LFG.HU

daekow
novellaCimkek

Pyarron halhatatlan. Ez járt a fejemben, mikor a mögöttem hömpölygő hadseregre néztem és elmosolyodtam. A Fény Városának expedíciós hadserege, amint északkeletnek menetel a Hat Városból az Ibara sivár pokla felé. Fölöttünk a nap, Gilron Kemencéje, olvadt üveggolyó; szembántó fénye fegyvereken csillog. Tizenkétezer gyalogos a Hat Városból, szoknyás férfiak, mellvértben és dzsad módra megkötött, fejüket is fedő köntösben. Oldalukon kecses egyenes kard, kezükben könnyű lándzsa, némelyiknél kettő is. Edorl keménykötésű gyalogsága, tizenötezer posztóvértes, nehéz pajzzsal, lándzsával, kalászdíszes lobogók alatt; nyolcezer számszeríjász, ajkukon dal a friss kenyérről és a hátrahagyott asszonyokról. Edorl nemessége, arc és viselkedés alapján parasztnak nézhetné őket bárki, de vértezetük drága, kezük ügyében nehéz, olykor két kézbe való kardok, gyilkosan vigyorgó csatabárdok. Vannak vagy ezerkétszázan. És Pyarron küldöttsége: az Aranykör lovagjai, Dreina oroszlánszíves bajnokai, Kyel katonapapjai, és majd ötezer önkéntes városlakó, lelkes, harcra kész fiatalok. Mögöttük külön rendben Yllinor hozzájárulása: tízezer tarran fejszés, hegyi tulok bőréből készített mellvértekben, kígyózó türkizkék lobogók alatt; köztük járva és vezéreik körül Arel papjai, szakállas tagbaszakadt tarranok azok is. A szárnyakon, öt-tíz mérföldre tőlünk Enysmon nyargalói, két-háromezren.

Tizenhat éve a Dúlásnak. Tizenhat éve pusztult el a Fény Városa, amikor a Gonoszság Birodalma, a világ testébe ékelődött fertőző fekély, Krán ostrommal bevette és a földdel tette egyenlővé. Én anyámat vesztettem ott, apám már egy évvel azelőtt, a démonimádó pusztaiak kezétől elesett. Krán diadalt vett, és a világon tort ült a gonoszság. Sok volt, még a borzalmat túlélők közt is, aki eltemette Pyarront. De a Város ismét felépült, az istenek visszaadták a Gömbszentélyt, és lám, most már ott tartunk, hogy sereget küldünk az új borzalom ellen.

Abadana elesett. Az Ibara mélyéről az elfelejtett szörnyisten, Amhe Ramun, a kék hold és a háború istene sereggel tört elő. Az amundok, az Ősi Nép fiai megállíthatatlannak bizonyultak. Testet öltött szörnyistenük megtöbbszörözte erejüket, és senki nem állt meg velük szemben. A dzsadok államai elbuktak vagy behódoltak; és mostanra elesett Abadana. Ez elképesztett mindenkit a Fény Városában; a hadi készülődést felgyorsították, és amint lehetett, sereget indítottak útnak. Ezt a sereget.

Pyarron nem felejt. Tizenhat éve Abadana tengernyi hadakat küldött a szétvert Pyarron alá, hogy segítsenek kisöpörni Krán orkjait és a démonimádó nomádokat, hogy a borzalmak véget érjenek. Most rajtunk a sor; Abadana elesett, lakosságának maradványain a szörnyisten papjai uralkodnak. A Fény Városa nem felejt. Seregünk segít dzsad szövetségeseinken.

A vonuló had élén Aamoan D’Learren Acélsodrony, a Dúlás veterán tábornoka, Dreina paplovagja, az Oroszlánszív Rend főharcmestere, a fegyverforgatók bálványa. Körülötte a törzsben Krad tudós papjai, a hadviselés és hadtáp legkitűnőbb elméleti szakemberei. Az agg Khalib ben Alar, Krad dzsad származású papja, Lar-Dor Nyelvek, Népek, Kultúrák, Szokások Karán az Ibara Tanszék kiérdemesült professzora, keze ügyében Fhayum il Karabhe amundokra vonatkozó munkájának kivonata. A Fehér Páholy képviselői, főleg az asztálmágia forgatói. És itt poroszkálok én is. Én a Kard Útját járom; mesterem mestere még Enoszukéból érkezett, de életét adta a Fény Városáért tizenhat éve. Ruhám sajátos szabású, porszürke, mintha szegény paraszt volnék, de zsinóros mellényem vörös selyem, kalapom edorli szalma, szalagja ugyancsak selyem. Hátamon cseresznyepiros lakkhüvelyben a remekmívű kard: egyenes, kétélű pengéje kétujjnyi széles, pehelykönnyű, hosszra akkora, mint a lábam. Keresztvasa szinte csak jelzés, dí

sztelen fémdarab.

Sok eseménytelen nap után már az Ibara homokját tapossuk. A dzsadok ujjonganak, ha átvonulunk valami oázisukon; megmentőként üdvözölnek. Ha beszédbe elegyedünk, borzasztó harcokról mesélnek; maroknyi megállíthatatlan amundról; mozgó kőszobrokról, amik házakat rombolnak le pusztán avval, hogy keresztülcsörtetek a falakon; őrületről, mely a kék hold fényében egymás ellen fordítja a barátokat. A kétségbeesés nagy úr: az egyik poros kis oázisban a helybéliek elmondása szerint néhány nappal előttünk gorviki lovagok vonultak Amhe Ramun hordái ellen; a helyiek az ősellenség gorvikiakat is szívélyesen látták, kevés ételüket testvériesen megosztották velük.

Nap nap után telik, fogynak a mérföldek. Látunk felégetett házakat, temetetlen holtakat: a sivatagi nomád törzsek rablóhadjáratai. Hogy Amhe Ramun zsoldjáért, vagy csak saját mohóságukat kielégítendő, az istenek sem tudhatják talán. Cseppet sem meglepő, hogy minket messze elkerülnek. Az emberek komorabbak, kedvük kedélyvesztett, de harckészségükkel minden rendben. Az asztrálmágusok közbeavatkozására nincs szükség. Egyelőre, mondogatja egy egykori kalandozó, marcona képű sempyeri lovag, a reggeli eligazításon. Ujjai idegesen rebegnek, matatnak kalapácsa nyelén. A sereg ma megállt. Nem bont tábort, riadókészültség van, a levegő szinte remeg a várakozástól. Acélsodrony tábornok gondterhelten szemléli a törzs tagjait és a vezérkart. Majd türelmetlenül int a jobbján várakozó, fehérbe és zöldbe öltözött aszkétaarcú mágusnak. Amaz előlép; derekán könnyű tőrkard, drágakövekkel a markolatán, kezében embermagas botja, annak végén ugyancsak drágakövek, szikrákat vetnek a fénypászmák közt táncoló porban.

- A sereg nem megy tovább. Javaslatot tettünk, hogy erődített táborba szálljunk, néhány napig.

- De hát mi történt? – Az edorli báró vörös arcát törölgette, baljával a kecskelábú tábori asztalon dobolt.

- Közelebbről fel nem mért, nagy erejű mágikus tevékenység zajlik előttünk.

- Ártalmas? Ellenséges? Miféle? – Vagy tucat kérdés pillanatok alatt.

- Egyelőre nem tudunk semmi közelebbit. A mágikus erő a jelek szerint a miénkkel összevethető, sőt.

- A tiétekkel, testvér? – Arel közbeszóló papja rókaképű gazfickónak látszott, szikár ötvenes hamiskártyásnak. Kíváncsi vagyok, megcsal-e az emberismeretem. A pap az egész eligazítás alatt illetlen pózban ült, lába egy ládán; kimért mozdulatokkal a kardját fenegette, időnként nagyokat harákolt. – A tiétekkel, testvér?

- Nem, testvér. – Nyomta meg a szót a mágus. Már eleve feszült volt, a pap gúnyos mosolya grimasszá fagyott a hangsúlyt hallva. – A mágikus erő a jelek szerint összevethető a seregünk mágikus erejével. Sőt, valószínűleg jelentősen meghaladja azt.

- Az… az ellenség lenne? Amhe Ramun? Itt, előttünk…?! – Az edorli báró abbahagyta a dobolást, baljával úgy szorította a tábori asztalt, mintha enélkül hanyatt esne.

- Nem tudjuk. – Mondta a mágus csöndesen, maga elé nézve. Acélsodrony finoman hátba veregette, és a hirtelen csendben mennydörgésnek hatott, ahogy két vaskesztyűs öklével az asztalra vágott:

- A sereg védekező állást foglal el. A tábort megerősítjük, sáncokkal és mágiával is. A törzsből általam kiválasztott specialisták és önkéntesek kis csapata, mondjuk egy rajerő, a mágikus hatás irányába vonul. Jelentést legkésőbb három nap múlva kérek, vagy ahogy a körülmények adják magukat. Kérdés?

Nem volt.

 

Várható volt, hogy a felderítő csapatot én vezetem majd. Egy rajerő, na igen. Amirell, egy kedves asszony jött velem, akivel közel álltunk egymáshoz már egy ideje. Ő a fiát vesztette a Dúlás idején, én anyámat; állítom, egymásban a halott vérrokont próbáltuk keresni. Mondjuk ezt ő biztos jobban tudta – asztrálmágus volt a Fehér Páholyban, méghozzá a jobbak között. Ötven év körüli, fejedelmi tartású asszony, angyali türelemmel az arcán, rövidre nyírt galambősz hajjal, apró és ízléses ékszerekkel. Kis csapatunk harmadik tagja Lyen, a fiatal Krad-lovag volt; aranyszőke pyar, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Oldalán nehéz kard, tekintetében szelíd, fürkész kíváncsiság. Határozott kérésemre hagyta csak a táborban több kötetnyi kézikönyvét.

Szokatlan és legkevéssé sem katonás hármasunk dűnéről dűnére sompolygott, míg az egyik dombháton mozgást vettem észre. Két alak; egy, aki hasra vágódik, és egy másik, akit emez leránt maga mellé. Nocsak.

Fokozott óvatossággal megközelítettük őket; kíváncsi voltam, erre mit lépnek majd. Nagy csodára nem számítottam, a varázslók által megjelölt gyanús hely még legalább tizenöt-húsz mérföldre volt. Dzsadok lehettek talán, vagy sivatagi nomádok; egy homoki elfet úgyse vettem volna észre. Valószínűleg amundot se. A dűne tetejére felérve elkiáltottam magam, hiszen már úgyis tudták, hogy jövünk. Amirell alkar hosszú, dísztelen pálcájával azért feléjük mutatott, Lyen keze pedig a kardján. Engem sem ejtettek a fejemre: légzésem öblössé és lassúvá vált, köldököm mögött kohó izzott fel, az erő olvadt acélként áramlott tagjaimba, bőröm alá. Most egy nehéz számszeríj kilőtt vesszeje is visszapattant volna rólam, még a homlokomról is. Reméltem, hogy magabiztosságom legalábbis elgondolkodtatja a lapulókat.

Ketten voltak. Középkorú férfi és fiatal nő. Nem dzsadok. Nocsak még egyszer. A férfi puhány városi figura, elrongyolódott, valaha szép és drága ruhákban, homloka körül fakult színű kendő. A nő gyönyörű; csillogó hajjal, hibátlan arcbőrrel. Ő is rongyokban persze, de összes istenek, azok a rongyok szerintem szándékosan voltak éppen olyanok, amilyenek: semmit sem mutatva, mindent sejtetve. Lyen nagyot nyelt mögöttem, Amirell finom lenézéssel tekintetében várakozó álláspontra helyezkedett. A lány felkelt a porból, megrázta haját, majd lesöpörte a homokot a combjáról. Minden lelkierőmre szükségem volt, hogy a férfira is figyeljek; a hamvas őszibarackra emlékeztető csípőn pillangótetoválást láttam egy pillanatra. Lyen elengedte a kardját, hogy köpenyébe törölje izzadó tenyerét. Megnyalta az ajkát, nagyot nyelt; nem vagyok asztrálmágus, de öt aranyba egy korbácsütés ellenében, hogy pontosan tudtam, mire gondol. A szentségit. Mélyet sóhajtottam:

- Békével jöttünk.

- Hazudsz! – Ordította a férfi, miközben feltápászkodott. Tekintete zavart volt, keze a tőre után matatott. Jaj, nagyon tudtam, mi lesz ebből. Felém vetette magát, én meg gáncsot neki. Egy tenyeres a homlokra, a férfi zsákként huppant az oldalára; túl könnyű ellenfél volt. A tőre nálam maradt. Kosfej a csontmarkolatra faragva. A félrecsúszott fejkendő alatt fekete kosfej tetoválva. A lány haja túl szép, a bőre túl hamvas a sivataghoz; a tekintetem visszalopódzott a dereka ívéhez, de sikerült időben visszarántanom a földön fetrengő gorviki papra.

- Ne félj, nem bántalak. Mondom, hogy békével jöttünk.

Amirell finoman megérintette Lyen tarkóját a varázspálcával, mire a derék lovag abbahagyta a bárgyú vigyorgást; zavartan megrázta a fejét, majd két kézzel ragadta meg a nyakában lógó aranykört. Nocsak harmadszor is: két gorviki, egy Ranagol-pap és egy boszorkány. Ebből a pap elég megviseltnek tűnik. Tessék-lássék összeszedte magát, felállt; én azonnal átnyújtottam neki a tőrt. Szemében gyűlölet és szégyen villant, ahogy elvette. Tíz arany tíz korbácsütés ellenébe, hogy gondolatban éppen izzó fogóval tépked; bár továbbra is Amirell az asztrálmágus.

- Béke…? – Kérdezem, de tekintetem inkább ezt üzeni: – Nagyon korán kell felkelned ahhoz, bátyám, hogy megszorongass, én viszont egy szemvillanás alatt megölhetlek, és még a kardomat sem kell elővennem.

- Béke. – Böki oda, de a tekintete egész mást üzen. Szórakoztató.

- Mi járatban erre? – Amirell hangja végtelenül nyugodt és türelmes; a kérdés úgy hangzik, mintha régi ismerőseivel futott volna össze valamelyik dzsad kávé és teaházban.

- Eltévedtünk, és nagyon félek… – Csilingelt a lány hangja, rebbenő pillái nekem és Lyennek üzentek, édes és mocskos dolgokat. A paplovagon erőt vett a krédó azon kitétele, amely szerint a gyenge nőkkel az erős férfiaknak mindenféle kötelességei vannak. Büszkén kidüllesztette a mellkasát; én csak a fejemet csóváltam, és a ruháját tisztogató gorviki papot néztem. Amirell hangja árnyalatnyit hűvösebbre váltott:

- Kicsim, abbahagyhatod a nyafogást. – Pálcájával ismét Lyen felé intett. A paplovag sürgősen a bakancsát kezdte méregetni, a torkát köszörülte, keze ismét a kardmarkolatra szorult. Nem nézett volna egyik nőre sem, semmi pénzért. – Háromból ketten átlátunk rajtad. – Na persze; ahogy a sértetten csücsörítő ajkakra néztem, a túl szép pillák rebegésére, meg arra a rohadt pillangóra a csípőn, esküszöm az istenekre, elgyengültem. Amirell nagyon halkan fejezte be: – Élni jó, kislány. Ne becsülj alá.

A lány kiegyenesedett. Arcáról lefoszlott minden báj és kellem, hideg volt és kemény. A tekintete, zöldesbarna szakadék, szikrákat vetett, belefúródott az asztrálmágus nyugodt, szürke szemeibe. Ez a tekintet tapasztaltnak tűnt, sőt vénnek. Az ellentmondás a tekintet és tartás, valamint a test és a korábbi viselkedés között visszataszító volt. A pyar és a gorviki vagy egy percig nézett farkasszemet. Hogy mágia volt-e, vagy női dolog, nem tudom, egyikhez sem értek ilyen mélységben; de egy perc után a lány (lány?!) fojtottan csak annyit sziszegett:

- Nem foglak alábecsülni. – Majd megvető oldalpillantást lövellt felém, és nevetségesen groteszk, elváltoztatott hangon, ami szerintem engem akart utánozni, még odabökte: – Béke…?

- Van, aki karddal harcol, és van, aki hüvellyel. – Igyekeztem jéghideg és száraz hangon válaszolni. – Igen, béke.

A gorviki pap valamelyest összeszedte magát, köszönhetően a jó predoci borpárlatnak, amivel megkínáltam. Kiderült, hogy egy csapat lovaggal érkeztek, leginkább a zavarosban halászni. Abradó hozzájárulása az amundok ellen; ha nem a sivatagban lettünk volna, ahol nevetséges luxus, kiköptem volna: állítom, hogy több dzsadot fosztottak ki, mint ahány amundot láttak. De ez most rendkívüli helyzet, a dzsadok a gorviki fegyvereseket is ujjongva fogadják, és önként adnak nekik a magukéból bármit. Összes istenek, ez a háború ritka undorítónak ígérkezik.

A gorviki lovagokat sivatagi nomádok támadták meg, egy homokvihar leple alatt. Biztosan gyilkos csata volt, a rablókat valami feketelelkű varázstudó is kísérte. A homokviharban és a kavarodásban aztán elszakadtak egymástól a gorvikiak. A pap és a nő vaktában indult neki a sivatagnak; állítólag a pap vizet sejtett abba az irányba. Aztán beértük őket.

A boszorkány visszavedlett butácska és buja leánnyá. Annyi baj legyen, majd odafigyelek rá; Amirell meg a hősszerelmes paplovagunkra. Hogy a Ranagol-pap és a gorviki szuka között milyen kapcsolat van, azt nem volt nehéz kitalálni; valószínűtlen volt, hogy a nő mágiával próbálkozott volna, erre nem volt semmi szükség, ráadásul egy pappal szemben azért veszélyekkel is járt volna. A férfi és Lyen mindenesetre őrjöngő féltékenységgel méregette egymást máris. Amirell szelíd szánalommal figyelte őket, de nem lépett semmit; később elmondta, hogy a boszorkány zseniálisan játszott a két kakassal: azok nem egymást marták, ami az Ibarában végzetes lett volna, hanem egymáson mindig kicsit túltenni akarva végezték a dolgukat, és elolvadtak egy-egy kacér pillantás vagy unott félmosoly láttán. Tizenöt év harcművészet, a szellem hatalmának örökös csiszolása, böjtök és jeges fürdők emléke… ha azt mondom, hogy még nekem is emberfeletti erőfeszítésbe telt elkerülni a gorviki lány hatását, talán érthető, hogy a két klerikus miért ugrott fejest a végzetes örvénybe.

Amikor körülbelül két óra után indulást vezényeltem, a furcsa páros természetesen velünk tartott. Bár Ranagol kráni fattyai lerombolták a Fény Városát, a gorvikiakkal békében éltünk. Na igen, ahogy az ember békében él a szénaboglya mélyén tanyázó mérgeskígyóval… Szóval odafigyeltünk, és ők is szemmel tartottak minket. Öt ember, két nő és három férfi. A három férfiből kettő fülig szerelmes az egyik nőbe, aki játszik velük; három a kettő ellen ellenséges kultúrából származik, az idősebb nő keresztüllát a fiatalabbon, és a fiatalabb tudja ezt. Az idősebb férfi meg akarja ölni az őt megszégyenítő fiatalabb férfit, a legfiatalabb pedig a lány egyetlen intésére megölné a rivális legidősebbet. A katonai kézikönyvekben majdnem pont így néz ki az ideális felderítő raj, nem igaz?

Az egyik dűne mögött kövesebb, laposabb völgy kezdődött, nyíllövésnyire tőlünk néhány poros datolyafa, valami bozót, meg három-négy romos viskó, egy-két dzsad módra színes sátor. Amirellre nézek, ő a fejét rázza: a keresett mágikus gócpont még jócskán előttünk van. Életnek semmi nyoma, vagy csak elrejtőztek a helyiek. Nem kacérkodok olyan gondolatokkal, hogy bármelyik született sivataglakó elől el tudtuk volna rejteni jöttünket.

Csendben sétálunk be a viskók közé. Elöl én, mögöttem a két nő, kétoldalt a pap és a paplovag.

- Béke…! – Kiáltom el előbb a közös nyelven, majd dzsadul. Balra mögöttem a pap elismétli, közös nyelven majd gorvikiul. Semmi válasz. Lassan a kúthoz érünk; mellette sebtében szétrugdalt parázs, még remeg felette a levegő. Na igen, leönteni itt vétkes pazarlás, még egy kút mellett is. Vagy csak nem gondoltak mindenre azok, akik most már biztos, hogy előlünk rejtőznek. A papra nézek, összebólintunk. Tőrt von, Lyen kardot húz a jobbomon. Mintha csak erre vártak volna, sötét árnyak lépnek ki a viskókból. Sivatagi nomádok, elég sokan. Hát ez remek.

Valószínűtlenül sötét bőrű dzsadok, világos, homokszínű köntösökben. Kezükben handzsárok, jatagánok, szablyák, buzogányok, kések, kurta íjak. Nem tűnnek túl barátságosnak. Torokhangon vakkantgatnak egymásnak.

A gorviki lány hozzám bújik, másik kezével a Ranagol-pap arcát simítja végig. Orromat mósuszillat csapja meg, testemen forróság fut végig; minden erőmmel a dzsad rablókra próbálok koncentrálni. A lány félősen búgja a fülünkbe:

- Fiúk, úgy félek… Meg tudtok védeni, ugye? – Ó, ostoba cafat, ha azt akarod, hogy erőm teljében legyek, ne tereld el a figyelmem! Persze nem mondtam semmit, igyekeztem kizárni a boszorkányt. Ő meg folytatta: – Ti ketten olyan tapasztalt, erős férfinak tűntök… Kettőtök mellett olyan biztonságban érzem magam…

Jobbomon Lyen hörögni kezd; akkor sem sikerült volna vérszomjasabb vadállatot csinálni belőle, ha megfürdetjük tömény Haláltánc-balzsamban… Amirellre pillantok, összevillan a tekintetünk, majd ő lesüti a szemét. Igaza van; ezek előtt nőnek nincs szava. Akkor én beszélek majd, pedig alig tudok dzsadul. A paplovag tud, de rá nem számíthatunk; így is a levegőben lóg a kenyértörés lehetősége, ez a felajzott kakas meg csak kihívná vagy fenyegetné most a rablókat. Hát ez újfent remek.

- Pyarron nem felejt. – Kezdek bele. – Mi, itt, béke. Dzsadok barátok, ellenség Amhe Ramun. Béke. Béke.

- Dzsadod pocsék. – Nocsak, a rablóvezér közös nyelven beszél. Nagyot köp. – Fegyvert le. Élelmet és minden mást ide. Akkor visszatakarodhattok arra. – Két torokhangú vakkantás, a rablók röhögnek. Egy kevésfogú, sebhelyes képű gazember kurjant oda dzsadul:

- A lány is maradjon csak. – Nagy röhögés, kéttucatnyinál több torokból. A mósuszillat erősödik, a boszorkány ujjai égetik a gerincemet.

Talán említettem, hogy Lyen beszél dzsadul.

Velőtrázó üvöltéssel indult rohamra a paplovag. Balja intésével Krad mágiája félresöpört egy íjászt, majd két marokra kapva a nehéz kardot, lesújtott. A kevésfogú gazember tőrrel esélytelen; a kard halántéktájon kapja el, a feje roppanva, dinnyeként nyílik szét. Szép dolog a szerelem, ugyebár.

Ugrom én is; a paplovag körül előbb döbbent, aztán üvöltve menekülő rablók: Amirell is harcba bocsátkozott. Gyors vagyok és végzetes: rárúgok egy térdre, reccsenve adja meg magát, egy íjat feszítő nomád üvöltve csuklik össze. Kigurulom az esést, a következő íjásznak a lábát kaszálom ki, hanyatt esik, tenyerem éle a torkára csap. Felpattanok, szegycsontom mögött lángra lobban a lélegzetem; kifújáskor övénél és nyakánál fogva kapok fel egy harmadik íjászt, és dobom rá egy negyedikre. Körülnézek.

A Ranagol-pap jobbjában véres tőre, baljában a fejéről lekapott kendő. Homlokán romlott, egészségtelen gennysárgán ragyog a tetovált kosfej. Gonosz vigyorral mutat egy felé rohanó rablóra, néhány szót rikolt, mire az buzogányával egyik bajtársát csapja tarkón. És máris mutat a következő rablóra. Elfordulok. Lyen oroszlánként vív, alkarvédős balja néha kardcsapást hárít, néha Krad mágiáját zúdítja valamelyik dzsadra. Ellenfelein sorra lesz úrrá a rettegés és a kilátástalanság: Amirell angyali nyugalommal áll ott, ahol eddig, jobbjában a pálca könnyű táncot jár. A boszorkányt nem látom, de tapasztalataim szerint tud magára vigyázni.

Bent vagyok a sűrejében. Mélyeket lélegzem, fülemben egyre hangosabban hallom lassuló szívverésem. Köldököm alatt négyujjnyira forrás buzog: olvadt fém özönlik a lábaimba és a karjaimba. Szegycsontom mögött szélvihar vár visszafojtva. Koponyám tetején és alul a gátnál végtelen tenger robajlik. Ösztönösen érezni kezdem a körülöttem állók mozgását, a testük erővonalait, egyensúlyukat, szándékukat. Szánalmasak. Szúrás jön a derekam felé, félig hátulról. Ellépek, az utamba kerülőnek két szívdobbanás közti időben négyet vágok ökleimmel az arcába, hiába próbál a kardjával védekezni. Kirúgok: csípő reccsen, ez is elesik. Gátam környékéről felfelé mozdul egy ragyogó csillag: következő ellenfelem szemei között félszegen lüktet az energiagóc; könnyű érintés középső ujjam hegyével, a csillag minden energiája a parányi gócba áramlik. Ellenfelem agyában azonnal megreped minden ér. Szemből jatagán szúrása; szegycsontom mögött a szélvihar irányt vesz, testemet elcsavarja, a szúrással fenyegetett jobb testfelem hátralendül, balom előre, tenyeres ütés a bordák alá. Szinte éreztem, ahogy megreped a máj. Na ebből elég! Jobbal kardot rántok, a követhetetlen acélív felénél belső comb verőerei nyílnak meg, végpontjául egy torkot választok. Fogásváltás, fordított bivalyszarv hárítás, rezgő húr ütés, szúrás. Fordulás, hulló falevél csel, vadászó sas vágás, a handzsár mindkét kézfejjel együtt a porba hullik.

Mögöttem a Ranagol-pap gonosz vigyorral vezényli a szörnyű színjátékot: hat rabló hörögve szorongatja egymás torkát, a földön fetrengve. Jobbra Lyen győzelmi himnuszba kezd, vagy hat halott körülötte is. A dzsadok üvöltve futnak világgá. Két mély sóhajjal kieresztem magamból a felgyűlt energiát. Az élve maradtak a sebesülteket próbálják menteni, magukkal vinni; kíváncsi vagyok, vajon ez maguktól jutott eszükbe, vagy Amirell keze van a dologban. A legközelebbi viskóban találom meg a gorviki boszorkányt; ruhája zilált, csuklóján kötélhorzsolás nyoma. Körülötte négy halott dzsad; három összekaszabolva, nyilván összeverekedtek a megkötözött lányon. De hogy a negyedik hogyan halt meg, akinek a nyaka körül a kötél olyan szorosan volt összecsavarva, hogy azt ember úgy nem tudta volna meghúzni… nem akartam tudni. Viszolyogva néztem a lány felém villantott mosolyát; kecsesen felkelt, szemem láttára tűnt el a kötél nyoma a kezéről. Kislányos ujjongással szalad ki a paphoz és a paplovaghoz, csókokkal borítja az arcukat, a karjukat tapogatja. A két bájgúnár meg vigyorog. Körben halott dzsadok. Összes istenek, ez valóban ocsmány háború.

 

- Nem mintha zavarnátok, de visszafelé is velünk tartotok majd? A sereghez?

Tábortűz körül ülünk, a kút mellett. Este van és hűvös. A halott dzsadokat az egyik kifosztott viskóba húztuk be, majd rájuk döntöttük a falakat. Felgyújtani nem tudtuk, a tüzelő nekünk kell. Hulladékfa és trágya. Hárman komolyan beszélgetünk már egy ideje; Amirellt és engem igazán érdekel, hogy mit keres itt az Ibarában egy pap és egy boszorkány. A lovagokat még értjük, vagyis értettük volna, de ezek ketten…? A boszorkány évődve hallgatja Lyenn zavarba ejtően bárgyú történeteit a tűz túloldalán, időnként gyöngyözően felkacag, de állítom, hogy közben ránk figyel. Amirell másodszor is nyilvánvalóvá tette, hogy ha közvetlen mágiával próbálkozik a paplovagnál, akkor elintézi. Szemmel láthatóan azonban a boszorkány a hétköznapi módszerekkel is remekül boldogul.

A Ranagol-pap józan pillanataiban rájött, hogy engem nem rángat a kangörcs a kis szuka egyetlen szégyenlős pillantása után sem, és ez nem csak a varázslónőnek köszönhető. Továbbá láttuk egymást harcolni; az én agyammal vagy szívemmel ugyan nem bírna Ranagol mágiája, legalábbis nem olyan gyorsan, mint ahogy ölni tudok, ha akarok. A pap délután óta valami újfajta tisztelettel méregetett; Amirell biztos jobban tudta volna, hogy ezek a gorviki viperák mit értenek pontosan ezalatt, és hogy mit várhatok tőlük.

Hímezett-hámozott a Ranagol-pap, Amirell viszont átlátott rajta. Valóban voltak velük lovagok, de ez így helyes szóhasználat: a lovagok őket kísérték. Na de miért? És melyiküket? Mert én cseppet sem voltam biztos abban, hogy kettejük közül a pap a domináns. Amikor rájuk találtunk, a férfi félőrült volt már, a lány meg úgy viselkedett, mintha valami kényelmes nagyvárosban futottunk volna össze, mondjuk egy gyümölcspiacon. Persze ez is lehetett álca. Az ember feje belefájdul. Amirell nem lát mélyen a lány lelkébe; vagy valóban butácska, vagy a legdörzsöltebb boszorkány, akit valaha láttunk. Mindenesetre én láttam azt a kötelet a dzsad nyakán; teljes szellemi erőm felhasználásával meg tudtam volna húzni olyan erővel, de nem szorult volna meg csomó híján. Eleve, mi vesz rá harcedzett rablókat, hogy csata helyett félrevonszoljanak egy fegyvertelen lányt és összekötözzék, mikor erre a harc után is lenne idejük; és főleg mi veszi rá őket arra, hogy megöljék egymást a zsákmány felett. Na igen: mi? Vagy inkább ki.

- Mert mint mondtam, előbb vagy utóbb visszatérünk a sereghez. Felderítők vagyunk.  – Amirell veszi át a szót, miután szavak nélkül döntésre jutunk:

- A seregünk varázstudói rendkívül erős mágikus tevékenységet vagy gócot észlelnek, abból az irányból. Pontos ereje, természete nem ismert. Ezt kell felderítenünk. – Tekintetét mélyen a papéba fúrta: – Velünk jöhettek, de határozott érzésem, hogy ti is tudtok erről a mágiáról.

- Nos… – A pap döntésre jutott. Megköszörülte a torkát. – Az eleven isten szétszórta több szabadcsapatunkat; köztük olyanokat, akik elrabolták volna a prófétátokat a Gömbszentélyből… – Amirell lopva Lyenre pillantott; a boszorkány éppen valami jelentéktelen homloksebet látott el rajta nagy műgonddal. A paplovag se látott, se hallott; a gorviki kissé durvára sikerült élce így nem torkollott vérontásba. Ügyes ez a lány, állapítottam meg magamban, mert abban biztos voltam, hogy ő hallotta minden szavunkat. A pap merőn nézte kőmerev, kifejezéstelen arcomat, majd Amirell nyugodt, finoman megvető tekintetét, aztán folytatta: – Az Ibara elbukott. A dzsad államok meghódoltak. A harcosaik egymást kaszabolták le a kék hold fényében, a mozgó kőszobrok megállíthatatlanok… Eleven amund harcosra sokszor nincs is szükségük. – Nagyot sóhajtott. – A városaik bevehetetlenek, mert a papok egy szavára eltűnnek a homokban. A romlás soknevű istennője megdöntötte a kyrek birodalmát; Amhe Ramun szerintem sokkal erősebb, mert ő az egység és a háború istene. – Rövid csend után Amirell szólalt meg:

- Ez még nem válasz a kérdésünkre.

- Nagyon jól tudjuk, hogy a dzsadok után nem állnak meg az amundok. Sorra kerülnek a partmenti kis államok, köztük a ti szövetségeseitek és a mi szövetségeseink is. És sorra kerülünk mi is, mármint a Szent Föld. És aztán persze ti is.

- És ezt talán ti ketten fogjátok megakadályozni…?

- Mit tudsz erről a mágikus gócról, varázslónő? – A pap nem kapott választ, úgyhogy folytatta: – Mi tudunk valamit róla. Már a felbukkanása előtt tudtuk róla. A leglényegesebb dolgot tudjuk róla: hogy semmi köze Amhe Ramunhoz. Úgyhogy megközelítjük, felmérjük, majd szövetséget ajánlunk neki. Legyen az akár Ordan, akár a homoki elfek, vagy bármi ősi fajzat a sivatag mélyéből. Ha itt van, és nem amund, akkor az amundok ellensége.

Csöndben ültünk egy darabig a csillagok alatt, a tábortűz fényénél. Úticélunk irányából megfoghatatlan fenyegetést véltem érezni. Lassan feljött a kék hold. Hittem is a papnak és nem is. Ugyan honnan ismernék az amund mágia megnyilvánulásait, ha a mi varázslóink nem ismerik? Összebólintottunk az asztrálmágussal, majd kimondtam a döntést:

- Velünk tarthattok. De ha a Fény Városának érdekei ellen tesztek, útjaink elválnak. Így vagy úgy.

 

A hajnal a porban ülve talál, magam alá húzott sarkaimon térdelve ülök. Légzésem lassú, mély és öblös; hatására forróság égeti mellkasomat és hasamat. Csukott szemmel is érzem magam körül a levegőt és magam alatt a földet. Kezeim mintha mézben úsznának: a Puha Tenyerek sorozatot végzem, éppen harmadszor. Utána felkelek, légzésem ritmusa mit sem változik, szemem továbbra is lehunyva. Kardot húzok, fordítva fogok rá, a penge végigsimul a karomon, hegye az ég felé mutat. A Nyolc Selyemkalap sorozatot először lassan végzem el, másodszorra gyorsabban, aztán…

…mintha vizet zúdítottak volna az arcomba.

Velem szemben feketébe öltözött alak, hűvös nyugalommal bámul, tíz lépésre lehet legfeljebb. Mögöttem egy másik. Az idegenek a nyakunkon vannak, és semmit nem vettünk észre! A gorviki férfi mellett egy harmadik feketeruhás, kése a pap nyakán; Lyen hasonlóan járt, ketten fogják közre. A két nőt nem látom sehol.

Mélyen az előttem álló szemébe nézek; szikár, ötven körüli férfi, rövidre borotvált acélszürke sörte a haja és szakálla. Biztosan nem dzsad; talán sempyeri, shadoni, ordani, vagy egyenesen északról szalajtották. Ruhája jellegtelen, fekete, szabása ragyogó: az ízületek körül szalagok húzzák szorosabbra, rajta számtalan zseb. Hátán keresztben kard, derekán két rövidebb, alkarján és lábszárán kések. Végtelenül nyugodt és szenvtelen, és ami a legfontosabb: nem ellenséges. Óvatosan és lassan magam elé eresztem a kardom; meg sem rezdül a tekintete. Vajon mit lát bennem? Dereka mellett lógó kezeit hangsúlyozottan lassan megfordítja: két üres tenyerét látom. Hát, akkor vágjunk a közepébe:

- Ha vért akarnátok ontani, akkor a társaim már nem élnének. – Hangom határozott, talán pimasz is. Vajon hol lehet a két nő? A velem szemben álló furcsán, keményen ejti a pyar szavakat:

- Ha vért akartunk volna ontani, akkor már te sem élnél. – Halálos fenyegetést hallok, pedig az Égiekre, semmi érzelem nem volt a hangjában. Lehet, hogy éppen azért tűnt olyan fenyegetőnek.

- Nem veszem fel a kötekedést, nem hívlak ki erőpróbára; elég bizonyíték, hogy rajtunk tudtatok ütni. – Ez megalázkodásnak tűnhet, én viszont provokációnak szánom. Hiába: semmi érzelem, semmi változás. Hangot váltok, a pimaszkodásból elég. – Mit akartok?

- Először is a két nő jöjjön ki a kunyhóból, mielőtt rájuk döntetem. – Egek, semmi érzelem! Se derű, se fenyegetés, se izgalom. – Utána pedig beszélgetünk. Barátokként. – Ezt az utolsó szót valóban epeként köpte a porba, vagy csak azért tűnt úgy, mert annyi hideg szenvtelenség szorult bele… a barát szót az ember vagy szeretettel ejti, vagy gúnnyal; szenvtelenül se nem gesztus, se nem sértés. Lúdbőrözni kezdett a tarkóm.

Amirell és a gorviki lány jelentek meg a napfényben; valóban az egyik kunyhóból léptek ki. Amirell arca merev maszk, valószínűleg háborognak benne az érzelmek. A boszorkány ugyanilyen; szálegyenes derék, hideg és megvető tekintet, ahogy a varázslónővel együtt mögém lépnek. Most nem lány, most nem szeszélyes kis lotyó; most ő is fenyegető és veszélyes jelenség. Lyen felnyög, ahogy a szeme sarkából meglátja; három kéz tartja kicsavarva vállát és fejét a falnak szorítva, a negyedik kéz kést szorít a torkához.

Szikár beszélgetőpartnerem mögé is felzárkóznak még ketten. Az egyik negyvenes férfi, fekete kaftánban, dereka körül mocskos zöld kendővel, beletűzve meztelen pengéjű kés. Nyakában füzér, levágott fülekből és orrokból… Szája őrült vicsorba fagyva, szemében eszelős tűz lobog. Amirellel kezd farkasszemet nézni; a levegő felforr, kavarogni kezd. Tarkómon libabőr, gyomromban fagyott gombóc, torkom kiszárad és összehúzódik, szemem könnybe lábad, szám megkeseredik. Szavak nélküli varázspárbaj, ahogy egymásra talál két varázstudó…? Szerencsére néhány szívdobbanás alatt vége. Sem az őrült idegen, sem Amirell nem tűnik elégedettnek.

Az idegen varázstudó mellett fiatal fegyveres áll, körben egyre többen vannak. Nagyon hasonlóan öltözve és fegyverkezve, mint a vezetőjük. Vannak vagy egy tucatnyian.

- Barátokként. – Mondom, és látványosan elteszem a kardomat. Leeresztem a kezeimet, és tenyeremet szikár beszélgetőpartnerem felé mutatom. Amaz biccent. – A barátság jeleként engedjétek el a két férfit is! Senki nem fog bántani senkit. – Az arcát fürkészem, de érzelmeknek továbbra sincs nyoma. Rápillant embereire, tekintetük összevillan, apró fejmozdulat, szavak nélkül. Lyent és a gorviki papot a földre lökik, elengedik, két-két lépést hátrálnak tőlük.

- Melyik kultúra vagytok? Szokás ilyenkor zabálni és inni? – Úgy kérdez, mint tanító a hanyag kölyköt, de valami azt súgja, az ő fogalmaik szerint most éppen tréfát hallottam. Lassan elmosolyodom, tartásom hangsúlyozottan fesztelenné válik. Egy szemvillanásnyi összpontosítás, és iszákomból kiröppen kulacsom, a predoci borpárlattal. Lebegve megáll a levegőben, majd lassan leereszkedik egy lapos kőre.

Lyen és a gorviki pap óvakodik mögém lassan; tekintetükből csak úgy süt a gyűlölet. Amirell továbbra is feszült, a boszorkány viszont visszavedlik buta libává; széles mosollyal a tegnapi rablók hideg kecskesültjét teszi a kőre, majd leül; lábait lélegzetelállítóan húzza maga alá. Csengő hangon szólal meg:

- Foglalj helyet, új barát! Fogyassz a sültből és az italból! – Alig észrevehetően mozdít a fején, haja végigsimít a tarkóján; Lyen és a pap egyaránt nagyot nyel. – A fiúk is mindjárt leülnek… hogy ne érezzem magam egyedül. – A két bájgúnár egyszerre indul, megbabonázva ülnek le a nő két oldalán. Amirell mögöttem halkan, fojtottan szólal meg; hangja remeg a dühtől, a keserűségtől és azt hiszem, a félelemtől:

- Hogy melyik kultúra vagyunk…? – Azt hiszem, még soha nem hallottam ilyennek a varázslónőt. – Ellenséges kultúra vagyunk, tudd meg. Ti romboltátok le a Fény Városát! Kráni fenevadak vagytok; ellenségeink az idő kezdetétől fogva, holott nem adtunk rá okot!

Egyszerre emlékek rohantak meg. Orkok bűze, távoli csatadalaik visszhangja; harsogva égő, szikraesőt okádva összeomló gerendavár, sikoltozva menekülő nők, közéjük vágó nyílvesszők. Érzem a keserű, fémes ízt a torkomban, a bizsergést a homlokcsontom belső felén: a legsötétebb feketemágia távoli szele. Újra látom a sorban lehanyatló aranyköröket és oroszlándíszes bíbor zászlókat; újra hallom, ahogy a zsoltárból kétségbeesett üvöltés lesz. Szűkölő, állati félelem az arcokon; penészes alagutakon rohanva, a bejárat felől a menekülőket fedező férfiak halálordítása. Krán, amint eltörli a szépséget és a jóságot. Krán, amint elpusztítja Pyarront.

Megszédülök. Amirell egy pillanatra lehunyja két szemét, mélyet sóhajt; látszólag visszanyerte a nyugalmát. Lyen és a gorviki pap a lánnyal van elfoglalva, se látnak, se hallanak. A velünk szemben álló idegen arca továbbra is merev maszk. Szenvtelenül, szinte hangsúlyok nélkül szólal meg, néhány szívdobbanás után:

- Nem tudom, miről beszélsz, és nem is érdekel. – Végigpillant emberein; mind csak áll és minket néz. – Én még soha nem jártam errefelé, sem a Fény Városában, bármi legyen is az. Felderítők vagyunk.

A felismerés egyszerre robban bennem és Amirellben. Jeges kígyó csavarodik a szívem köré, gyomrom megremeg.

- Felderítők vagytok? Sereghez tartoztok? – A fekete ruhás idegen kimérten bólint. – A sereg ugyebár arrafelé van. – Amirell a mágikus gócpont feltételezett irányába mutat pálcájával. A fekete ruhás ismét bólint, majd a mi hátrahagyott seregünk irányába int:

- Felderítők vagytok. Sereghez tartoztok. A sereg ugyebár arrafelé van. – Lassan, mintha a helyes arckifejezést próbálgatná, elmosolyodik. Groteszk. – A Legnagyobb Úr akarata kifürkészhetetlen. Tükörkép vagyunk Káosz Abbog útján. Van szempont, amelyből nézve egyformák vagyunk.

Én is mosolyt erőltetek az arcomra:

- Két ellenséges sereg, ellenséges földön… felderítőket küld ki egymás felé. Ebből a szempontból egyformák vagyunk. – Hosszan fürkésszük egymást. – Üljünk le, és beszélgessünk. Barátként. – Amirellhez fordulok, halkan és határozottan megismétlem: – Barátként.

 

A kráni vezért Harghnak hívták; hogy ez a neve volt, a rendfokozata vagy a megszólítása, az igazából nem derült ki. A tébolyult tekintetű, fül-füzért viselő férfi Fra Urrul volt, Amirell szerint az asztrálmágia legfeketébb bugyrainak beavatottja. A többi tíz kráni harcos nevét eleinte meg sem kíséreltem megjegyezni. Félelmetesek voltak egyébként valamennyien. Mozgásuk kecses és finom; viselkedésük ugyanakkor jéghideg. Szemek villanásából értettek; mindegyik tudta, hol a helye. Farkasfalka voltak, vagy inkább hangyák a bolyból.

Volt köztük két nő is. Egy idősebb és egy fiatal; ugyanolyan fekete ruhában, ugyanúgy kardokkal felszerelve, mint a férfiak. Mozgásuk ugyanúgy olajozott és félelmetesen kecses, viselkedésük ugyanúgy szenvtelen. Az egyetlen érzelem, amit a krániakon meg tudtam figyelni, a kíváncsiság volt – ha ez érzelem egyáltalán.

A Ranagol-pap kikerült a boszorkány hatása alól, csak hogy a krániak hatása alá kerüljön. Kutyaként ugrálta őket körül, kérdésekkel okvetetlenkedett, prédikált és magyarázott. A feketébe öltözött gyilkosok csöndesen és udvariasan viselkedtek vele; kimértek voltak és enyhén csodálkozók. A boszorkány maradt, aki eddig volt. Lyen továbbra is rajta csüngött; szinte tudomást sem vett arról, hogy ősellenségeink karmai közé keveredtünk. Amirell megpróbált a lehető legtöbbet megfigyelni a krániak furcsán érzelemmentes, szenvtelen viselkedéséből; csöndesen beszélgetett velük, főleg az idősebb nővel:

- Mennyi idős vagy?

- Negyvennyolc tavaszt láttam.

- Harcos vagy?

- Igen. Te pedig varázstudó. – Amirell nem válaszolt. – Fra Urrul mondta.

- Távol a hazádtól, harcosként… – A varázslónő a kráni karjára tette kezét. – Van családod? Van, aki hazavár?

- Az ott Thralg; huszonkilenc tavasszal ezelőtt nemzette nekem Hargh. – Mutatott az egyik fegyveresre. Büszkeségnek nyoma sem volt a hangjában. Tárgyilagos volt és szenvtelen. – Az ott Muer; huszonhét tavasszal ezelőtt nemzette idősebb Muer, Hargh elődje, akit Hargh állított félre hogy a helyébe lépjen.

- Féltékenység? – A varázslónő mélyen a kráni asszony szemébe nézett.

- Nem, dehogy. – A harcos először mutatott érzelmet: futó döbbenetet. – A klán vezetésében lépett a helyébe. Nekem felváltva nemzettek gyermekeket, meg még Hargh öccse is.

- Hány gyermeked van?

- Hat meghalt még névnyerés előtt, kettő meghalt portyán, egy kicsi még és odahaza van, kettő meg itt.

- Három apától… De hogyhogy felváltva? Melyik volt a férjed?

- Nem értem.

- Férj. Társ. A párod.

- Nem értem. – A kráni nő zavartan elmosolyodott. – Hol ez, hol az. Egyszer egy nemz, másszor egy más.

- Ezt hogy lehet nem érteni?! – Amirell is mosolygott, ő is zavartan. – Hargh itt van. Ő a párod most?

- Nem tudom. Furcsákat kérdezel. – A két nő csöndben figyelte egymást. – Most már nem nemz gyermekeket senki; az időm kitelt.

- Nehéz elhinni, hogy nem értesz… Próbáljuk meg másképp: Hargh nemz másnak gyermeket?

- Persze. – Vágta rá a kráni döbbenten.

- Mostanában is? Az ő ideje még nem telt ki. – A harcos bólintott. Amirell is meg volt döbbenve, de türelmesen folytatta: – Ez téged nem bánt? Hogy másnak is nemz az, aki neked nemzett?

- Nem, dehogy. – A kráni felnevetett. – Hargh önjogú férfi; megölne, ha azt merném gondolni, hogy az enyém. És én is megölném azt, aki szerint az övé vagyok! Önjogú nő vagyok; nemzett nekem az, aki a klán javára szolgáló gyermeket nemz. Hargh erős férfi, a fiatal nőknek tőle erős gyermekeik születnek. A klán java, ha nemz.

- Klán java, klán akarata… – Amirell megcsóválta a fejét. – Szórakozásból, örömből nem szoktatok nemzeni?

- Dehogynem.

- És az nem volt jobb mondjuk Hargh-gal, mint bárki mással?

- Jó az mindenkivel. – A kráni kellemesen megborzongott majd elmosolyodott.

- Jónak jó, de… – Amirell a szavakat kereste.

- Van, aki ügyesebb, és a nő a csillagok közt jár; és van, aki ügyetlenebb: na azt legközelebb elkerüljük, ha nem terv-nemzésről van szó a klán javára. – A kráni nő kacagott. Amirell tovább próbálkozott:

- Nem szereted meg azt, aki ügyesebb? Nem ragaszkodsz utána hozzá? Nem haragszol más nőre, ha ő is akarja magának? – A kráni nő arcáról lehervadt a mosoly; komoran, szinte feddőn kezdte sorolni:

- A ragaszkodás hiba. Gyengeség. Kiszolgáltatottságot szül, az vereséget, az pedig halált. A harag hiba. Gyengeség. Kiszolgáltatottságot szül, az vereséget, az pedig halált.

- Nincs mindig harc.

- Ha meghaltál, akkor már nincs. Amíg élsz, addig csak harc van.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához