LFG.HU

tarsasjatekok.com
Eryr Aur
novellaCimkek

- Szerintem, nem lenne szabad!
- De hát miért?! Ez tűnik az utolsó reményünknek, és te nem élnél vele? A Kharrok nemsokára itt is ránk találnak, és akkor mit fogsz tenni? Lásd be Tannen, itt a szép szó már nem vezet eredményre, lépnünk kell. Háború van, viselkedjünk is úgy, én ezt mondom.

A férfi szavaira a fiatalok közül többen elégedetten bólintottak, az idősebbek arca nem árulta el a mögötte megbúvó gondolatokat.

- Alig ötszázan maradtunk. Nézz szembe a tényekkel! Nem tudunk szembeszállni a csürhével! Ha túl akarjuk élni, akkor várnunk kell, mást nem tehetünk, nem kockáztathatjuk népünk utolsóit!
- Mindannyian tudjuk – fordult körbe a teremben. -, hogy a mondák szerint a Nagy Hegységen túl még áll a királyságunk. Ők ellen tudtak szegülni a hódító áradatnak mind a mai napig. Azt mondom, ha el tudnánk jutni odáig, csatlakozhatnánk a mieinkhez, hogy megújult erővel keljünk birokra a pusztítás zsoldosai ellen.
- Ugyan. Ez csak mese – legyintett Tannen. – Te sem kívánhatod, hogy egy ilyen kétes dolog miatt kockáztassuk az életünket.

Phak láthatóan beleunt a vitába, és a tanácstagok felé fordult.

- Uraim, azt hiszem meg kell próbálnunk eljutni a Nagy Hegységen túlra. Ha itt maradunk megtalálnak, ehhez nem fér kétség, és ha állandóan mozgunk, pedig nem tudunk megfelelő védelmet kiépíteni, mezőgazdaság létrehozásáról nem is beszélve. Hiszen évtizedek óta így élünk, szegénységben, éhségben, mentve az irhánkat. A hosszú távon most biztonságosnak mondható lehetőségek is a pusztulásunkhoz vezetnek. Csak annyit kérek, hogy vitassuk meg a következő lépésünket, a túlzott várakozás végzetes lehet.

Tannen lesütötte a szemét, és nem szólt többet.
Tudta, hogy régi barátja szavai mögött a szomorú igazság húzódik, de a várakozást, mint olyat, még mindig biztosabbnak tartotta a túlélés szempontjából, mint az utat, ami mellett Phak olyan jól érvelt.
Akármit mondhatott volna, nem valószínű, hogy bármiben is befolyásolná a tanács döntését.
Félreállt.

Két nap vita után a tagok végre dűlőre jutottak a jövő kérdését illetően. Az út mellett döntöttek.
Tannen torka összeszorult, amikor meghallotta a határozatot. Itt hagyni az oltalmat nyújtó barlangrendszert, és átkelni a Nagy Hegység vonulatain, szembe nézve a felszínen rájuk leselkedő milliónyi veszéllyel, mindösszesen egy mese miatt.
Az embereknek persze szükségük volt a hitre, a távoli királyság létére a tüzek mellett, hogy ne veszítsék el a reményt, amiből mérhetetlen erejük és kitartásuk táplálkozott.

Ő már idelent született, mint Phak is, ezek az életéhez tartoztak. Ám barátjával ellentétben ő soha nem vonzódott a felszínhez, nem szökdösött ki illegálisan, mint a legtöbb mai férfi tette aprócska korában. Megértette már akkor, hogy miért ez a határozat, ez, amely óvja népük megmaradtjait.

Hogy a királyságról szóló legendák mikor és kinek az ajkán bukkantak fel először, arra nem emlékezett. Még gyermek volt, amikor terjedni kezdett az emberek között, ő pedig világ életében úgy tekintette, hogy ez jó. Kellett valami, amit ehettek, amikor nem volt ételük, ami felmelegítette őket, amikor téli estéken nem gyújthattak tüzet. Most viszont éles változás állt be a véleményében, először tartotta károsnak, és mindenekelőtt veszélyesnek a történeteket.
Talán már rég nem él az az ember, akinek az elméje világra hozta egy kétségbeeséstől átitatott nap szorításában. Azóta sokat alakult, csiszolódott, most pedig elérte végső erejét, akár egy kitörni kívánó vulkán. Még magukat a tanácstagokat is magával tudta ragadni, a máskor oly szigorú jégcsapokat.

Az elkövetkezendő három napon mindőjük nagy lázban égett, főleg az ifjak, akikben még lángolt a fiatalság tüze, a harci láz.
Sokan egymás között már arról ábrándoztak, hogy örök hűséget fogadnak leendő királyuknak, beállnak a hadseregbe, és utolsó csepp vérüket is a hazának adják. Nemes lelkű, ám meggondolatlan fiúk áradtak.

Végül eljött az indulás pillanata. Nem volt sok málhájuk, azt is a megmaradt néhány szamár és ló hátára aggatták.
Az idősebbek némileg távolabb húzódva gyűltek a csapattól, talán ezzel is kifejezve egyet nem értésüket. Túl kevesen voltak, talán hogy érdemben ellenállhassanak a fiatalok szavazatainak.

Tannen közéjük lépett, miközben fél szemét mindig Phakon nyugtatta, aki éppen néhány utasítást adott ki egy fiúnak az állatok vezetéséről.
Utoljára nézett körbe. A barlang pont olyan sötét, borongósan szürke volt, mint az összes eddigi. Egyetlen természetes növényként egy aprócska fa nyúlott egy lyukon át beszivárgó fény felé. Máshol még ennyi sem akadt. Csak kő és homok mindenütt, meg az állandóan nyirkos falakról ritmikusan csöpögő víz hangja. Ismerte, hiszen ez ringatta álomba oly sokszor gyermekkorában, most pedig mindezt itt hagyni készült. Bármennyire is fájt a szíve, nem röstellte bevallani magának, hogy az előttük álló út izgalommal tölti el. Eddig csak azokon az éjszakákon láthatta a felszínt, amikor új barlangba költözött a népük. Nappal – ennek előtte – még soha nem tartózkodott odafönt.

- Nem lesz ennek jó vége – csóválta meg a fejét az egyik vén, Thanka.
Ő volt az összes közül, aki tán leginkább hallatni merte a hangját.
Tannen tudta, hogy az öregek legszívesebben maradnának, és itt, a már jól megszokott környezetben várnák ki a vég eljöttét. De, hogy a népüket magára hagyják, arra már csak büszkeségből sem voltak képesek. Ők, mint a legtapasztaltabbak, legbölcsebbek, mindig készen álltak, hogy segítsenek annak, aki kéri. A bajbajutottak mindig számíthattak rájuk.
Tény, hogy a fiatalok egyre inkább elfordultak tőlük, mintha saját útjukon próbálnának járni, de olykor-olykor még előfordult, hogy támogatásra volt szükségük.

- Phakkal nagyon elszaladt a ló – állapította meg Thanka.
Tannen némán bólintott. Ő is észrevette. Vak volt, akinek nem tűnt föl az a furcsa harci-szellem, ami a középkorú férfi arcát, mintha évtizedekkel fiatalította volna meg. Az ifjak meghallgatták a szavait, szinte vezérükként néztek fel rá. És bár a kisebb gyermekeket az anyák rosszallóan mindig magukhoz vonták, ők mégis közeledtek Phak felé. Volt benne valami különleges, bűbájos, aminek a fiatalok nem tudtak ellenállni.

Phak elküldött még egy fiút, és diadalmasan megállt a vének előtt.

- Na, uraim, úgy gondolom, készen állunk az indulásra.
Büszkén, délcegen állt, akár egy herceg, a régiek vezére. Szemében nem csillogott kétely, ami a legtöbb felnőttében, mozdulatai nem mutattak kétséget.

Rácsapott egyet Tannen vállára, arcán olyan győztes mosoly villant meg, mint aki már bevezette a népet a paradicsom kapuján.
Az öregek zavart pillantásokat váltottak egymás között, mint akik azt próbálják megvitatni némán, a velük szemben álló férfi épelméjű-e.
Tannen nem mosolygott, nem osztotta barátja örömét, egyre inkább az út miatt aggódott.

- Phak, mondj el nekem valamit. Hogyan akarod átszelni a Nagy Hegységet gyermekekkel és igásokkal kísérve? És akkor még nem beszéltünk a Kharrokról. Odafönt hemzsegnek, mi pedig alig ötszázan vagyunk. Túl kevés, hogy akárcsak egy kisebb seregükkel is szembenézzünk, de túl sok, hogy észrevétlenül tudjunk haladni. Ne felejtsd, itt most nem csak hogy hosszú útról van szó, hanem nehéz terepről is. Szerintem…
- Jajj testvér, ne aggodalmaskodjál már állandóan! Minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

Ez azonban egyáltalán nem nyugtatta meg Tannent, sőt, újabb kétségeket ébresztett benne. Ki mondja meg, hogyan kell lennie?

Két órával erre már mindnyájan a barlang előtt álltak. A legkisebb gyerekeket az asszonyok hátára kötötték, a nagyobbacskák egy-egy állat körül alkottak csoportokat. Így indultnak útnak. Legelöl Phak vezetésével, hátul az öregek és Tannen zárta a sort.
Már sötét volt, amikor megkezdték a vándorlást, ilyentájt nem kellett már aggódni az ellenséges portyák miatt. Ha külsőre nem is különböztek a Kharroktól, az esti fényviszonyok mellett sokkalta kifinomult látásuk előnyként szolgálta őket. Már akkor képesek voltak kiszúrni az ellenséges katonákat, mielőtt azok túl közel értek volna.

Ez az éj azonban csöndes volt. Még a másik oly hangosan rikoltó éji vadász sem szólt. Az idő pont megfelelő volt a legkisebbek számára is, ezért is választották ezt az évszakot.
Nem beszélgettek, nem kockáztathatták meg. Némán kígyózva haladtak ösvényről ösvényre megállás nélkül, patakokon, apróbb lápokon át, míg a hajnal első sugarai át nem szelték az eget.

Ekkor egy barlang mélyére húzódtak, hogy ott várják ki az éjszaka eljöttét. Ezek általában nem voltak olyan terjedelmesek, mint előző lakhelyük, épp csak szűkösen elfértek.
Az időt múlatni meséket adtak elő. Nem hősökről és hadakról, hercegekről és sárkányokról, egyszerű történetekben merengtek azokba az időkbe, mikor még fönt élhettek a felszínen, láthatták a napfényt, sugarai a bőrüket perzselték. Az idősek meséltek arról, hogy régen milyen barna volt még az emberek bőre, nem úgy tej fehér, mint mostan.
Így telt az összes éjszaka, földművelésről, terményekről beszélve, álmodozva egy eljövő világról, ahol már nem csak a barlang sarkába beszűrődő fény alatt lehet a földet megművelni. Mert így tettek ők mindenfelé, körbe a birodalomban.

Tannen ült, és halgatta a társalgók hangját, majd félre vonult, és a dal felé fordult, amint a téma átterelődött a népük többi túlélőjére.
Ez nem érdekelte.
Meséből már elég volt egy életre, ő ismerte az igazságot. Azt, amit sokat nem akartak elfogadni.
A birodalmat legyőzték, a nép nagy részét kiirtották, akik életben hagytak, megtörtek, rabszolgaságba taszítottak. Mára ők maradtak az utolsók, akik szabadon, ám üldözötten éltek, szűk falak közti világukban.
Emlékezett még nagyapja történeteire. Akkor négy-öt hozzájuk hasonló közösség is bujdosott, de mindük hibázott egyszer. Ez pedig ebben a világban egyet jelent a vég eljöttével.
Szép lassan évről évre fogyatkoztak a közösségek. Először csak létszámuk csappant meg, aztán végleg eltűntek a történet sorai közül.
Egyedül ők voltak elég okosak, hogy idáig húzzák, több évtizeddel utolsó testvér közösségük pusztulása után is, de mára több ezer főből alig félezer maradt. A születés nem tudta ellensúlyozni a gyakori halált.
De mégis. Tisztában volt vele, hogy a megszokott életük is szép lassan halálba sodorja őket. Előbb-utóbb olyannyira megfogyatkoznak, hogy a vér tisztaságát sem tudják majd fenttartani, és akkor mi lesz?

Csak egyet remélhetett, hogy a mondák nem tévednek, és tényleg erős királyság vár rájuk, odaát, a hegyen túl. Ez az utolsó reményük.

***

Éjszaka megint vándoroltak, már sokadszor, mint az elmúlt héten mindig. Az út végéhez közeledtek.
A vének nyugtalankodtak, mondván, hogy a Kharrokat rettentően felbosszantották már így is, azzal, hogy évtizedeken át kijátszották őket. Egy találkozás velük minden bizonnyal halállal végződne.

Ahogy közeledtek, úgy lettek a társalgások egyre zavartalanabbak, felszabadultabbak, már menet közben is. Azt hitték, már övék a győzelem, nincs már mitől félniök.
Mekkorát tévedtek.

Az utolsó éjszaka volt. Mindenki izgatottan nézett elébe, már csak egy nappalt kellett barlangban tölteniük, hogy másnap megérkezzenek a falhoz.

A vének egyre több aggodalommal telve figyelték a bátorodó ifjúságot, meggondolatlan hangos szavaikat, amelyek az éjjeli erdőn át szokatlanul élesen csengtek át.
Ez ment már jó egy-két napja. Többen nappal is kimerészkedtek a barlangokból, élvezték a napsütést, a gyermekek önfeledten játszottak az arany sugarak alatt. Természetesnek vették, hogy nemsokára így fognak élni.
Csak néhány anya húzta vissza szülöttjét, mondván, hogy veszélyes a kinti világ.
Az öregek akkor is, mint már régen, egy kupacba verődve szó nélkül álltak, és vártak. Nem tehettek mást, nem volt aki szavaikra hallgatott volna, kevesen követték bölcs meglátásaikat.

Egy szűkebb ösvényre értek, ahol csak kettesével haladhattak. Az első figyelmeztető jelet csak kevesen vették észre. Főleg a fiatalok voltak elmerülve fontos megbeszélnivalójukban, így aztán lassan ocsúdtak fel, mikor az első roham oldalba találta őket.
Alig egy tucat talpig felfegyverzett Kharr támadhatott, de elsöpörték a csapat közepét, átrontva embereken, állatokon, végül elveszve az erdő mélyén.
Nem volt idejük reagálni, és máris elérte őket a második hullám. Most már kétszer annyi katona rontott rájuk, szinte teljesen megsemmisítve az élbolyban haladó fiatal fiúkat.

Az öregek megálltak. Pont úgy néztek ki, mintha a barlang egyik csöndes sarkában tartottak volna diskurzust.
Nem döbbentek meg, mindnyájan tudták, hogy ez lesz a vége.
Tannen előrevágott, intve a véneknek, hogy kövessék. Felismerte, honnan támadt az ellenség, így biztonságos útra vezényelhette megmaradt testvéreit. Egy barlangot vett észre, oda gyűltek mindannyian, kik megmaradtak.

Phak zilált, aggodalommal teli hangol szólt, miután csatlakozott az öregekhez.
- És most?

Újra csak a régi történet. Ha baj van, mindig őket veszik elő, és tőlük várnak segítséget. Most azonban nekik sem volt ötletük.
Tannen előrelépett.

- Talán csak egy esélyünk lehet…

Phak kérdőn nézett rá, a többiek tudták mire gondol a férfi.

- …el kell érnünk a királyság határát. Mást nem tehetünk, most azonnal kell indulnunk, nem veszthetünk időt.

Phak láthatóan megnyugodott, és a megmaradt emberek felé vette az útját. Alig százötvenen, ha lehettek. Legtöbbjük asszony és fiatal lány, meg néhány középkorú férfi. Még mindig a megrökönyödés rikított az arcokról, nem fogták föl, hogy az imént vesztették el szeretteiket, fiaik és lányaik pedig ott fekszenek valahol vérbe fagyva az ösvényen.
Az első könnycseppnek nem volt ideje legördülni, máris újra úton voltak. Nem lassan, szétszórtan, mint az eddigi méla menetben.
Futottak az életükért.

Kisebb csoportokba rendeződve egymás után fordultak az ösvényeken, állandóan lesve, mikor ront rájuk az ellenség, és tűzi őket kardja hegyére.

A vénekkel és Tannennel bezárólag futottak, amíg csak hajnalodni nem kezdett, és még utána is.

Elfojtott örömujjongás hullámzott végig rajtuk, ahogy az elsők megpillantották a mező túl végén ég felé magasodó falmonstrumot.
Több órája most először, hogy lélekben kifújhatták magukat, de tempójuk nem lassult.

„Már csak odáig kell elérni.”

Izzadt testjük állatéhoz hasonló szagot árasztott, ahogy a bőrből készített ruhák átnedvesedtek rajtuk. Arcukhoz por tapadt, csak a szemük fénylett újra, ahogy visszaköltözött beléjük a remény.

A távoli, hatalmas kapu kitárult, emberek jelentek meg ott.

Ha lehet, még gyorsabban futottak, ahogy csak erejükből kitellett. A szabadság utáni vágy hajszolta őket, legyőzve minden kimerültségüket.

Sorra értek be a kapun, utolsónak a vének és Tannen.
Mindenki a földön feküdt, nem volt erejük felállni. A főtér lehetett akármilyen nagy, a százötven ember összefüggő takaróként borította földjét.

Csönd volt. Túl nagy csönd.

Tannen minden erejét megfeszítve kinyitotta a szemét, és ülőhelyzetbe tornázta magát.
A tér két oldalán emberek álltak, akiket a kapuban már látott. Olyan ruhát viseltek és úgy kötötték a hajukat, mint ők, egy néphez tartoztak, semmi kétség.

Hát igaz, gondolta, igaz a történet. Itt vannak az övéik.

De valami mégis…

Körbenézett.

Mindenki nagyokat szuszogott, mindük túl fáradtnak bizonyult, hogy kinyissa a szemét. Tekintete újra a tér szélén állókra vándorolt, jobban megnézte az arcukat, és…

A szíve a torkába szökött, légzése rendezetlenné vált, de nem volt ereje felállni. Megbökte a mellette fekvő Thankát, aki kelletlenül, minden erejét megfeszítve ült föl. Először majdnem rászólt a férfire, aztán ő is észrevette, amit Tannen.
Egyre többen ültek föl, de látszott, hogy sokan a végkimerülés küszöbén egyensúlyoznak.

- Üres a tekintetük – hallatszott több helyről az ámuló hang, ahogy mind újabb emberek fedezték fel a népük tagjainak jellemtelen vonásait.

Phak volt az első, aki lábra küzdötte magát.
Mély levegőt vett.
Tannen le merte volna fogadni, hogy a barátjában égő harci-tűz most sem hagyja cserben őket, figyelmezteti a földön fekvőket a veszélyre.

A jelzés, amely elhagyta a férfi torkát, azonban másoknak szólt.

A kunyhók ajtaja kivágódott, és számtalan páncélos katona sorakozott fel körülöttük, teljes fegyverzetben.
Mire Tannen rájött, mi történik, már bekerítették őket.
Többüknek csak ijedt nyögés hagyta el a torkát, beszélni nem volt erejük.

Phak ránézett, és győztes mosolya újra csak megvillant az arcán. Lassú, úrias léptekkel indult meg a lovon előlépő vezér felé. Míg szót váltottak, ők lábra álltak, akár a vének legtöbbje.
Már értették mi történik. Nem éreztek semmit, egyszer ennek el kellett jönnie.

Phak intett a lovas harcosnak, és előlépett.

- Na, mit szólt hozzá, testvér?

Nevetése oly szánalmasan csengett, hogy gyorsan félbe is hagyta. Sértette még az ő fülét is.

- Érdekel, hogy miért, ugye?

Tannen bólintott, a másodperc tört része alatt olyan mérhetetlen gyűlölet gyúlt benne e férfi iránt, akit gyermekkori barátjaként, szinte testvéreként szeretett, amit még soha nem tapasztalt életében.

- Kis korunkban is én voltam a leleményesebb. Okosabb és talpraesettebb, mint te, de hibáztam. Elkaptak. Persze te honnan is tudhatnád, soha nem jöttél fel velünk a felszínre. Már akkor megértettem, hogy ők erősebbek. Csak akkor élhetek majd teljes életet, ha elfogadom az ajánlatukat. Földet és címet, árulásért cserébe. Meg kell értened, testvér, nem dögölhettem meg egy rókalyukban, valahol a föld alatt. Élni akarok. De ha ez megnyugtat, ti sem a föld alatt fogtok megdögleni – gúnyosan vigyorogva visszalépett a lovas mellé.

Tannen nem szólt, nem volt mit mondania.

A harcosok elővették pallosaikat, és szűkíteni kezdték a kört.

A földön fekvők pillanatok alatt talpra ugrottak, és egy emberként szálltak szembe az ellenséggel. Erősebbek voltak, mint valaha. Amíg valaki hátulról a harcosok nyakának ugrott, mindig akadt, aki életét feláldozva kardjukra vetette magát.
Egy pillanatig még a lovon ülő vezér is megrettent az erő láttán, ami nyomán fegyveresei egymás után hullottak a porba.
Végül a harcosok fölénye győzött.

Tannen és Thanka utat törtek maguknak a lovas felé. Csak egyetlen dolguk volt.
Egy katona állt Phak és őköztük. Egymás szemébe néztek, mosolyogtak.
Thanka bólintott, és a harcosra vetette magát. Tannen gyorsan megkerülte, és ráugrott Phakra.
Mintha métereket repült volna a levegőben, mire elérte régi barátját, gyűlölt ellenségét, és csak egyetlen másodperc, annyi nem telt bele, míg egy mozdulattal kitörte a nyakát.

A háta mögött Thankát minden bizonnyal pont ennyi idő alatt ölte meg a katona, mert Tannenre támadott.
Nem akart védekezni, nem volt miért.
Látta a napfényben megcsillanó kardot, ami egyenest a szívébe hatolt, összetörve utolsó álmát, népe szabadságát.

***

- Vezérem, Phak testével mit csináljunk?
- Vessétek a többi közé, áruló volt.

Aznap vér áztatta a főteret, és bár a parancs szerint a halottakat a keselyűk tépjék szét, és a nap rohassza el húsukat, több katona visszatért, hogy az e napon elhullottakat bátor harcosok módjára temessék el. Őket, akik kimerülten, fegyvertelenül is méltó ellenfélnek bizonyultak. Miután mindőjüket elföldelték, évszázadokon át kijártak az ott élő népek a’ szent helyre, hogy imára kulcsolják kezüket a bátorság és az összetartás szimbólumai előtt.

Phak holttestét keselyűk marták szét, húsát a nap rothasztotta, és mind a mai napig emlékeznek a nevére. Az áruló nevére.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.