LFG.HU

freelancer
ismertetőCimkek

Ha nem romlott el, ne javítsd “Si non confectus non reficiat”

Naponta jelennek meg olyan hírek a játékipar háza tájáról, amiket olvasva az ember bánja, hogy gyermekkorában nem a bélyeggyűjtést választotta hobbijának, hiszen ott legalább az alapok nem változnak, és nem jelennek meg olyan “újítók”, akik folyékony, vagy légnemű bélyegeket akarnak eladni. Esetleg azt javasolják, hogy lényegesen trendibb lehetne a hobbi, hogy ha inkább a csipeszek felcicomázásával foglalkoznának, és szépségversenyeket rendeznének, különböző súly és méretkategóriákban, így, akár azokat a zavaró kis papírlapokat ki is hagyhatnák a későbbiekben. Az újítási szándék időnként több mint érthetetlen: az utóbbi évek egyik legijesztőbb címe, a Dead Space a harmadik részre a fejlesztők nyilatkozatai szerint gyengécske horrorelemekkel ellátott akciójátékká fog silányulni, és azt is nehezen lehet megmagyarázni, hogy a Square illetékesei miért érezték úgy, hogy a novemberben megjelenő Hitman-epizódnál  nem kívánják alkalmazni azt a David Batesont, aki nem csak négy részen át volt a karakter hangja, hanem a külsejét is adta a figurához.

http://lfg.hu/wp-content/uploads/2012/08/max-payne-3-pc-pc-137341.jpg

Persze, a változás néha hasznos és kellemes is lehet – a Skyrim remek példa erre – de azért az emberben mindig ott motoszkál a kétely. Így nem voltak alaptalanok azok az aggodalmak, amik a Max Payne 3 első képanyagának megjelenésekor fogalmazódtak meg sokakban: a megváltozott külsejű, leginkább a saját, elhanyagolt nagyapjára hasonlító főhős, és a gyökeresen új helyszín láttán sokan kételkedtek abban, hogy a harmadik rész azt nyújtja-e majd, amit az ember elvárna tőle.

Lássuk, igazuk volt e az aggodalmaskodóknak, vagy pedig tévedtek?

Max alaposan megváltozott, mióta utoljára láttuk. A kemény, cinikus nyomozó már nem küzd az alkoholizmus,  és a depresszió démonaival:  feltétel nélkül kapitulált, hadisarcként pedig a büszkeségével fizetett.  Napjainak jelentős részét az tölti ki, hogy önsajnálatba merülve megpróbálja magát halálra inni egy koszos kocsma bárpultjánál, és a folyamatot gyorsítandó, napi hat-nyolc szem fájdalomcsillapítót is magába erőltet. Ám, mielőtt ő lenne az első ember, akit egy, a mája által önvédelemből felfogadott bérgyilkos tesz el láb alól, José, egy volt főiskolai évfolyamtársa bukkan fel a színen, és állást kínál neki: gazdag hülyéket kellene kísérgetni, jó pénzért, a napsütéses Brazíliában, és az sem probléma, hogy ha nem teljesen józan munka közben. Miután önbecsülése annyi idő után váratlanul jelentkezik, és ennek következtében a talpa alatt nem hogy forróvá válik, hanem egyenesen szublimál a talaj, Max igent mond.  A munka valóban nem tűnik bonyolultnak, igaz, már nem csak a reggelire fogyasztott whisky, a vacsorára bekapott gyógyszerek, valamint a kihagyott ebéd miatt kínozza folyamatosan hányinger, hanem  munkaadói, a Branco család, és az általuk rendezett partik miatt is: a família tagjainak nagyvilági életmódja nem különösebben nyeri el az ex-nyomozó tetszését. Ennek ellenére, mindent megtesz, hogy megvédje őket az esetleges veszélyforrásoktól: amikor Brancoék luxusapartmanjába betör az egyik helyi banda, és többjüket túszul ejti, majd’ az utolsó szálig végez a betolakodókkal, és mindenkit megment. Ám a váltságdíj túlságosan is kecsegtető ahhoz, hogy lemondjanak róla, így életben maradt társaik végül sikeresen elrabolják a család fejének fiatal “trófeafeleségét”. Max és José dolga eljuttatni nekik a pénzt, de természetesen ez távolról sem fog egyszerűen menni.

Árulásokkal, igazságtalanságokkal, és frappáns egysorosokkal teletűzdelt krimit kapunk, de ezen nincs is mit csodálkozni: az Unsworth-Humpfries duó korábbi sikercímeknél is bizonyította, hogy érti a dolgát,  Dan Houser pedig már a GTA 1969-en is dolgozó veterán, így  inkább az ellenkezőjén kellene csodálkozni.

http://lfg.hu/wp-content/uploads/2012/08/Max-Payne-3-pic-61.jpg

Ennek ellenére mégsem lehetünk teljesen elégedettek. Inkább tisztes iparosmunkát kapunk, mintsem olyan klasszikust, amiből idézhető mondatok, vagy jelenetek maradnak meg. Max túlságosan is központi karakter: bár a monológjai jók, hiányoznak a megjegyezhető, egyedi mellékszereplők, és a karcos párbeszédek. Ezen kívül a már-már klasszikusnak nevezhető Rockstar-betegség is felüti a fejét: az átvezető animációk – a képregényeket sajnos lecserélték – hosszát néha túlzásnak érzi az ember. A helyzet nem olyan vészes, mint a Red Dead Redemption, vagy a negyedik GTA esetében, ahol a küldetések hetven százaléka azonos hosszúságú, vagy rövidebb volt, mint a hozzájuk rendelt videók, de a kevesebb itt is néha több lett volna.

Mint ahogy sejteni lehet, minden változás ellenére Max nem lett elkötelezett buddhista, így ellenfeleit nem passzív ellenállással, hanem változatos kaliberű lőfegyverekkel igyekszik meggyőzni, hogy tegyenek le a meggyilkolására szőtt terveikről. Tisztességes arzenált kapunk: pisztolyok, revolverek, géppisztolyok, karabélyok és puskák egész armadája vár arra, hogy a kezünkbe kapjuk őket, és az időt lelassítva – természetesen a bullet time megmaradt – arassuk a halált, sőt, gránát és rakétavetőt is elsüthetünk.  A vérfürdők fokozásához hozzájárul az elsőrangú grafika, és a sérülés-effektek: ha valakit fejbe lövünk, az meglátszik rajta, és egy-egy nagyobb csata végén premier plánból nézhetjük végig, milyen rombolást vitt véghez az ellenfelünkbe lőtt tár. Az első oktatópályán végighaladva számos újítással találkozhatunk. Az egyik legfontosabb a fedezékbe bújás, aminek használata erősen javallott, mert hacsak nem a legkönnyebb fokozaton, minden célzást segítő opció bekapcsolásával játszunk, akkor fel fog tűnni, hogy az ellenfelek a mostanában megjelenő lövöldözős játékokkal ellentétben nem a lőszerutánpótlás szerepét töltik be, hanem valóban összehangoltan küzdenek az életükért, megpróbálnak bekeríteni, és kihasználni a számbeli fölényüket. Mivel az életerőnk változatlanul csak akkor töltődik vissza, igen szerény mértékben, ha már majdnem teljesen kivéreztünk, az oszloptól-oszlopig harcmodor és a türelem elsődleges, amennyiben túl akarjuk élni a ránk támadó banditák, gengszterek, és katonák hullámait. Így is könnyedén előfordulhat, hogy hibát vétünk, és halálos sebet kapunk – egy rövid sorozat egy gépkarabélyból, és Max készítheti elő a legjobb szövegét, hogy meggyőzze Szent Pétert, engedje át a kapun – de pánikra nincs ok: a fájdalomcsillapítók egyfajta folytatási lehetőségként  is szolgálnak. Ha van nálunk, amikor halálra sebeznek, és az utolsó pillanatainkban le tudjuk lőni azt, aki belénk eresztette a gyilkos golyót, visszatérhetünk az életbe – a fájdalomcsillapító ilyenkor természetesen elhasználódik, tehát így is észnél kell lennünk. Érdekes újítás, hogy ha nagyon nem bírunk egy szakasszal, a program segít: extra fájdalomcsillapító, és lőszerkészletet kapunk, valamint a bullet time is a maximális értéken lesz.

A Max Payne harmadik része szórakoztató TPS, ügyesen kidolgozott játékmenettel, pörgős, kihívást jelentő akcióval, és profin megírt, de messze nem tökéletes sztorival. Ennyi dicséret után logikus lenne a konklúzió, miszerint akár tüdőgyulladással küszködve is menjen el a legközelebbi játékboltba, és vegye meg a programot, de valamennyi felsorolt pozitívum ellenére, mégsem tudom tiszta szívvel ajánlani.

http://lfg.hu/wp-content/uploads/2012/08/maxpayne3-weapon-the1911-02-12801.jpg

Egész egyszerűen nem azt kapja az ember, amiért fizet, amire számít. A történettel kapcsolatos hiányosságokon is nehezen teszi túl magát az ember, de a leginkább zavaró, az a korábbi részek hangulatának majdnem teljes hiánya. A slumok és a favellák világa nem csereszabatos, és a noir stílus kiszikkad a pálmafák árnyékában.  Minden elem a helyén van, de mégis, az embernek hiányérzete támad: sötétség, havazás és  New York nélkül valahogy az egész nem az igazi. Érthetetlen, miért kellett szakítani a jól bevált recepttel: a két New York-i rész ékesen bizonyítja, hogy ha nagyon akarták volna a fejlesztők, a harmadik rész is játszódhatott volna a megszokott környezetben és hangulatban. Ennek tükrében nem igazán meglepő, hogy a program várakozásokon alul teljesít, hiszen az időlassítás ma már a játékipar megszokott elemévé vállt, így nem vonz akkora tömegeket, mint korábban, a sorozat rajongói közül pedig sokakat elbizonytalanított a hirtelen váltás – teljes joggal.

Mindent összevetve, ha az ember el tud vonatkoztatni attól, amit korábban a sorozat nyújtott, és önálló címként tekint rá, kellemesen elszórakozhat vele, de aki csak azért venné meg, mert a korábbi részek tetszettek neki, inkább kérje kölcsön, vagy várja meg, ameddig az ára egy barátságosabb, négyjegyű szám lesz.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához