LFG.HU

Zyro
ismertetőCimkek

Azt gondolom, keveseknek kell a Witcher – magyarítva Vaják – sorozatot bemutatni. A kilencvenes évek elején, Andrzej Sapkowski által megalkotott karaktereket és világot a CD Project RED nevezetű lengyel fejlesztőcsapat 2007-ben átütő sikerrel adaptálta a számítógépes játékok világába, a 2012-ben érkezett folytatás pedig már az első rész gyermekbetegségeit is kiküszöbölve, igazi „tripla A” címként jelenhetett meg.

A játék sikerén felbuzdulva aktivizálták magukat a magyar könyvkiadók is, Az utolsó kívánság című kötet után a PlayON nemrégiben megjelentette magyarul A végzet kardja címre keresztelt folytatást is. Witcher rajongóként adta magát ezek után az ötlet, hogy írjak a kötetről egy rövid ismertetőt.

Mialatt a könyvet olvastam, már elég sokat vacilláltam, milyen hangnemben kellene róla írnom. Végül úgy döntöttem, hogy az unalmasabb irányt választom, és a lehetőségekhez képest objektív leszek – A végzet kardja magyar kiadásával akadnak ugyanis problémák.

De kezdjük kicsit messzebbről. Akinek volt már szerencséje olvasni a hivatásos szörnyvadász valamelyik kalandját, tudja, hogy a Witcher elég sajátos módon közelíti meg a klasszikus fantasy műfajt. Egyfelől a történetek többsége különféle népmesékből építkezik, motívumokat, legendás lényeket, esetenként egész kis sztori-íveket vesz át belőlük. Másrészt az egészet egy realista keretbe próbálja foglalni, hús-vér karakterekkel, nagyon is mai problémákkal, esetenként modern szakkifejezésekkel hígítva az elegyet. Egy-egy kötet több, egymással lazán összefüggő történetből áll, ahol a szálak gyakran csak a könyv végére futnak össze. Sapkowski az esetek többségében szűkmarkúan bánik a leírásokkal, a történetet a párbeszédeken, az események tömör leírásán és a karakterek interakcióján keresztül tárja az olvasó elé. A dialógusok gördülékenyek, és az a kevés leírás is éppen elég, hogy erős, egyúttal sajátosan káeurópai hangulatot kölcsönözzön a kötetnek.

Eddig az angol verzió.

A magyar kiadás belső borítóján láthatunk fordítót, nyelvi lektort, korrektort és tipográfust – szerkesztőt nem. Sebaj, gondolná az egyszeri olvasó, ilyen esetekben általában a korrektor végzi el a szerkesztő munkáját is, mi baj lehetne, ugye. Persze, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a harmincadik oldal táján már pontosan látni, hol is van a kutya elásva.

A fordító és a lektor decens munkát végzett, láttunk már jobbat, de azért ötből négyet adnék rá. A magyarított szavak – tipikusan szörnynevek – magyarítása jól sikerült, és sehol nem lógott ki a lóláb az esetleges félrefordítások miatt sem. (Egy pont levonás részemről jár viszont önmagában a „vaják” szóért, mert amikor az olvasónak a főhős foglalkozásáról a „vajákos” és a „kontár” szavak jutnak eszébe, az nem tesz jót úgy a kötet egészének.)

A tipográfust szintén nem nyaggatnám, mert az a része rendben van.

A korrektúra ellenben fércmunka, a helyesírási hibák kijavításán túl semmit nem tesz hozzá a szöveghez, inkább elvesz belőle. Hogy miről is van szó:

1.) Kicsinyítőképzők garmadája. Értem én, hogy népmesei vonatkozások, meg azt is, hogy a magyar verziót készítő négy szakemberből három a szebbik nemhez tartozott és ők szeretik az ilyesmit. Azonban tekintve, hogy ez a könyv eredetileg elég realista igényű, ráadásul van, hogy térdig gázol a vérben, át kellett volna ezt még gondolni. Azt is értem, hogy a lengyel, mint szláv nyelv, különlegesen meghitt viszonyban áll a kicsinyitőképzőkkel. A magyar viszont nem. Ezen képzők használata így itt az esetek kilencven százalékában nyelvtani terminátorként pusztította el a hangulatot.

2.) Magyartalan mondatszerkezetek. Alias szemantika. Az olvasók többségét ez nem fogja zavarni, de az egész kötetnek amatőr szájízt kölcsönöz, amikor kétszer kell elolvasnom egy mondatot, hogy összerakjam, akkor most ki is ölt meg kit, és pláne hogyan.

3.) Szövegidegen / karakteridegen szóhasználat. Nincs mit hozzáfűzni; amikor az ember egy ennyire vegyes forrásokból építkező kötetben is észreveszi ezeket a kifejezéseket, ott valamit elrontottak.

Lehetne ezeket persze a fordítóra is kenni, de az ő feladata nem az, hogy nyomdakész szöveget tegyen le az asztalra, hanem, hogy egy lehetőség szerint szöveghű, nagyjából magyarul is értelmes átiratot készítsen. Ebből a korrektornak kellett volna egy ütős kötetet faragnia, nekem viszont sokszor olyan érzésem volt, mintha egy tehetséges, de kezdő író gondozatlan szövegét olvasnám: sehol nem volt fájdalmasan rossz, inkább „csak kicsit de azt sokszor”.

Ugyanakkor legyünk igazságosak: ahogy a kötet halad előre, ezek a problémák fokozatosan eltűnnek. A vége már majdnem olyan, amilyennek az elejétől kezdve lennie kellett volna az egésznek. Ezen felül Sapkowski történetszövése, és párbeszédei miatt még így is bőven megéri elolvasni A végzet kardját, pláne ha az ember egyébként szereti a Witcher univerzumot, és kíváncsi azokra a sztorikra, amikre a játékokban csak egy-egy szóval utalnak vissza a karakterek. A fent említett idegesítő bakik sem tudják tönkretenni a történetet, eltüntetni a karakterek egyéniségét, vagy elfedni a könyv mondanivalóját. Ugyanis, a legtöbb „lakodalmas fantasy” történettel ellentétben A végzet kardjának ilyen is van.

Megvallom őszintén, az első novella végén le akartam tenni a kötetet. Mire a végére értem, mégis úgy gondolom, hogy érdemes volt átküzdeni magam az első néhány tucat oldalon, mert a könyv végül mégis meghálálta a rászánt időt, és én mosolyogva tudtam a végén becsukni.

Hogy akkor ezek után kinek is ajánlanám  könyvet? Végeredményben mindenkinek, aki meg tudja bocsátani a magyar kiadás amatőr stilisztikai hibáit. A végzet kardja a könyvek között leginkább olyan, mint a csúnya nő, aki amúgy okos, jó fej és jó az ágyban: nem az erényeit veszed észre először, talán másodszor sem, a végén mégis tetszeni fog, amit kapsz.

Azt gondolom, végső soron ez számít.

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához