LFG.HU

HammerTimeCafe
Attila
ismertetőCimkek

Mindenkinek vannak álmai. Most nem azokról a marhaságokról beszélek, amik az ember fejét terítik be a REM fázis alatt, hanem a másik fajta álmokról. Van, aki szeretne egy pónit. Van, aki szeretne egy világbékét. Van, aki szeretné, hogy a hajnali kettőkor az utcán hangosan fel-alá dübörgő motor hangja egyszer csak éles fékcsikorgásba, csörömpölésbe, majd a motoros rémült, magányos, gurgulázva halkuló segélykiáltásaiba csapjon át, amire nem érkezik válasz, csak egy elégedett másik oldalra fordulás az ágyban.

Van, aki regényt akar írni. Sokan vannak ezzel így; ott van bennük az Ötlet meg az Üzenet, a Lelkesedés, de nincs meg a lehetőség arra, hogy az Álom megvalósuljon, többnyire az anyagiak miatt. Néha azonban csoda történik, jön egy bank és a Valóraváltó pályázata, amit megnyerve – hiába, a lájkok ereje ugye – az Író végre megalkothatja a Művet, benne az Üzenettel és az nyomtatott, keményborítós formában végre eljuthat az Olvasóhoz…

“A bolygón rendelkezésre álló erőforrások lehetővé tették az Avatárok hatalmának kiteljesedését, így szabadon áramolhattak energiahullámaik, ahogy előretörő mágiájukkal életet vittek a csodás vidékbe.”

…aki hitetlenkedve felteszi a Kérdést, hogy ez most itt mi az isten bánatos haragja?

„Egy sötét köpenyes alak állt a hegy lábainál elterülő völgy közepén. Célja, szándéka ismeretlen volt. Az idegen mozdulatlansága, sötétlő öltözete akaratlanul is megzavarta a téli táj békességét. Lehajtott fejjel, arcát eltakarva állt a völgyben. Ottlétének célja továbbra is rejtve maradt.”

„A sötétkék ruhába öltözött varázslótanoncok megkezdték az áruk átvizsgálását. Javarészt átlagos termetűek voltak és nemrég kerültek be a halottidézők főkasztjából a kereskedelmi ellenőrök közé. arcukon tükröződött a félelem és energiahullámaik gyengesége.”

Megfordult már nálam néhány nagyon pocsék fantasy regény, de ez az izé erősen dobogós köztük minden negatív kategóriában. Van itt valami fantasy világ, amely kidolgozottsága nagyjából ahhoz mérhető, mint amikor a mesélő megtudja, hogy a kampány kezdetét nem két héttel későbbre ígérte, hanem mostantól számítva öt perc múlva indulna az egész, itt ül mindenki, megvették a chipset meg a kólát is, muszáj lesz rögtönözni. Legyen tehát valami világ, ahol az avatárok megteremtik egy bolygó földrészén a Jókat meg a Rosszakat és azok háborúzni kezdenek. Előbbiek a varázslók, utóbbiak a démonok. És háborúznak, mert a Jók és a Rosszak azok már csak ilyenek, dobjatok karaktert.

Az egyik karakter a mágusgyerek, standard v1.0-ás marysue kasztú, a másik meg a démoncsaj, standard v1.0-ás szőrösleszatenyered kasztú. És ők ketten belecsöpögnek ebbe a háborúba a Jó és a Rossz között.

Mert a háború ugye nem változik. Ahogy az a rohadt motorhang sem odakint az utcán, hogy akadna a torkán az A kategóriás jogosítványa annak a…

A szerző a könyv elején egy kicsit zavaros bevezetőben olyanokat mond, hogy „A trilógia végére ezek a történetek olyannyira valóságossá válnak, hogy idővel az olvasó ráébredhet arra, hogy akár saját világunk teremtéséről is szólhatnak.” Na most ha erre sor kerül – már a valóságossá válásra -, akkor kétségem nincs, hogy a könyv melyik oldalon fog harcolni. Sőt, továbbmegyek, melyik oldal ezen síkbeli megtestesülése lesz. Egen, a Rosszaké. A nagyon-nagyon Rosszaké. Annyira átható hatású lesz, hogy ezzel fogják kalibrálni a MegaEvil 3000 típusú rosszaságmérőket.

A helyzet ugyanis az, hogy egyetlen pozitívum van ebben a jobb híján regénynek nevezett alkotásban: bármelyik – nagyon lazán teleírt, normális szedéssel negyede se lenne ez a négyszáz – oldalon felnyitjuk, garantáltan lesz benne egy röhejesen bárgyú mondat, egy ütődött cselekményfordulat, egy nevetséges párbeszéd, vagy valami hisztérikus egyéb, amit – bár betűkből épül fel – nem nagyon lehet irodalmilag kategóriába sorolni. Komolyan, óvodástól is hallottam már ötletesebben előadott, rögtönzött történetet, ami ugyanis ebben a könyvben található, az nem több ötlettelen és kidolgozatlan cselekményvázlatnál.

Viccen kívül. Nincs cselekmény. Az elején a két főszereplő találkozik, pár oldalon belül egymásba szeretnek, pedig fajaik ellenségek, és eztán együtt élnek és mennek, és kalandoznak, nem értem, miért, minek. Minden teljesen ötletszerű, felszínes, átgondolatlan, bárgyú, nem tudom eldönteni, hogy a szerzőnek nincsenek gondolatai vagy csak képtelen leírni őket…

 „- Jó reggelt, édesem! – szólt a démonnő.”

De itt nem is azzal van a baj, hogy a Tutmozisz művésznevű szerző nem elég felkészült egy önálló regényhez. Tulajdonképpen egy bevásárlócetli elkészítését sem bíznám rá könnyű szívvel. Abban sem vagyok biztos, hogy itt pusztán a gyakorlat hiányzik; ha valaki huszonhat évesen még így fogalmaz, akkor nem biztos, hogy ott ágaskodik a háttérben a nyers, zabolátlan irodalmi tehetség.

És egyáltalán, mi ez, hogy minden pályakezdő írówannabe egyből trilógiát akar írni, amikor inkább az ábécé elsajátítására kéne koncentrálnia? Vendetta a fák ellen? Az ivóvízbe adagolt fluor okozta pszichózis? És miért kellett ezt nyomtatásban megjelentetni, elektronikus, ingyen letölthető formában derogált?

„- Édesem, nem vagy szomjas? – törte meg a csendet a démonnő, megállva.”

Nem is azzal van gond, hogy esetleg valaki megveszi a kötetet és csalódik egy nagyot. A borító már eleve erős elriasztó hatással bír, a random bolti beleolvasás is úgy odavág, hogy a könyvesbolt ezoteriás részlegének polcai közé repül vissza az érdeklődő vásárló, és a 3490 forintos ár sem erősíti a hirtelen elhatározást, hogy érdemes lenne beruházni egy ismeretlen trilógia első kötetébe.

Nem, nekem a következővel van a problémám, és emiatt szántam el, hogy foglalkozzak ezzel – mert ez a szerencsétlen nyomorult papírgyalázás amúgy magától is simán földbe fog állni –: ez pedig az önző pofátlanság, ahogy sikerült kibulizni a megjelenést.  Volt ez a pályázat, ami persze nem több olcsó banki promónál, de mégis arról szólt, hogy mibe lehetne okosan befektetni egy milliót, lehetőség lett volna arra, hogy valami normálisra költsék a marketinges keretet.

Lakossági kategóriában ez kapta a legtöbb szavazatot a nagy büdös interneten. Nem tudom, milyen más indulók voltak. Ahhoz viszont pofa és/vagy súlyos valóságérzékelési problémák kellenek, hogy ilyen képességek mellett egyáltalán felmerüljön az, hogy mások elől vegye el azt az esélyt, hogy valami hasznosra pénz jusson. Nem volt bármi más? Pénzzavarba került vállalkozás? Felújítandó állatmenhely? Éhes emberek? Egy utca, amire kéne pár fekvőrendőr?

Mindegy, szerencsére vállalkozói kategóriában is volt fődíj, abban valami olyasmi volt, hogy egy hazai szerző regényét kéne lefordítani angolra és ekönyvként árulni az amazonon…
…igaz arról meg már laza egy éve csak a néma kuss van és bár ennél a könyvnél még a semmi is lényegesen jobb eredmény, azért az ember valahogy többet várt volna.

Eh, ha végiggondoljuk, az éjjel a motorját bőgető pofa tulajdonképpen nem is annyira önző alak.

 

Kapcsolódó link:
- Interjú az íróval

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához