvatosan félretéve vettem szemügyre az alatta megbúvó könyveket, melyben – őszinte meglepetésemre – a George-nak kölcsönzött három okkult témájú kötetemre ismertem. Ezek mellett egy összekötött iratcsomó volt, ami a felületes szemrevételezés csaknem kihullott elgyengülő kezemből, hisz rápillantva saját szálkás írásom nézett velem farkasszemet.
– Miért küldte vissza leveleimet? –– merült fel bennem a nyugtalanító gondolat, de amit a paksaméta alatt megpillantottam, feledtette velem kérdéseimet. A ritka kincset gyanító kutató izgalmával bontottam ki a tarka rongyokba burkolt batyut, s egy tenyérnyi nagyságú, rombusz alakú bőrlapokból összefűzött dolog került napvilágra. Az első lapon ezüstszín, félhold alakú jel díszelgett, benne függőleges hasíték, mint valami félig lehunyt, gonosz pillantású kígyószem. Ez a jel volt az, amit szerencsétlen barátom tekintetének mélyén véltem látni. “Tehát nem káprázat volt”, borzongtam bele felfedezésembe és a kandallóban ropogó fahasábok ellenére fázni kezdtem. Nézegettem, forgattam egy darabig a határozottan idegen aurájú, nyirkos tapintású tárgyat, s belül kígyószerűen tekergő mintázattal televésett oldalakat találtam. Óvatosan visszagöngyöltem és a mellette talált kicsiny fadobozt vettem kézbe. A lakkozott dobozkában egy orvosi fecskendő és egy fiola volt, benne valami színtelen folyadék, a felirat szerint univerzális kígyó antitoxin. A dobozt a kandallópárkányra téve és karosszékembe rogyva a nekem szóló levél olvasásába kezdtem és lassacskán egy olyan történet körvonalazódott előttem, melyet olvasva a szőr felállt a hátamon és nem tudtam eldönteni, hogy barátomnak elment a józan esze, vagy csak a bolondját járatja velem. Hagymázas firkálmány volt, az szentigaz, hisz ifjú barátom reszkető betűi arról tudósítottak, hogyan is akadt rá a csomag undorkeltő tartalmára, a kicsé indiánok által Shis’iai Tiltott Lapjainak nevezett dologra. Röviden összefoglalva naplója arról mesélt, hogy kutatásainak helyszínét, Chichén Itzá romvárosát állítólag azok a lények emelték, még az idők hajnala előtt, kiket a helyi folklór egyszerűen csak Ügyeskedőknek nevez és kővé vált alakjuk ott látható a romokon. Apja arra tette fel az életét, hogy bebizonyítsa, a maja város romjai alatt egy sokkal ősibb település hever, de munkáját már nem tudta befejezni, és halálában a helyiek az átok megtestesülését vélték felfedezni. Ő maga nem talált nyugovást, míg apja végakaratának nem tesz eleget, ezért folytatta a munkát, de egészen más megközelítésben látott hozzá. Apja naplójában talált egy érdekes bejegyzést, mely szerint az idős professzor szemtanúja volt több olyan esetnek is, amikor valamelyik helybéli indiánt mérgeskígyó mart meg, mégsem lett utána semmi baja. George – apja szellemének sugallatára – ezután kezdett kutatni s egy olyan szekta nyomaira bukkant, melynek különös szertartásaiban felfedezni vélte az azték és maja vallási rituálék egyes elemeit, másrészről történeteikben számtalan elképesztő hasonlóságot talált egyes indiai nága-mítoszokkal – hála azoknak a könyveknek, melyeket eljuttattam hozzá –, különös tekintettel az emberek között emberi alakban élő kígyóalakú félistenekről. Ravaszkodással és vesztegetéssel kiszedte a szekta sámánjából a kígyó-ellenméreg kotyvasztásának titkát, de megfenyegették, hogy utol fogja érni Kígyó Atya bosszúja. Ekkor még semmibe vette a fenyegetést, de hamarosan már átkozta elbizakodottságát. Eközben a romváros feltárását édesapja kollégája, Dr. Yinner végezte, aki az egyik templom alatt egy még ősibb rom falait vélte felfedezni. A kriptát felnyitva bukkantak rá a lapokra, de nem élvezhették sokáig a felfedezés mámorát, ugyanis aznap éjjel Yinnert és két társát kígyók marták halálra. A munkások fellázadtak és elszöktek, őt magát is megmarta egy kígyó, de köszönhetően a szérumnak, magas lázzal megúszta. Az expedíció felbomlott, társaival alig tudott elmenekülni, de ő volt az egyetlen, aki épségben visszaért az Államokba. Arra kért, hogy semmisítsem meg ismeretlen eredetű könyvét, ha vele valami végzetes történne, mert rá eddig csak bajt hozott. Idejét láttam a harmadik bourbonnak, majd a negyediknek is, a baljóslatú írást csak a szesz okozta ájulás csavarta ki kezemből.

Harmadnap
Hasogató fejfájással és elmacskásodott derékkal ébredtem. Mosdás, borotválkozás, átöltözés, majd a terített asztalhoz ülve elmerültem a Boston Courier reggeli kiadásának tanulmányozásában. Az első oldalon öles betűk hirdették a főpályaudvaron történt tragikus balesetet, alatta fotó a helyszínről. Az elborzasztó fényképre pillantva hideg verejték gördült végig a hátamon. A vágány mellett heverő testtől nem messze jól látszott a szerencsétlen fickó feje, s az alkoholtól püffedt arcban a részeges postamesterre ismertem. A cikk szerint a férfi előző este a főpályaudvaron egy tolató tehervonat alá esett és a kerekek darabokra szeletelték. Az esetet csak egy iszákos hadirokkant látta, de az őt kihallgató rendőrök nem adtak hitelt annak az állításának, hogy egy tarka ponchot viselő indiánt látott elszaladni. Nem tudtam napirendre térni a szerencsétlen fickó esetén, mert olyan érzésem támadt, az esethez George rejtélyes hagyatékának valami köze van. Különös, morbid kíváncsiságtól hajtva folytattam a napilap tanulmányozását. Közvetlenül a beszámoló alatt George barátom haláláról volt egy negyed flekk. A tudósító megbízható rendőrségi forrásokra hivatkozva írta: a fiatalember kígyót tartott a táskájában és a kiszabaduló állat halálra marta. A mérgeskígyót egy rendőrnyomozó lőtte keresztül és a Bostoni Természettudományi Egyetem herpentológiai tanszékére került a gyilkos jószág, ahol megállapították, hogy minden valószínűség szerint Mexikóban honos félelmetes csörgőkígyó és mérge képes negyed óra alatt végezni egy felnőtt férfival is. Az eddig bennem motoszkáló sejtés borzongató gyanúvá vált, “Nem volt semmiféle táskája!” Az újságot lecsapva a telefonhoz léptem és a kapitányságon Frank Stetson nyomozót kértem, ám az őrmester éppen nem tudott a telefonhoz jönni, majd később keresni fog, ígérte. Napközben nem ment igazán a munka, gondolataim folyton elkalandoztak, hol szerencsétlen barátomra, hol meg különös csomagjára és még különösebb tartalmára gondoltam. Este bezártam az üzletet, majd a vacsora után hálószobámba vonulva előkerestem régen használt, de gondosan karbantartott revolveremet, és párnám alá dugva nyugovóra tértem.
Éjfél körül nyugtalan álmomat üvegcsörömpölés zavarta meg. A régi reflexek működésbe léptek, az álom egy pillanat alatt kiröppent szememből. Párnám alól előkaptam revolveremet és a dohányzóba rohantam. A nyitott ablak fénykörében egy ember formájú sötét árnyékot láttam, aki éppen kimászni készült. Gondolkodás nélkül tüzeltem, fojtott jajszót hallottam, s a fickó sziluettje eltűnt. Odaugrottam az ablakhoz és kinézve egy sántikálva futó, tarka ponchos alakot vettem észre az utcai lámpák sápadt fényében, a hátsókertből pedig egy kutya, talán Grant vad ugatása hangzott fel. Még egyszer rálőttem, de nem találtam el. Tolvajt kiáltottam, hátha valaki meghallja, azonban a sarki rendőrposzt sípszóját hallva sem nyugodtam meg igazán, ám reméltem, elkapják a galád betörőt. Az időközben belépő, húsvágó bárdot szorongató Johann-nal lementünk az utcára, de csak távolodó hangokat, kiabálást és lövéseket hallottunk. A lakásba visszaérve fényt gyújtottam, majd a szobám átvizsgálása után bosszúsan telefonáltam a rendőrségre és bejelentettem, hogy egy ismeretlen behatolt a lakásomba. Bár az ablakon kimászni próbáló alakot megsebesítettem, ellopott tőlem egy csomagot. Megnyugtattak, hogy amint befut a poszt jelentése, értesítenek. Mivel jobbat nem tudtam, visszafeküdtem, de hajnalig nem jött álom a szememre.

Negyednap
Másnap Stetson nyomozó telefonja szakította meg reggelimet. Tömören beszámolt George barátom ügyéről és az éjszakai betörés vizsgálatáról. Elmondta, hogy a csörgőkígyót egyik embere lőtte le, de megesküszik rá, hogy az állat meg volt dermedve. Ennek ellenére a hivatalos jelentésben az áll, hogy az a kígyó okozta George halálát. Tájékoztatott hogy lakásomba egy mexikói származású férfi hatolt be az éjjel, akit a járőr hosszas üldözés után elfogott és előállított. Miután lekezelték a lábát ért lövést, egy nyomozó kihallgatta. A fickó csak órák után tört meg és bevallotta: ő hatolt be a főpályaudvar postai raktárába, hogy megszerezze a nekem szánt pakkot, de mivel az nem fért ki a rácson, csak azt tudta elintézni, hogy mindenféle matricát ragasztott a csomagra, hogy az visszajusson a címzetthez, ahol már várták volna. Mikor látta, hogy terveit keresztülhúzták, és hozzám került a csomag, bosszúból belökte a postamestert a vonat alá. A kígyót is ő csempészte George barátom mellé. Amikor főnökéről vagy megbízójáról faggatták, felkacagott, habzó szájjal zagyválni kezdett a nágák és Kígyó Atya bosszújáról, ami elpusztítja az ősi földek megszállóit, majd összerogyott és meghalt. Görcsbe rándult kezét szétfeszegetve tenyerébe fúródva egy apró tűt találtak, ami nem tűnt fel a motozásnál. A kapitány sebtében lezártnak tekintette az ügyet, mindent a halott fickóra kenve. Frank Stetson kérdésemet megelőzve elárulta, hogy a fickó halála miatt nem lesz tárgyalás és a tárgyi bizonyítékul szolgáló ellopott csomagot visszakapom, amit a hivatalszolgával elküld nekem. Szóval az egész ügy nagyon zavaros, és jó, hogy pont került a végére, de kérte, ha netán újabb kérdések merülnének fel, álljak rendelkezésére.
Délután megérkezett a csomag és meghökkenésemre az őrmester egy telefirkált jegyzettömböt is mellékelt hozzá, amit George Wilcox zsebében talált és nekem volt címezve, mint rövid üzenetében állt. A rongyokba csavart baljóslatú holmit biztos helyre rejtettem, majd a dohányzóban megnéztem fiatal barátom utolsó ajándékát. A jegyzettömböt lapozgatva ugyanolyan tekergő jeleket pillantottam meg, mint amilyenek a furcsa fémlapokon szerepeltek. Mellettük jegyzetek, jelentésüket taglaló, magyarázó feljegyzések, valami olyasfélék, mint amikor valaki egy ismeretlen írást akar megfejteni. Ekkor nyilallt belém a gondolat, hogy ezeket a tekergő hieroglifákat már láttam valahol, mégpedig az 1913-as bostoni okkultista konferencián nagy port felvert, úgynevezett Aklo-táblákon.
A szívembe markoló szorongató érzést egy pohár bourbonnal próbáltam csillapítani, de a görcs csak a második után oldódott fel valamelyest. Azonnal előkerítettem fiókomból a rejtélyes csomagot, és szegény barátom jegyzeteit követve nekiláttam a különös jelhalmaz értelmezésének. Különös megszállottság vett erőt rajtam, szinte csak ezzel foglalkoztam. Enni, meg néha pihenni álltam meg és inasomnak meghagytam, hogy még akkor se zavarjon, ha tűz ütne ki, látogatót pedig nem fogadok. Az idő múlásáról sem vettem tudomást, csak a különös írás megfejtésén fáradoztam, amelyben reméltem, hogy magyarázatot találok az egész zavaros ügyre és barátom halálára. Ez alatt az idő alatt teljesen kimerültem, ennek ellenére nem sokat haladtam a különös irat tanulmányozásával. Megfeszített munkámnak valami különös láz és kétoldali tüdőgyulladás vetett véget valamikor húsvét előtt. Orvosom, dr. Becksheim injekciókúrát, hideg vizes borogatást és teljes nyugalmat rendelt, Johann lelkére kötve, hogy azonnal szóljon neki, ha állapotomban bármi változás állna be. Közérzetem a gondos ápolás ellenére napról napra rosszabbodott, lázasan kiabálva hánykolódtam ágyamban, a nappalok és éjszakák egybefolytak. Rémálmaimat az ezüst félhold jelét imádó kobralények és a velük fekete sziklavárak tövében csatázó, szőrös óriások töltötték be, melyekről a lapokon olvashattam. Amikor ébren voltam, vagy orvosom, vagy Johann hajolt fölém aggódó arccal, máskor meg régen elhunyt szüleim és barátaim jelentek meg előttem. Ahogy így visszaemlékszem, néha felkeltem és pisztollyal a kezemben a dohányzóba mentem, hogy végére járjak a sziszegő hangoknak, amit onnan véltem hallani. Gondolataim nem voltak tiszták, és mikor újból magamhoz tértem, az ágyamban találtam magam.

Utolsó nap
Egyik este Stetson őrmester bejelentés nélkül beállított és Johannt félretolva, utcai öltözékben lépett be a dohányzószobámba, ahol vastag pokrócba burkolva megint a különös sziszegés forrását kerestem. A kezemben tartott pisztolyt zsebembe rejtve fordultam a rendőrnyomozó felé, és Johannt egy szigorúbb pillantással rendreutasítottam. A kandalló előtt szunyókáló Grant a zajra felkapta a fejét és a levegőbe szimatolva morogni kezdett, de ügyet sem vetettem rá. Elnézést kértem a rendőrnyomozótól, de ő halk, suttogó hangon leintett, hogy ez nem fontos most, hanem azt tudakolta, megvan-e még az a furcsa könyv, amit visszaküldött nekem. A suttogó hang valahonnan ismerős volt nekem, de nem ugrott be, honnan is. Hellyel és itallal kínáltam, de inkább állni kívánt. Azt mondta, szolgálatban van és nem kér semmit. Aztán arca felderült és kezét nyújtva közelebb lépett. Mivel nem vagyok ilyen bizalmaskodáshoz szokva, ösztönösen hátraléptem, de megszédültem és a karosszékbe rogytam, mire Grant a furcsán viselkedő nyomozó elé lépett. Stetson a kutyámat észrevéve megtorpant, majd bosszús arckifejezéssel megint a különös könyvet követelte.
- Könyvet? Miféle könyvet? – kérdeztem.
- Asszt a könyvet akarom, amit George-tól kapott és kígyóssszerű írásss van benne! – suttogta különös, sziszegő hangon. A kandallóban táncoló lángok barátom különös árnyékát rajzolták a falra, mintha egy kígyófejű ember kelt volna életre. A levegőt nyirkos jelenlét és émelyítő szag töltötte be, kiélezett érzékeim riadót fújtak.
- Honnan tud maga erről? – kérdeztem vissza és iszonytató előérzetem támadt.
- Nem érdekesss. Addja már ide, a kapitánynak kell – lépett volna közelebb, de a torokhangon morgó és foga fehérjét kimutató Grant újfent megállította.
- Jó – feleltem, majd az asztalhoz lépve köntösöm zsebéből előkaptam .41-es revolveremet és rászegeztem. – Nem tudom, mi történt magával, barátom, de nagyon szeretném megtudni. Tegye fel a kezét és üljön le. Ez az én lakásom és itt maga csak kérhet, még ha az államot és a törvényt képviseli is. Különben is, tud mutatni valami parancsot arról, hogy bizonyítékként lefoglalja a tulajdonomat képező könyvet?
- Ossstoba! – sziszegte. Rám akarta vetni magát, de a felpattanó Grant ráugrott és elkapta a kezét. Különös, nem emberi hangon szisszent fel, és ahogy a kutya harapása nyomán kicsordult a vére, a szemem láttára változott át rémálmaim kígyólényévé. Úgy hámlott le róla az eddig viselt emberi álca, mint koszos rongydarabok, feje fehér félhold mintás kígyófejjé, kezei karmokban végződő mancsokká torzultak, s a következő pillanatban minden józan természettudort megcsúfolva egy két lábon járó csörgőkígyóval néztem farkasszemet. Grant torokhangon morgott, nyakán felborzolódott a szőr, s amikor újból a rémre támadt, az izmos farkának szörnyű erejű csapásával vágta a falhoz kutyámat, majd pikkelyes nyakát előrenyújtva vetette rám magát. Megdermedtem, elmémet undor és a kígyóktól való ősi irtózás töltötte be. Az iszonyatos látványtól felkavarodott a gyomrom, kezemből kihullott a felhúzott kakasú pisztoly, ami a földhöz csapódástól elsült. A gellert kapott golyó a rémbe fúródott, az megint felüvöltött, de a lövés nem állította meg. Szürkepikkelyes feje előrecsapott és arcom elé kapott jobb kezembe szörnyű fájdalom nyilallt. Ereimet a sebbe szivárgó méreg égette és folyékony tűzként a szívem felé terjedt. Lábaim remegni kezdtek és már nem bírták tartani testemet. Ahogy öklendezve összerogytam, a lény sziszegve felkacagott.
- Most elpusssztulssz, nyavalyásss! Téged isss felfallak, mint az utánunk ssszaglásssszó kopót, ésss így tudom meg, amit akarok. Alakodat felvesssszem ésss beteljessssítem Yig akaratát a halandó fattyúkon.
Fülem zúgni kezdett, szívem veszettül zakatolt, és a valóságot megcsúfolva minden sárga színben táncolt a szemem előtt. Mielőtt végleg elsárgult volna a világ, fénycsíkot láttam a plafonra vetülni. Torokhangú csatakiáltás harsant, de nem a lény hangján, és valahonnan nagyon ismerősen hangzott. Az utolsó dolog, amire emlékszem, egy lucskos reccsenés-szerű hang volt, mint amikor egy túlérett tököt vágnak a földhöz. A szörnyű lény egyre növekvő teste betöltötte látómezőmet és elfedte előlem a világot…
Dr. Becksheim holdvilágképe volt a következő látvány, amire tisztán emlékszem, amint aggódó arccal fölém hajol. Testemet nyirkos verejték borította, lepedőm összegyűrve hevert alattam. A háttérben Johann hangját hallottam, amint katonásan tájékoztatta az orvost állapotomról: napok óta állandó rémálmok gyötörnek. Éjszaka meg néha nappal is kiabálok, összefüggéstelen szavakat üvöltözve. Néha felugrálok és valami különös sziszegés után kutatok a dohányzószobában. A doktor nagy adag nyugtatót adott be nekem és szolgámnak meghagyta, ha megint előfordulna, azonnal szóljon neki. “Rémálom lett volna az egész?”, kérdeztem magamtól, és miután mindketten kimentek, párnám alá nyúlva megtapogattam jó öreg revolveremet. Előhúztam és beleszagoltam a csövébe, de nem éreztem semmit.
A szobából kilépve hallottam, ahogy az előszobában fojtott hangon beszélget egymással a doktor meg az inasom. Olyan szófoszlányok jutottak el a fülembe, hogy “nem szabad felzaklatni…″ meg “nagyon labilis az állapota…″, s ahogy felbukkantam a folyosó végén, mindketten elhallgattak és némán meredtek rám, majd a doktor sietve kilépett az ajtón. Átszédelegtem a dohányzóba, ahol szokatlanul takaros rend fogadott. Grant a kandalló előtt szunyókált, álmában halkan morogva. Minden úgy volt, ahogy hagytam, csak két dolgot hiányoltam. Nem láttam sehol azt a lakkozott fadobozt, melyben George barátom felfedezése, az univerzális ellenméreg volt és a kandalló párkányára tettem fel, de arra gondoltam, biztos Johann pakolta el onnan, amikor a szobában takarított. A másik hiányzó dolog a szoba közepén heverő szőnyeg volt. Egyre inkább az volt a meggyőződésem, hogy hagymázas lázálom volt az egész, túlfeszített képzeletem játéka. Már abban sem voltam biztos, hogy magát a furcsa könyvet olvastam. A telefonhoz léptem és remegő hangon a központtól a városi kapitányságot kértem, ahol azt a tájékoztatást adták, hogy Frank Stetson nyomozó három hete New Orleans-ba utazott a Wilcox-ügy kapcsán. Megnyugodva tértem vissza hálószobámba és nagyot sóhajtva rogytam ágyamra. A megerőltetéstől homlokomra kiülő verítéket automatikus mozdulattal töröltem le, de amint pillantásom jobb csuklómra siklott, elmémet elborította a pánik. Tisztán látszott két apró, fehér heg, mint valami kígyómarás. Torkomból artikulátlanul tört elő a Sikoly…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához