LFG.HU

HammerTimeCafe
szil
novellaCimkek

„Nappal s éjszaka, e kettő mindörökké egyben…”

reggel

„Valami nincs rendben ” – gondolta. Egy pillanatra – talán, mert nagyon figyelt -, egyetlen rövid, ám mégis végtelen pillanatra a kép kimerevedett, az idő összezsugorodott körülötte. Ebben a villanásban élesen megfigyelhetett minden alakot, minden apró jelet, elakadt mozdulatot, azután az egész visszatért a rendes kerékvágásba.
Az egymással fennhangon beszélgető, vagy vevők után kiabáló árusok, egy mérleg, s a súlyok tompa csengése annak tálcáján, másutt kéz rebben, finoman, mint egy kicsiny madár szárnya, kiemel valamit egy zsebből, s eltünteti a tárgyat egy másikban. Lárma trágyaszag, sülő pecsenye és hal ínycsiklandó illatába vegyülve. Öszvérek lélegzet-párája, gazdáik nógató kiáltásai. Forgatag, köntösök és köntösszegélyek, elrohanó gyerekcsapat, varjak a kopár fákon. Hó.
An-akhrum piaca. Valami nincs rendben.

Elnézett öccse irányába. Amaz – jó szokáshoz híven – az egyik piactéri írnok zsámolyán ült, kinyújtott lábát utazóládája fedelén pihentetve. Innen csak szája mozgása látszott, szavai nem voltak hallhatóak, mégis valószínű volt, valamely útközben kiötlött költeményét diktálta lúdtollba éppen. A kopasz írnok sebesen ( s bosszankodva ) körmölt, ám mégsem elég gyorsan ahhoz, hogy lépést tudjon tartani Maelrick szárnyaló soraival. A fiú keze időnként a levegőbe csapott, sötétkék turbánja alól kilógó hajtincsei szabadulásra vágyva csapkodtak a mozdulatoktól bizonyára valamely harciasabb résznél járhatott a készülő műben.

„Milyen szép öcsém van!” – tűnődött el egy pillanatra. Ez a gondolat szemlátomást más fejében is megszülethetett, az írnok melletti maradék szabad ülőhelyre ugyanis egy városi dáma telepedett le hirtelen, nyomában megrakott kosarakkal igyekvő nagyfenekű komornájának már csak egy párna jutott a földön. A dáma bár fiatal volt és karcsú, mégis elfáradhatott a hosszas ünnepi vásárlásban, arca egyszerre volt kipirult és sápadt, s kénytelen volt nagyokat sóhajtva levegőt venni. Ha valaki azonban alaposabban megfigyelte – s Haelcan éppen ezt tette – éppenséggel észrevehette, hogy szeme sarkából bőszen pillog az írnoknak diktáló ifjú tehetség felé. Arcvonásai heves, ám lefojtott izgalomról árulkodtak, s egész lényét a támadó fenevadak ugrásra kész feszültsége jellemezte. Haelcan elvigyorodott magában.

Ekkor különös dolog történt. A tömeg oldalt – a kofák között kialakult folyosóban – szétnyílt egy pillanatra, s így a fiú megpillanthatott egy csuklyás köpönyeget viselő, hosszú hajú, meglehetősen kenetteljesen mosolygó, s egyáltalán nem bizalomgerjesztő alakot. Az illető keze egyetlen mozdulatot írt a levegőbe – „Kövess !” jelentette ez bizonyos körök egyezményes nyelvén – s miután egy pillanatig merően nézett Haelcan arcába, szinte nyom nélkül felszívódott újra a háta mögött kísértetiesen összezáruló, ordítozva alkudozó emberhorda nyújtotta fedezékben. Csak időnként felbukkanó feje búbja és köntösének kivillanó ezüstös mintájú szegélye jelezte elvonultát.
Tehát ez volt az. – morfondírozott magában Hael, s csodálkozva vette észre, szája mennyire kiszáradt egy perc alatt.

Megrázta fejét, mint aki nem hisz igazán szemének, majd megindult. Finoman félretaszított útjából két vitatkozó figurát, udvariasan utat engedett egy vénségnek, aki kétrét görnyedve kosarának súlya alatt megdöbbentő hozzáértéssel tört utat magának szabad könyökével. Még egy pillantást vetett öccsére – a dáma legalább fél métert közelített időközben reménybeli prédája felé – majd megkereste szemével a tér széle felé igyekvő köpönyeges alakot, Mosolyt, s nyomába eredt.

kapualj

- Á, az idősebbik testvér, nemdebár ! – Szürkeszem ezt inkább állította, mintsem kérdezte.
Egyedül volt. A fény éppen csak érintette arcát, az azonban így is elárulta, ereiben nem csak embervér csordogál. Szeme és haja szürke, akár a hamu, fogai élesek, aprók, lénye, mint a szelídített farkasé. Ruházata egyszerű, semmitmondó, szürke útiruha.
Tudta, ha megfordulna, megpillanthatná Mosolyt, ezt az idétlen alakot, ahogy háttal nekik látszólag a teret fixírozza, ám egyszersmind gazdája épségét is vigyázza szeme sarkából.
- És ? – mordult vissza mély, torokból jövő hangon.
A másik arca egy pillanatra megrándult, de nem fogadta a kötözködést.
- Fiú, nem gondoltam, hogy ilyen fiatal vagy ! – mondta.

Haelcan valóban nem volt cseppet sem korosnak mondható a maga tizennyolc évével.
Szürkeszem kivárt, levegőt vett, majd elgondolkozva nézett el Hael arca mellett, ki a térre. Szemei elhomályosultak, olyanok lettek, mint az őszi tavak átlátszatlan vizei.
- Azt hallottam…- itt megköszörülte a torkát – ti hoztátok el a Szent Balt Eleionból. Az öcséddel.
Az utolsó szavaknál lassan visszafordította tekintetét a fiúra. Szemei már nem voltak ködösek, sokkal inkább izgalomtól ragyogók. Orrcimpái összeszűkültek, ajkai furcsa, torz mosolyra húzódtak.
„Emberevő !”– gondolta Hael.
- Nem tudom, miről beszélsz ! – válaszolta akaratlanul is halkan, s csak magában mondta ki:
„Gyorsan terjednek a hírek erre, túl gyorsan !”.
A szürke alak ismét elmosolyodott, ezúttal még szélesebben.
„Megette az anyját gyerekkorában !”. Megborzongott ettől a vicsorgástól.
- Így is jó – mondta a másik, lassan, egyenként ejtve ki a szavakat, amelyek szinte olyan súlyosak voltak, mint egy-egy kődarab. Megint kivárt, majd lassan belelendülve folytatta – Tudok egy munkát valakinek. Itt, a városban.

Hael szeme résnyire szűkült. Érezte, ahogy belerángatják valamibe, de… Nem tudta elszakítani magát és gondolatait az idegen bűvös stílusától.
Amannak tekintete figyelmesen kereste a fiú szemeinek, s lelkének mélyét. Hangja egyre mélyebb regiszterekbe ereszkedett, s szótagról-szótagra csendesebb lett.
- Van egy ház, a Vadkanhoz címzett fogadó mellett, két szint magas, a zsindelyei zöldek.
Könnyű bejutni, ma éjjel különösen.
Kivárt egy pillanatra, figyelve, hogy a fiú követi-e mondókáját.
- A házban van egy szoba, a földszinten, a falait vörös kárpit borítja, az ajtaja gondosan megvasalva. A szobában egy fadoboz. Fekete, mint az éjszaka. A dobozban egy zöld kő, akkora, mint egy fürjtojás.
Ekkorra már csak egy arasznyira volt az arca Haelcanétól, így az megérzett valami fura, kesernyés illatot, s egy kissé másnapos leheletet. Kígyó pillantása kapcsolódott az övébe.

- Az a kő százötven aranyat ér nekem – folytatta Szürkeszem. – Az egyetlen probléma az egésszel az, hogy ma éjszaka kell megcsinálni, míg tart az éjféli Könyörgés. Itt fogok várni a téren, az első éjszakai órán. Amott, a szökőkútnál, látod ?
A mutatott irányban nagyon is jól látszott egy télire elzárt, vízköpő gnómokkal és sellőkkel díszített kút.
A fiúnak mintha kétfelé szakadt volna elméje. Az egyik fele tiltakozni akart, nem belemenni az idegen játszmájába, a másik csöndesen számolt, egészen százötvenig. „Hát legyen !” sóhajtott magában, majd olyan halkan, hogy egy pillanatra azt hitte, csak ő hallja a szót, azt mondta: – Rendben.
Szürkeszem hirtelen hátrahajolt, s szemében különös csillogással, kaján mosollyal arcán felelte:
- Mertem remélni, testvér – azzal ellépett a fiú mellett, egyben megveregetve annak vállát. Kilépett a térre, csettintve egyet Mosolynak – aki azonnal csatlakozott hozzá -, megfordult, s elgondolkozva bólogatott aprókat a kapualjban maradt Haelcan felé. Hüvelykjével piszkálni kezdte fogait, majd a két alak elindult a házak mentén.
„Ezt a testvér dolgot még megbeszéljük egyszer” – fogadkozott Hael, azután csöndesen szitkozódva ő is elhagyta a kapualjat, hogy öccséhez induljon.

dölyf

Vasat vassal,
s tüzet tűzzel
ez, mi lidércálmot űz el
kínra kín
és kardra kard
énekeld a harci dalt!
Végső leckém
nem feledve
indulj harcnak eleibe !
Vasra vas
és kardra kard
s neved mindég,
folyton-folyvást,
mindörökké
fennmarad!

- „… Vége. Írta az ifjú Maelrick, kalandozásának második évében, Télutó havában”.
- Lejegyezte… ? – nézett kérdőleg az írnokra.
- Nevem Drawenul, ifjú uram, ám az én személyem ezen ügyben teljességgel mellékes – felelte az nagyot fújva, jobb kezét fájósan rázogatva.

Haelcan nyelve hegyén ott volt a kérdés a verssel kapcsolatban, miszerint minden költő szájhős is -e egyben, ám ezt több okból nem tette fel egyrészről a közelben ülő szépszemű bestia miatt, másrészt Maellel nem volt tanácsos vitát kezdeményezni A Művészetről, mivel – legtöbbször csapszékbéli bunkókból álló – kritikusaival éles nyelvvel ( s ha ez nem segített, söröskupával és széklábbal ) bánt el.
Maelrick erszényében kotorászott, majd egy nagy „És…hoppá !” kiáltással három ezüstöt nyomott az írnok markába. Amaz hálásan, ám kissé mesterkélten hajbókolt:
- Köszönöm uraságodnak, köszönöm !- mondta.
- Á, még valami ! – vágta el a köszöngetés fonalát hirtelen Mael – Csaknem elfelejtettem ! Ajánlanunk is kell a verset valakinek !
Fondorkodva körülnézett, mintha teljes kétségbeeséssel keresne egy arra alkalmas személyt.
- Talán… talán éppen eme nemes és szemlátomást jószívű hölgynek kéne ezt tegyük, kinek szépsége annyira magávalragadó, s különben is itt ül közvetlen közelünkben.

Haelcan, most markába kellett fojtsa feltörő röhögését.
-
Drawenul, írnokom, sőt: írnokok írnoka, jegyezd ! „Ajánljuk e verset, eme csodaszép égi lénynek, kinek neve… ?” – újfent kérdőre vonta szemöldökét, ezúttal a dáma irányába.
-
Guindehné Marganeia asszony – rebegte az elhalóan, szemét szemérmesen lesütve.
-
Asszony ?! Ily fiatalon kellett elragadja eme szörnyű kór ! Sebaj. Írd szavaim, Drawenul: „kinek neve Marganeia ki maga harcosként nem annyira jeles, de kiért küzdeni mégis érdemes, mert ő a sivatag szellője, tavak virága, szemei akár a…, szemei akár a… – ihlet után kutatva körülnézett, majd hirtelen elkomorulva, maga elé morogva fejezte be a mondatot: – … akár a kelő holdak tükre.” Pont.
Bal csípőjéről hátravetette lebernyegét, s ültéből felnézve szólt rá testvérére:
- Haelcan, ne röhögj, itt jön a férj !

S valóban, még a lehajtott fejjel röhigcsélő Hael is meghallhatott ekkor egy irtózatos hördülést, amely valahogy eképpen szólt: „Hörrruffhm !”
Felnézett, s megpillantott egy hatalmas testének köszönhetően szuszogva, fújtatva, ám mégis sebesen érkező férfit. Hajzata vörösesbarna, ápolatlan frizura, bajsza tekintélyesen lecsüngő, ruházata prémes kabátból, mellényből, csizmából, s kicsiny, kerek, csúcsos tetejű sapkából állt, övén tekintélyes méretű erszényzacskó.
- Asszony ! Mi folyik itt ?! – kérdezte fennhangon, miközben tokája valósággal rázkódott, s feje hajához vált hasonlatos színűvé a dühtől.
A nő és a komorna ekkorra már felpattantak, s heves magyarázkodásba fogtak a vásárlás gyötrelmeit illetően, Drawenul, az írnok pedig két térde közé hajtotta fejét, s onnan pislogott a hirtelen drámai fordulatot vett történtekre.
- Jaaj ! – nyögte tompán.

A férj baljával eltolta maga mellől asszonyát, másik kezével derekára csatolt rövidkardja után nyúlt, s egyben Maelrick felé lépett egyet, láthatólag, hogy egy jól irányzott csapást mérjen majd rá, mégha valószínűleg csak kardlappal is.
- Én nem tenném ezt a helyedben, jó uram ! – szólt közbe Hael, akinek arca azon nyomban vidámból komoran fenyegetőre váltott. Vonásai megkeményedtek, szigorúvá váltak, vállait megfeszítve enyhén megroggyantotta lábait. Egész valójában legalább tíz évet öregedett egy szemhunyásnyi idő alatt. Arcán különös ráncok látszottak keletkezni szemei hunyorogtak, ám semmiképpen sem az erős napsütéstől.

Mélyen a szeme közé nézett ellenfelének. Amaz nagyokat fújt, majd lassan, apránként elengedte kardjának gombos markolatát.
- Hő ! Nahát ! – mondta, majd újabb fújtatásba fogott, akár egy meghajtott, túlsúlyos igásló. Ismét szólni próbált, ám egy darabig úgy látszott, sem szóhoz, sem levegőhöz nem fog jutni, s ott helyben megpukkad mérgében, aztán nagy nehezen kinyögte borízűen rekedt hangján:
- - Még találkozunk … taknyosok ! – azzal visszafordult asszonyához, hogy hazaparancsolja, ám szinte azonmód megpördült, csak hogy ismét dühösen rájuk szegezze mutatóujját. Felesége ezt kihasználva, hangtalanul formálta meg a szavakat, Maelnek címezve őket: „Éjfélkor a Guindeh házban !”. Még Haelcan is tisztán le tudta olvasni ajkáról a mondatot.

„Nem is sejted, milyen hamar, paraszt !” – gondolt vissza a férfi fenyegetésére.
Mire az újra megfordult, s megindult neje nyomában, amannak ismét ájtatos-méltóságteljes kifejezés ült arcán, s állát dölyfösen előreszegezve lépdelt elfele.
- Hol vannak ilyenkor a városi őrök ? – méltatlankodott a férj, s káromkodva követte az asszonyt.
„Hol lennének, végzik a dolgukat” – gondolta Hael, s nagy levegőt fújva ki ellazította tagjait, félig elővont kardját pedig visszacsúsztatta a hüvelybe.

zeneelmélet

– Hihetetlen memória ! – jegyezte meg Drawenul – Ötvennégy versszak egyetlen fejben!
- Nos, igen. – mondta oda sem figyelve Haelcan, aki még mindig a távolodó párt követte tekintetével.
- Pár hónap alatt a fejébe verném az olvasás s a betűvetés tudományát !. – próbálkozott az írnok újra.
- Az én fejem túl kemény ahhoz, hogy bármit beleverjenek ! – rikkantotta vidáman a szedelőzködő Maelrick.
- De azért köszöni szépen – egészítette ki Haelcan.
- Épp eképp kívánék magam is szólni, egyetlen testvérem! – mondta kissé élesen a megnevezett, mivel, mint sokan mások, ő sem szerette túlzottan, ha kijavították apró faragatlanságaiban.
Vállukra vették holmijukat, s elbúcsúztak az írnoktól, akit mindketten megkedveltek hosszú karjainak mulatságos gesztusai, s szintúgy vidámságra okot adó beszédstílusa miatt, majd nekivágtak a mostanra kevésbé zsúfoltnak tűnő piaci útvesztőnek.

Haelnak már szinte fel se tűnt, jópáran itt is megbámulják őket ki lopva, ki szájtátva, nem győzvén csodálkozni a fehér bőrük, s furcsa, idegen ruházatuk – különösen Maerlrické volt cifra – közti ellentéten. Szürkeszem is így figyelhetett fel rájuk a tömegben korábbi társaik elég pontosan elmesélhették neki külsejüket, feltéve, ha eléggé érdeklődött, s miért is ne tette volna.
Déliül kezdtek beszélgetni egymás közt, – csakúgy, mint máskor, ha azt akarták, beszédjük értelme ne tudódjék ki mások számára – semmiségekről, mint az időjárás, az elhaladó nőszemélyek külleme, vagy egy-egy piaci látványosság, végül Haelcan a lényegre tért:
- Van egy kis dolgunk itt, Mael.

Röviden vázolta a történteket, s kíváncsian várta öccse válaszát. Amaz jó darabig csak fogait szívogatta, majd továbbra is elgondolkodó arckifejezéssel felelte:
- Nem tetszik ez nekem, bátyám. Sötét ez az ügy, akár az éjszaka egy tehén valagában.
- Az. – bólintott rá testvére, s valami megfelelő felelettel kívánt élni, ám a szavak hirtelen, meggondolatlanul törtek fel belőle:
- Tudod, Mael… A pénz az, ami igazán számit most, sajnos. – Tudta, azért védekezik, s egyben haragszik magára, mert nem biztos a dolgában. „Igen, a pénz, folyton csak az” – folytatta némán a gondolatot.
- Pénz ?! – csattant fel tizenhat évének minden türelmetlenségével öccse – Nekem még van három arany a tarsolyomban !
- Nekem hét. Az összesen tíz – felelte csöndesen Hael – Akárhogy számolom, az legfeljebb két hétre elég kettőnknek, két hét pedig nem nagy idő.
- Tíz arany ? Az édeskevés … – látszott most elkomorodni, s megszeppenni Maelrick – De hiszen…
- Az a múltkori mulatság kissé sokat vitt el, öcsém.

„A múltkori mulatság is” – tette hozzá magában.
- Miféle mulatság ? Nem emlékszem. – játszotta az értetlent Mael, meglehetős hitelességgel.
- Persze, hogy nem emlékszel, amikor két kancsóval ittál meg abból a borból, s úgy kellett a karomon elcipeljelek, mert elájultál, ifjú uram ! – mondta Hael feddő hangsúllyal.

Maelrick jó darabig töprengett ezen, majd kissé fátyolos hangon szólalt meg:
- Az a mulatozás. Aha. – szemei egyre mélyebb régiókba látszottak tekinteni – Azokkal a nőkkel.
- Igen.
- Ahol falhoz vágtad azt a két fickót.
- Igen.
- Ahol… – ám nem tudta folytatni, mert Haelcan közbevágott, már-már kiabálva.
- A fél fogadó majdnem ránkégett !
Maelrick elrévült arccal látszott kutatni emlékezetének elködösült zugaiban, majd egy idő után megszólalt:
- Miért nem így kezdted ? Hogyne emlékeznék.
Megint hallgattak egy sort, s közben lecövekeltek egy erőművész kicsiny színpada előtt.
A hideg ellenére félmeztelenre vetkőzött, s roppant izmait látványosan megfeszítő férfi emberfejnyi, füles fémgömböt lendített két ujjal feje fölé mellkasa hatalmasat dobbant, mikor zuhantában felfogta azt. Maelrick feje mozgása jelezte, hogy szemmel követi az egymás után levegőbe emelkedő újabb súlyokat, s minden egyes dobbanásra felszisszent. Egy darabnyi hallgatás után bátyjára nézett, s komoly arccal szólt:
- Tehát meg kell csináljuk, akárhogy is. A fenébe.

Haelcan szintúgy komolyan bólintott, szemével továbbra is az izomember mozdulatait követve. Ismét hallgatásba burkolóztak, végül Hael törte meg a csendet:
- Te tudod mit, Maelrick ? Szerintem erre te is alkalmas lennél, egy kis edzéssel – bökött a táncoló izomzatú férfi felé. – Épp csak fát vágnék a hátadon, úgy négy-öt hétig.
Ezen még a komoran hallgató Maelnek is el kellett vigyorodnia, s azzal továbbálltak.
- Figyelj, én azon gondolkozom, ki végezte volna el ezt a munkát, ha nem mi ? – kérdezte Mael – Úgy értem…
- Nekem is ezen járt az eszem – felelte Hael – de azt hiszem ők.
- Valahogy úgy, magam is hasonlóan látom.
Ismét a piac lanyhuló zsibongásába feledkeztek.
- Improvizáció – mondta egyszer csak Maelrick, s bátyja, mivel nem ismerte a szót, egyáltalán nem értette, miről beszél. Meglehetősen ostobán bámulhatott, így Mael magyarázólag folytatta:
- Ezt egy muzsikustól hallottam legutóbb. Improvizálsz, amikor mondjuk… elpatkol a nagybőgős. Vagy éppen elfogytak a betanult számok, de meglincsel a jónép, ha nem játszik a zenekar hajnalig. Ilyenkor ki kell találni valamit, egy variációt. Ezt jelenti.

Haelcan az arcán vakargatott egy anyajegyet, majd így felelt:
- Azt hiszem, ezek itt rájöttek hirtelen, hogyan lehet szart lapátolni anélkül, hogy mosdaniuk kellene utána.
Maelrick egyetértőleg bólogatott.

rohanás

- Igazán lehettél volna gyorsabb is !
Összehajló házak maradnak el mögöttük, sötét utcák, s utcasarkok, csak az egyik hold világít halványan a fejük felett, távol, felhőktől övezve.
- Én ?! – lihegés. – Nem voltam képes. Így is ott kellett hagynom, pedig képzelheted, mennyi öröm jut számára a férje mellett. Egy Maelrick pedig soha nem végez félmunkát, jobb, ha megtudod.

A szavak egyenként törnek fel, mindannyiszor újabb lihegésektől övezve, s mivel jócskán hideg van, a lélegzet-pára meglátszik a levegőben.
- Szó szerint elájult a drága, csak otthon maradhasson. Persze hét lakat alá volt zárva, de ez sem volt elég, hogy engem megállítson !
- Gratulálok ! – mély egyenletes lélegzetvételek. Futó lábak csattogása. Kutya vonyít a közelben az égre, rabságát siratva vágyik ősei után, talán. Csend honol mindenütt máshol.
- Legfeljebb várnak egy kicsit ! – csattan fel Mael, de hangjából kihallik, ő is aggódik.
Újabb adag rohanás. Lábuk gyors, akár a szél, puszták öröksége lakik benne, apjuk révén. Már mindketten zihálnak.
„Mindjárt odaérünk, mindjárt !” nyugtatja magát Hael. Utcák kereszteződéséhez érnek, hirtelen nem tudja, jobbra, vagy balra forduljon-e, csak arra emlékszik, a Vadkan mögé kell kerülniük. Megtorpan, öccse beleütközik.
- Miért álltál meg ? – lihegi. Körülnéz, s nagy nehezen kinyögi, két kapkodó lélegzetvétel között:
- Balra !
Haelcan jól tudja, kár lenne vitatkoznia, öccse csukott szemmel megtalálná az utat hazáig ( ha egyáltalán létezik még számukra ilyen ), nemhogy a fogadó felé, melyet alig pár órája, miután lecihelődtek egy olcsóbb szálláson, a Guindeh házzal – mit kis kérdezősködés árán hamar megleltek – együtt mértek fel lopva.

Egy sötét sikátor újra elnyeli őket, s rájuk borul az éjszaka, ezernyi csillagával egyetemben. Haelcan fülében már siketítőén dobol a vér, amikor ismerős tetőszerkezet eresze alá érnek. Vigyorogva lelassít, s kétrét görnyedve nagy levegőt fúj ki. Mondani akar valamit, ám ekkor hatalmas harang kondul egyet az éjben, hangja visszhangzik a csöndes város felett.
- Negyed óránk van – mondja, de már nem mosolyog.

éjsötét

A beszűrődő holdfény épphogy némi világot adott nekik, ahhoz, hogy lássanak. Egy zaj torpantotta meg őket, aprócska, furcsa zaj, ám pont elég ahhoz, hogy megdermedjenek. Szemük és fülük egyaránt kutatta a szobát, amikor hirtelen, Haelcan mellett valami moccant, s egy váza dőlt le helyéről. Hael kardja villámként csapott le, lendületből keresztülvágva egy virágállványt, mely reccsenve vált el kétfelé, újabb tárgy-zuhatagot rántva magával a szobát ( s valószínűleg az egész házat ) puffanások, csörömpölések zaja és fülsértő nyivákolás töltötte be. Maelrick arcát két tenyerébe hajtva hangosan sziszegett az egyik fénypászmában felálló szőrű macska állt meg egy pillanatra, s hátát dühösen púposítva nagyot fújt, majd elviharzott.
- B…..g ! – szitkozódott halkan Hael.
Kétségbeesetten füleltek, ám csak saját lélegzetvételüket hallhatták, a házban élő lélek nem moccant. Azután mégis… a lépcső felől, lentről… Haelcan rájött: valaki horkol. Meglehetősen hangosan. A hortyogás hirtelen megszűnt, ( a testvérek újra szoborrá merevedtek ), ám egy pillanattal később az illető újra ott folytatta, ahol abbahagyta.

- Jó mély alvó lehet. – suttogta Mael, s azzal nekiindultak halk lépteiket elnyelte a vastag szőnyeg. Félútig óvakodva a lépcsőn, letekintve megpillanthatták a hang forrását magát: egy durva arcú, vállas szolgát, ki az asztalra tett sercegő mécs fényénél, egy karosszékben elterülve durmolt jóízűt. Haelcan lába alatt, ahogy azt újabb lépcsőfokra helyezte egy deszka élesen megnyikordult, a horkolás ismét elhallgatott, a férfi valamit motyogott az orra alatt, feje vállára billent, de nem ébredt fel. Tovább lépdeltek, óvatosan véve a fokokat, majd az egyenletesen szuszogó alak közelébe osontak. Itt már érezhető volt a fickóból áradó tömény mulatozás-szag, mely főleg olcsó pálinkára utalt, jelentős mennyiségben.

Haelcan éppen emelte öklét, hogy – biztos, ami biztos – állcsúcson vágva még jobb álomba merítse a szerencsétlent, ám az erszényében kotorászó Maelrick felszisszent. Hael kérdően ránézett. „Ezt nézd meg!” mutatta annak arckifejezése, amint egy alaposan ledugaszolt üvegcsét kezdett bontogatni.
Amikor végzett villámgyorsan közvetlenül a fickó orra alá tartotta a kicsiny üveget. Hael sejtette, mit tartalmazhat a fiola: a Délvidéken jól ismert Ainan nedvének párlatát. Ez a növény arról híres, hogy a tövébe éjszakára megpihenni térő gyanútlan utazókat, – kiket az alkonyatkor megnyíló csodálatos virágai könnyen megtévesztenek szándékait illetően – elevenen emészti el. A gyakran napokig tartó folyamat kiváltképp nappal kínos, mivel ekkor a bezáruló virágok már nem árasztják magukból azt a gyönyörökkel terhes, égi illatot, mely elsöpörné a különböző fájdalmas pontokon a testbe mélyen behatoló – a növényt tápláló, s egyben az áldozatokat foglyulejtő – kacsok okozta kínokat.

Ismét horkoló lélegzetvétel következett, mély és hosszantartó, melynek végeztével Maelrick elrántotta az üveget, s asztalra állítva beleerőltette a dugót, miközben szemével a hatást leste. A horpasztó figura kéjesen fel is nyögött elbódult álmában, kezei lecsúsztak térdéről, s ernyedten lógtak a szék karfái mellett.
„Egy biztos, a fickónak lesz egy jó éjszakája.” – gondolta Hael.

Maelrick újra szütyőjébe rejtette a fiolát, s azzal szétiramlottak a szobából nyíló helyiségekbe, Maelrick – a csörömpölésből ítélve – valamiben elbotolhatott, a másik irányba induló Haelcan azonban néhány – kamrába, hálószobába vezető – ajtó föltépése után ráakadt egy zártra. Még egyszer lenyomta a kilincset, hátha tévedett, ám a zár most sem engedett.
- Maelrick ! – kiáltotta.

Árnyalak

A mécs egy oldalsó szekrénykére helyezve szórta világát, mellette Maelrick hajolt a zár fölé. Már vagy egy perce dolgozott eszközeivel, s az idő kínosan egyre csak telt.
- Most azt hiszik, megfogtak. – mormogta maga elé Mael. Haelcan némán várt, tudta nem szabad neszezéssel nehezítenie öccse munkáját.
Kattanás hallatszott… majd még egy.

Maelrick felegyenesedett, s diadalmas arckifejezéssel nyitotta meg, majd lökte be a vastag ajtót egyik lábával már belépett, mikor bentről hideg fuvallat kélt, s fülüket földöntúli rémisztő visítás csapta meg, mely egyre erősödött. Haelcan baljával hátra, a falnak rántotta öccsét, másik kezével kardját húzta elő a meztelen penge súlyosat villant a törékeny fényben.
Haelcan körül csomóba sűrűsödött a valóság.

Az ajtón félembernyi alak rontott ki, melyet mintha a környező árnyékokból szőttek volna, formája azonban minden újabb pillanatban egyre szilárdabbnak látszott. Lábain a fekete, göcsörtös karmok hátborzongatóan karistolták a padlót, szája morogva-vicsorogva nyílt, feltárva ocsmány fogazatát, keze hullámos pengéjű, sötéten csillanó tőrt markolt.
Maelrick iszonyodva felnyögött, Haelcan pedig lapos ívben előresújtott, ám így is túl magasan ahhoz, hogy eltalálja az apró alakot.

A lidérc fürgén ugorva rontott neki, s termetét meghazudtoló erővel lökte a falnak.
Fogai oldalán szaggatták vicsorogva a ruhát, a tőr combját hasította fel mélyen, s Haelt hidegen izzó fájdalom járta át. Fogást próbált váltani, hogy felülről szúrja le ellenfelét, ám a manó szabad kezének borotvaéles karmai, s a fogak egyidőben tépték fel véknyát. Felhördült, döfött. Arcába fekete vérpatak freccsent, sűrű, undorító váladék, s ő minden erejét beleadva egyre mélyebbre és mélyebbre nyomta a manó testébe kardját. Válaszképpen az árny ismét húsába mélyesztette fogait, s a kin fehéren lobbant az ifjú harcos elméjében. Érezte, hogy a lény újra harapni készül, s ezúttal le fogja szaggatni húsát a csontjairól, ekkorra azonban Maelrick az apró alak mögé került, kezében egyik görbe kését szorongatva.
Baljával a manó arcába markolva hátrarántotta a csupasz, visszataszító fejet, majd egyetlen erős, precíz vágással elmetszette a dög torkát. A lény felsikoltott.

Hael egyik kezével lefejtve magáról a görcsbe zárult mancsot ellökte magától ezt az eleven lidércnyomást, amely tehetetlenül tántorgott, s saját feltörő vérébe fulladó hörgéseket hallatott.
Haelcan arca megfeszült. Megemelte kardját, s kiáltássá sűrítve dühét, kíméletlenül lesújtott. Áldozata feje elvált törzsétől, s testének darabjai a földre hullottak, majd füstölni kezdtek kettejük hüledező szeme láttára apránként mindkét rész semmivé foszlott, miközben síri nyöszörgés visszhangzott a testvérek fülében.
- Mi volt ez ?! – lihegte Maelrick.
- Egy árnymanó, ha jól sejtem, – felelte bátyja, keze fejével az iszamós vért törölve le arcáról – ám nem szoktak …
Itt elharapta a mondatot, s csak magában folytatta: „… ennyire erősek lenni”. Nem merte végiggondolni azt, amire hirtelen rájött, miszerint az, aki ezt az árnyékot korábban megidézte, hogy a szobát őrizze, nemsokára…

Maelrick egy pillanatig aggódva figyelte testvérét, de mivel az sápadtan bólintott, nem sokat habozott, s kezében a lámpással ( amely szerencsés módon nem aludt ki a küzdelem során ) berohant az ablaktalan szobába Haelcan sántítva, kezét oldalára szorítva követte bizonytalan léptekkel. A falakat bent csakugyan vérvörös drapéria borította.
Mael egy pillantással szemügyre vette a masszív íróasztalt, s az azon található
dolgokat, majd gyorsan felmérte a szobát. Egy almáriumot, s egy szekretert
láthatott egy pillanatig töprengett, majd a szekreterhez ugrott, hogy annak
zárjában elfordítsa a bennehagyott kulcsot a megrántott ajtó csattanva lecsapódott.
Mael őrült sebességgel kezdte félretúrni, vagy a szobába hajigálni a holmikat, melyeket a szekreter raktározott, mígnem legbelülről óvatosan előhúzott valamit. A kéttenyérnyi méretű, lapos ébenfa doboz lakozottan csillant a mécs fényében.

Maelrick rávigyorgott testvérbátyjára, táncolva az asztalhoz lépett, feje fölé emelte a dobozt…
- Mael, mit csinálsz ?! – nyögte rekedten Haelcan…
… s az asztal lapjához vágta. A doboz megreccsent.
- Az öreg Shaddar első leckéje. – emelte fel oktatólag mutatóujját – Ha nincs időd… – újra odavágta – ne szarakodj ! – s megint.
Levegőt vett, nagyot nyögött, s a széthasadni készülő holmit vagy háromszor gyors egymásutánban hozzácsapta a keményfa laphoz. Mindannyiszor faforgácsok repültek a levegőbe, miközben szótagnyi szitokszavai kisérték munkáját.
A ládikó végre engedett. Mael elégedetten szemlélte művét, míg végül a szomorúan bámuló Haelcan megjegyezte:
- Maelrick, el is vihettük volna !
- Biztos voltál, hogy benne van ? – kérdezte idétlenül vigyorogva amaz. – Tessék ! – nyúlt a megroskadt fadoboz mélyére, s egy tompa fényű, tojásdad drágakőszerű holmit vett elő onnan, majd egy laza mozdulattal bátyja kezei közé hajította. Hael ügyesen elkapta a teljességgel sima tapintású, zöld kő-tojást. Ránézett. A kő mélységeiben hirtelen izzó, világos mintát vélt felfedezni, s ekkor…

az idő fagyott kristályszilánkokra hasadt körülötte. Egy pillanatig még látta a végtelen lassúsággal kezét emelő Maelricket, kinek szája is megmozdult, ám azt nem öccse hangja hagyta el, hanem valami démoni, mély, érthetetlen ordítás ám aztán csak a kút zöld mohával fedett kövei maradtak a kút, melynek tiszta, zöld vizébe annyira jó volt merülni. Lebukott, s oly könnyű érzés fogta el, mint még soha életében, s bár egyre csak süllyedt és süllyedt, mégis legszívesebben felkacagott volna. Alatta apró fényfolt gyúlt, majd egyre nagyobb lett végre minden az alulról áradó fényben úszott. Szemét kénytelen volt becsukni, így csak a jóleső meleget érezhette, s egy hangot mely a távolból szólította őt:
- Fiú ! – suttogta lágyan ez a hang, s ez az egy szó maga volt az ölelés, a nyári éjszaka.
Hirtelen kiesett a kút alján, s az ijedtségtől tágra nyílt szemekkel vette észre, hogy levegőben úszik, zuhan egy távoli föld felé. Fékezni akarta esését, s ekkor rájött, szabadon, akarata szerint repül, s bár megállni nem képes, akképp suhanhat jobbra-balra, ahogy csak kívánja lelke.
Most tényleg felnevetett. Érezte, olyan most, akár a kuncogó gyermekek, s ezen még jobban mulatnia kellett.
Tudta hová kell mennie, sólyomként csapott le hát.

Egy tisztáson állt. Vele szemben, az aranyzöld lombú, sötét foltokkal tarkított törzsű fák alatt a harsogó-smaragd pázsiton karcsú nőalak, kinek ruháját mintha levelekből szőtték volna össze lágyan hullámzó tűzvörös haját csat foghatta meg hátul, néhány tincs vállára omlott mégis. Szemei kéken fénylettek, akár a tengervíz-kövek, melyeken keresztülsüt a Nap, dús szája akár a rubin.
- Fiú, hogy hívnak ? – kérdezte mélyen Hael szemébe nézve.
- Haelcan – felelte ő. Érezte, ahogy lélegzete kiáramlik, válaszképp szellő kócolta végig haját. Az egész tájon valami különös remegés uralkodott, a színek, a formák folyamatos, s
a szem számára mégis láthatatlan maradó változása. Furcsa volt, de világosan érzékelte, ahogy lába alatt nő a fű, s tisztán hallotta, ahogy a fák egyre mélyebbre és mélyebbre vájják gyökerüket a talajba, egészen a föld legaljáig. A készülő pókhálóból – melyet ökölnyi, különös ezüst-üveg pók szőtt egy lehajló ág, s a fa törzse közé, Haeltől kissé távolabb – áradó feszültség tapinthatóvá sűrűsödött.
- Haelcan – ismételte meg elgondolkodva a nő, ám a szót így ejtette: Haél-khan. Szája gyönyörű mosolyra húzódott, amikor folytatta: – Milyen szép név, s Te még csak nem is sejted, mit is jelent valójában !

Hael csak nézte és nézte ezt a mosolyt. Bármikor hajlandó lett volna meghalni érte.
- Jól figyelj rám Haelcan ! – szemeit lehunyta egy pillanatra, s a drágakő-Napok lenyugodtak, majd újra kigyúltak, hogy fényüket szerteszórják ebben a zöld-arany világban. – Egy időre várunk itt, egy alkalomra, mely még nem jött el. S míg a várakozás telik, a kő
semmiképpen sem kerülhet az Árnyidéző kezére.
- De hiszen … – akarta mondani Hael, ám a nő láthatólag kitalálta gondolatát, mert közbevágott, bár simogató hangja most sem vált élessé.
- Nem. Őt régóta ismerjük, gyakran
láttuk e házban, ám tudjuk, most messze jár. Nemsokára… érteni fogja, mi is történik valójában. – hangja szomorú lett, s Haelcan megérezte a készülő alkony jöttét.
- Érzi a kis szolga halálát. – folytatta apró grimasszal arcán – s bűbáj-szemei máris fürkészik az éjszakát. Hamarosan a nyomunkban lesz.

Fáradtnak látszott. Az éj egyre csak közelgett.
- Most menj, fiú ! – lehelte, arcán újra azzal a különös, pajkos félmosollyal, s Hael legszívesebben térdre rogyott volna előtte, mert érezte, képtelen megtartani ennek a szépségnek a súlyát, ám ekkor szélvihar kapta fel, vad örvény a táj, s az ég egyetlen csíkká torzult körötte. Hallotta saját kiáltását visszhangzani a ráboruló vihar csapásai alatt, s érezte, ahogy száguld valami mostanra ismeretlennek, elfeledettnek tűnő cél felé fel, egészen az égboltot lezáró sziklakupoláig, fel, szélsebesen keresztülröppenve a kút vizén, fel, a mécsfény világába, a szobába, lentről belezuhanva önnön magába.

A vihar megszűnt, ő mégis megtántorodott, a levegő sípolva áramlott tüdejébe.
-…nunk kell ! – fejezte be a mondatot Maelrick, aki még mindig az asztal túloldalán állt. – Haelcan, jól vagy?
Öccse megláthatta a teljes értetlenséget arcán, mert hozzátette:
- Úgy tűntél egy pillanatra, mint aki nincs magánál… Ami azt illeti, most se tűnsz másképpen. Na gyere ! – azzal kettőt lépve karonragadta, s magával rántotta, ki az ajtón.
Haelcan csodálkozva vette észre, rá bír nehezedni sérült lábára. A fájdalom múlóban volt, vagy legalábbis szünetelt éppen, s ő valami csodálatos, könnyed frissességet érzett tagjaiban, mintha csak most ébredt volna. Ha jobban meggondolta a dolgot, tulajdonképpen így is volt.

Már az emeleten jártak, mikor lentről csörgést-zörgést, léptek dobbanását, s a vaksötét miatti káromkodást hallottak. Nem várták meg, míg a hangok gazdái magukhoz térnek első döbbenetükből, meglódultak a bejövetelükkor felfeszített ablak felé, mely a Vadkan istállójára nézett.

illúzió

Keresztül a nyugodni térő városon, bele az utcák, sikátorok bonyolult labirintusába, elkerülve a hazatérő, vallásos dalaikat éneklő családokat, fáklyás csoportokat.
Át az apró hidakon, futva, majd meglapulva, kapualjak rejtekébe húzódva. Lihegve, kimerülten nevetve, egyre csak tovább.
Haelcan néha kénytelen volt megpihenni – a fájdalom lassan, alattomosan kúszott vissza tagjaiba -, ilyenkor sápadtan dőlt a falnak, ám öccse aggodalmas kérdéseit rendre elhessegette.

A manó mérget hagyott emlékeztetőül testében, fekete, sűrű gyötrelmet, az Árnyékvilág egy darabját magát. Nem tudta meddig bírja még. Már csaknem a térnél jártak, amikor az egyik sikátorban lelassított.
- Maelrick ! – mondta. Egy pillanatig elnézte öccse arcát, majd folytatta:
- Nem hiszem, hogy szabad lenne eltitkoljam előled… Végül is felnőtt vagy már. Nézd meg ezt alaposan !
Azzal előhúzta szütyőjéből a követ. Maelrick kissé előrehajolva a szemét meresztgette a sötétben. Semmi sem történt.
- Nos ?! – kérdezte Mael – Mit kéne lássak ?
Hael sürgetően szólt rá:
- Nézz bele, mélyen !
Maelrick arca egyre értetlenebbé vált.
- Most se látok semmit ! – mondta, s ajkába harapva, a súlyos betegeknek kijáró arckifejezéssel nézett fel bátyjára.
Amaz elhűlve nézte, tapogatta a követ, ami továbbra is néma, s hideg volt. Értetlenül állt a történtek előtt.
- Talán jobb, ha én ezt most elteszem – szólt Maelrick, s azzal kifejtette kezéből a drágakövet. Hael érezte, ujjai megremegnek, ahogy eleresztik a csalóka csodát.

üzlet

Bár az óra lassan kettőre járt, Szürkeszem uraság mégis megtartotta szavát, s az elhagyatott téren, a kútnál várta őket, ezúttal is többedmagával. Ott volt Mosoly persze, s vagy három megtermett, bőrpáncélos, fegyveres alak. A testvérek lassan lépdeltek a kis csoport felé, lábuk alatt ropogott a hó, kezük fegyvereik markolatán.
Szürkeszem felemelkedett ültéből, s fázósan dörzsölte össze két tenyerét, miközben közéjük lehelt.
- Késtetek. – jegyezte meg, abbahagyva a fújkálást.
- És ? – kérdezte tompán, fáradtan Haelcan, de Szürkeszem most sem vette fel a kesztyűt. Nyugtalanító mosolya ezúttal is kiült arcára.
- Ramatyul nézel ki, fiú – mérte végig a csuromvér Haelt. – Elhoztátok ?
Maelrick Hael jobb oldalán, kissé hátrább állt, s most feltartotta a drágakövet, majd csuklóból elfordította kézfejét, s abban a következő pillanatban nem volt semmi.

Szürkeszem szó nélkül hátranyújtotta kezét, melybe Mosoly egy zsákocskát helyezett a zsák kellemesen megcsörrent a mozdulattól, majd tovább vándorolt Haelhez. Súlya megnyugtató volt.
- A követ ! – mondta Szürkeszem, s Maelrick hozzálépve át is adta azt.
Haelcan utoljára, mielőtt megszédült volna a drágakövet látta maga előtt. Teste ekkor adta fel a méreggel folytatott küzdelmét Hael egyenesen nekitántorodott Szürkeszemnek.
Maelrick és Szürkeszem egyszerre kapták el a zsák csördülve ért földet, kihullva ernyedt markából.
- Oda tegyük le ! – ez talán öccse hangja volt, de mindenképp nagyon távolról jött.
Halványan érzékelte, hogy leültetik az alacsony kőkávára, s azt is, hogy Mael és Szürkeszem mintha valami heves vitába, vagy tárgyalásba fogott volna, melynek központi témája ő volt. Rájuk akart szólni, hagyják ezt az idegesítő hangzavart ( „Igazán nincs semmi baj !” – akarta mondani ), ám ekkor reáborult a sötétség. Végtagjaiból hideg kúszott apránként szíve felé, melynek verése éppoly hangos lett, akár a nagyharang kondulásai.

Valami borzalmas íz, s nem túl gyöngéd pofonok térítették magához.
A pofonokkal Maelrick élesztgette, az epe-keserű folyadékot pedig Mosoly töltötte belé, egy sötét üvegű fiolából.
Köhögött, nyelt, s mintha aranyló tűz áradt volna szét tagjaiban szíve kalapálása csillapodni kezdett.
- Fú ! – Maelrick megtörölte burnusza szegélyével Hael hideg veríték lepte homlokát. – Már aggódtam. Igyál még, ez segíteni fog !
Kinyúlt az üvegcséért, s újra nagyot kortyolt. Valahogy leerőltette, de az íz, ami szájában maradt undorító volt.
- Mocsári kékbéka-nyál főzet. – közölte rejtélyesen Mosoly, mint aki mindent megmagyarázott.
Haelcan kitartóan küzdött, hogy ami eddig nagy nehezen lement, most ne törjön újra fel.
- Így mindjárt jobb – nyögte ki végül.
- Az alapján, amit az öcséd elhadart, csoda, hogy idáig el bírtál jönni ! – nézett rá nagy komolyan Szürkeszem, s Mosoly egyetértőleg bólogatott.
A szürke figura most a távolba bámulva eltöprengett valamin, majd folytatni kezdett egy néma gondolatot:
- …Igen. Egy jó tanács: a helyetekben eltűnnék, minél hamarább. An-akhrum egy porfészek, legalábbis a mi szempontunkból. Ám ennek a fának a gyökerei messzire nyúlnak…
Bólintott egyet, mintegy köszönésképpen, elfordult, s intett embereinek, hogy szedelőzködjenek.
- Azt mondta… – szólt utána rekedten Haelcan – vigyázz az Árnyidézővel !
Mint akit kígyó mart meg, perdült meg amaz, de olyan elvetemült arckifejezéssel, hogy Hael arra számított, Szürkeszem előrántja tőrét, s belévágja. Egy darabig merően nézte a fiút, végül elhúzta száját, s így felelt:
- Ha ezt mondta, neked mondta !

Egyikőjük sem tudhatta, mennyire a jövőbe látott.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához