LFG.HU

Raon
novellaCimkek

Akad egy érzés, negédes,
Mi csalfa, vak és szertelen
A mennyekbe repít és a kárhozatba dönt
Ha úgy tartja kedve épp
Játszik, felemel, gyötör,
Merítve erőt Odabentről végtelen,
Képzelt és áhított, varázsos idill,
Az érző lélek zavaros-ködös álmaiból…
Cerand de Cantana

Napló.
Airem földjén naplót vezetni ősi szokás, nemesember sajátja. Leírni egy élet tapasztalatait, gondolatokkal, érzésekkel, személyes titkokkal tarkítva: szép, ha nem a legszebb adomány ez örökül önnön vérünk és az utókor számára.
Morden naplója több volt ennél: híresen hírhedt lélekszólam, nagyszerű és tökéletes alkotás. Őszülő fejjel írt parainesise túltett mindenen: a Hét Szeptád néven ismert gyűjteménye később része lett az Egyhármak dogmatikájának is.
Morden igazságai nem elvont prédikációk, könnyen érthető, kézzelfogható tanulságok voltak egészen egyszerű történetek hátterén és éppen ezért imádta a nép – mert a szívhez szólt, tiszta szívből, az Ember nyelvén.
Mint az Igazak.

Napló, “Késői évek”
Hatodik Szeptád: Dalnoksors

Oly felkavaró érzés volt.
Gyönyörű éjszaka ragyogott odakinn: felhőtlen ég, kellemes langymeleg, millió csillag a fejünk felett. Benn a taverna hasonló békét árasztott, melyhez a világon csak kevés volt fogható: ezért is szerettem ezt a helyet. Csendes kis zug volt, távol a város forgatagától, igazi menedék… és ahol csak kevesen ismertek. Egyszerű emberek jártak ide, tisztesebb polgárok: olyan nép, amely nem zavar, nem kérdez és megérzi, ha valakinek hallgatásra van szüksége.
Ugyanezért nem szóltak az ifjú dalnokhoz sem tán.
Lágy dallamok csengése, könnyed játék a húrokon: aki játszott, nem kezdő, igazi lantmester lehetett. Szomorúság és mélabú lüktetett e szavak nélküli dalban, de oly megindító teljességben, amivel szemben nem lehetett közönyös senki emberfia sem.

A veszteség szinte kézzelfoghatóan áradt belőle, minden pendítés után egyre életszerűbben – aki az álmok világában is látta, lélegzetelállítónak tarthatta a csodát. Sudár fiatalság, káprázó hajzuhatag, rabul ejtő mandulaszempár formálódott az ifjú dalnok emlékeiből… folyton megújulva, felragyogva és millió darabra törve a fájdalom tengerén.
Tűnődve mértem végig: ha az ember segítséget vár lelke mélyén, az meg kell látszódjon rajta valamilyen módon. Megérezhette, hogy valaki reánézett, úgy, értve és nem érdeklődve: fel is nézett a bensőséges dallam közepette, de csak egy kurta pillantás erejéig.
Tehetetlenség sütött e tekintetből, megrendült lélek keserűsége: a kényes rendszer alapja, a tartás rég megannyi vérző szilánkra tört már. A fényt kerestem szemeiben, de csupán üres szürkeséget találtam: ijesztő volt látni amott a hiányba fúlt álmok vergődését.

Az élet feladása megváltásként jöhetett volna már.

Odamentem hozzá.
Közelről megrázóbbnak hatott. A kandallótűz csalfa fénye borús árnyékokat vetített nemes vonásaira: a máskor kellemesnek ható bőrszín sápadt barnának tetszett, komor ráncokkal csúfolódva szépmetszésű arcán. Hullámos haj hullott a dédapáktól örökölt széles vállakra, mely sokat takart a kíváncsi külvilágtól. A máskor szolid méltóságot kölcsönző mohazöld köpeny zavaró ellentétekkel festette le viselőjét: annyi redőbe hajlott a bársonyselyem anyag, ami a megtört vénségek ráncait idézte.
Ahogy mellé léptem, tintakék szemek villantak reám, bizonyossá téve azt, amit sejtettem már.

Valér nemes.

- Szép szonatina – szóltam csendesen, kivárva a búskomor dallam végét.
A dalnok fásult közönnyel nézett fel: lerítt róla, hogy a pokolba kíván és egyedül akar maradni gondolataival. Ha azt hittem, tehetetlenül vergődik, tévedtem az előbb: ő maga akart a magányba mélyedni, erőnek erejével választotta a gyászt.
Ismertem ezt az érzést: gyilkosabb volt a méregnél is.
- Bár a technika még figyelemreméltóbb – öreges derűvel néztem végig a míves lanton – Ritkaság az igazán jó húrozás, de ennél is ritkább az értő kéz, amely a varázst elő tudja csalni belőle.
Az ifjú nem szólt: egy cseppnyi érdeklődés mintha ébredt volna benne a fájdalmon túl.
- A mélyről jövő hangzás a lélek adománya. Nem egyszerű dallam, sokkal több annál: a hangok harmóniája. Szép szonatina volt. Lélegzik kezedben a lant, így mondják mifelénk. Tán csak nem lideróniai Versillus volt a mestered?
Az ifjú zavara egyre nőtt. Felém fordult, de nem nézett reám: törődött hangon kérdezett vissza az íratlan illem szerint.
- Ismeri netán őt, mindenek mesterét, nagyuram?
Apró biccentés részemről, nem több és mégis, ezerszer kifejezőbben hatott minden másnál.
- Magam tanítottam.
Csak sikerült elérnem, hogy rám nézzen: döbbenet vette át az eddigiek helyét.
- Kicsoda maga?
- Hívj Névtelennek, ifjú.
Ezzel komolyan gondolkodóba ejtettem.
Végigmért, úgy alaposan – nem könnyítettem meg a dolgát, annyi szent. Ébenfekete köpeny, ibolyakék zubbony, régimódi vitézkalap és egy dísztelen egyeneskard – ezekből nem szűrhetett le sokat. És nem is tett ilyet, bizonyítva ezzel, egyáltalán nem volt figyelmetlen: sőt, szemmel láthatóan többet adott a második benyomásnak.
Meglepődve fedeztem fel rajta a felismerés jeleit: úgy látszott, tökéletesen olvasott az apró jelekben. Észrevette az ötvenen túli embert a negyvennek sem látszó, megnyerő színészarc mögött, elidőzött tekintete a nyakamban viselt holdezüst láncon, elégedettség látszott rajta, amikor meglátta nálam a hóarany lant faragott angyalfejét… de talán a fél életem is feltárult előtte az összbenyomásból.
- Névtelen? – különös hangsúllyal beszélte Caldari nyelvét – A legendás dalnok, aki az ismeretlenség álarca mögé bújva segíti az elveszetteket? Ön hisz ebben a mesében?

No igen. Kétkedés, ismét.

Ez újra megerősített hitemben, miszerint helyesen cselekedtem annak idején: a tényt, hogy elegem lett a hírnévből… kevesen értették volna meg.
- Így van. Minden mese álom, az álmainknál nincs szebb e világon: mi másért érdemes még élnünk?
Újra végigmért, ha lehet, még alaposabban. A bizalmatlanság kézzelfoghatóan áradt belőle és az ő népe túl büszke volt ahhoz, hogy kényszerből válasszon: talán a kockázat, talán a félelmei végett, de nem segített magán.
- Cierra anaceta daimin lindhwille – idéztem atyái nyelvén az ismert költő-filozófus, ceirissi Liendar szavait – Szívednek hangja lelked szava is egyben: elfojtani őt több, mint merénylet az életed ellen.
Az ifjú elrévedve pillantott a kandallótűzbe.
- Liendar mester sok szépet mondott. Nagyszerű művész volt.
Öreges hangom különösen hatott a reánkszállt csendben.
- Több annál, lélekszónok. És igaz barát.
A tintakék szemek döbbenten villantak reám.
Nem néztem vissza, tétlen merengésre késztettek az emlékek: kezdtem érteni, miért mondta egy pap barátom egyszer, hogy az ember bizonyos kor után hajlamossá válik az önsajnálatra. Úgy nézegettem a jobb kezemen díszlő ezüstgyűrűt, hogy ő is jól láthassa az ősi mintákat – különleges egy darab volt: szépséges, testvéri, szavak nélkül is beszédes.
Tisztelet ébredt az ifjú dalnokban. Megrendült ugyan, de jól tartotta magát: volt már, hogy napokig csak dadogni tudott egy-egy költőibb lelkű tanítvány. Elégedetten vettem tudomásul, hogy belé több erő szorult: nemcsak szeretne, de hinni is tud nekem.

Éppen ideje volt.

- Bocsásson meg a kétkedésemért. – egy ódon ezüstkupát emelt felém, gyönyörűen díszítettet: családi örökség lehetett. – Cemerin O`Miron, szolgálatára.
Halvány mosoly éledt arcomon.
- Jófajta a borod, dalnok uram?
A valér tűnődve intett nemet.
- Ez gyömbértea.
Olyan emberközeli-bársonyos sóhaj szaladt ki belőlem.
- Cineassi vagy?
Cemerin tűnődve nézett reám, majd végigsimított a liliom faragásokon.
- Ilyen jól ismeri a szimbolikánkat?
- Nem a sigillumod árulkodott, ifjú barátom. Szép munka, de attól még vergsasi is lehetnél, ám Cerdanne-ra mondom, csakis egy helyen hallatnak ily sóhajt gyömbértea után: a cjenidai keleti végeken.

Ez talált.
Felismert végre.

- A Névtelen Dalnok! Valóban ön az!
Lefegyverző mosoly részemről.
- Kaphatnék ebből a ritka nedűből?
Hasonló ezüstkupa került az övé mellé. Jól tudtam, micsoda megtiszteltetés ez: Cemerin a tradíciók szerint közéjük valónak ismert el engem.
Azon, hogy csak a megfelelő szertartást követően iszom, tán meg sem lepődött már: hatalmas szusszanásom a végén kellemes emlékeket idézhetett fel benne, mert arca is megenyhült.
- Mire meg nem tanítják az embert a barátai – kedvtelve nézegettem az ódon kupát – Ennek az átkozott igricnek igaza volt… sosem feledhetem, milyen a hősök italának íze.
Cemerin kérdőn nézett reám.
- Liendar. Némely pillanatában még szellemes is tudott lenni.
Az ifjú homloka ráncokba szaladt, de azután észrevett valamit, ami megbékítette: a méltán hírhedt szélhámos mosolyt.
- Liendar… Lomelind, Dreiss Riffus, Valdenar. De szép idők voltak!
Derű ébredt bennem a döbbenet láttán.
- Ne nézz már így! Ismertem közületek párat, ennyi az egész. Szeretem a hazád. Olyan békés-nyugodt, művészi és ódon: méltó menedék a magamfajtának. Ennyi nagyszerű barát mellett… – egyszerre komollyá vált hangom – Tudod mit tartottam bennük a legtöbbre?
Jelentőségteljes pillantással meredtem reá.
- Hogy sosem hátráltak meg, bármi történt. Soha, egyetlen egyszer sem.
Beszédes csend ereszkedett reánk: az ifjú jól tudta, mire gondolok. Talán a meggyőzés, talán a keserűség tette, de lehet, hogy a nyakamban függő szent szimbólum varázsolt kicsit… sosem tudtam meg.
Cemerin elmerengett és felsóhajtott: hosszan, mélyen és úgy tűnt, minden ódzkodását feladta végre.
- Milvaran székvárosában történt… ezév tavaszán. Egy csendes fogadóban szálltam meg a Rózsakert negyedben: a karneválra akartam eljutni. Gyönyörű idő volt, varázsos éj: lantom valósággal élt a kezemben, úgy ontotta magából a csodát.
Akkor láttam meg Őt.
Egy kései hintóval érkezett. Éppen Versillus szerzeményét játszottam, a Pengén elhalt szirmok című melódiát, amikor belépett… és a bús dallamok hallatán felém fordult nyomban. Csak állt ott és a lelkemben éreztem átható pillantását: egyre csak az járt a fejemben, hogy fejezhetném be minél előbb.
Mást érdemelt volna: szebbet, csupa felemelő, felhőtlen örömöt.
Hirtelen távozott, mielőtt megszólíthattam volna. Egyetlen pillantást kaptam tőle, de az volt életem legszebb pillanata: olyan gyönyörű mandulaszemeket nem láttam még soha.
Utána kellett mennem, nem tehettem mást.

Az estélyre nehezen jutottam be: szerencsémre a kormányzó unokaöccsét nem ismerte senki. A hölgy órák múltán jelent meg – de ott volt.
Gyönyörű volt. Fátyolkirálynő, ez jutott eszembe. Elmondhatatlan selyemköltemény volt rajta, szűzies, alabástrom színben, kék redőkkel. A haja, aranyszőke zuhatag, lágyan hullámzó álom, bájos vonások és bűverejű tekintet mögött…
Mint egy angyal.
Előkelő családja lehetett, mert a legfelső körökben mozgott: órák teltek el anélkül, hogy a közelébe juthattam volna. Kezdtem feladni a reményt, amikor egyszer találkozott tekintetünk és amit kiolvastam a szemeiből, reménnyel töltött el. Siettem nyomban, mintha szél repítene: sosem éreztem még ekkora örömöt.
Gyönyörű volt odakinn. Nagy becsben tartott virágoskert, gonddal kezelt lugasokkal – egész életemben erről álmodtam. Elsiettem, jó messze a háztól és magától kelt életre a lantom: biztos voltam benne, hogy jönni fog.
Jött is.
A lelkemen éreztem a pillantását: égett a vágytól, akárcsak én. Felé fordultam és fájdalom villant szemeiben: szomorú lett, nagyon – ebből értettem meg, hogy minek látják őt mások és milyen az, ahogyan élnie kellett.
Nem hagyhattam, hogy szomorú legyen. Úgy játszottam, mint még soha: olyat tettem, amire többet nem lehetek képes. A varázs kiszakította Őt a valóságból, álmaink menedékébe: nevetett, ha valami rosszra gondolt és tiszta szívéből sírt, mert olyan szép volt minden.
Semmi nem számított már akkor – sem a világ, sem ahol voltunk, sem más. Egyszerűen tudta… és én is tudtam – én a meghatottságtól, Ő a boldogságtól hullatott igaz könnyeket. Életem első versét ő mondatta velem: ott tódultak ajkamra a szavak, csak úgy. Ahogy befejeztem, remegtünk mind a ketten: ugyanarra gondoltunk, ugyanazt akartuk, ugyanazt szerettük volna.
Hét lépésre volt.

Ledobtam a lantot, de nem múlt a varázs: sürgető érzés lépett a helyébe. Annyira gyönyörű volt: csillogó szemében ígéret, ajkain mosoly, élettel teli, csodálatos mosoly… csak egy pillanat kellett, hogy a karjaimba zárjam és csókoljam azokat az édes ajkakat…
Egy pillanat alatt vége lett mindennek.
Feldúlt férfi csörtetett felénk: undor látszott rajta. Mint később kiderült, a bátyja volt: hetykebajszú, számító, alattomos egy vipera. Sértődött közönnyel fogadta köszönésem és miután észrevettem a lantom, különösen barátságtalan lett: nyíltan kifejezte óhaját, miszerint semmi keresnivalóm nincsen itt és ne is legyen soha.
A tündér egyszer a szemembe nézett még… de ebben benne volt minden.
Akkor és ott semmit nem tehettem, de nem hagytam annyiban: visszamentem utánuk.
A tündér újra a felsőbb körök börtönébe került: hirtelen annyi udvarlója akadt, hogy alig láttam tőlük – figyelmes egy bátyja volt.

Van egy ősi hagyományunk, ami a kor divatja szerint a szomszéd országokra is átragadt: a dalpárbaj tradíciói szerint elégtételt vehettem minden sérelemért.
A bátyját Anaric Catironnak hívták: a főtanácsos fia volt… szívem választottja pedig apja legfőbb politikai fegyvere, a Milvaran alkirályának szánt ajándékok legdrágábbika. Először nem akarta észrevenni kihívásomat, nyilván rangon alulinak érezte, hogy ilyenbe bonyolódjék egy külországival. A ceremóniamestert kellett szólítanom, hogy ne visszakozhasson: a vén piperkőc is látta, mi folyik itt, de nem tehette meg, hogy figyelmen kívül hagyja egy született nemes kérését.
A hivatalos bejelentést az egész estély hallotta: ezt, így már ő sem utasíthatta vissza. Még abba is beleegyeztem, hogy egyik vazallusa szálljon harcba helyette.
A nagyvárosi kobzos igazi művész lehetett: remek keze volt, jól értett a lant nyelvén. Sokáig úgy tűnt, megszoríthat, ám a végére esélye sem maradt: nem a hozzáértésével, az érzés hiányával volt a baj.
Ő csak megmérkőzött – nekem viszont győznöm kellett.
Anaric el nem hitte el, de nem tehetett semmit: a tradíciók értelmében keringőre kérhettem a húgát. Ha ölni tudott volna a tekintetével, ezer halált haltam volna.
Nem érdekelt.

A tündér végtelenül boldog volt. Életemben először megtaláltam azt, ami értelmet adhatott mindennek. Tudtam, hogy pillanatokig fog tartani csupán, mégis megérte: életem legszebb percei voltak azok.
Primessa Lilien.
Még a neve is gyönyörű volt.
Anaric nem hazudtolta meg önmagát: amint vége lett a táncnak, nyomban mellettünk termett. Pillanatok alatt új kérőt szabadított húgára, engem pedig félrevont: nem tudom, hogy csinálta, de mire felocsúdtam, már messzire kerültem Tőle, a gőgős bátyj és három ismeretlen nemesúr gyűrűjében.
Mindnek fegyvere volt.

Anaric nem cifrázta, az arcomba fröcsögte a tényeket. Mesélt a kormányzó ambícióiról. A birtokairól. A hírnevéről. A vagyonáról. A politikai befolyásáról. És arról, hogy én ennek a játszmának miért nem lehetek részese. Elgondolkozhattam a hallottakon, mert a végére egészen visszataszítóvá vált: a gúnyos szavak mellett megalázó módon próbált fölém kerekedni. A szerelem a kardomat vezérelte kezembe, de ettől csak még fölényesebb lett: társai hideg mosollyal adták tudtomra, mire számíthatok, ha kitartok elveim mellett.
Kötél volt náluk, egy köpeny és számtalan tőr.
Lilienért, mondták. Az ő érdekében legyen eszem. Ne kényszerítsem őket.
Azt tettem, amit szívem diktált, de pillanatok alatt az éji kertben találtam magam. Többen voltak már, a testőrség is velük tartott – ha egy nemesi pár nem sétál arra véletlenül, most nem ülhetnék itt.
Így beérték annyival, hogy félholtra vertek.
A legendák hősei biztos helyesebben cselekedtek volna. A mesékben a megoldás mindig olyan egyszerű. Ott nem volt az.

Valér vagyok, vándorló dalnok… de ezen túl semmi. Gondolatban ezerszer újrajátszottam azt az estét és annyira kevesen múlott minden: ha előbb ocsúdok, talán másképp történt volna, ha okosabb vagyok, bizonyos, hogy kivághattam volna magam…
Elcsuklott a dalnok hangja. Lehajtotta fejét és nem mert a szemembe nézni: pedig igazán nem volt miért szégyenkeznie. Felrémlett előttem, milyen volt az, amikor én szembesültem hasonlóval sok-sok évvel ezelőtt… hőstettekbe vetett hitem túlélte ugyan, ám a hiúságom soha nem emésztette meg.
Fájdalmas lecke lehet ez bárki számára.
Épp szóltam volna, amikor egy szusszanással folytatni kezdte: eljutott már odáig, hogy könnyítsen terhein.
- Sajnáltam, rettenetesen… de nem adtam fel. Nem tudtam kiverni a fejemből. Nem tudtam nem gondolni reá.
Egy hétig tartott, míg eltűnt arcomról az utolsó folt is: a döntés, amit akkor hoztam, erőt adott elviselni az összes megaláztatást.
Sosem voltam hős. Szerettem volna, de nem ment. Valami mindig hiányzott: valami, ami végtelen erőt adhatott volna… most, hogy megértettem, mi lehet ez, legyőzhetetlennek éreztem magam.
A kormányzó kastélya a nemesi negyed központjában feküdt. Nehéz volt bejutnom, de sikerült: éjfél lehetet, mire a Catironok kapujához értem.

Több őrjárat keresztezte utamat, de Cerdanne-nek hála nem fedeztek fel.
Úgy léptem a szépséges parkba, mint valami tolvaj, besurranó: sosem tudtam, hogyan kell csinálni, mégis sikerült.
Hatalmas kastély volt. A gondolat, hogy hol lehet a szobája, pillanatok alatt belémvillant: tudtam, hogy csak ott lehet, ahol az ablak a felkelő napra néz. Nagyot dobbant szívem, amikor megláttam a díszes erkélyt: a sötéttől nyomasztó kétségeim támadtak. Csak álltam ott, de nem történt semmi. Szorongás tört reám, mintha elvesztem volna: nem a hit tört össze, az aggodalmak jöttek elő.
Helyesen teszem? Mit várok én Tőle?
Hisz ezernyi világi béklyó köti. Rang. Vagyon. Tradíció. Kötelesség.
Esetlennek érzetem magam. Az enyéim közt megbecsült személy voltam: földnélküli, vándorló dalnok, de nemes, királyi művészlevél birtokosa.
Ám itt… nincstelen senki, kétes ranggal és átkozott csáberővel bíró ifjú garabonciás.

Sokáig tépelődtem, a sötétben lapulva. Arra eszméltem, hogy ajtósuhogást hallatszik fentről. A fal mellé húzódtam, de egy pillanat múlva azt kívántam, bár ne tettem volna: az erkélyen Ő jelent meg.
Sírt.
Mozdultam volna, de nem vittek előre a lábaim: szólni akartam, de nem jött ki hang ajkamon. A tündér a csillagokra nézett és térdre esett: nem tudtam nem meghallani, milyen fohászt suttog.
Szívem a torkomban dobogott, ahogy elővettem lantom: soha így nem remegtek még az ujjaim. Egy sóhajtásnyit ki kellett várnom, ám mire belekezdtem volna, bevágódott az ajtó és Ő nem volt már sehol.
A kétségbeesés szárnyakat adott: téptem egy szép rózsát és már másztam is felfelé.
Az ajtón túl sötét volt. Kopogtattam, de semmi sem történt, így beléptem a szobájába. Gyönyörű menedék volt: álmaimban éppen ilyennek képzeltem.
Ő viszont nem volt sehol.
A folyosóra vezető ajtó félig nyitva állt, gyertyafény sejlett át felőle: magam sem tudtam miért, odalopóztam. Különös hangok jutottak el hozzám: sírás, parancs, szitkozódás… csattanás, azután még egy, zokogás és egy szívfájdító hang,: a tündérkém könyörgése.

Vörösbe lobbant előttem a világ.
Nem érdekeltek a következmények. Semmi nem számított.
A folyosóra rontottam. Lilient éppen elvitték szemközt: annyira össze volt törve, hogy nem láthatott már. Mentem utána, de egyszerre öten is az utamba álltak: a bátyj és négy csatlósa került elém.
Kardot rántottam, de azok nem párbajt akartak: ketten tőrt dobtak rám, egyikük alabárddal rontott nekem, hátul nyílpuskát készítettek elő.
Csak a gyorsaságomban bízhattam. Az alabárdot kikerültem valahogy és leütöttem a markolattal, az egyik tőr elől elhajoltam, a másik csak a ball vállamat érte. A tőrvetők felé vetettem magam és négy csapással rendet tettem közöttük: míg Anaric a kardja után nyúlt, a nyílpuskás katona is a földre roskadt.
A bátyj ritka alattomos vívó volt: a becsületet, ha ismerte is, nagy ívben kerülte most. Három pengeváltás után kiderült, hogy képzettebb fegyverforgató vagyok nála: öttel később már a lehetőséget kerestem, mikor tudnám ártalmatlanná tenni.

Nem akartam kárt tenni benne.
Anaric semmit sem bízott a véletlenre: amint egy kis levegőhöz jutott, az őrség után kiáltott.
Azon, hogy a csatlósok szemközti elágazás felől értek ide, nem is csodálkoztam: akkor nem ötlött az eszembe, kit és hogyan hagyhattak ott…
Ketten rontottak reám, ezért nem haboztam sokat: Anaric kezéből messzire repítettem a kardot és elébe vágtam az őrök rohamának.
A két csatlós pillanatok alatt megszabadult fegyverétől. Amire nem figyeltem, az a hátam mögött hagyott veszedelem volt: egy halk nesszel, hüvelyen csusszanó penge sziszegésében ért el az összes intő jel.
A bosszúszomjas bátyj tőrt rántott.
Megperdültem, de elkéstem. Egyetlen választásom maradt, rézsút elhajolva az oldalába mélyesztettem kardom… magamban fohászkodva, hogy a fájdalom hullámaiban ne legyen ereje viszontszúrnia nekem.
Nem volt.
Azt a sikolyt sosem felejtem el. Lilien állt mögöttem, tágra nyílt szemekkel: ahogy reámnézett, egyből tudtam, mire gondol. Anaric elhaló nyögéssel dőlt el a fal mentén, alig volt benne élet.
Nem akartam ezt.
Megzavarodtam, mintha nem is én lettem volna. Lassan fogtam fel, mit érezhet Lilien: leginkább az járt az eszemben, hogyan kerülhetett ide. Mellé léptem, hogy átöleljem, erre ő újra felsikított: eltaszított magától és a bátyja mellé roskadt.
Rettenetes volt.
Álltam és vártam, hátha felismer, hátha győz benne a józan ész – csak akkor ocsúdtam, amikor újabb őrök érkeztek.

Menekülnöm kellett. Nem tudom, hogyan, de sikerült kijutnom a birtokról, a városból, abból az átkozott tartományból… de még az országból is…
Cemerin hangja elcsuklott és nem bírta tovább: könnyek tódultak a szemébe.
- Gyilkosnak hitt. Eleinte reménykedtem, csak nem ismert fel, ezért üldöztet át a fél világon… de nem. Írtam neki levelet, szerelmes szavakkal, de a megbeszélt helyen orgyilkosok vártak reám. Azt hiszem, ebből értettem meg, hogy minden elveszett. Elrontottam. Mindent…
Nem bírta tovább: volt még benne annyi büszkeség, hogy abba tudja hagyni. Nem szólt többet, az italából húzott jókorát: remegtek a kezei, ahogy a míves kupát az asztalra tette.
Némán meredtem reá.
Szólni sem tudtam, csak kavarogtak bennem az érzések: mintha újra átéltem volna azt, ami velem esett meg negyven évvel ezelőtt. Cemerin nem nézett reám, de érezte, mi járhat a fejemben: amikor kérdőn villant felé tekintetem, magától adta a választ.
- Két hónapja történt.
Súlyos csend ereszkedett reánk: én hallgattam, ő pedig tőlem várt a választ… tanítást, tanácsot, bármit, amivel továbbléphetett volna.

Mintha az élet bármire is könnyű megoldást adna.

- Tudnod kell… – szóltam kis idő múlva – érezned, miért jó, ha a jelenből a jövőbe tekintesz. A múltban megesett dolgokon senki nem változtathat. A legtöbb, amit tehetünk, hogy okulunk belőle és többet nem követjük el ugyan azt a hibát.
Kérdőn néztem reá.
- Megtaláltad már a hited?
Cemerin kitért pillantásom elől: vörös hullám éledt arcán.
- Ne tedd ezt, nincs miért szégyenkezned – most először kezdtem látni, mi lesz az, amivel segíteni tudok – Ismerem ezt az érzést. Elkerülni nem lehet és nehéz ellene tenni, de hidd el, ami most uralkodik rajtad, az távol áll attól, ami vagy. Hagyd abba a szégyenkezést. Felesleges tépelődés az egész. Meg kell értened, hogy nem mutat előre, így szükségképp elvetendő: az igaz ember nem az a fajta, aki ennyivel hagyná legyőzni magát.
Összerezzent, ahogy elérte szavaimnak súlya… de felemelte fejét: ez talán már több volt, mint amit az utóbbi két hónapban tett.

Halvány mosollyal vettem tudomásul, hogy figyelni kezd rám.
- Tanulj meg másképp szemlélni. Elfutni és meghátrálni nem feltétlen bűn, ha később javítod magad: a hősök sem attól hősök, hogy nem tévednek soha. Ha azt hiszed, legyőztek, tévedsz. Ha azt hiszed, mindent megtettél, tévedsz. Ha azt hiszed, lehetetlent szeretnél, megintcsak tévedsz.
Tűnődve húztam egy nagyot a cjenidai gyömbérből.
- Attól senki nem erős, ha képes elviselni a fájdalmat. Nem feltétlen erény, ha tűrsz és féled megváltoztatni a világot: sokkal inkább az, ha visszatérsz és újra szembenézel azzal, ami egykor megfutamított.
Csak-csak sikerült elérnem, hogy a szemeimbe nézzen.
- Tudod már, mi a legfontosabb a számodra, ceirissi Cemerin?

Ez talált.
A lelkébe láttam végre.

- Ne félj. Ismered a választ. Csak túl sok félelem van benned, ezért nem látsz tisztán.
Az ifjú dalnok szólni sem tudott. Tán észre sem vette, hogy a nehezén rég túljutott már: most, hogy újra gondolkodott és a szívét kutatta, a lényeget, az elfogadást rég maga mögött hagyta végre.
- A férfiélet értelme a szerelem. Nincs más erő égen és földön, mely ennyi mindent adna. Király, szolga, harcos vagy dalnok, nem kivétel egyik sem, mind csak ember, mind ugyan arra vágyik.
Cemerin tekintete kérdőn villant reám: lerítt róla, hogy nem ért egyet velem.
- Nem hiszed? – elrévedő pillantásom egészen öregesre sikeredett – Dalnok vagy, akárcsak én, szerencsevadász, vándor. Elgondolkoztál már azon, mit jelenet ez? Hogy miért van ez így?
Cemerin arcán őszinte döbbenet látszott: láttam már, kezdte érteni. Örültem neki, mert megkönnyítette a dolgomat: derűs mosollyal néztem, ahogy várja szavaim.
- Azért, mert mások vagyunk. Az egyszerű ember ivás közben szólal meg igazán: mi, dalnokok rímekben és énekekben éljük meg ugyanezt. Az ő gondolataik hétköznapi dolgokat ölelnek fel: mi hősökről, háborúkról, nagyszerű tettekről regélünk folyton. Sokan kevéssel is beérik és könnyen meglelik életük párját: nekünk ez csak ritkán, múló pillanatokra vagy sosem adatik meg. Más békét lel az egyszerű létben, nekünk a sors nem hagyott választást: a nagyvilágot kell járnunk, hogy megtaláljuk a nekünk illő menedéket.
Egyszerűen mások vagyunk: hogy többek vagy kevesebbek, nem az én tisztem eldönteni. És hogy miért van így?
Mert nem illünk hozzájuk. Amiket ők szeretnek, az nekünk kevés. Amiket mi szeretünk, az számukra sok. Minden ember a boldogságot kutatja: ezért vagy ennek hiányában képes megtenni a legtöbb ostobaságot. Minden ember megérdemli, hogy boldog legyen, ám mindenkinek a maga boldogságát kell megtalálnia: ahány jellem, annyi a választás kell legyen. Nekünk, dalnokoknak tán nehezebb, mint bárki másnak e világon, mert az erő, hogy keressünk, lelkünk mélyén gyökerez… hajt, űz folyton. Gyakran egy életen át engedünk neki és csak kevesen jövünk rá, mi az, ami hiányzik: egy cél, hit, tartás, ami minden másnak értelmet adhat.

Cemerin néma elképedéssel emésztette szavaim.
Megrendült gondolt újra mindent: hosszú percekig nem szólt, feldúlt arccal vergődött az érzelmek kavalkádjában. Amikor felnézett, árnyalatnyival mélyebb lett a hangja: a korábbi remegésnek, kétkedésnek nyoma sem volt már.
- Nekem Ő az.
Bólintottam.
- Így van rendjén.
Az ifjú fáradt sóhajjal meredt a kupájába.
- Eleve elrendeltetett? Mert mások vagyunk? Dalnoksors lenne?
Nem válaszoltam: így is megértette. Megkeményedtek a vonásai, de nem szólt egy szót sem: az elfogadása nem kis próbatétel lehetett, de túlesett rajta.
Hatalmas szusszanásba fojtotta keserűségét és fenékig ürítette a cjenidai csodát: csak értő szem vehette észre, hogy a szája szélén remegett egy apró izom.
Megértette, elfogadta – de van, ami nem változhat.
- Tündérvér. – dünnyögtem szórakozottan és halvány mosoly suhant át arcomon.

Cerdanne-nak hála, még nem haltatok ki.

Cemerin nem hallotta: még mindig a gondolataival volt elfoglalva. Aggodalom ébredt a szépmetszésű arcon: akadhatott még valami, amiben gyötörték még a kétségek.
- Ha híres lettem volna…
Egy pillanatig megütközve meredtem reá, majd megkönnyebbülten szusszantam, hogy csak erről van szó: derűs mosollyal nyugtáztam, hogy a Névtelen bölcs újabb dalnokon segített a mai nap.
- Tévedsz, fiú – átható magabiztossággal zengett a hangom: ötvenkét év tapasztalata ébredt fel benne.
- Ne a hírnévtől várd az erőt. Az ész ott van a fejedben, a szíved pedig színtiszta hatalom: ez az, ami értelmet ad minden magasztos célnak, nem holmi világi siker.
Kivártam egy kicsit, a hatás kedvéért… és átható pillantással néztem a szemébe.
- Tanuld meg, hol a helyed és lásd a világot egy igazi jellem szemével: ha megtaláltad azt, ami életednek értelmet ad, teljes erőddel harcolnod kell érte. Egy asszony szerelme, egy életen át szeretni, ez nem szenvedés, hanem a teljesség… mert senki, még az istenek sem vehetik el tőletek, ha ti ketten összetartoztok és ez a gyönyör az életben, ami minden mást megér. Mert hidd el, fiú, nincs annál rosszabb, ha vénségedre reádöbbensz, elárultad önmagad – az egyetlen dolgot az életedben, ami a végtelen vándorlásban boldogságot hozhatott volna.
Még mindig nem győztem meg. Olyan embernek látszott, aki nem fecsegi ki a titkokat, így legvégső érvem mellett döntöttem: nem akadt még senki, aki ezt hallva tovább kételkedett volna.
- Jól figyelj, ifjú barátom. Morden de Lamur vagyok, híres ember. És nekem is van egy történetem…

Tizenhat év telt el, mire újra találkoztak.
A tündérből csodálatos asszony lett: bár félelmetes úrnővé keményítette az élet, legbelül mindig ugyan az maradt. Idővel belátta, hogy rosszul döntött akkor: Cemerin ezt egy év múltán tudhatta meg, midőn rejtett üzenetet kapott tőle.
Lilien Catiron örökre hű maradt hozzá. Szíve választottja mellett kitartott a legnagyobb viszontagságok közepette is, lehetett az politikai ajánlat, családi összetűzés vagy királyi szeszély: a szépséges éjszaka óta nem érinthette egyetlen férfikéz sem.
Tündérvér Cemerin addigra élő legendává nőtte ki magát: az elamori háborúkban, a valdenari árulásnál, a caldini királyi cselszövésben több hőstettet hajtott végre, mint kortársai összesen.
Egy pillanat alatt fellángolt közöttük minden féltve őrzött szenvedély: csókjuk ugyanolyan édes, tekintetük könnyekkel teli, ölelésük gyengédebb volt, mint valaha.
A nagyvilág továbbra sem helyeselte volna frigyük, de nem törődtek ezzel: mindketten eleget vártak e pillanatra ahhoz, hogy elég erősek legyenek életük választásához.
Egy kicsiny faluban telepedtek le végül, a cjenidai keleti végeken: itt is alapítottak szépséges családot, kikért Cemerin barátai – a Feketerendek nagymestere, az Acélhitű bíboros és a déli végek generális-őrgrófja – személyes biztonságot szavatoltak.

De ez már, ahogy mondani szokták, egy másik történet…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához