LFG.HU

HammerTimeCafe
Zyro
novellaCimkek

“She said: son, this is the road to Hell…”
Chris Rea

Boldog gyermekkorom volt. Sokkal boldogabb, mint a legtöbb embernek. Szerető és törődő szüleim voltak, bár ezt néha inkább éreztem terhesnek, mintsem jónak. Volt egy nagy házunk, egy nagy kocsink – amit ma már legnagyobb jóindulattal sem sorolnék a nagyok közé – meg egy nagy kutyánk. Gondtalanul marakodtunk az öcsémmel, akire hol féltékeny, hol dühös, hol pedig büszke voltam, bár ez utóbbit még magamnak sem vallottam be szívesen. Volt egy szép nagy színes tévénk egy böhöm, szénüzemű kazánunk tágas udvarunk és rengeteg szeretetünk egymásnak.
De ez már régen elmúlt. A nagy ház már nem a miénk, a kocsi tönkrement, a kutyánkat elvitte a Vírus. A TV képcsöve szétrohadt, a szén elfogyott, a tágas udvart pedig már régen benőtte a gyom.
Egyedül a szeretet maradt, amin ma már csak az öcsémmel és a kedvesemmel osztozom.
Mást tilos szeretnem. Ha nem lenne az, akkor sem tudnék. Nincs több hely összezsugorodott szívemben senki másnak. Néha túlságosan gépnek érzem magam, néha pedig túlságosan embernek. Néha magam sem tudom. Néha mégis.

Néha sajnáltam, akit meg kellett ölnöm. Néha szántam is. Néha gyűlöltem: akkor, amikor nem tudta méltósággal átvenni tőlem, amit kiprovokált magának – egy aprócska, plasztikgyújtású szerszámacél-golyót.
De ez is elmúlt már: ma már nem ölök embert. Főleg nem pénzért.
– Örülök, hogy itt talállak. – hallik a hátam mögül. “Én nem” – akarnám mondani, de nem teszem. Régen megtanított már az élet, hogy ha feleslegesen beszélek, azzal elérem, hogy akkor sem fognak hinni nekem, ha tényleg lényegeset mondok. Tehát nem mondok semmit annak, aki nem érdemli meg, hogy a beleimet hűtsem miatta.

A velem szemközti szék gumitalpas lábai surrognak a linóleummal burkolt, korhadt fapadlón. Az öltönyös búrát nem érdekli, akarok-e vele beszélni, vagy sem. Neki csak az a fontos, hogy a főnök segge mindig közel legyen a szájához, hogy alkalom adtán még a többiek előtt tudjon nyalni egyet rajta. Ha valmivel megbízzák, azt tisztességgel el is végzi. De egy ilyen ügyes nyelvet minden fejes szeret az okosabbik felében tudni, ezért nem bízzák meg soha semmivel – legyen csak mindig a közelben. Csak olyankor szokták őt küldeni, ha nagyon kényes az ügy. Előfordul, hogy a saját faruk megtisztításához valaki másét kell kinyalatniuk… Ilyenkor mindig a legügyesebb nyalizót küldik. Most hozzám szalajtották, bár fogalmam sincs, hogyan talált meg…
…Brewster…
– Mi újság, mashinehead? – próbál a dagadék kedélyeskedni. A krómozott fémszék majdhogynem nyüszít a zsírtömeg pacák alatt.
– Valahogy jobban szeretem, ha “uram”-nak szólítanak, hájfej. – felelem neki jókedélyem teljes hiányában. Meg sem hallja. A japán lány felé int, aki a félig üres étterem asztalai között szlalomozva próbálja meg kiszolgálni a délutáni hőség miatt elég szegényes vendégseregletet.
A lány lehet vagy húsz éves. Minden pénteken ő van itt a második műszakban. A bal alkarján hatalmas, gyönyörű lángnyelvek lobognak, kapadoznak a könyöke felé. Most is, mint minden alkalommal megcsodálom a mesteri tetoválást, ahogy az asztalomhoz lép. Ezt csak Kim csinálhatta…

Brewster megpróbálja japánul elvartyogni, hogy mit kér, de persze nem megy: én jobban értem, amit mond, mint az értetlenül álló lány. Fejcsóválva megrendelem neki, amit akar. Gyöngyházfényű mosolyt kapok ajándékba a helyes kiejtésért – na persze nem Brewstertől. Amúgy is mindketten tudjuk, hogy ez a lány jobban beszél angolul, mint mi.
– Apám rögtön kész az ételével, Coulds úr. – fordul felém. Egy darabig csalafintán a szemembe néz, keres benne valamit. Mikor megtalálja, már látja, hogy udvariasságnál többre nem számíthat tőlem. Tudatja a zsíragyúval, hogy negyed óra, amíg az ő adagja is elkészül, azután elvonul.
Táncos lépteivel, egyenes, határozott tartásával valóban nem mindennapi tünemény, de a kósza gondolatok határánál beljebb nem jut az agyamba.
– Pokoli hőség van, mi? – Brewster egy zsebkendővel törli le a homlokán csordogáló izzadtságot. A zsebkendő olyan, mintha felmosták volna vele a londoni Royal Swimming Poolt.
A tőlem telhető legkelletlenebb hangon felelek neki, kérdéssel a kérdésre:
– Mit akarsz tőlem, Brewster? Nem akarsz átülni egy másik asztalhoz? Ott legalább elférnél…
Utálja, ha a testméreteire tesznek utalásokat, s még jobban utálja, ha ugyanezt burkoltan teszi valaki. Látom rajta, hogy ez fájó találat volt a részemről, de nem támad vissza. Talán tényleg mond valami fontosat. Magánéleti problémákkal engem zaklatna utoljára, tehát marad a sanda gyanú, hogy valami sáros fejes akar titokban elrendezni valami nálánál is mocskosabb ügyet. Ilyenkor pedig a specialistáké a pálya. Az olyanoké, mint mi vagyunk.

Tölt magának az asztalon álló üvegből. A szake kopogva pereg át a műanyag pohárba. Kegyetlen szar egy ital…! Elfintorodva kanyarítok egy szál Philip Morris-t a számba. Rágyújtok. Most ő fintorodik el.
– Itt tilos a dohányzás, öregem. – morran rám valaki a szomszéd asztaltól. Tiszán hallani a német akcentust a hangjában, érezni a cseh sör szagát a lehelletében, a kötekedés vágyát a hangsúlyban: a helyiség elég huzatos, hogy meg se érezze a füstöt.
Rá sem nézve vállat vonok:
– Ne törődjön vele. Engem nyúznak meg a zsernyákok, nem magát. – meg sem várva válaszát, a dagadék Brewsterhez fordulok: – Na, ki vele.
Egy pillanatra a szemembe néz, fontolgatja, hogy még köntörfalazik egy sort. Aztán lélekben vállat von, és felhajtja az italát. Nem egy okos fickó, de az emberekhez legalább ért. Tudja, mikor jártathatja a pofáját és mikor jobb, ha kushad.
– Munka. Nagy és mocskos. – egy pillanatra elhallgat, ahogy meghozzák a halamat, meg a hozzávaló mártást. A szépmívű arc megint rám mosolyog, ahogy a japán lány megfordul, és én akaratlanul is jobb kedvre derülök egy kicsit: még három nap…

A lángok táncot ropnak az alkarján, de még mindig nem érik el a könyökét. Selymes fekete hajába nyugodtan belemarhatnának, hiszen elérnék. De nekik az a kecses könyök kell… Szinte már emberi makacsságot látok bele a mesterműbe.
A zsírtorony hangosan szuszogva bámulja a távozó tünemény hátsó felét. Látom rajta, hogy legszívesebben rávetné magát, és kétségem sincs afelől, hogy még annak sem jó a dagadttal egy ágyban, aki esetleg képes őt szeretni…
– Mennyire nagy meló? – kérdem unottan, visszazökkentve Brewstert a valóságba. Nagynehezen elszakad a látványtól és sóhajtva megint letörli gyöngyöző arcát. A zsebkendő már vizesebb, mint a homloka.
Eldobom a bagót, pedig félig sem szívtam még el. Pazarlás, de megengedhetem magamnak.
Kérdésemre válaszolva egy cég névjegyét teszi elém az asztalra. A kártya fekete. Arany betűkkel öntött japán írás cikornyái kígyóznak rajta. Rá sem kell néznem, hogy tudjam, kié…

De ez nem számít. Csak a pénz, amit érte kapok. Ahová három nap múlva indulok, oda úgysem ér el a keze. Oda egyiküknek sem ér el. És csak fizetnem kell érte, de persze sokat. Mindennek ára van. És bár manapság az élet értéke talán a legkisebb az összes árucikk közül, mégis annak a kiváltásáért kell a legtöbb lét leszurkolni.
– A megbízó, vagy a célpont? – kérdem a névjegyre bökve. Brewster elsápad közönyöm láttán. Hogyan is érthetné meg ő, aki mindig is a nagyok árnyékában éldegélt, és soha sem ismerte meg igazán a Függetlenséget? Hogyan is érthené meg, ha egyszer az élete a félelem és a hatékonyság közötti egyensúlyozással telik? Hogyan is, mikor nem tudja, amit én már tudok…?
– Egyik sem. – feleli. Hangja halk és erőtlen. Nem tudom eldönteni, hogy nőttem a szemében a hidegvérem révén, vagy egyszerűen csak őrültnek tart.
Várakozva nézek rá. Nem siettetem a dolgot, nem találgatok. Úgysem valószínű, hogy ráhibáznék, tehát mindenképpen neki kell kimondania. Még akkor is, ha retteg a mondandótól.

Nehéz lélegzetvételei versenyre kelnek a gyenge kikötői széllel. A forgalom odakint mindkét járdán gyér, előttem is, mögöttem is alig látni mozgó járművet. A tűző nap szikkasztja a pinnacle-i stégbazár tetőponyváit. A betonjárdákhoz kötött, lágyan ringatózó stégek miatt esősebb napokon az egész olyan benyomást tesz az emberre, mintha részegen egyensúlyozna egy süllyedő hajón.
– A Könyve kell. – nyögi ki nagy nehezen a hájzsák. A szomszédos asztaltól pánikszerűen távozik a német akcentusú fickó, meg a kurvája. Rosszallóan megcsóválom a fejem: Brewster soha sem tanulja meg, mikor kell suttogóra fognia. Még akkor sem tudja, mennyit szabad másoknak hallania, ha majd’ összeszarja magát a félelemtől. Egyszer ez lesz a veszte. Bárhogy tudjon is hallgatni, ha nem tud halkan beszélni.
Befejezem a halat. Észre sem vettem, mikor fogtam hozzá. Az íze finom volt sós, savanyú, édes és fűszeres egyszerre. Az öreg Akito mindig is nagyon jól értett a halhoz. De ezek után, ha tovább maradok itt, veszélybe sodorhatom őt és a lányát is.
– Figyelj rám, Brewster! – kezdem, miközben felállok. Nem tudom eldönteni, hogy könyörgőn néz rám, vagy értetlenül. – Holnap lejár a szabadságom. Akkor keress meg újra, persze ha még életben leszel. A Ritz Pinnacle-ben lakom, a szoba száma 8216-os.
Felveszem a Ray Benemet. Nagyjából jól kiszűri az UV-fényt. Elveszem a tárcámat az asztallapról, és a farzsebembe csúsztatom, tudván, hogy tőlem még a legügyesebb tolvaj sem tudná ellopni. Elindulok, de egy lépés után megtorpanok, és félig megfordulok:
– Hé! – vakkantom a zsírtömegnek. Összerezzen, felnéz. Halálsápadt. – Ha kihozzák a kajádat, csomagold össze, és húzz el innen valami biztos helyre. Még idecsődíted nekem a falkáját. – mutatok újfent a névjegyre.
Szapora helyeslésétől kísérve elhagyom az apró, eldugott japán vendéglőt.

***

Megáll az idő. Egy pár pillanatig folyama megpihen medrében, csak kimerült lélegzetvételeink hallatszanak. Nem tudom eldönteni, hogy az agyam zsibbad-e jobban, vagy minden más tagom egyszerre. Aztán már nem is érdekel. Magamhoz ölelem a verítékfilmes testet, és végigsimítok rajta. Megremeg, ahogy megérintem tudom, hogy rá jóval nagyobbat súlytott a gyönyör, mint rám valaha is tudna: a nők sokkal intenzívebben élik meg az ingereket, mint a férfiak ez már azelőtt is így lehetett, hogy lemásztunk a fáról…
Csókot lehelek az ajkaira, ami hosszúra, viharosra, és szenvedélyesre nyúlik. Megpróbálom betakarni magunkat, de ő nem engedi. Lerúgja magáról a lehelletvékony leplet, és kéjesen, teljes meztelenségében végignyújtózik a franciaágyon.

Felkönyökölök, gyönyörködve nézem. Tekintetem végigtapogatja karcsú testét a lábujjaitól egészen az arcáig. Aztán már csak a szemeit látom magam előtt. Elmerülök bennük, mint hajótörött a háborgó hullámok között. Ha egyszer fulladás formájában jön el értem a halál, ezekben a gesztenyeszín szemekben szeretnék végsőn megmártózni…
– Mi az? – kérdezi zavartan mosolyogva. Mindig ezt szokta kérdezni, ha a tekintetébe feledkezem. És én mindig ugyanazt válaszolom, mert nem tudom neki megfogalmazni, mit érzek ilyenkor. Túl mély és túl összetett érzés ahhoz:
– Semmi. Csak nézlek.

Nézzük egymást. A test már pihen, de a lelkek még mindig szeretkeznek. Ölelik és ringatják a másikat, ahogyan csak igaz szerelmesek képesek rá. Tökéletes lelki harmónia ez, melyet azonban fizikai gyönyör nélkül nagyon nehéz elérni.
Csak nézem, és tudom, hogy köszönettel tartozom Neki. Megmutatta, mi az igazi szerelem, és ennél többet talán soha, senki sem tudott nekem nyújtani. Esetleg az anyám, amikor a világra hozott. De még ebben sem vagyok biztos.
– Szeretlek. – mondja halkan.
– Én is szeretlek, Cicám. – felelem neki. Újra átölelem, megcsókolom.
Ujjaiink összefonódnak. Így alszunk el.

***

Kopognak. Vagy csak álmodom? Nem, valaki valóban döngeti a mahagóni ajtót. Óvatosan felülök az ágyban, de óvatosságom felesleges: Mina is felriadt már a dörömbölésre.
Ez most vagy Brewster lesz, vagy csak a feje, egy fekete nylonzsákban.
Felülök az ágy szélén. A kalapálás rendületlenül folytatódik. Hangosan csillapítom az ajtó előtt türelmetlenkedő ismeretlent, miközben felsorolom neki az összes rosszéletű nőági felmenőjét. Felrántom magamra a földön gyűrődő farmernadrágot, és az ajtóhoz csoszogok.
A kémlelőn át a seggnyaló halszemei merednek vissza rám. Nincsenek zsákban, és nem túl üvegesek, ezért beengedem a fickót.
– Na végre! – ront be fújtatva. – Mi a fasz tarto… – itt elakad a szava: felfedezi szerelmem tárgyát, amint éppen a takarót rántja magára – lomhán és sűrűn anyázva. – …ó, bocsánat! – mentegetőzik a zsíragyú, bár látszik rajta, hogy egyáltalán nem bánta meg az időzítést, elvégre ami jó dolog neki nem adatott meg, azt másnak se lehessen…!

Legyintek egyet, és becsukom az ajtót. Kulcsra zárom, mint mindig. Leültetem a hájfejet az asztalhoz. Annyira feltűnően nézi a takarón átsejlő női domborulatokat, hogy kedvem támad felképelni. Lehűtöm magam, elvetem a gondolatot: még beledöglene a végén…
Leülök én is. A lakkozott asztallapon tisztán látszik a dagadék tükörképe. Igyekszem úgy helyezkedni, hogy ne kelljen látnom: ebből a pofából egy is sok.
– Na, akkor nyögd ki végre, mi az ábra! – mordulok rá, talán valamivel morcosabban, mint amilyen valójában vagyok. Kitöltök két pohár Jim Beamet, és az egyiket eléje lököm. Mohón csap le rá, és egyhajtásra lenyeli. Márpedig addig nem kap töbet, amíg én meg nem ittam a sajátomat.

Akkorát nyög, mikor leteszi a poharat, hogy még a falak is belesajdulnak. Rám néz. Gyöngyözik a homloka. Megint.
– Nem lehetne négyszemközt? – erősködik. Megingatom a fejem. Úgysem fogja fel, de azért egyszer elmondom neki:
– Minával dolgozom. Ő a jobbik felem, és nincs előtte titkom. Most pedig vagy kipakolsz, vagy elhúzol a halál retkes seggébe.
Ez hatott, bár szemlátomást még mindig nem az igazi. Nem baj, nem is kell. Csak mondja el végre, miért kövessünk el öngyilkosságot. Merthogy ha valóban a Könyv kell neki, az szinte egyenértékű az öngyilkossággal. Mondjuk, nem először mennénk bele ilyesfajta alkuba…
– Kényes ügyről van szó. – kezdi nagy sóhajjal. Már-már őszinte sóhajjal… – Röviden… a helyzet az, hogy az egyik Glaxo-s nagykutya sunyiban szállított a Gamble-nek, ami jelenleg a Nagato Tanács szigorú embargója alatt áll.

Bólintok: a szabály az szabály, aki szállít egy a Nagato által kitiltott cégnek, arra igen komoly szankciók várnak. De ettől még nem értem, hogy’ jön a képbe a Könyv. Brewster azonban pontosan ezért folytatja:
– Szóval a Nagato megüzente a GSK-nak / “GlaxoSmithKline” Eredetileg egy gyógyszeripari tömörülés, amely már a huszadik század második fele óta fennáll. (Valóban létező cég.)/, hogy fejezze be, vagy odacsapnak. Erre ezek visszamondták, hogy gázuk sincs, miről pofázik a Tanács. Lassanként kiderült, hogy valójában nem egy hivatalos akcióról van szó, hanem valaki a saját szakállára seftelt odafenn. És itt jön az öreg, meg a Könyve. A GSK belső vizsgálatot rendelt el, és Hayashit bízta meg, hogy füstölje ki az emberünket. Ha megszerzitek a Könyvet, Hayashi zsarolható lesz, amíg találunk valakit, aki hajlandó átszabni a megbízónk arcát, meg adni neki egy új személyazonosságot. Nagyjából ennyi.
Rágyújtok. Mélyen leszívom, majd kifújom a füstöt. Eközben úgy teszek, mintha a hallottakat emésztgetném. Pedig az eset nem egyedi, számítottam valami hasonlóra. Nem ez lenne az első – de mindenképpen az utolsó – ilyen megbízatásunk.

Minára pillantok. Megrántja a vállát, majd bólint. Olyan az arca, mint valami durcás kislánynak. Elfordul, bekapcsolja a TV-t. A képernyőn egy lestrapált kinézetű riporternő éppen arról számol be, hogy kétségek merültek fel Erich von Däniken, az “UFO-történész” halálának természetes voltával kapcsolatban… így bő egy év után már éppen ideje volt, hogy megint előrángassák az ügyet…
Brewster nem közölte a megbízó nevét, tehát vagy tényleg nagyon nagy kutyáról van szó, vagy át akarnak verni. De erre is van módszerem.
– A lét előre fizetitek. – közlöm. – Százezer most, és még húsz, ha megvan a Könyv.

Úgy elsápad, mintha egy vödör mész folyt volna végig az arcán. Már tudom is, hogyan fog reagálni, de ettől még ugyanúgy bele fog menni a dologba.
– Megvesztél?! Ez egy kész vagyon! És különben is, mi van, ha…? – elhallgat. Sebaj, majd én befejezem a mondatát, lassan, ráérősen:
– …ha nem sikerül? – vállat vonok. – Benne van a pakliban. De hadd súgjam meg neked, hogy ennél olcsóbban senki sem fogja elvállalni. – az arcát fürkészem, és meglátom rajta a beletörődést. – Gondolom, erre már te is rájöttél. Nem velünk próbálkoztál először, ugye?
Bólint. Megadóan.
– Nyertél. – felsóhajt. – Ám legyen. Délutánra hozom a pénzt. Szedjetek össze minden adatot, amit csak ott találtok, lehet, hogy a Könyv nem lesz elég. Mikorra tudtok végezni?
Vállat vonok. A whisky hívogatóan illatozik az asztalon, de ellenállok a kísértésnek, nem iszom meg. Majd csak akkor, ha Brewster már elment…
– Ha nem jön közbe semmi, akkor úgy holnapután ilyenkorra már túl leszünk rajta.
Felsóhajt, térdrecsegve feláll. Elpuhult egy alak, annyi szent. Olyan halkan mormolja az orra alatt, hogy alig tudom megérteni:
– Úgy legyen.

Az ajtóhoz kísérem, kinézek a folyosóra a kémlelőn. Senki. Kiengedem. Nem mondom neki, hogy vigyázzon magára, mert ahhoz úgyis kiválóan ért. Nem fogok vele kezet, mert érdemtelennek tartom rá. Bólintással, és némi érthetetlen dörmögéssel engedem útjára.
Behajtom az ajtót, halkan kattan a zár, amint lerántom a leolvasóban a mágneskártyát.
Ahogy megfordulok, Mina áll előttem. Vállairól úgy omlik alá a takaró, mint valami palást. Alatta semmit sem visel, de ezt csak meztelen lábairól sejtem. Nem tudom eldönteni az arcáról, hogy morcos, vagy kómás. Talán mindkettő. Talán egyik sem.
Egy darabig csak néz, aztán megszólal. Halkan, szinte síri hangon:
– Valami közbe fog jönni. Érzem.
Hajlamos vagyok hinni a megérzéseiben. Nem ez lenne az első eset, hogy bejön, amit megjósolt. Ennek ellenére elhessegetem magamtól a borús gondolatokat: ráérek akkor foglalkozni a problémával, amikor már létezik. Addig pedig nem érdekel.
Megölelem, keze a nyakamra fonódik. Fejét a vállamra ejti. És állunk a hotelszoba jótékony homályában. Semmi máson nem jár az eszem, mint hogy milyen jó csak így itt állni – vele.

***
Pinnacle City éjjel sokkal barátságosabb mint nappal. Legalábbis látszatra. Az biztos, hogy sokkal többen vannak az utcákon, meg az is, hogy sokkal szebb ilyenkor a város. De annak, aki ismeri a metropoliszt, nem elég vakítóak a fények, és nem elég ártalmatlanok az emberek. Ha nem itt éltem volna le az életemet, hajlamos lennék minden második ember helyébe gyilkost, de legalábbis rablót képzelni. Na persze sok szempontból még így is jobban jártam, mintha Brooklynban, vagy Chicago-ban kellett volna eltöltenem az elmúlt tizenöt évet…
Ahogy kilépünk a Ritz hatalmas forgóajtaján, rögtön megcsap minket a még mindig forró utcai levegő. Az járdán az annyira jellemző emberáradat hömpölyög, az arcokra harci színeket mázolnak a vörös, sárga, zöld színű neonreklámok. Garnéla, és pizza illatát hozza az esti szél, elkeverve az alig két emeltnyi magasságban süvítő autók kipufogógázainak jellegzetes, savanykás bűzével. Szemben velünk egy hatalmas “M” betű hologramja forog komótosan a tengelye körül, étkezésre invitálva a tartósítószerre kiéhezett elemeket. Balról ütemes dübörgés hallatszik ki a Red Knight diszkóból, jobbról meg egy kínai mozgóétkezde csilingelése csengeti a füleket. Fentről a motorzaj, lentről pedig a tömeg trappolása érkezik.
A taxi elénk siklik, beszállunk. A sofőr elhúzza a száját, mikor megmondom neki, hová megyünk, de azért elindul.
– Má’ megbocsásson az úr, de az illyen úri népeknek nem sok babér terem aarra…

Tájszólása mosolyt csal az arcomra. A fickó le sem tagadhatná hogy texas-i. Előre pillantok: az anyósülésen – ritka jelenség a taxik világában – fekete cowboy-kalap hever, farkasfogból készült lánccal felvértezve. Mivel ilyen állatot ma már csak állatkertben lehet látni, biztos vagyok benne, hogy a lánc családi ereklye.
Minára nézek. Ő az alant elterülő városképet, meg a hömpölygő emberáradatot vizslatja unottan. Valószínűleg ugyanúgy el sem tudja képzelni, hol volt délután ez a millió ember és honnan kerültek ilyen hamar elő, ahogy én sem tudom.
A taxis – az utasításomnak megfelelően megáll a Planet Capital Banknál. Kiszállunk, bemegyünk. Csak tíz perc az egész: még délután jeleztem, hogy jövünk, soron kívül fogadnak, ahogy régi, hűséges ügyfeleket illik. A kis szobában lecsatolom a bilincset az alkaromról, meg a páncélozott aktatáskáról. A gép villámgyorsan átnyálazza a pénzt: mind megvan, és egyetlen hamis bankó sincs közte. Brewster legalább ezegyszer megbízhatónak bizonyult.
A következő állomás már az északi kikötő, Chineese Bay. A sofőr nem hajlandó bemenni a negyedbe, de nem is kérte rá senki. Miután letett minket a városrész “kapujában”, megegyezünk, hogy úgy egy óra múlva értünk jön. A sárga szedán a magasba szökken, és eltűnik, otthagyva miket a halszagú kiskínában. Igyekeztünk nem feltűnően vastagnak tűnni, ezért egyszerű öltözékben érkeztünk meg: Mina fekete topot és szűk, szürkéskék nadrágot visel, amelynek combrészén tisztán látszik a Vízöntő argon-kéken világító zodiákus szimbóluma. Sötét, hosszú haját hátrakötötte, emiatt kissé visszafogottabb benyomást kelt, mint általában.

Leszámítva a Ray Bent az orrnyergemen, én sem nézhetek ki valami gazdagnak: egyszerű, méregzöld póló, és fekete farmernadrág a viseletem. A farmerkabátot a kezemben lóbálom.
Beverekedjük magunkat a kikötőbe. Chineese Bay nem érdemtelenül kapta a nevét: a rengeteg kínai között alig látni egy-egy fehér, vagy még ritkábban negrid arcot. Japánok is akadnak szép számmal, de a kívülállók szemének nem könnyű megkülönböztetni őket a kínaiaktól. Ha Mina nem lenne félig japán, talán én sem lennék rá képes. Elmosolyodom magunkon – nem először és nem utoljára: az indián félvér, meg a japán félvér… nem egy mindennapi kapcsolat. Talán ezért is működik…
Rizs, főtt kígyó és mártások illata érződik innen is, onnan is: a legtöbb itteni egyszerre lakik és dolgozik is az üzletében. Olyan az egész, mint egy tengerre épült város. Nem is csak olyan, hanem az is
Halászok dübörögnek végig tőkehallal csurig tömött, benzinüzemű csónakjaikkal a dokkok között. Érthetetlen nyelven karattyolnak és vitatkoznak a parton várakozó vendéglősökkel. A sekély, szennyes vízben pucér gyerekek fürdenek, a cölöpökre húzott fajárdákon riksák robognak. Jellegzetes zene szűrődik innen is onnan is, de főleg azokról a jókora hajókról, amelyikek bejárata fölött “Casino”-tábla, vagy vörös lámpa virít.

Az öreg Kim lakóhajója a nagyobbak közül való: lehet rajta emberi körülmények között élni. A tetoválóművész híres zugdoktor – kuruzsló, ha úgy tetszik –, csillagász és bölcs is a negyedben, és sokan járnak hozzá egyedi, nagyszerű fűszereiért is. Régi ismerősként köszönt minket, minthogy azok is vagyunk: mikor Pinnacle-be kerültünk – Minával már akkor is együtt voltunk – egy jó ideig Kimnél laktunk. Segédkeztünk neki, két mocskos ügyletünk közötti ráérő időnkben. Aztán, ahogy a Blacklight Security felfogadott minket hivatásosoknak, elköltöztünk tőle, de még ma is gyakran meglátogatjuk. Szeretjük az öreget, mintha a nagyapánk lenne. Mindenki így szereti: ő egész Chineese Bay “nagyapja”. Még a különféle bandák sem mernek tőle védelmi pénzt kérni, pedig viszonylag jól keres az öreg. Csak egyik gang sem hülye magára szabadítani az egész kínai negyedet…
Kim leültet minket. Néhány perc alatt befejezi az éppen előtte fekvő srác tetkóját: hatalmas, kiterjesztett szárnyú tűzmadarat festett a fiú hátára. A bőr alatt már most is megfoghatatlanul villódzik a holografikus tulajdonságú tetoválófesték. Senki sem tudja, honnan szerzi az öreg ezt a különös anyagot, de messzeföldön híres a tudományáról. A gyér fényben táncoló, frissen megfestett bestia azt is megmagyarázza, miért…
– Öt perc infralámpa, oké. – mekegi mosolyogva az öreg a srácnak. Különös akcentusa kissé tesze-tosza benyomást kelt az emberben, de persze ez egyáltalán nem igaz. Kim a mai napig a kung-fu egyik legavatottabb szakértője és művelője a környéken. Mi is tőle tanultuk el ezt a lenyűgöző harcművészetet. Azt hiszem, jó tanítványok voltunk.

Miután a fiú háta fölé helyezte jellegzetes formájú lámpáját, Kim mester hagyományos teával kínál minket, amit nem illik visszautasítani, még akkor sem, ha az íze iszonyatos. Fizetővendégeit tanítványaira bízza – akik már szintén eléggé benne vannak a korban – azután leül mellénk az aprócska, díszes bambusz-asztalhoz.
Egy darabig csendben teázunk. Hallgatjuk a tetoválógép zümmögését a szomszéd helyiségből, és a hullámok csendes robajlását a nyitott kajütablakon túlról. Valahonnan kintről kikötői harangocska összetéveszthetetlen csilingelését hozza a szél, elkeverve a kocsmázók morajával. A lakóhajó alig érzékelhetően lovagol az öbölbe utat találó, erőtlen, lapos hullámok hátán.
– Ma délután – szólal meg hirtelen az öreg – járt nálam két ismerősöd. – Helyesen látja a dolgokat: barátaim nincsenek, legfeljebb jó ismerőseim. Érdeklődve pillantok fel a gőzölgő tea felett. – Az egyikük az a Shepard nevezetű… mi is a neve… – pár pillanatig memóriájában kutat, amely kora ellenére talán még az enyémnél is sokkal jobb. Azon már meg sem lepődünk, hogy kiválóan beszél angolul: akcentusát csak a vendégei előtt használja talán reklámfogásból, de talán ő sem tudja miért.

Végül felderül az arca:
– …ó igen! Garry, ugye? Garry Shepard. Na, ő, meg a Cadichonnak nevezett alak voltak itt. Azt mondták, adjak át nektek egy üzenetet. – egy cetlit vesz elő kopott, bő, csíkos flanellinge mellzsebéből. – Idézem: “Sem a bajtársi, sem a felebaráti szeretet nem állhat azon az ösvényen, amelyen a hadak is járnak.” – ránk néz. Mi is összenézünk Minával. Bólint, már meg is találta a megfejtést.
Garry fejvadász, akárcsak állandó társa, a libafejű Cadichon. Mindig is szerette a rébuszokat, és ha mondandója csak ránk tartozik, előszeretettel használja is őket. Ezeket Mina általában jóval hamarabb meg tudja fejteni, mint én.
– A nyakunkon vannak. – közli most velem. – Ők ketten is, és valószínűleg még jó sokan. – nem ijedt a hangja, de nem is túl magabiztos.

Elvigyorodok:
– Azért szép tőlük, hogy legalább figyelmeztettek. – az öreg kínaihoz fordulok, aki eddig szótlanul várta, mire jutunk. Az iménti üzenet megvilágította előttem, hogy nincs időnk köntörfalazni: – Kim, szükségünk lenne némi felszerelésre. Mid van?
Az öreg arcán szétterül a farkasmosoly. Ez a grimasz legalább húsz évet fiatalít amúgy sem túl öreges megjelenésén.
– Ami csak kell, Bryan. – feleli elégedetten. – Ami csak kell.

***

Hajnalodik. A szobánk keleti ablakából tisztán látni az első lilásvörös napsugarakat, ahogy az éjjeli viharból maradt felhőfoszlányokat szétkergetve átfutnak a horizonton. Szeretnék olyan szabad lenni mint a napsugarak. Olyan gyors, olyan erős és gyönyörű. Szeretném, ha az én tekintetem elől is elfutnának a fellegek, amik betolakodtak a birodalmamba…
Sóhajtok. Persze csak óvatosan, nem akarom, hogy Mina megtudja: már felébredtem. Ő sem akarja, hogy én tudjak az ébredéséről, ugyanúgy fekszik mellettem, fejét a mellkasomra hajtva, és ugyanolyan lassan, nyugodtan lélegzik, mintha csak aludna. De én egyszerűen érzem, hogy fenn van.
Elmosolyodok – belém hasít az érzés, hogy nem tudok előle eltitkolni semmit: már tudja. Tudja, de nem mozdul. Nem töri meg a csendes idillt, és én nagyon hálás vagyok neki ezért. Hisz’ olyan ritka vendég nálunk a nyugalom… Miért kellene rögtön halálra ítélni, amint félénken közénk merészkedik?

Nem ítéljük halálra. Hagyjuk, hadd járja körbe a szobát, lehelete hadd lengje be a levegőt. A mai ember egyetlen igazi barátja a nyugalom. És nemzedékünk tagjai fáradhatatlanul dolgoznak azon, hogy minél kevesebbszer kelljen találkozniuk vele…
Érdekes. Mi ketten, mint az általam ismert két legnyughatatlanabb lélek, pontosan úgy szomjazzuk a békét, mint a sivatagban rekedt utazó egy korty vizet: akarjuk, hogy legyen, mert szükségünk van rá… de tudjuk, hogy ha egyszerre jutunk túl sokhoz belőle, az könnyen végzetes lehet…
De most még nem túl sok. Még kell egy kicsi. Aztán, ha már majd elég, mindent megteszünk azért, hogy eltűnjön belőlünk…
…mert a mi életünkben a nyugalom szerepét törvényszerűen csak a kiöregedés – vagy a halál lesz képes hosszabb időre betölteni…

***

Érzem, az erkélyajtó túloldalán elém táruló látvány egyike lesz azoknak a képeknek, amik örökre az agyamba vésődnek: Newales üvegacél belvárosa terül el odalent úgy húszemeletnyi mélységben. A magasságnak megfelelően jó tizenöt tökig zsúfolt légifolyosó húzódik meg köztem és a lenti aszfalt között – a délelőtti csúcsforgalom mazsolái araszolnak a neonreklámokkal, hologramokkal és óriásplakátokkal szegélyezett járatban. Velem szemben, a túloldalon egy hatalmas, füstüvegből kiszabott felhőkarcoló, a Hayashi Inc. székhelye. A szmogtól már az épületmonstrum faláig is alig lehet ellátni, pedig jó ha félszáz méternyire van tőlem. Szép új világ…!
Kortyolok egyet a kezemben tartott pohárból, élvezem a whisky taglózó erejű aromáját. A félig-meddig tükröződő ablaküvegben szemrevételezem csupasz, hegekkel szabdalt mellkasomat, hollószínű kefehajamat. Bal kezemet a farmerom zsebébe dugva, jobbal a piát tartva egész pofásan festek, el kell ismernem.

Elvigyorodok. A szépség relatív. És nem keverendő össze az attraktivitással. Az, ha valaki szép, belülről jön, és kisugárzásként válik megfoghatóvá mások számára. Az attraktív emberek sokszor egyáltalán nem szépek…
Mennyi bölcs gondolat. És csak jönnek egymás után… Tény és való: bár még alig múltam harminc, több veszélyes tapasztalat áll már mögöttem, mint amennyi még rám vár. Legalábbis remélhetőleg…
…remélhetőleg a maffia meg fog minket védeni, ha már így megfizetjük őket…
Még két nap…

***

Mikor tegnap a bejelentkezéskor először láttam meg a szálloda nevét, nem tudtam, sírjak, vagy röhögjek: “New Rose Hotel”… Hogy melyik agyas menedzser adta neki ezt a nevet, nem tudhatom, de az egyszer biztos, hogy Newales-nek annyi köze van Gibsonhoz, mint tüdőbajos hóembernek a foggyökér-kezeléshez…
Az emberi hülyeség néha elképesztően baromoid dolgokat tud művelni, s ennek ékes példája ezen szálloda névválasztása. Tény és való, hogy a nagyobb klasszikus műveltséggel megáldott emberek ragadnak erre a névre, de akkor is bántja a szememet. Ha nem lenne éppen a Hayashi Komplexummal szemben, eszünkbe sem jutott volna pont itt kivenni egy szobát. De a cél szentesíti az eszközt, ahogy mondani szokás.
Azért még mindig el kell hogy fojtsam a nevethetnékem, ahogy kilépünk a hotel kapuján…
Jól esik egy kicsit kimozdulni, miután az egész napot a szobában töltöttük odafent. Most, késő délutánra elérkezett az érdemi munka ideje, ami a megfigyeléssel kezdődik. Egész délután vacakoltunk a maszkokkal, amelyek segítségével Mina Sigourney Weaverre, szerény személyem pedig Keeanu Reeves-re hajaz. Elvégre a nyuszika is medvének öltözik, mikor az oroszlán fájós fogát akarja kihúzni, főleg, ha a nagymacska éppen őrá vadászik…

A mi oroszlánunknak pedig egyenesen a bölcsességfoga sajog…
Kézenfogva sétáljuk körbe az épületet. Egyszer… kétszer… háromszor… és még egyszer félig. Ha nem munkaügyben jöttünk volna, kimondottan élvezetes lenne ez a kis gyaloggalopp a nővel, akit szeretek. Régebben, még az elején, rengeteget sétáltunk kettesben, elhagyatott sétányokon, és porladozó, üresre kopott lakótelepi járdaszalagokon…
De ez itt sajnos most nem a szerelmünkről, hanem az életünkről szól, bár máskor úgy tűnik, a kettő egy és ugyanaz…
Ráadásul a belváros diszkói, szmogja és megáradt folyóként hömpölygő embertömege sem emlékeztet azokra az időkre…
Miután végeztünk, homlokegyenest az ellenkező irányba távozunk, mint amerre a New Rose Hotel van, s csak jókora kerülővel térünk meg ideiglenes vackunkra. Mire a maszk irritáló rögzítő anyagától még mindig parázsló arccal becsukhatom magunk mögött a szobaajtót, kint már esti pompájában virít a város.

Megmosdunk – fogvacogva, a szállodai csapból kicsikarható legmelegebb vízsugárban. Alaposan, mindenütt lefürdünk, hogy aztán tiszta bőrfelületre kenhessük föl a Zselét. A vízszínű trutyi elég undorító, de sajnos elengedhetetlen: a test kipárolgását nyeli el, illetve visszatartja a távozó hő egy részét. Ezen utóbbi tulajdonsága így nyáridőn meglehetősen előnytelen, de ki lehet bírni. Erre kerül a koromszín ruha, amely nemcsak rejtőszíne miatt, de tűrhető golyófogó tulajdonsága révén is favorit. Csúcsminőséget képvisel mindkét anyag – Kim valóban mindennel fel volt szerelve, amire csak szükségünk lehet. Ugyanis, ha még nem említettem volna, az öreg mellékállásban zugkereskedő is persze csak kicsiben és szigorúan csak “a hecc kedvéért”…
Miután eltettük a szerszámokat és a fegyvereket is, kimászunk az erkélyre. Lentről megcsap az erősödő szél és a város robaja, egy emelettel fentebbről pedig egy hatalmas parti félreismerhetetlen dübörgése ront felbőszülten ránk.
Halkan szitkozódunk: ilyesféle szemtanú-tömeg nem volt bekalkulálva…
– Mi legyen? – kérdi Mina tanácstalanul. Úgy áll rajta a fekete, testhez tapadó ruha, mintha maga is csak egy háromdimenziós árnyék lenne. Meglehetősen szemrevaló árnyék…
Vállat vonok:
– Ha vállalod, megjátszhatjuk.
Szeme résnyire szűkül az Iniciátor Szemüveg zöld, egyszemes lencséje mögött. Szinte látni vélem, amint elhúzza a száját a “ninjamaszk” alatt, s azt valóban hallom is, ahogyan a fogát szívja…

Állít valamit az IG-n:
– Ötvenkét méter… – mormolja. – Van fogalmad, mi lesz, ha felfedeznek, és esetleg eltalálnak odalentről? – bólintok:
– Nincs, és nem is akarom tudni. Menjek előre? – ajánlkozom. Én is állítok egyet a szemüvegen: a földszint valóban ötvenkét méterre van tőlünk, a szemközti fal bő negyvenhatra. Az infrakép tanúsága szerint a kiszemelt szobában jelenleg nincs senki. A dolog azonban akkor is nagyon kockázatos, főleg ha jól láttam, amit láttam az esti sétánál: az épületriasztó azon nyomban felhördül, ha csak egy ujjnyival lejjebbre lövök, mint kéne… akár egy kényes kurva…

Mina előreenged. Felállítom az állványt, ráteszem a nyílpuskát. A kötél szűk négy méterrel hosszabb, mint a távolság, de alig fél méter marad ki belőle, miután rögzítettük odabent. A szálloda tulaja biztos nem fog örülni a padlóba fúrt tizenkét lyuknak, meg a bennük lévő rögzítőkampóknak, de így is jóval többet fizetünk a szobákért, mint amennyi reális lenne…
Célzás, néhány hosszú pillanat, megfeszített koncentrálással eltöltve. Az inframóddal is ellátott távcső úgy köröz körbe-körbe mozdulataim nyomán, mint egy részeg vadkacsaraj tenné… ha élnének még vadkacsák a Földön… Durr. Éppen csak érzékelhető puffanással vágódik elő a csőből az acélszigony, hogy aztán alig egyetlen, végtelennek tűnő másodperccel később becsapódjon a Komplexum külső falába. A feltekert kötél surrogva rohan utána az általa ütött lyuk és az abból előszivárgó repedések alig két-két centire kerülik csak el a riasztó érzékelődrótjait.

Mina a lövésemet dicséri, én meg az ő seggét, ahogy kimászik előttem a párkányra. Becsatolja a karabinereit, aztán vet egy pillantást fölfelé. Nem fohászkodik, csak a bulizókat nézi. Egy alkalmas pillanatban meglendül, és eszeveszett sebességgel átszáguld a falhoz. A vége felé lassan lefékez, és pontosan a fal mellett áll meg: ott lóg az ablaknál.
Csavarok egyet az IG szabályzóján: a jobb szemem most pontosan azt látja, amit Mina lát.
– Minden oké? – kérdem merőben fölöslegesen, hiszen magam is láthatom.
– Egyelőre semmi gáz. – jön a válasz a fülesen keresztül, némi statikus recsegéssel megdobva.
Bólintok, csak úgy magamnak.
Néhány pillanattal később az ablak zajtalanul feltárul. A riasztó csendes, a műszereink nem jeleztek a vezetékeiben semmilyen elküldött impulzust. Eszerint egyelőre jók vagyunk.
Felcsavarozom a vállamon lógó Kalasnyikovra a hangtompítót, meghúzom jobb csuklómon a számszeríj rögzítőszíját – szinte már beidegződés-szerű mozdulatok, pedig az elmúlt két év alatt egyszer sem kellett használnom semelyiket: tolvaj vagyok, nem pedig gyilkos… Azok az idők már elmúltak…
Felpillantok: a bulizók erkélye látszólag teljesen üres. Helyes. Beakasztom a karabineremet, majd – miután Mina átkutatta a szobát és jelzett – átlendülök én is.

Kicsit túl gyorsan érkezem, kevés híján kimegy a bokám. Zajt szerencsére szinte abszolút nem csapok. Mina speciális öngyújtót tart a kötél alá: a különleges anyag csak egy bizonyos hőfokon hajlandó meggyulladni, de akkor pillanatok alatt elég, gyakorlatilag láng, füst és zaj nélkül. A kijutással általában nem szoktunk előre foglalkozni, az majd adja magát: már mindketten betanultuk az épület alattunk lévő szintjeinek tervrajzát, és mindkettőnk hátizsákjában ott lapul ötven méternyi “extravékony-extraszakadásbiztos” kötél. Valószínűleg a szlogenje nemcsak nekem juttatja eszembe a gumióvszert, de ez mit sem von le az értékéből…
Miközben Mina bezárja az ablakot, én az ajtóhoz lépek, óvatosan megpróbálom kinyitni. Zárva. Más körülmények között dühös lennék emiatt, most azonban kimondottan örülök neki. Leülök a sarokba, éjjellátóra állítom az IG-t. Egy amolyan raktárhelyiségben vagyunk, mindenfelé szétdobált, ismeretlen funkciójú kacatok, alkatrészek hevernek. Végighúzom az ujjam az egyik láda szélén: még a kesztyűn át is érzem a porréteget ezt a raktárat már nyilván elég régen nem használják.

Keresek, és találok egy konnektort, sőt – váratlan szerencse – belsőhálózati kábelt is. Így nem kell kívülről betörnöm a rendszerbe. Előveszem a hátizsákból és beindítom az apró Hewlett Packard laptopot. Felhúzom a tarkómon a maszkot, szabaddá téve a linker aljzatot, majd előhúzom a csatlakozókábelt a gépből. Még egy pillantást vetek Minára – ugrásra kész ragadozóként guggol nem messze tőlem, úgy, hogy lehetőleg egyszerre szemmel tudja tartani mind az ajtót, mind az ablakot kezében hangtompítós Beretta – aztán becsatlakozom.
Néhány villanás múló, de égető fájdalom a gerincemben kongó, halkuló zúgás a fülemben. A túloldalon “kiérve” a Hayashi Komplexum tökéletes kidolgozottságú virtuális másában találom magam, ugyanebben a szobában.
Mina eltűnt, és magamat sem látom, ez jó jel: eszerint idebent nincsenek érzékelők. Legalábbis nem olyanok, amiket a biztonságiak használni tudnának.

A HP már aktiválta a parancs-csomagomat. Ezt onnan látom, hogy át tudok menni a falakon, anélkül, hogy az ajtót kéne használnom. Kinézek a folyosóra – tudván tudva, hogy veszélyes. Sehol senki.
Lekérdezem az épület tervrajzát, összehasonlítom azzal, ami a fejemben van. Olyan helyiséget keresek – és ismét csak találok, ami nem szerepel az emlékeim között. Visszaugrok a virtuális környezetbe. Irány az ismeretlen szoba. Persze csak óvatosan, előbb minden újonnan megközelített helyre benézek: minél közelebb jutok, annál többször találkozok őrzővírusokkal. És persze emberi őrökkel is, amint egymással társalogva sétálnak a folyosókon, bár ők nem láthatnak engem. Néha el-eltünedeznek néhány tizedmásodpercre, ahogy a kamerák holtterébe érnek. Senki sem vesz észre, reméljük, így is marad. Van ebben elég gyakorlatom ahhoz, hogy kísértetként osonjak végig a vadidegen céges hálókon is…
A keresett szoba a tizediken van. Hayashi rá jellemző ravaszsággal nem a legfelső szinteken tartja az értékeit, ahogyan az ember várná. A helyiség egy apró irodának bizonyul. Senki sincs odabent, talán az öreg már hazament. Legalábbis remélem…

Tudatom visszaoson a hálózaton a testemhez. Rándulok egyet, kiráz a hideg, ahogy visszatérek belé. Mina néz rám érdeklődő tekintettel, de szótlanul. Halkan vázolom neki, hol találja az irodát, aztán újra a konzol felé fordulok, de már nem kell becsatlakoznom: néhány egyszerűbb parancsra lesz csak szükség. Mindenek előtt megkeresem a tervrajzokon a plafonon látható szellőzőnyílást és kinyitom. Utána keresek egy útvonalat, amin keresztül Mina bejuthat a kincses barlangba, beszabályozom rajta a hőmérsékletet és kiiktatom az érzékelőket.
Szívem hölgye egyetlen kecses ugrással elkapja a szellőzőfolyosó szélét és felkapaszkodik bele. Az IG-m segítségével jobb szemem ismét az ő szemével lát, a bal meg az ölemben heverő laptop képernyőjét figyeli. Ott pedig vörös pontként villog Mina pontos helye a rendszerben. Becsukom utána a nyílást – ha engem elkapnának, nehogy eláruljam őt is.
Elindul , irányítgatom. Szűk egy óra hossza alatt éri el a tizedik szintet, miközben kétszer majdnem lezuhan egy-egy feneketlen járatba. Macskaügyességgel, gyakorlatilag hangtalanul kúszik végig a járatokban…
…az egyik szellőzőrácsnál megáll és kinéz…
…odalent valami emberszerű tűnik el éppen a jellegtelen folyosó végén… emberszerű, de semmiképp sem ember…!
Mina visszahátrál.
– Mi az szent szar volt ez?! – kérdi elfojtottan suttogva.
– Nem tudom. – felelem őszintén. – De most ne is állj le ezen filózni! Menj tovább balra.

Engedelmeskedik. Néhány perc alatt eléri a jelöletlen irodát. A szellőzőnyílás az egyik felső sarokban van, a helyiség üres. Összes berendezési tárgyát egy asztal, három fotel, néhány növény, egy páncélszekrény és egy jókora plazmaképernyő alkotja, pontosan úgy, ahogy a VR-ben láttam…
…ezt még van időm szemrevételezni, mielőtt a nagydarab valami beront az ajtón. A fém ajtószárny éktelen nyikorgással szeli át a szoba légterét és repül neki az ablaknak, amin bejöttünk. A monstrum bemászik a nyíláson és felém fordul.
– Megcsíptek. – suttogom letaglózva a mikrofonba, remélvén, hogy a dög nem elég intelligens, hogy felfogja, nem magamban beszélek. Villanás jelzi, hogy Mina átváltott a kamerámra, megnézni, mit látok.
– Istenem… – suttogja.
A lény jó két és fél méter magas lehet. Feltehetőleg valamilyen rendkívül fejlett génmanipulációs eljárással hozták létre – annak ellenére, hogy az ilyesmit Newales állam összes létező idevonatkozó törvénye tiltja. Elődei között sikerül azonosítanom az embert, a szürkemedvét és talán a farkast… fogalmam sincs honnan szerezhették hozzá a géneket, még kevésbé a technológiát. De jelen pillanatban jobban foglalkoztat, hogy a monszter – meglepően emberforma – fején fejhallgató, kezében – mancsában – pedig jól láthatóan átalakított H&K gépfegyvert tart. Ezen utóbbit éppen rám szegezi. Cselekvőkészségem utolsó morzsáit felhasználva kikapcsolom a laptopot, majd lehajtom a fedelét.

Talán megpróbálhatnám beindítani a drótozásomat és megtámadni ezt az izét, de egyrészt nem tudom, milyen gyors, másrészt azt sem tudom, mennyire erős…
– Megvan. – mondja a lény japánul. Feltehetően nem hozzám beszél, hanem a főnökéhez. A hangja leginkább a medvedörmögésre hasonlít. Megkapja a fülesén keresztül az utasításait, amiket rövid és velős “Hai!”-val nyugtáz, aztán angolul – perfekt angolul! – intézi hozzám a szavait: – Hayashi úr látni kívánja önt. Lesz szíves velem fáradni. Ha úgy óhajtja, a laptopot is magával hozhatja, a fegyvereit azonban el kell kérnem.
Esküszöm, ha nem lenne a kezében az a tömegmészár mordály, még akár lakájnak is hihetném, olyan sima a modora!

Megrökönyödve adom át neki a Kalasnyikovot, a kést, a számszeríjat meg a Berettát. A cuccok szinte elvesznek a markában.
Kiterel a folyosóra, ahol még négy, megszólalásig ugyanilyen szörnyszülött fogad a fejük épphogy csak nem veri le a neonlámpákat. “Mi a fene folyik itt?!” – kérdem magamtól. Persze a válasz még várat magára.
Végigmegyünk néhány jellegtelen irodai folyosón. PVC-vel burkolt falak, alumíniumötvözet ajtók és krómozott kilincsek kísérik figyelemmel a gyászmenetet. Majd’ megvakulok a neonfénytől. Liftezés következik, majd megint folyosók. Időközben nyugtázom, hogy a monstre kiméráknak semmiféle szaguk nincs, és szinte alig érzékelhető, ahogy lélegeznek.
Beterelnek abba az apró irodába, ahová eredetileg is jönni akartam… Körbeállnak, várunk. Remélem, Mina nem csinál semmi ostobaságot. A terv úgy szól, ha valamelyikünk lebukik, várni kell egy kis ideig és csak a hullámok elültével hagyni el az épületet. Őrültség lenne a lelépéssel most megpróbálkoznia, hiszen biztos, hogy minden hiperérzékenyre van állítva…

Mintha csak megérezné, hogy rá gondolok, Mina hangja reccsen alig hallhatóan a fülemnél:
– Nyugi, nem csinálok hülyeséget. Kikötöttem a körből az érzékelőket magam körül és mindent hallok, ami odabent történik. Azt hiszem, rólam még nem is tudnak…
Nyílik az ajtó. Egy csíkos, sötét öltönyt viselő, alacsony, de tiszteletet parancsoló japán figura lép be rajta. A férfi lehet vagy ötven éves, talán valamivel több. Első pillantásra biztos vagyok benne, hogy ő lesz Toru Hayashi. Annál is inkább, mert köztudott, hogy az öregnek a bal szeme kibernetikus, ez pedig igen feltűnő, vörös színű fényt jelent az írisz helyén…
Hayashi a mutánsokra néz.
– Tudjátok már, hol a nő? – kérdi japánul. Egy pillanatra megfagy bennem a vér, de aztán, ahogy a legnagyobbik lény válaszol, rögtön megnyugszom:
– A szállodában nincs, uram, és a komplexumban sem találtunk senkit, pedig megint működik az összes érzékelő…
Az öreg bólint, és jellegzetes, töprengő mozdulattal végighúzza kezét koromszín kecskeszakállán.
– Jó, hagyjátok, igazából nem olyan fontos. Elmehettek. – mondja legyintve, mire a szörnyek katonásan kimasíroznak. Hozzám fordul: – Foglaljon helyet, tisztelt uram. – invitál angolul. Elmosolyodik: – Ne féljen, csak beszélni óhajtok önnel.

Leülök az egyik fotelbe, ő pedig az asztal túloldalán lévő karszékbe telepszik.
– Vegye le nyugodtan a maszkot, mr. Coulds. – mondja, miközben ír bourbont tölt magának és nekem. Megteszem, amire kér, elvégre ha már úgyis tud mindent, minek titkolózzak? Azért az IG-t visszateszem. – Szólíthatom Bryannek, ugye? – vállat vonok, némileg habozva elfogadom a felém nyújtott poharat. – Nos, Bryan… – hanyatlik vissza a székébe – …elég ritka dolog, hogy valaki egyáltalán megpróbáljon betörni hozzánk. Az, hogy megtalálják ezt a szobát, még soha sem fordult elő. Maga nagyszerű munkát végzett. – Rám emeli a poharát és iszik egy kortyot. Nem követem a példáját. – A dolog ott csúszott el… – folytatja elégedett sóhajjal – …hogy tudtuk, hogy jönnek. Hogy pont most, azt nem, de az egyik technikusunk észrevette, hogy egy lezárt raktárszobából valaki használja a belső hálózatot. Apropó, feltételezem, nem mondja el, hol találjuk most Mina Szemjonovát…
Bólintok:
– Ne féljen, biztos helyen van.
Ő is bólint:
– Szeretem, ha valaki stílusosan hazudik. – ezt már nem állhatom meg mosoly nélkül. – Nem baj, megteszem önnek azt a szívességet, hogy nem keresem meg. Nos, ha nem tévedek, önt Alan Brewster küldte ide. – rám néz. – Nem válaszol? Nem baj. Csak azt szeretném tudni, mit mondott, mi kell neki.

Egy darabig csendesen nézzük egymást. Ha már megkérdezte, akkor valószínűleg tudja, mit akart a hájzsák. Sőt valószínűleg nem a Könyv az, amit akart. Tehát Hayashi most azt szeretné tudni, hogy én mennyit tudok arról, amit valójában el akartak velem lopatni…
– Az ön Könyve. – felelem végül.
Baloldalt felvonja fekete szemöldökét:
– Valóban? – elvigyorodik. A fogsora fehér és hiánytalan. Túl fehér és túl hiánytalan, hogy valódi legyen… – Érdekes. Csak a Könyvem?
Egy pillanatig az az érzésem támad, rosszul értelmeztem a mondatot, de aztán leesik, mit mondott pontosan a dagadék…
– …a Könyv és minden adat, amit össze tudunk szedni…! – Toru Hayashi még szélesebbre húzza a vigyorát, én pedig megvilágosodásomban meg tudnám fojtani Brewstert.
Az öreg feláll, a széfhez lép. Kinyitja. Tisztán látom, hogy a kombináció 17-26-35-42. Megjegyzem, hisz’ talán még kellhet valamikor. Ha kijutok innen élve…

Persze, ha meg akart volna ölni, Hayashi már régen megtehette volna. Node ki képes kiigazodni egy ilyen ravasz vén rókán…?!
Odabent ott lapul a nagy fekete Könyv, egyedül, és komoran. Az öreg kiveszi, és felém nyújtja. Értetlenül bámulok hol Hayashira, hol a hatalmas füzetre a kezében, amiben az öreg állítólag az összes besúgóját és megvesztegetett kuncsaftját jegyzi. Továbbá az elkövetkezendő áldozatait, akiknek a halálára megrendelést kapott…
– Vegye csak el bátran. – bíztat ő. Megteszem. Nem nyitom ki, csak ha lehet, még inkább értetlenül nézek a japánra. – Ennyi az összes adat, amit jelenleg megtalálhat ebben az épületben. – vigyorog. – Brewster persze majdnem jól hitte, hogy itt tartom, ami neki kell. – újfent leül, megint kortyol. Ezúttal én is iszom egy kortyot. Az ital minőségi, ez biztos, de most egyáltalán nem számít, akármilyen lőre megtenné. – Akarja tudni, mit akart? – vigyorog. Meg sem várja a válaszomat, pedig egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy akarom tudni… – A Däniken-lemezt akarta.
– “Däniken”…? – kérdezek vissza. Most már abszolút nem értem.
– A “D” project. Mi csak így hívjuk. Nem mondhatom el önnek, mi áll benne, mert akkor meg kellene, hogy öljem, ez pedig egyáltalán nem áll szándékomban. Tudja azt a lemezt, amire annyira fáj a mi kövér barátunk foga, éppen most hozzák ide, ebbe a szobába. Egy páncélautóval. – a fal egy teljesen jellegtelen pontjára mutat. – Azon a falrészen egy ablak található. Csak meg kell nyomnom és kinyílik. Ezen keresztül fog megérkezni a lemez. Utána kerül csak az anyag a páncélszekrénybe. – nem tudom eldönteni, mi lehet a célja azzal, hogy mindezt elmondja nekem az is lehet, hogy egyszerűen csak túl elbizakodott lett. – Eredetileg vonakodtam ideszállíttatni, de az, hogy sikerült magát elfognunk, végleg megvilágította előttem, hogy itt van a legjobb helyen. Arra pedig ön a garancia, hogy Brewster soha többé nem próbál majd lopni tőlem. Ön ugyanis meg fogja ölni Alan Brewstert…!

***

Bevágódok a liftbe. Egyáltalán nem érdekel, hogy mit szól a többi szállóvendég az öltözékemhez. Odafent beviharzok a szobánkba, és leülök az ágyhoz. Bekötöm a laptopot, miközben átkutattatom poloskák után a szobát az IG-vel. Találok is egyet az ágy alatt, lehalászom és messzire kivágom az ablakon. Tudom, hogy szorít az idő. Ami ennyire kell két ilyen hatalmas embernek – na jó, Brewster nem igazán az, de a főnöke több, mint valószínű, hogy igen – az egyiknél sincsen jó helyen. Brewster az amcsiknak dolgozik, Hayashi valószínűleg a japánoknak. Ezek ketten jelenleg a világ két vezető hatalma… Mibe tenyereltél, Däniken…?!
Erre valószínűleg csak Brewster tudja a választ, majd meg is kérdezem tőle, mielőtt szétlövöm a fejét. Hayashi busásan megfizet érte, és amint átadtuk neki a Könyvet, már nem lesz többé a megbízónk, tehát azt csinálunk vele, amit akarunk.
Már amúgy is régóta unszimpatikus a srác…

Átváltom Mina nézetére az IG-t. Épp most csukódik be a falon a láthatatlan ablak, ahogy a szállítók elhagyják a szobát. Szerelmem tárgya résnyire kukucskál kifelé a szellőzőrácson. A szobában már csak Hayashi tartózkodik. Eltesz a széfbe egy jókora fekete páncélkazettát, aztán kimegy. Tisztán látni, ahogy becsukja az ajtót. Leoltja a villanyt, kattan a zár.
Most rajtam a sor. A HP-ben még benne van a Komplexum rendszerének összes kódja, nem nehéz újra belemászni a hálózatukba. Kinyitom Mina előtt a szellőzőrácsot.
– Indulj, Cicám.
Kihuppan a földön nyújtózó perzsaszőnyegre, gördül egyet, egyenesen a páncélszekrényhez. Elmondom neki a kombinációt, s ő gyakorlott mozdulatokkal kinyitja a széfet. Kiemeli a kazettát, bezárja az ajtót. Az aprócska szelence feltehetően csak robbanás és mágneses behatás okozta károktól hivatott megvédeni a bele helyezett tartalmat, mert semmilyen komolyabb zárszerkezet nincsen rajta.
Mina belenéz, s valóban: ott a lemez a tokban. Hacsak nem Hayashi a legnagyobb hazudozóművész, akit életemben láttam, akkor ez az a lemez.

Becsukom a fali szellőzőrácsot. Mina az ablakhoz lép, óvatosan lök rajta egyet kifelé, s lőn: Szezám tárulj. Az erre alkalmas pisztollyal belövi a százas szöget a keret alá, ráköti a kötelet, ellenőrzi a kesztyűit, azután átlendül az ablakon, és villámgyorsan a földre csusszan. Káromkodva ledobja a súrlódástól átforrósodott kesztyűket, aztán elinal, és pillanatok alatt eltűnik egy közeli sötét mellékutcában.
Megint én jövök: összecsukom a laptopot, bedobom a hátizsákomba, és hasonlóképpen juttatom magam földszintre a falon kívül, mint ahogy Mina tette az imént. Rám is vár egy szép szűk sikátor…

***

Brewster gyanútlanul nyit be az ajtón. Először persze a hasa jön beljebb, csak azután a többi. Kockás flanellinge alig tudja benntartani a nadrágjában hatalmas pókhasát, izzadtságszaga már messziről áthatóan érződik.
Amint belép, bevágom mögötte az ajtót, Mina pedig földre segíti és – mivel nem tud a dagadt mellkasára ülni – mellételepedve stukkert nyom a zsíragy fejéhez.
– Kussolsz, vagy ezzel tömöm be a pofádat. – közli kedélyesen, mindenfajta indulat nélkül. Na ja, kettőnk közül ő az, aki igazán veszélyes.
Brewsterről meg kell állapítanom, hogy egy diplomata-zseni: meg sem mukkan. Melléje húzom a Chineese bay sarkában lévő, lepusztult szállodai szoba egyik – ha lehet még lepusztultabb – szúrágta székét, megfordítom, és a támlára támaszkodva ráhuppanok. Azért választottuk ezt a helyet, mert eléggé félreeső, és nem túlzottan zsúfolt. Ideális hely mind elbújni, mind pedig leszámolni valakivel…
– Nos, kedves Brewster… – kezdem – …minthogy csak egy fél órája érkeztünk a városba és egy óra múlva már indulnunk is kell tovább, rövid leszek. Tudod, vár egy új élet. – Melléje dobom a Könyvet, amely nagyot puffan a poros parkettán. Ebben a lepusztult szobában már legalább egy hónapja nem volt takarítva, de a tulaj Kim lekötelezettje, így nem kérdezett semmit. Ráadásul most nem is a luxus kedvéért jöttünk ide.
– Itt a Könyv. – közlöm. – Hayashi úr nem tudott más információval szolgálni neked. Ellenben nekem igen. Megalapozott sejtésem szerint az a szöveg a nagykutyákkal meg a Nagato-val csak kamu volt, hogy elhozzunk neked valamit, amire valójában fájt a fogad. És ezért most szépen elcsacsogod nekem, mi a fene az a “D” project.

A zsírtömeg halszemei akkorára nőnek, hogy szinte már belelógnak az orrába. Halántékán majd’ öklömnyi izzadtságcseppek kezdenek kicsapódni, szája széle remeg. Rám, a homlokának tartott stukkerre, a “bizony”-t bólogató Minára, majd ismét a fegyverre, végül újra rám néz.
– Miről…? – kezdené, de szívem hölgye még inkább a homlokához nyomja a pisztolycsövet. A hangtompító vége körül már szinte kisebesedett a bőre. – …oké, oké! – nyögi halálra váltan. Szemhéjait összeszorítja, fogaival vicsorít. – A megbízóm a japán kormány. – hadarja , majd sűrűn nyeldekel. Ez eddig új. Azt hittem, Hayashi képviseli Japánt, és ő az amcsikat, de ezek szerint fordítva van. Nem számít. – A NASA kezdett dolgozni a projecten, Hayashira bízták az adatok őrzését. – folytatja Brewster valamivel kevésbé hisztérikus hangon. – Az a Däniken fickó már régóta kutatta a bizonyítékokat, hogy minden vallás valójában sorozatos földönkívüli behatások során jött létre… meg hogy az emberiség is idegeneknek köszönheti technikai fejlődését… Amíg nem volt bizonyítéka, addig csak félig-meddig realisztikus feltételezéseknek tűntek a leghelytállóbb megállapításai is. Aztán tavaly tavasszal az egyik újonnan feltárt maya piramisban talált valamit… valami “feketedoboz”-féleséget… Ragaszkodott hozzá, hogy az emberiség megtudja az igazságot, erre a NASA kinyíratta, hogy elsőként tehesse rá a kezét az egész cuccra. Az elmúlt évben megfejtették szinte az összes idegen jelet és tudományos fejtörőt. Akik segédkeztek a fordításban, meghaltak. Mutánsokat tenyésztettek ki, és űrhajók építésébe fogtak a légköri fegyverekről nem is szólva! Az a doboz igazi aranybánya volt. A NASA megsemmisítette, mert az oroszok, meg japánok többször is megpróbálták ellopni. A japcsiknak majdnem sikerült is. Ma már csak egy CD létezik, rajta az egész anyaggal…
– És persze a japánoknak továbbra is kéne, mi? – kérdem, mire ő szaporán bólogat. – Szóval Erich von Däniken valóban nem természetes halált halt… – dörmögöm inkább csak magamnak, nem mintha nagyon tudnám, ki volt az a pasas.

Felállok, a félig lereluxázott ablakhoz lépek. Odakint, háromemeletnyi mélységben terül el a hatalmas Chineese bay. Innen-onnan füstpamacsok szállnak fel, jellegzetes kínai ételek, bambusz és fűszerek illata terjeng az alkonyi levegőben. A lemenő nap sugarai tűzvörös aurát vonnak a lakóhajók, az emberek és a tenger fölé: ma este valahogy szokatlanul tiszta a levegő. Arra gondolok, mennyi időt töltöttem el itt, mennyi kellemes és kellemetlen élmény köt ehhez a városhoz, és főleg ezekhez a dokkokhoz…
…de egyszer mindennek vége szakad.
– Nem baj… – folytatom a megkezdett mondatot – …te sem azt fogsz halni.
A kikötő zajaiban, a tömeg morajában, a bóják csilingelésében és a motorcsónakok dübögésében szinte alig hallani meg a két lövés tompa dobbanását…

***

A kávézó neve Neverwind. Hiába azonban a legötletesebb névválasztás is, a természet úgyis azt csinál, amit akar: odakint dühöng az éji orkán és zuhog az eső. Ezúttal senkit sem vonzanak a fényes kirakatok és a szemfényvesztően csillogó cégtáblák sem az utcák konganak az ürességtől, málladoznak a zavaros, enyhén savas esővíz okozta eróziótól.
Idebent a félhomályban, a kör alakú asztalok mellett is csak néhány bátrabb éjjeli bagoly – esetleg pillangó – és egy pár csendes alkoholista iszogat békésen. A bárpult mögött egy csinos, de unott arcú fiatal nő könyököl, miközben laposan vigyorog a kezében tartott magazin egyik cikkén.

A lemezt egy svájci bank megőrzőjében helyeztük el. A széf kinyitásához két kulcs kell, az egyik helyét csak én tudom, a másikét csak Mina. Ha valóban annyira elfajulnak a dolgok, ahogy Brewster szavai alapján jósolható, akkor majd mindig megsegítjük néhány adatmorzsával azt, aki éppen jobban áll a titánok harcában. De persze egyszerre egyikük sem kaphatja meg a teljes anyagot.
A NASA sem tudja érdemben folytatni a megkezdett projectjeit nélküle, ez az utóbbi egy évben bebizonyosodott.
De ez már nem számít.

Velem szemben életem szerelme. Kezemben érzem a kezét, szívemben a szívét. Mindazok után, hogy végigcsináltuk egy kétes egzisztencia karrierjét, végül együtt is vonultunk nyugdíjba.
Hayashi üzenete jár a fejemben, amit csak mostanra tudott hozzám eljuttatni. Csak néhány szó volt, de egy rész megmaradt a fejemben belőle:
“…mindvégig tudtam, hol a lány, és köszönöm Önöknek, hogy megtették azt, amire én nem voltam képes…”
Ezek szerint szándékosan rendezte így. Nem baj. A maffia rengeteg pénzt kért a nyugodt életünkért cserébe, de az évek folyamán ennek az összegnek a többszörösét halmoztuk fel bőven elélünk még belőle jó nyolcvan évet is. És a legjobb, hogy szavatolták: senki, semmilyen pénzösszeg letételével sem bírhatja rá őket, hogy levegyék rólunk a kezüket. A szicíliaiaknak sok ilyen kuncsaftja van, és mivel megbízhatóak, egyre több akad. Még senkit sem vertek át, minden okunk megvan tehát, hogy bizakodjunk.

Velem szemben a nő akit szeretek. Kezemben érzem a kezét, szívemben a szívét. És ennél többet nem is kaphatnék útravalóul, hogy kitartson hátralévő rövidke életem végéig…

VÉGE

Köszönöm Hajninak, aki nekem adta a szerelem boldogságát.

Köszönöm William Gibsonnak, amiért kitárta előttünk a cyberpunk lenyűgöző világának kapuját.

Köszönöm Erich von Dänikennek, mert fáradhatatlanul próbálja megfejteni a nyilvánvaló titkokat.

És végül köszönöm a Scriptoriumos írótársaimnak, mert lehetőséget adtak, hogy a műveimet értő szemek olvassák először – még akkor is, ha ezt a művet még nem is látták…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához