LFG.HU

Diamond Dave
novellaCimkek

Kultúrák, helyzetek, történetek. Tűnékeny múlt, tüneményes jövő. Nem érezte igazán otthon magát sehol, mégis mindenütt otthon volt. Kaméleonalkata lehetővé tette, hogy különösebb nehézség nélkül lépjen át téren és időn, kultúrák és emberek felett. Mivel tudta, hogy bármikor visszatérhet, nem sajnált semmit. Nem létezett számára elválás, csak a búcsú ideiglenes formája. Csak szerepek léteztek.
Voltak kedvenc szerepei. Pontosabban csak kedvenc szerepei voltak, hiszen ami kellemetlen volt, attól pillanatok alatt megszabadulhatott. Egyszerűen kilépett belőle és eldobta, mint egy levetett ruhát. Alkotott gyorsan egy másikat, belebújt és visszatért. Ilyesforma metamorfózisokkal többször is besurrant ugyanabba a társadalomba és próbálkozott. Színház volt számára a világmindenség. Útját eldobott álarcok tömkelege szegélyezte. Ha gondolatban visszanézett, megannyi különös alak képe vetült elé, eldobott személyiségek halvány kontúrjai. Látta őket: némelyik szép volt és magasztos, némelyik dühös és kemény. Emez egy nemtörődöm ficsúr, egy bohém világfi, amott egy lánglelkű költő vagy lázadó kamasz, egy vérző szívű, meg nem értett hősszerelmes…

Nem is igazán tudta, mit akar, azaz csak nem tudta megfogalmazni. Néha, hirtelen érkező, megvilágosodott pillanataiban másodpercnyi időre ráérzett valamire, az érzés lenyűgöző volt és összetett, de a legtöbbször annyira bonyolult és annyira múlékony, hogy nem tudta szavakba önteni.
Az eltelt idő alatt fokozatosan bölcsebbé vált. Lassan világos lett számára két dolog. A hangulatok szerelmese ő – ez volt az egyik, a másik pedig egy félmondat: nyomot hagyni…Ebből a két, látszólag egymástól távol álló szálból eredeztette azt a lényt, aki volt.
Szerencsésnek érezte magát. Szerencsés volt, hogy megnyílt számára a Másik Én és így a lehetőség is az utazásra. Így nevezte magában jobb híján: utazás.
Sokat gondolkodott azon, hogy létezett-e a Másik Én egyáltalán, vagy pedig saját lénye gondolati mélységeit járva egyszer csak hirtelen, valahogy magától jött rá az utazás mikéntjére. De a végeredmény szempontjából ez másodlagos volt. Tudott utazni és ez volt a lényeg.
Azonban volt ennek a létnek egy óriási hátránya is. Magányos volt. Alkalmi útitársai, akik élete bizonyos szakaszaira mellészegődtek, előbb-utóbb lemaradoztak vagy éppen maga hagyta hátra őket, mert nem voltak képesek az ő kénye-kedve szerint, az ő ütemében szárnyalni.

Emlékezett az első alkalomra. A második emeleti panel hálószobájában a lehúzott reluxa megszűrte a kora délutáni napfényt és egy ferde pászma világos sávot kent a tapéta szürkéjére. A sávban türkizkék égbolt, a horizonttól éles határvonallal elváló tenger, a sarokban homokos part vakító fehérsége, nyújtózkodó pálmafák hívogató, pávatoll-szerű lombkoronái, amint messze behajolnak a víz fölé. Egy régi, feslett szélű poszter mindössze.
A hátán fekve meredten bámulta a képet már percek óta. “Akár a Part-ban” – gondolta. – “Egy darab Éden. Mindjárt megjelenik Leonardo DiCaprio és berohan a vízbe. Barna, inas testén vízpermet csillog…” Nem mozdult, csak koncentrált erősen és akkor a pálmafák között felbukkant egy pici, félmeztelen alak. Nem tudta kivenni az arcvonásait, még akár Leonardo is lehetett. A figura mintha hívogatóan intett volna aztán visszaszaladt a fák közé. Ekkor szólalt meg elméjében a Másik Én tompa, távoli hangon. Soha nem halotta azelőtt, még a létezéséről sem tudott. “Menj, mire vársz?! Hisz` csak akarnod kell…Eredj!”
Saját maga lepődött meg a legjobban rajta, de ment. Nem kellett további biztatás. Csak belegondolta magát a képbe és már odaát is volt. A szoba üres maradt.

Röpke pillanat. Valahol Kelet-Közép Európában, az új évezred legelső évében. Verőfényes tavaszi nap. Egy MacDonald’s étterem üvegénél üldögélt és elmerengve nézte, ahogy néhány méterrel odébb nagy, pótkocsis kamionok és drága, cápatestű luxusautók húznak el rendre, lendületesen, vidám sűvítéssel. Elég volt csak gondolatban felpattania és máris ott ült valamelyik kamion tetején, lábát lóbázva és mosolyogva nézte a nyaktörő tempóban elszáguldó fekete aszfaltot. Néhány pillanat és meg is érkezett. Leugrott a ponyvatetőről és áhítattal bámulta a vakító, fehér homokot. A kamion egy pillanat alatt semmivé vált elméje hátterén, hogy átadja helyét egy öreg platós terepjárónak.

Lenyűgözte a naplemente és gyakran kijárt ide a sivatagba, hogy magasztos hangulatok szállják meg. Ilyenkor tudott a legjobban alkotni. Itt kinn az ihlet egyszerűen termett, néhány lábnyira a homok felett, a remegő, forró levegőben. Elővette a diktafonját, mélyet lélegzett és szavalt. Sokszor csak egyszerűen elheveredett a furgon platóján és olvasott – a csomagtartóban mindig volt néhány könyv, Chandler, Kerouac és Brett Easton Ellis művei. Máskor, többnyire mikor a szemhatár már narancsvörösre színeződött, gitárt kotort elő és próbált valami dallamot kicsiholni. Kósza akkordokat fogott le véletlenszerűen egymás után, lassan, hangonként lependítetve őket és hagyta, hogy kis ideig ott lebegjenek az alkony fényeivel keveredve. Hangok és fények. Aztán – többnyire elég hamar – elment a kedve a további játéktól és csak ült, átengedve agyát csapongó gondolatai rohamának. Zsibbadtan adta meg magát. Már rég letett róla, hogy rendet teremtsen a gondolati kuszaságban, ahogy letett arról is, hogy önképére formáljon másokat. Csak a pillanatért élt, a hangulatok sokszínű varázsáért, melyeket begyűjtött és elraktározott. Aztán néha elővette és “nézegette” őket, ahogy más egy fényképalbumot nézeget. Ez volt ő, Alex, az énkép-muvész, az utazó.

A hetet munkával kezdte. Hisz neki is volt munkája, mint mindenkinek. Bár neki ebben is szerencséje volt. Mert számára a munka maga az utazás volt. Minden hétfő reggel nagy lendülettel indult, aztán a hét második felére valahogy lelassult és akkor már csak tessék-lássék haladt. De azért ment. Modern korunk Naszreddin Hodzsa-ja aki karavánutak és teázók helyett országútak és útmenti gyorséttermek vándora, aki sivatagi városok kapui helyett soksávos autópályák fizetőkapuinál várakozik és csakúgy, mint amaz, mikor sok hányattatás után rendre megtér Bokhara-ba, modern alteregója szintén hazatér időnként, hogy fáradt teste és kiürült elméje újra feltöltodjön. Neonfényes éjszakák, hullámzó dombok után a völgyben szétterülő fényözön, szülővárosa várja. Ahogy lefordul a város felé vezető útra egyre szól a zene: “Yes I’m going home tonight and everything will be alright, and when I’ll open out the door you’ll be waiting…” Igen, Ő várni fogja.

Elképzelte a nőt, amint éppen illatos balzsamot dörgöl a bőrébe így készítve föl testét a szerelmes éjszakára. Nedves haját egy lendületes mozdulattal hátradobja és látni engedi nyakának kecses vonalát. Világoskék fürdőköpenye lazán összekötve a derekán, a mélyen dekoltált V alak bepillantást enged a kecses keblek közé. Fél hét. Még egy óra és magához ölelheti a forró, kiéhezett és buja testet, melyért sok férfi ölni tudna. De azok soha nem kaphatnák meg. Cleo csak az övé.
Férfias tökéletessége felett érzett büszkeségének tudata jó adag forró adrenalint áramoltatott szét az ereiben. Mosolygott. Szerencsés fickónak érezte magát.

Nyitott ablak, enyhén libbenő függöny, néhány emelettel lejjebbről felhallatszik a körút késő esti lármája. Két lassan elcsendesedő, halkan ziháló test a hatalmas ágyon. Gondolatok. Az a pánikszerűen kitörölt sms a telefonján, melynek nem tudta azonosítani a küldőjét. Cleo ragyogó szemei, mikor ajtót nyit és a karjaiba veti magát. Egy csinos profil és egy halványzöld kosztümből elővillanó kecses boka egy isten háta mögötti kisváros bankfiókjának előterében. Azok a kedves, becéző szavak egy internetes csevegőoldalon. Keményen összeszorított száj, keserű fejrázás. Cleo aggódó hangja maga mellett. Nem, nincs semmi baj. Csak kicsit kimerült vagyok. Hosszú volt ez a hét…

Ez a munka kicsit más volt, mint az eddigiek. Ha nem lett volna gyakorlott utazó és nem járt volna eddigi életében oly sok különböző helyen, Alex valószínűleg megdöbbent volna a környezettől. Plasztik és fém mindenütt, síma fehér és szürke felületek váltakozva. Zsúfolt folyosók, emberek és gépek áradata. Látszólag mindenki a halaszthatatlan dolga után siet, de ha jobban odafigyelt, láthatta a betorkolló oldalfolyosók és kisebb fal menti mélyedések árnyékában megbújó söpredéket. Seftesek, zsebmetszők, szerencselovagok, munka nélküli testőrök. Ugrásra készen figyeltek. Itt-ott egy torz vigyor, egy-egy szétlapított orr. Néhányszor tíz méterenként különös formájú terminálok a falak mentén, villogó fényekkel és apró monitorokkal teli konzolok avatatlan vagy nem idevalósi szem számára csupa meghatározhatatlan funkciójú csoda.
Célirányosan haladtak keresztül a tömegen, a szövevényes folyosók mindenütt hasonlóak voltak. Az XZ4-es, aki kísérte, meglehetősen ütött-kopott volt, elég régi darab. A Seculor Inc. emblémáját viselte a koponyalemezén. Alex szórakozattan hallgatta, ahogy össze-vissza fecserészett, hangképző egysége néha elég furcsa zörejeket produkált, ahogy az ócska hullámtábla próbálta szintetizálni az emberi beszédet. “Mintha egy William Dietz cyber-ben lennék” – gondolta és magában elmosolyodott. “Erre vágytál, nem?” – kérdezett vissza azonnal a Másik Én. Bólintott, ismét csak magában. Erre, vitathatalanul. Ehhez nem fért kétség.
- Itt volnánk, uram – farolt be elegáns ívben a kis robot egy falba süllyesztett terminál mellé. Szervomotorjai halkan nyüszítve tiltakoztak a hirtelen manőver ellen. – Ez az a terminál. A Zebik már túl későn érkeztek, hogy megmentsék a vezérlőegységet, de a kijelzőt talán még helyre lehet pofozni. Van önnél chip-író készlet uram?
Alex sóhajtva tette le a hatalmas szervíztáskát és a notebook-ot a fal mellé és vigasztalanul meredt a kibelezett terminálra.

Az ajtóban csinos, harminc köröli nő állt. Szőke haja és érzéki szája Marilyn Monroe-ra emlékeztetett. A kerekre nyílt babaszemek és az arcán a csodálkozó kifejezés Alex-nek, a felgyűrt ujjú kockás ingnek és elsősorban a két hatalmas vödörnek szólt.
- Miss Conway? – kérdezte Alex a simlis sapka alól. A haja most hosszabbra volt növesztve, mint általában és néhány rakoncátlan, szalmaszínűre fakult tincs a szemébe lógott. Borostás volt. – Ön Miss Conway? – kérdezte újból. – Ön rendelt jeget?
A lakásban valahol egy rádió szólt, Louis Armstrong érces hangja félreismerhetetlen volt.

A nő úrrá lett pillanatnyi zavarán és könnyedén felnevetett. – Mrs. Conway – mondta, erőteljesen hangsúlyozva asszonynevét. – …és igen, én rendeltem. – Majd pillanatnyi szünet után a nehéz favödrök felé intett a fejével. – Nem is tudtam, hogy még manapság is így hordják a jeget… – a babaszemek kislányos naivsággal meredtek Alex-re. Egy világ tükröződött azokban a szemekben. A kispolgári lét monoton de kiszámítható és nyugodt, békés, akár idillinek is felfogható ígérete. Alex bensője remegett, ahogy a tekintetük összekapcsolódott. Odabentről Louis Armstrong féktelenül ordított.
“What a wonderful world…”
“Egy világ” – gondolta Alex. – “Egy csodálatos világ.”
“Akarod?” – kérdezte rögtön a Másik Én.
Alex összeszorított szájjal megrázta a fejét. – Nagyon kevés igazi jegesember maradt már, asszonyom. Egy kihalóban lévő faj vagyunk…

Estére elállt az eső és gyenge szellő kerekedett a Michigan tó felől. Oda közel volt a Lake Shore Drive és hallani lehetett, ahogy a parti úton aranyifjak száguldoztak méregdrága páncélozott Bugattikon és Auburn Speedster-eken. A szobába csak kevés fény szűrődött be néhány házzal odébbról az utca túloldalán volt O`Leary bárja, villogó neonreklámja zöld lóherét mintázott. Szinte menetrendszerűen, negyedóránként Thomson-géppisztolyok ugattak rövid sorozatokat az éjszakába odaátról és Alex ilyenkor mindig egy kicsit összerezzent.
Mrs. Conway babaarcocskáján – mely halvány folt volt csak a férfi csupasz mellkasán – pajkos vigyor játszadozott. – Látszik, hogy nem idevalósi vagy – mondta ujjával körbesimítva a férfi mellbimbóját. – Errefelé mindennapos a csetepaté. Képtelenek nyugton maradni, akár csak egy hétre is. Mióta O`Leary kinyitotta a Shamrock-ot, azóta a Gatta klán nem fér a bőrébe, mert ez a kerület azelőtt az olaszoktól vette a pálinkát.

Felkelt és macskaléptekkel a hatalmas rádióhoz osont. A férfi gyönyörködve figyelte a meztelen női test körvonalait a félhomályban.
- Várj csak – dorombolta a nő – felhangosítom a zenét, hogy ne halljuk a lövöldözést. – Kis idő múlva visszatért az ágyhoz két pezsgőspohárral. Lágyan ringatta a csípőjét az andalító zenére. – Hughie Miles zenekara – intett fejével a rádió felé. – Imádom őket! Gyere táncoljunk! – kinyújtotta az egyik poharat Alex felé és csábosan mosolygott.
A férfi kedvetlenül rázta meg a fejét és félredobott munkáskabátjának belső zsebéből egy walkman-t vett elő. Unottan dugdosta a fülébe a miniatűr fülhallgatókat. A nő elképedve nézte.
- Mit művelsz? Mi a fene az? – kérdezte gyanakodva, hirtelen megváltozott arckifejezéssel.
Alex megvonta a vállát. – Ez? Afféle modern zenegép. Olyasmi mint a te rádiód, csak kisebb. Késői változat. Még negyven-ötven év, mire feltalálják – és fanyarul elmosolyodott.
- Ki a franc vagy te? – kérdezte döbbenten a nő. A babaszemek egyre kerekebbek lettek.
Az ágy mellett, a favödrökben olvadni kezdett a jég.

Úton volt ismét. Nyugatra vágyott, fények tengerébe. Kölyökkorában sokat olvasott egy helyről, ahol – úgy gondolta – végre önmaga lehet. Ahol nem verik béklyóba lelkét a fizikai lét szűkre szabott korlátai. Cleo szerette volna elkísérni, de ő nem akarta. Úgy érezte, egyedül kell mennie. Tudta, hogy nem fair a nőhöz, kicsit bántotta is, de gyorsan elhesegette a bűntudatot. Csak a Másik Én volt vele, most már hosszú ideje. Társak voltak.
Mire az utazás a végéhez közelített, már nem érezte a régi bizsergést. Szokás szerint ismét másvalaki volt. De nem érzett csalódást sem. Néhány nap múlva egy újabb varázsos világ várt rá: ékszerdoboz a kiégett sivatagban, a Kaszinók Városa. Felhívta Cleo-t és sokáig mesélt.
- Azt szeretném, ha ott kelhetnénk egybe – mondta sóvárogva a nő.

Sajnálta Cleo-t, hogy olyan magányos. Sajnálta, hogy nem láthatja ezt a csodát. De azért jobb volt így, kettesben a Másik Én-nel. Ahogy ott sodortatta magát a tömeggel az alkony sötét palástot terített mindenre, de a Város nem hagyta magát, csak még jobban fénylett es hivalkodott. Aznap este sírt, mielőtt elaludt és tudta, ide egyszer muszáj visszatérnie. Mikor útra kelt, azt hitte, tudja, miért indul el az Újvilágba, de végül teljesen mást talált. Valami sokkal varázsosabbat. Mely felkavarta a lelkét, jobban, mint bármilyen képzelgés.
“Ki vagyok én?” – kérdezte gyakran magától, de szinte mindig legyintett is rögtön gondolatban. A Másik Én tudta volna a választ, de mostanában egyre ritkábban jött el hozzá. Aztán egy délután mégis visszatért.
“Nagy utat jártunk be mi ketten” – kezdte – “és itt az ideje, hogy megtaláld végre, amire vágysz.”
“De hisz ez mind én vagyok” – válaszolt Alex – “az utazás, tájak, emberek, egy kevés munka, röpke szerelem…”
“Meg kell állapodnod!” – mondta határozottan a belső hang.
“Ne még, kérlek! Mért ne utazhatnánk még egy kis ideig?” – firtatta makacsul Alex.
“Nem lehet” – jött az ellentmondást nem tűrő válasz. – “Időm lejárt. Mire visszatérek, hozz döntést! De bölcsen gondold át, mit akarsz…”

Késő délután látogatta meg újra. Alex magába roskadva ült a fényűző lakosztályt uraló, lila virágokkal telehímzett takaróval fedett ágyon. “Máris itt vagy?” – kérdezte kedvetlenül.
“Azt hittem válaszokat akarsz és válaszokat adsz majd magad is” – mondta a Másik Én.
“Anyámra gondoltam” – kezdte Alex. – “Tudod, nagyon bánom, hogy úgy ment el, hogy talán nem értette meg, mennyire szeretem…”
Komor hallgatás a másik oldalról, aztán kis idő múlva: “És mi van Cleo-val?”
“Kedves lány, sőt mi több, csodálatos nő, de…egy kicsit röghöz kötött. Képtelen lenne szárnyalni. Talán, ha elég kitartóan vár, egyszer majd feleségül veszem. Tudod, miután lecsillapodtam.”
A lemenő nap bearanyozta a szobát. Odakinn egy percre sem csitult a forgatag, a Kaszinók Városa teljes gőzzel üzemelt.
“Gyere velem!” – mondta a Másik Én. – “Mutatni akarok valamit.”

A várost körülvevő pusztaságba vitte. Útközben Alex arról mesélt, ifjú korában mennyire szeretett volna régész lenni és ősrégi, homokba temetett városokat kiásni az arábiai sivatagban. Lassan haladtak, Alex-et teljesen lenyűgözte a sivár vidék és saját mondandója által felcsigázott képzeletének képei. Végül felkaptattak egy kisebb dűnére és Alex észre sem vette elragadtatásában, mennyire megváltozott a táj. A kiégett, szikkadt, repedezett talajt felváltotta a lágy, porhanyós homok, mely a visszatartott hő révén melengette a bokáját, mintegy ellensúlyozva a fel-feltámadó hűvös, esti fuvallatokat.
“Ott a városod!” – mondta a Másik Én a dombtetőn. – “Megérkeztél. Itt elválnak útjaink.”
A fénylő ékszerdoboz, a Kaszinók Városának évezredkkel azelőtti lenyomata derengett odalenn a völgyben. Az alkony gyér fényeiben is ragyogni látszottak a hófehér falak és fenséges nyugalom ülte meg a tájat.
“Csak menj” – mondta még búcsúzóul a Másik Én -”ott megleled a válaszokat.”
Mintegy álomban járva bolyongta be a rég elhagyott utcákat és elbűvölten szemlélte egy hajdanvolt nép kultúrájának hagyatékát. Érezte a testetlen entitások jelenlétét és nem esküdött volna meg, de mintha emberek körvonalait is látta volna átvillanni időn és téren át fehér tógás férfiakat, sudár termetű, nemes arcvonású nőket. És beszéltek hozzá. Szavak nélkül, érzelemek és gondolatok által.

Késő éjszaka volt és az égen milliárdnyi csillag ragyogott, mikor maga mögött hagyta az ősi várost és annak modernkori utódja, a neondzsungelébe burkolódzó, az érzelmeket mélyen a felszín alá temető Casino City felé vette az irányt. Az első nyilvános fülkénél megállt és távolsági hívással felhívta Cleo-t.
- Indulok haza bébi – mondta és nem is akarta leplezni a megkönnyebbültséget a hangjában.
Mire a belvárosba ért, már kezdte visszanyerni szokásos magabiztosságát. Újra a fején volt a walkman-je és Mike Tramp teljes hangerőn üvöltött a fülébe: “I`m gonna do it my way and I don`t change for no one, Yeah I`m livin` on the edge and I`ve got nothing to lose…”

Mire a hotelbe ért, úgy döntött, marad még néhány napot.
De a Másik Én soha többé nem tért vissza hozzá.

(Scriptórium2)


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához