LFG.HU

elGabor
ismertetőCimkek

2005-ben a H.P. Lovecraft Historical Society gondozásában jelent meg a Cthulhu hívásának filmváltozata. A film (amelyről kritikám itt olvasható) egy jól ismert, de korábban megfilmesíthetetlennek tartott Lovecraft-sztorit vitt vászonra, és ezt a feladatot meglepően jól teljesítette. Nem csak a történet integritását sikerült megőrizniük az alkotóknak, hanem a korhoz illő némafilmes feldolgozással és technikákkal (montázs, házilag barkácsolt modellek, expresszionista stílusú díszletek, valamint egy animatronikus, inkább aranyos mint fenyegető Cthulhu) a filmtörténet hőskorát is megidézték – méghozzá több lelkesedésből, mint pénzből.

Most két új fejleményről esik szó: 2011 végén jött ki a HPLHS új projektje, a Suttogás a sötétben (The Whisperer in Darkness), egy évvel korábban pedig egy német csapat tett kísérletet a Szín az űrből adaptációjára (A szín, Die Farbe). Ez a két munka ismét mutatja, hogy Lovecraft nem feltétlenül idegen a filmvászontól, és azt is, hogy ehhez még különösen nagy költségvetés sem szükséges: az eredmény viszont merőben eltérő minőségű.

Suttogás a sötétben (The Whisperer in Darkness)

Ha azt mondom, hogy a Suttogás a sötétben nem teljesen hű a forrásanyaghoz, azzal nem árulok el sokat. Ha azt mondom, hogy van benne egy aranyos kislány, az eredetinél jóval több akció, pár üldözési jelenet, egy csapat mindenre elszánt kultista és egy kétfedelű repülőgép, akkor pedig azt a látszatot keltem, hogy a készítők alaposan félreértették a kozmikus horrort. A valóság viszont annyi, hogy az adaptáció bár elődjénél jóval lazábban és más eszközökkel, de sikeresen adja vissza az eredeti történet nyomasztó, hisztériába torkolló hangulatát. Az eredmény egy jó lovecrafti horrorfilm, amely ezúttal a korai hangosfilmek megoldásaival élve idézi meg a harmincas évek első éveit.

A maga módján a Suttogás a sötétben megfilmesítése is hasonló problémákat vet fel, mint elődjéé. A Cthulhu hívásának nincs egységes történetíve – olyan, mint egy szörnyűséges kirakójáték, amely függetlennek látszó elemeinek egymás mellé helyezésével ad ki egy nagyobb és teljesebb képet – a Suttogás a sötétben pedig abban különbözik tőle, hogy szinte semmiféle cselekménye nincsen: utolsó aktusát leszámítva a történet szinte teljes egészében a szkeptikus Albert Wilmarth professzor és a vermonti hegyek közötti elhagyatott farmon lakó Henry Akeley levelezéséből, illetve Wilmarth eszmefuttatásaiból áll össze. Mint a novella nyitómondata is jelzi, „Meg kell adni, egész a legvégéig nem láttam semmi közvetlenül borzalmasat.

A film tehát cselekményesebb, és a filmek lehetőségeihez alkalmazkodva az elején sűrít a történeten, a végén viszont majd’ egy harmaddal megtoldja azt. Lovecraft szövege a narráció mellett párbeszédekben tér vissza, az új jelenetek pedig jelentős mennyiségű kiegészítő anyagot kaptak – a dialógus mégsem törik meg, nem éreztem idegennek a betoldásokat. A novella elejtett félmondataiból kerekített jelenetek mellett a történetben központi szerepet kapnak a Mítosz eredetileg csak rövid utalásokként szerepeltetett emberi segítői. Ez a motívum könnyen lehet, hogy a készítők szerepjátékos múltjának terméke, de a maga módján pont olyan logikus szerepet játszik (elnézést!), mint ott: a kultisták összekötő kapocsként szolgálnak az emberi világ és a kozmikus rettenet között; szerepeltetésük megfoghatóbbá teszi a filmet és hozzásegít a háttér befogadásához. Ez a szereplőgárda logikus és jól átgondolt; az ördögien sármos dandy, Mr. Noyce pedig a film legjobban eltalált figurája. Ugyanezt mondhatom a film utolsó harmadáról: valahogy úgy viszonyul Lovecraft történetéhez, mint egy Call of Cthulhu-kaland, de néhány apró döccenőtől eltekintve prímán működik.

Technikai kivitelezésében a Suttogás a sötétben sokkal modernebb, mint a Cthulhu hívása volt, és sokkal nagyobb költségvetésű. A sufniban összetákolt deszkadíszleteket felváltotta egy üres Hollywood melletti stúdió, az ismerős hipsterek közül toborzott szereplőgárdát pedig néhány nem túl ismert, de profi színész, akik határozottan jó alakítást nyújtanak. A trükkök nagy része továbbra is korhű; egyszerű perspektivikus trükkökön, aprólékosan kidolgozott modelleken, filmes kellékké avanzsált használati tárgyakon és jó megvilágításon nyugszanak. Az animatronikát viszont felváltotta a CGI, ami, sajnálatos módon, hiába profi, kicsit lélektelenül hat, és semmivel sem horrorisztikusabb, mint Cthulhu volt a maga filmjében. Összevetve talán az egész képi világ gyengébb egy árnyalatnyival – több és bonyolultabb eszközökkel operál, de az árnyékokból hiányzik valami. Ennek ellenére a film korhűsége ellen pont az lehetne a legjelentősebb vád, hogy a korai hangosfilmekhez mérten túl jó (a késői némafilmkorszak mesterműveit felváltó bárgyú musicalek, az új technikai korlátokhoz igazodó statikusabb kamerakezelés és a kültéri filmezés ideiglenes visszaszorulása szinte egy elveszett évtizedet eredményezett a filmtörténetben), de ez legyen a szőrszálhasogatók gondja.

A Suttogás a sötétben tehát jó film. Szerintem nem ér fel a HPLHS első próbálkozásával, de a maga módján adaptációként, horrorfilmként és filmtörténeti visszatekintésként is megállja a helyét. Van benne egy csipetnyi Indiana Jones, egy leheletnyi szerepjátékos praktikum és kezdeményezőkészség (ez Lovecraft karaktereire nem igazán jellemző), de nézhető, élvezhető, jó pillanataiban pedig sem az audiovizuális élményre, sem az előlopakodó rémületre nem lehet kifogásunk. A film megrendelhető a készítők oldaláról; a két DVD-n a 23 nyelven (köztük magyarul) feliratozott film mellett két és fél órányi munkaanyag található a szereplőválogatás, effektusok és filmforgatás minden fontosabb mozzanatáról.

 

A szín (Die Farbe)

A kozmikus horror kevés híresebb történettel büszkélkedhet, mint A szín az űrből. A klasszikus rémtörténetekben az emberi bűn vagy pokoli erők játsszák a főszerepet: ebben a novellában viszont megmagyarázhatatlan és megállíthatatlan jelenségek hoznak pusztulást egy eldugott farm lakóira. Lovecraft talán itt tapintott rá legelevenebben a természetfelettitől megfosztott modern kor új félelmeire, és korát megelőzve írta le a sugárfertőzés, a láthatatlan, színtelen, szagtalan és személytelen gyilkos hatásait.

Ezt a témát dolgozza fel a (német illetőségű) Huan Vu által írt és rendezett Szín, méghozzá szintén fekete-fehér filmként, és a Harmadik Birodalom bukásának évébe, majd a hetvenes évekbe helyezett cselekménnyel. A helyszín itt is egy eldugott tanyavidék távol a városoktól, valahol a hegyek és fenyőerdők között. A cselekmény keretét egy fiatal amerikai látogatása adja, aki apját keresi: az idős férfi röviddel a háború után megszálló katonaként járt a helyen, majd sok évre rá eltűnt otthonából, s nyomai ismét ide vezettek. Ebből a szemszögből ismerjük meg a régi romlást rejtegető völgy zárkózott lakóit, és a Szín pusztító hatásának áldozatául esett család szenvedéseit.

A hivatalos honlap alapján egészen érdekes ötletnek tűnt: mit jelent a történet számára az új helyszín és keretsztori? Van-e köze a hetvenes években játszódó résznek a hidegháborús paranoiához és a kettéosztott Németországhoz? A lehetőség azért is ígéretes volt, mert az atomkísérletek, hadsereg-lerakatok és az NDK-NSZK szembenállás mind érdekes, a történetet jól visszaadó irányokba vihették volna el a cselekményt. Mindez azonban elmaradt: az eredmény egy, a novellához aránylag jól alkalmazkodó, de élettelen és jobbára unalmas film.

A német helyszínnek és a háborús, majd hidegháborús témának végül semmiféle szerepe nincs azon kívül, hogy a cselekmény ebben a közegben játszódik, és egy frontról hazatért katona, pár GI, majd az egyik amerikai fia játssza a történet mellékszereplőit. Mert a főszereplők továbbra is a farmház lakói, akik mellett különös meteor zuhan a földre, és akik ezek után az ismeretlen erők áldozatául esnek. Sajnos mind ők, mind a mellékszereplők lehangoló teljesítményt nyújtanak; alakításuk többnyire passzív és letargikus. Amikor a farm lakói óriási, de ehetetlen gyümölcsökre bukkannak a kertjükben, vagy a családfő felesége megtébolyodik, ez nem vált ki belőlük komolyabb reakciót. Valóban, a beletörődés az eredeti sztoriban is a romlás folyamatának egyik jele volt, de ez jó, ha nem ragad át a nézőkre.

A készítő csapat talán hasonló okokból dönthetett a fekete-fehér mellett, mint a HPLHS, de úgy tűnik, nem vonták le a formából adódó lényeges tanulságokat. A fekete-fehér filmek egyik előnye, hogy a színek helyett a fényekre és árnyékokra helyezik át a hangsúlyt, egyben pedig megfosztják a szemünket bizonyos információktól, és ezáltal elbizonytalanítanak. Ezért kiválóan alkalmasak a horrorfilmekhez, természetesen akkor, ha jól alkalmazzák a lehetőségeiket. A Szín viszont ezen a téren nagyon egyenetlen teljesítményt nyújt. A filmesek keze között a képi világ nem fenyegető, igazából nem is akármilyen, hanem többnyire lapos és szürke: a kevesebb nem több, hanem tényleg kevesebb. A fő probléma a világítás, ami néhány belső jelenetben és a (renderelt és blue screen elemeket vegyítő) bevezető képsorokban mutatja jó oldalát, a külső helyszíneken viszont látványos kudarcot vall. Persze egy fekete-fehér Szín az űrből-film (sőt, egyáltalán, bármilyen Szín az űrből-film) legnagyobb kérdése mindenképpen az, hogy, igen-igen, mi legyen azzal a bizonyos színnel. Ha úgy tetszik, ábrázolása minden fontosat elmond a filmről. Nos, a Szín színe – színes. Igen: a fekete-fehér háttér előtt egy számítógép által generált rózsaszín massza hullámzik, ami filmes gegnek talán elmegy (a filmbéli fekete-fehér világ lakóinak idegen és értelmezhetetlen), de a hangulatot az addigiaknál is jobban hazavágja, és csak azt mutatja, mennyire nem értik a készítők a használt eszközeiket. A szín talán egyetlen jelenetben működik jól: ebben nem közvetlenül, hanem a szereplőkre vetülve látjuk. Ugyanezt a leckét a Suttogás a sötétben alkotói kiválóan alkalmazták: sokkal többet látjuk a karakterek reakcióit, mint a tulajdonképpeni rémségeket.

Nagyon nehéz lenne többet írnom erről a filmről; talán még annyit, hogy a horrorelemek többsége erőtlen. Ami félelmetes vagy nyomasztó lehetne (akár jobban használt technika, akár jobb forgatókönyv és szereplőgárda; sőt, talán a kicsivel ködösebb-esősebb időjárási viszonyok is), az elsikkad és nem fejt ki különösebb hatást. A három cselekményszál – az eredeti novella, és az új kerettörténet két idősíkja – csak ritkán és akkor is gyengén érintkezik, és ezért a betoldás erőltetettnek hat. Pedig egyértelműen ez a film jobbik része, amivel talán önmagában lehetett volna kezdeni valamit. Van a filmben egy-két kiváló kép, egy-két pontosan eltalált pillanat – olyan hétköznapi, minden filmes trükköt nélkülöző motívumok, mint amikor az amerikai elveszíti az útlevelét (ezzel a film nem kezd semmit), vagy amikor az erdőben megtalálja meredten álló, magatehetetlen és láthatóan gyámoltalan, zavarodott apját – amelyekben egészen meglepő drámai erő és nyomasztó hangulat sűrűsödik. Aztán ezek a pillanatok tovatűnnek, és tovább nézzük az érdektelen szereplőgárda lassú pusztulását. Ismeretlen és megállíthatatlan erők hatására emberek sorvadnak el és halnak meg egy Isten háta mögötti tanyán, és ez végső soron senkit sem érdekel. Igaz, erről szól a novella is.

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához