LFG.HU

Hanna
novellaCimkek

Szeretem a rizspor illatát. Amikor az arcunkra simítjuk, még olyan, akár egy szűziesen szétnyíló virág, de aztán, a színpadon lassan beléivódik a verejték, és mire a függöny legördül, nehéz lesz a szaga és fojtó. Éppen fordítva, mint a színészek szíve. Kezdetben remegünk és ólomsúlyúnak érezzük kezünk-lábunk, s ahogy egyre ömlenek ki belőlünk a szavak, megkönnyebbülünk, mintha minden egyes mondatnak lemérhető súlya lenne, s végül lebegő fejjel nevetünk, mintha részegek volnánk.
A színészmesterség nem könnyű – még az olyan tehetségeknek sem, mint Aaren. Az ekhós szekerek magánya festéktelen, kiégett arcokat, verítéket, vért és könnyet rejt. A legtöbbnek a színpadon nincsen látható nyoma, ott csupán a mutatványt látni, az “ollé” és a “brávó” közti kardpengén táncolást, az illúziókból szőtt csodát.
Aztán van, aminek nyoma marad – de azt a szájtáti köznép, akiknek játszunk, úgysem veszi észre. Soha. Pedig a szeme előtt van.

Az egyetlen díszletünk a hol függönyként, hol háttérként szolgáló hímzett, festett lepedő bal sarka felett barna folt látható. Egyik oldalról a fehér címerlovat színezi pejjé, a másik oldalt pedig árnyékot fest a királyi udvar egyik oszlopának, amitől az egészen úgy fest, mintha guggolna mögötte valaki. Soha senki nem kételkedett benne, hogy a folt a függöny része, s szándékosan festettük fel.
Mi nem nézünk rá. Aaren új függönyt ígért, addig pedig az önként vállalt vakság is megteszi.
Mikor meghajlunk, én vagyok a balszélen. Ha a függönyt visszájára fordítjuk, akkor a jobbon. Minduntalan szemembe ötlik az a folt és tudom, hogy kicserélhetjük a lepedőt valami más cifraságra, akkor is ott fogom látni a sarokban a rozsdabarna árnyékot.

Izzadt tenyerembe belesimult Joahen hűvös keze, s meghajoltunk. Aztán a szorítás engedett, és előreléptem. Belenéztem a nézők kipirult, nevető arcába és azon kaptam magam, hogy én is féktelenül mosolygok. Térdemre csúsztatott kézzel, lendületesen meghajoltam, aztán kifordultam a függöny mögé. Ott visszavedlettem azzá, aki voltam, és cinkosan összekacsintottam kilépő társaimmal. Más másodszor tapsoltak vissza bennünket, de amikor Maatte, a vezető színésznő visszaindult volna harmadszor is, Aaren leintette. – Nincs már a tapsukban több erő – legyintett.
A félkegyelmű Emmen leugrott a színpadról és kalapját nyújtogatva körbejárta az összesereglett népeket. Mindig ő gyűjtötte a pénzt: a feketére koszolódott rézfityingeket, s olykor azt a pár, kósza, megnyirbált peremű vagy félbetört ezüstérmét. Félszeg mosolyától, mely szelíd volt, akár egy baromé, az emberek pénztárcái és szívei megoldódtak. Szerették, éppúgy, mint mi. Érthetetlen, vidám dalait mindig megtapsolták, és sört hoztak neki.
Lehúztuk magunkról a jelmezeket a körénk kanyarított, sátorrá alakított függöny takarásában, majd sorban kiszöktünk a sokadalomba.
Kezek veregették meg a vállunkat, tenyerünkbe mézeskalácsot nyomtak. Minden faluban így volt, s nem csak Andomron vidékein: a mindennapos robotok és verejtéktől nehéz munkák közé beloptunk valami könnyedséget. Megköszönték, hogy eljöttünk, és meséltünk nekik. Bár kitalált történeteket játszottunk, ők is, mi is éreztük, hogy a színpadon zajló élet sokkal valóságosabb, mint az övék. Igazságot mutattunk nekik, szemfényvesztés álcája mögé rejtve. Ezt az egyszerű népek mindig hamarabb felfogták, mint a kereskedők és nemesek, akiknek udvarházában olykor szintén megálltunk. Amikor királyokat játszottunk, a valódi bárók és hercegek ásítoztak és kacagtak a jelmezeinken, mivel ők ismerték az igazi uralkodókat. A falusiak és a városok lyukas ülepű nadrágban nyüzsgő népe azonban tátott szájjal itta be minden szavunkat: ők elhitték, hogy a királyok valóban nemesek és a gonosz elnyeri méltó büntetését.
Ahogy lennie kellett volna.

Ebben a vásárnapi forgatagban is megpillantottam az emberek szemében a köszönetet a csalóka hazugságért, amit adtunk, amitől el tudták felejteni a földesurat, akinek havonta húsz napot robotoltak. Visszamosolyogtam rájuk, és elzártam magamban a szürke érzést, hogy másnap ez a falu is olyan lesz, mint az érkezésünk előtt volt: beesett arcokkal, kihűlt szívekkel teli. Mi magunkkal hordtuk a tavaszt, a nyomunkban pedig kétszer olyan borúsan köszöntött be a tél.
A félnótás Emmen mellé szegődtem. Társak voltunk. Ő énekelt, én pedig a dalok között meséket mondtam a gyerekeknek, mikor mi jutott eszembe.
Emmen a lantját hangolta, aztán rátelepedett egy megroggyant kerítésre, és megveregette maga mellett a fát, hogy üljek én is mellé. Sima vonásain örök derű látszott, talán ez vonzotta hozzá az embereket. Engem bizonyosan ez fogott meg először, amikor a félkegyelmű csatlakozott a társulathoz.
Emmen közelebb intette a gyerekeket, akik elfogódottan vihogtak a közelben letámasztott talicska mögött. – Akarjátok-e hallani a pók és a légy dalát? – kiáltotta oda.

A gyerekek egy lépéssel közelebb jöttek.
- Te voltál a pék – mondta nekem az egyik, amikor felismert, és a térdemre tette apró, maszatos kezét. – Tetszett, ahogy kiabáltál.
Emmen megpengette a lantot, aztán belefogott a dalba, először csak halkan, aztán egyre erősebben, önmagának felelgetve, ahogy a pók és a légy egymás eszén túljárva feleseltek egymásnak. Nem tudta befejezni, mert patadobogás dübörgött be a falu főterére. Felnéztem, és mikor megpillantottam az érkezőket, oldalba könyököltem Emment. De már abbahagyta a dalt, mert észrevette, hogy a gyerekek nem rá figyelnek. Hárman is belekapaszkodtak a sárga és piros bohócgúnyába.
Két lovas ügetett be a térre, és álltak meg előttünk. Szedett-vedett páncélt viseltek – valami vidéki bárócska testőrei lehettek. Az arcuk koszos volt, de borotvált. – Hol a vezetőtök, bolond? – kiáltotta oda Emmennek az egyik. Csak őt ismerhette fel, mert a társulat többi tagja már rég átöltözött köznapi ruhájába. A vigyorgó bolond azonban még mindig olyan színpompás volt, akár egy papagáj.
Emmen az összes fogát kivillantotta. – S azt mondta a pók a légynek: csak egy percre pihenjél meg – dúdolta.
A katona közelebb lovagolt, hogy már lova forró leheletét is éreztük.
- Ott. A nagydarab szakállas – mutattam rá Aarenre.
- A másikat kérdeztem.
- Ő valóban bolond, uram. Nem csak felöltötte a ruhát – feleltem erre csendesen, és lecsusszantam a kerítésről, hogy Emmen elé álljak.
A férfi még hosszú pillantást vetett rám, aztán biccentett, és elfordult. A másik megkérdezte: – Jól játszotok? Az urunk látni kíván.
- Ha igazat vagy hazugságot akar látni, nem fog csalódni, uram – feleltem hetykén, mert a színészek mindig is kívül álltak a társadalmi renden és nem kell fejet hajtaniuk senki előtt, bár sokszor megteszik.
A katona elmosolyodott. – Szeretem a színházat. A lányom is – azzal a társa után lovagolt, és Aaren előtt megálltak. Láttam, hogy nem szállnak le a lóról.
Visszafordultam a gyerekek felé. Emmen fals hangon megpengette a lantot. – De hiszen ő akarta, mondta pók száját nyalva…

Estefelé, amikor a csillagok már kigyúltak az égen, visszamásztunk az ekhós szekerekbe, hogy megágyazzunk magunknak. Falun minden élet elhal, ha leszáll a nap, itt nincsenek lámpások az utcákon, mint a városokban, és a tintafekete sötétség elnyel mindent, ami két lépésre van.
Emmen leült a magas peremű ágyra, és magában mosolyogva nézte, hogyan szorgoskodunk Joahennel az olajmécses pisla lángjánál.
- Eredj odébb! – szóltam rá, és fújtatva paskolni kezdtem a párnáját. Emmen felállt, és kitámasztotta magát a ponyva merevítőjén.
- Mindig dohogsz – jegyezte meg Joahen. – Mégis minden áldott este megágyazol helyette, mindig kimosod a ruháját és megfésülöd a haját.
- Hallgass… – morogtam oda, és úgy odacsaptam a párnát, mintha ártott volna nekem, és bosszút akarnék állni rajta. – Inkább azt mondd, hogy miben egyezett meg Aaren a katonákkal.
- Nem hallottam semmit – felelte Joahen, de pajkosan csillogott a szeme.
- Ördögöt nem! Nem hiába nőtt a füled akkorára – vetettem oda. Johaen füle valóban elállt és szinte eluralta egész megjelenését. Emmen halkan kuncogott.
- Garritter báró öt aranyat fizet a társulatnak, ha fellépünk. Mindent látni akar: a királydrámát, a Hellana és Oontent, a zenét…
- A meséket?
- Vannak gyerekei is.
Fontolóra vettem a dolgot. Öt arany nagy pénz volt, s ráadásul potya vacsorára is kilátás nyílt. Talán még valódi ágyban is alhatunk, nem csak ezekben a koporsószerű dobozokban. – Jó üzlet – mondtam enyhültebben.
Joahen elcsípte a mécses lángját. – Nem rossz.
Bebújtam a koporsóba. Emmen halkan dúdolt felettem.
- Feküdj le, Emmen.
Csend volt.
Morogva feltápászkodtam, kitapogattam Emment, akinek a szeme úgy világított, akár a macskáké, és mikor engedelmesen végigfeküdt a priccsen, betakartam. – Mindig csak baj van veled – mondtam neki, de titokban elégedett voltam. Emmen olyan volt, mint egy gyerek: ártatlan, együgyű és kedves. Ha nem gondoskodhattam volna róla, valószínűleg meglopva éreztem volna magamat.

A báró udvarháza mögötti rét a miénk volt. A zöld füvön kellemes járás esett, de harcolni már nem lehetett rajta, mert a nedves, csillogó leveleken minduntalan megcsúszott a lábunk és hosszú csíkokat hagyott maga után.
Kifaroltam oldalra, és majdnem elveszítettem az egyensúlyomat.
- Újra – vakkantotta oda kedvetlenül Haaken, a vezető színész, és kiegyenesedett, a kardját leengedte. – Mindig elcsúszol.
- Te is – vágtam vissza, és visszatoltam a hüvelybe a kardot. Nagyot lélegeztem. – Akkor most kihívlak, mert megszöktetted Hellanát, és… Megfosztalak dicsfényedtől! Becsvágyad a halálod lesz! – rántottam kardot.
Igazi volt. Mindig igazi kardokkal vívtunk, hogy növeljük a feszültséget. Csupán a harc nem volt valódi, azt előre betanultuk, akár a szerepeinket. Haaken fejére sújtottam, de felfogta a csapást, és felemelt könyököm alatt bevágott. Lerántottam a kardot, és a pengék szikrát hánytak.

Szerettem az izgalmat, hogy sosem tudhatom, nem vétünk-e mégis lépést, nem csúszik-e be tényleg a vágás. Ez bizalomra épülő küzdelem volt: bízhattunk benne, hogy a másik visszafogja az utolsó pillanatban a csapást, de ugyanakkor reszkethettünk is, hátha mégsem. A deszkákra lépve azonban ez soha nem jutott az eszembe, csak a mozdulatok léteztek, a hajladozó testek, az előre megírt vadság. Arcomra akaratlanul is kiült a vicsor, és átváltoztam Katjévé, a harcossá, aki mindenáron útját akarja állni a hősnek. A saját érdekében küzdöttem vele, még mielőtt jóvátehetetlenül elviszi magával Hellanát, akiről tudtam, hogy a darab végén a végzetét jelenti majd.
Véletlenül élével blokkoltam, és a kardok összecsendültek.
- Vigyázz, kicsorbul! – sziszegte Haaken.
Vétettem, nem emeltem fel időben a kardot, és Haaken fegyvere a nyakam felé süvített. Hallottam, és megfagyott bennem a vér. Önkéntelenül pislogtam – rossz szokás, mindig rezzenéstelenül figyelni kell az ellenfelet. Aztán a penge megállt a nyakam felett.
- Jobban is ügyelhetnél – Haaken hangja remegett.
Felegyenesedtem. Én is sápadt lehettem, akárcsak ő. – Gyakoroljunk – mondtam, és összeráncoltam a szemöldökömet. Eldugtam a kezemet, hogy leplezzem a remegését. Fájt a csuklóm a kard súlyától. – Hol van Emmen? – kérdeztem, hogy eltereljem Haaken figyelmét, míg meg nem nyugszunk.
- Valahol az udvarházban. Mint mindig, most is mindent megnéz, megszagol. Akár egy gyerek – felelte egykedvűen Haaken.
Felsóhajtottam, és megint eltettem a kardot. – Akkor kezdjünk neki ismét. Becsvágyad a halálod lesz!

Az előadások között is van különbség. Van, amikor a több százszor elismételt mondatok külön életre kelnek, és valamelyikünkben feltámad a szikra, sorra gyújtva fel a többieket is. Ilyenkor átváltozunk a szereppé, s úgy beszélünk a színpadon, mintha minden az első alkalommal történt volna meg velünk. Ez csak részben függ a nézőktől, noha sokat segít, ha áhítattal hallgatnak bennünket.

Garritter báró és házanépe nem adott nekünk semmit. Udvariasan figyeltek, tapsoltak, nevettek az elejtett tréfákon, de nem gyúltak lángra mi ugyanakkor kigyúlva birtokba vettük a színpadot. Tőlük semmit nem kaptunk, de belőlünk megszületett a káprázat. Magunknak játszottunk, és az ismerős arcok átalakultak valami mássá. Maatte valóban Hellana lett, az igéző szépség, bár a szemöldöke még mindig össze volt nőve és dagadt volt a térde, ezt valahogy azonban mindenki elfeledte.
Katje voltam, és amikor Oonten elrabolta az őrizetemre bízott boszorkányt, Hellanát, a kijátszott barát dühével és elkeseredettségével rontottam Haakenre. A számtalan fáklya fényében felszikráztak a kardok, és valahányszor felemelkedtek a levegőbe, lobot vetettek. Pörögtünk, suhantunk, s miközben rázott a láz, a testem úgy mozdult, ahogy több százszor annak előtte – mégis, mivel elhittem, hogy most először támadom meg Oontent, a mozdulataim is frissek voltak, és erőnek erejével sújtottam le rá. Haaken kardja is úgy zúgott felém, mintha meg akarna ölni, s csak a beidegzett harcnak, a vágások pontosságának volt köszönhető, hogy nem gyilkoltuk meg egymást a színpadon.

Amikor Haaken kardja becsúszott a hónom alá, ráfogtam, s lecsúsztam a földre. Megrándult a lábam, aztán elhevertem. Forró volt a bőröm, éreztem a ruhám alá varrt vastag párnán keresztül a kard kemény pengéjét, s megpróbáltam lecsillapítani doboló véremet, visszafogni a lihegésből, hogy ne lássák a nézők, hogy még mindig lélegzem.
Behunyt szemmel hevertem a deszkaemelvényen, amit a mi kedvünkért ácsoltak össze, és hallgattam Hellana és Oonten kettősét. Aztán megragadták a lábam és kezek nyúltak be kétoldalt a lapockám alá. Mikor megéreztem a füvet a hátam alatt, kinyitottam a szememet, és felpillantottam Emmen arcába, aki ostobán visszavigyorgott rám. Ő sosem kapott, csupán néma szerepet. Képtelen volt megtanulni akár egy mondatot is. Csak a dalokhoz értett.
Felültem. Aaren, kezében a szöveggel a függönyre hajolt, és hallgatózott, s röpke pillantást vetett rám. – Jó volt – tátogta.
Felültem, és kilazítottam a gallért, hogy levegőhöz jussak. Emmen összekészítette a következő jelenet segédeszközeit: a tőrt, egy viaszfejet és egy gyertyát, aztán nekitámaszkodott az udvarház falának, és ujjai megkeresték a lant nyakát. Úgy simítottak végig rajta, mintha a szerelmese nyaka lenne.

Átvettem Aarentől a szöveget, mert be kellett mennie a színre, s most én simultam a kopott, nehéz függönyhöz. Egy helyütt szakadás volt rajta, s azon kilestem. Eddig nem volt alkalmam megnézni a nézőket, hiszen a színpadon voltam, mint Katje, és nem létezett a számomra más, csak Haaken, Maatte és a kardok. A csillogó, hideg pengék.
Középen a báró ült fivérével és nejével, lábuk előtt a zsámolyon két apró, nehéz bársonyba burkolt gyerekkel. A katonák, szolgák és szobalányok a háttérbe húzódva, állva figyeltek. Ők nem ülhettek le és nem is tapsolhattak. Garritter legalább az illúzióját fenn akarta tartani annak, hogy csak a családjának játszunk. Az arcukon táncolt a fáklyafény, és árnyékokat mázolt a szemük köré.
Hallgattam a színpadon lévőket. Bár kívülről tudtam a sorokat, a visszhangok felkavarták a lelkemet. Az arcukat nem láttam, de a hangjuk mindent elárult: a reménytelen szerelmet, a haragot, a lemondást, és beleremegtem a bizonyosságba, hogy a következő jelenetben Oonten meghal, Hellana pedig megtébolyul. Még soha nem volt ilyen szép az előadás, és fájt, hogy olyanokra vesztegetjük, akik nem is értik igazán.
Ebben tévedtem. Amikor végül kiálltunk valamennyien a színpadra, hogy meghajoljunk, könnyeket láttam néhány szolgáló szemében, és ez kárpótolt a fásult tapsért, amit a báró családjától kaptunk.
Miután lebotorkáltunk a színpadról, fáradtan, mert mindannyian tudtuk, hogy aznap estére már mindannyian kiégtünk, Garritter udvarnoka csendesen megjelent Aaren könyökénél. Magas, epebajos arcú férfi volt, keskeny, nőies kézzel. Udvariasan köhintett.
- A báró úr és családja visszavonult vacsorázni – mondta, és intett. – Kéreti a zenészt és a mesemondót.

Emmen úgy ugrott fel, akár egy kiskutya, és megragadta a lantot. Én is felkászálódtam, és kibújtam a köpennyel egybeszabott zubbonyból, ami a szerepemhez kellett. Most csak barna ing és nadrág volt rajtam, ahogy az illett egy szerény mesemondóhoz. Lehajtott fejjel elindultam az udvarház fényei felé.
Az udvarnok bevezetett az előcsarnokba, majd kitárta a jobboldali ebédlő ajtaját. Csak akkor pillantottam fel.
A kőépület vastag falait állatbőrök és durva szőttesek borították. A mennyezet kazettái fényesen csillogtak a lakktól. A hatalmas teremben eltörpültem, és félszegen meghajoltam a küszöbön.
A termet a középen húzódó nehéz tölgyfaasztal uralta, melynek lapját egyetlen fából gyalulták ki. Roskadozott az ételtől, amit a kis nemesi család nem is remélhetett elfogyasztani együltő helyében, és megroggyant a térdem, amikor megéreztem az éhséget. Ekkor döbbentem rá, hogy Emmen még mindig nyugodtan áll mellettem, s gyorsan megrántottam az inge ujját. Zavartan elmosolyodott, aztán mélyen meghajolt.
- Dalnok, játssz valamit! – tapsolt a báró jobbján ülő ifjabbik Garritter. Megrezzentem, amikor a hangját meghallottam. Erőt éreztem ki belőle, hasonlót a Sárkány szerzeteseiéhez, csupán valamivel gyengébbet. A szemébe néztem. – Te pedig – keményen a tekintetembe mélyesztette a pillantását –, állj hátra, míg a nemes úrfik nem végeznek a vacsorával.

Mélyen hajbókoltam és a falhoz hátráltam, a gyerekek mögé. Emmen szembeállt az asztallal, és pengetni kezdte a lantot. Torkában halkan vibrált a dal.
Éhesen figyeltem a gyerekek szőke tarkóját, az eléjük halmozott ennivalót. Olyasmi is volt az asztalon, amit még sosem kóstoltam, tollruhába visszaöltöztetett madár és morzsabundába burkolt húsgöngyölegek. Megkordult a gyomrom, amikor minden második falat az asztal alatt ólálkodó hosszúlábú kutyáknak jutott.
Emmen belefogott a dalba. Ujjai megbűvölten suhantak fel-alá a lant karcsú nyakán, és fürge dallamot csaltak elő az ütött-kopott hangszerből. Nem figyelt a lakomázó nemesekre, mintha nem is lett volna igazán a tudatában, hogy ott vannak, csak magának játszott – és nekem. Néha felemelte a fejét, és rám mosolygott, aztán visszafordult az asztal felé. Imbolygó, táncos léptekkel megindult, és körbe-körbe pörögve énekelt tovább, akár egy színpompás madár.

Szertelen, mulatságos ugrásokkal megkerülte az asztalt, és megállt velem szemben, a báró mögött, most neki játszott. Emmen vidám dalba fogott, melynek sikamlós szövegén minden felnőtt nevetett, és a morzsák az asztalra hullottak szájukból. Elmosolyodtam és a falnak döntöttem a hátamat. Most már biztos voltam benne, hogy a zene és a mesék után megkapjuk a maradékot. Újabb dal csendült fel.
A bohóc ujja ekkor megcsúszott a húron. Azonnal visszatalált a dallamhoz, de a szemében megjelent a bizonytalanság. A könyöke megrándult. Felnézett rám, és egy pillanatra elakadt az éneklésben. A halántékomon egyre erősödő nyomást éreztem meg, akár egy közelgő tengerárt.
Az ifjabbik Garritter felől érkezett.
Emmen homlokán verejtékcseppek jelentek meg, és ismét elvétett egy fogást.
Kétségbeesetten, hogy mentse az előadását, felemelte a húrokról az ujjait és az utolsó versszakot már kíséret nélkül énekelte.

Csak mi az enyém, az melegít meg.
Ablak mögül nem kell sem hit, sem szerelem,
Csak akkor élek, hogyha elégek.
S ha lángot az ég nem ad, hát én elveszem!

Ekkor megvillant valami az asztalon, fejembe pedig fájdalom hasított. Emmen halkan felnyögött, és a keze, mintha a csuklójánál fogva irányítaná valaki, megragadta a báró fűrészes élű, hegyes kését. Majdnem összecsuklottam, de megkapaszkodtam az egyik úrfi tölgyfa székének támlájában. Aztán csörömpölés hallatszott.
Emmen elnémult, és hátratántorodott. A báró óntányérjába dőlt, kupáját feldöntötte. Nyakából rézsút állt ki a kés, de a seb alig vérzett – a penge lezárta a nyílást. A gyerekek egy pillanatig némák voltak, aztán sikoltozni kezdtek.
Megdermedve összenéztem Emmennel. A bolond dalnok ujjai tanácstalanul összezárultak majd kibomlottak. Értetlenséget és halálos rettegést láttam a szemében.
- Fogjátok el! – pattant fel a báró öccse, és Emmenre mutatott. A terem túlsó végében álló két katona zavartan biccentett, és lassan elindultak, mint akik nem biztosak benne, hogy mit is kéne tenniük.
Az ifjabb Garritterre néztem. A hangjában még mindig vibrált a hatalom utórezgése. A Sárkány mágiáját használta, de nyersen, ösztönösen, nem azzal a finomsággal, ahogy a szerzetesek szokták. Talán ezért is éreztem meg. Összeszorított ajkakkal kiegyenesedtem, és mereven ránéztem.
Emmen a báró öccsére pillantott, aztán a katonákra, és hirtelen megugrott. Lelökte a bárónét a székéről, aki előbb nem sikoltott és nem ijedt meg, csak nyugodtan megvizsgálta a sebet. A lantos felugrott az asztalra, és végigrohant a tetején.
- Gyilkos – szólalt meg a báróné.

Hihetetlennek tűnt. Tudtuk, mindannyian tudtuk, mi ketten, akit belevontak, és akik megrendezték a színjátékot: hogy mi történt valójában. Emmen lába alól kigurultak a tányérok és a bor vérként csordult le az asztal sima pereméről. Az ifjabb Garritter arcán pedig ott volt az alig elrejtett mosoly, holott egy pillanattal azelőtt még az ő akarata mozgatta a bohócot, a bárónő pedig rekedt és hamis hangon ismét felkiáltott: “Gyilkos!” Sírni és nevetni lett volna kedvem egyszerre. Felismerem a ripacsokat, mindegy, milyen ruhát viselnek, mint ahogy a való életet és a színjátékot is el tudom különíteni egymástól. De egyvalakit nem avattak be.
Emmen kirontott az ajtón, nyomában a két katonával és a báró öccsével. Észbe kaptam, és utánuk rohantam. Az előcsarnokban megcsúsztam, és le kellett támasztanom a tenyerem egy pillanatra, hogy el ne essek. A báró öccsének vörös zubbonya felvillant előttem a fáklyafénnyel hintett sötétben.
Kardot! futott át rajtam. Kardot kell szereznem! De a lázas gondolat elhalt. Valahogy éreztem, hogy nem mennék vele semmire.

Emmen az egyetlen helyre futott, ahol biztonságban érezte magát – a színpadra. Ott megtorpant, mintha a deszkák pereme mögött már csak szakadék ásítana, és űzött arccal megfordult. Vonásai megnyúltak, fejét leszegte, akár egy állat.
Botladozva futottam a nyomukban. Az ifjabb Garritter valamit kiáltozott, és utolérve az egyik katonát, kimarta a kezéből a lándzsát.
Emmen megbűvölve meredt rá a lándzsahegyre, ami felé közeledett. Nem tudom, mit láthatott benne – talán valami csillogó kis darázsnak vélte, ami inkább lenyűgöző volt, mint ijesztő. Joahen a színpad mellett kardot rántott, de aztán Aaren intésére visszatolta. Elfordították a tekintetüket.
Nem hittem el, hogy hagyják. Ki tudtuk volna verekedni magunkat. A legtöbb őr már elvonult inni. Meg tudtuk volna védeni a bolondot. A báró öccse után rohantam, és kinyújtottam a kezemet, hogy ellökjem.
Emmen nem mozdult, csak amikor a lándzsa beleszaladt és hátralökte a függönyre. A nehéz, hímzett díszlet leszakadt, és a dalnok eltűnt a színpad mögötti sötétségben, csak a lándzsanyél meredt a deszkák fölé.
Megtorpantam, ujjaim hajszálnyira voltak az ifjabbik Garritter nyakától. Megállított a beidegződés, hogy nemesre kezet emelni nem szabad. Lassan leengedtem a karomat és egy lépést hátráltam.
A férfi megfordult. Az arcán megkönnyebbülést láttam. A szája nem mutatta, de a szemének nem tudott parancsolni. Kedvem lett volna meghajolni előtte, ahogy a ripacsok előtt szokták, gúnyosan, de aztán eszembe jutott, hogy Emmen szerepe lehetett volna az enyém is, vagy bármelyikünké.
- Kinek dolgozott? – kérdezte tőlem az ifjabbik Garritter. – Miért támadt a bátyámra?

Aaren előrejött, láttam, hogy remeg az indulattól. – Tébolyult volt, egy bolond! Kérdezzen meg bárkit, uram! Semmi közünk ahhoz, amit tett! Nem tudjuk, mi üthetett belé! – Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta: – Máskor is voltak dührohamai, de nem gyilkolt. – Ez nem volt igaz. Emmen csak énekelt és néha csorgott a nyála. De nem haragudott soha, senkire.
Egy hosszú pillanatig csend volt. Aztán a báró öccse halkan megszólalt. – Azt akarom, hogy azonnal tűnjetek el a birtokomról! Különben mindenkit fellógatok.
- Úgy lesz, uram – hajolt meg alázatosan Aaren, és megragadta a karomat. – Máris megyünk.
A nemes a szemembe nézett, aztán elbizonytalanodva elfordult és elment.
Kirántottam a karomat Aaren szorításából, és odasúgtam: – Csak mert színész vagy, nem kell minden darabban részt vállalnod.
Furcsán rám nézett. Eszembe jutott, hogy ő nem volt bent velünk, és már-már megsúgtam volna azt is, hogy mit éreztem a báró öccsével kapcsolatban, de aztán megpillantottam a háta mögött Haakent és Riiket, amint kiemelik Emment a színpad mögül. Igazán mindegy volt már.

Számtalan falut megjártunk azóta. Tegnap óta ismét itt vagyunk, a szomszédos birtokon. A réten ülök a gyerekek és fiatalok körében, és valaki hiányzik az oldalamról. Nincsenek dalok és nincsen lantzene. Azóta csak magamra mosok és nincsen, akit szidjak.
Eszembe jut valami, és elmosolyodok, de ebben a mosolyban nincsen öröm. Mély lélegzetet veszek és belenézek a körém gyűlt ifjak és kölykök szemébe. – Mesélek nektek egy báróról, aki midig a második volt, s aki senkit nem becsült és semmihez nem értett, csupán egyvalamihez, de arról nem beszélhetett senkinek. Titokban varázsló volt.
Én nem vagyok az. Csak egy színész, egy mesemondó, egy csepűrágó. De azt tudom, hogy erősebb vagyok, mint egy ripacs, és veszélyesebb is. Nem ismerek varázslatokat, csupán egyetlen egyet. A csepűrágók mágiáját.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához